5. - Dornach, 1924. július 11.
[A két csoport lelkiállapotában az volt közös az első keresztény századokban, hogy halványan, de mégis átélték a természet aurikus mozgásait, és a világos szellemiség beáramlását elalvásuk és felébredésük között. A természeti lét ártatlanságának átérzéséhez az V. VI. században hozzájárult, hogy elgondolkodtak az emberi lélekben jót és rosszat kiváltó erők mélységén, különösen a keleti beállítottságú emberek (bulgárok, eretnekek). Olyan kor következik, amelyben kialszik a növények és állatok fölött sziporkázó fényesség látása, elnémul e szellemiség suttogása, de mint ismert dologról beszélhetnek még, róla; azután eljön az a kor, amelyet az élő Ige alkonyának neveznek. Ehhez kapcsolódik a vallásmagyarázat létrejötte, és a mise exotérikusá válása. A VII. és a XX. század között a szellemi világban élő lelkek alaphangulata, hogy Krisztus lényét nem ismerik már meg, a kultuszt sem értik: erőnek kell létrejönnie a Földön, hogy a lelkek felvehessék Krisztust.]