Az eddigiekben, az antropozófiai mozgalomhoz vezető, az antropozófiai mozgalom karmájában bizonyos mértékben szerepet játszó szellemi fejlődés feltételei közül, két külső tünetet ábrázoltam: azt, amely a katekizálás létrejöttében mutatkozik meg, a katekizmus kérdés-feleleteinek kialakulásában, ami azután a szellemi világhoz nem közvetlenül kapcsolódó hithez vezetett, és a mise exoterikussá válását, amely a maga teljességében az átváltozástól az áldozásig mindenki számára hozzáférhetővé vált, tehát azok számára is, akik erre nem voltak előkészítve, úgy hogy a mise régi misztérium-jellege elveszett. Ebben a két földi eseményben olyasmi játszódott le, ami a szellemi világból történő megfigyelés számára észlelhetően oda vezetett, hogy a szellemi fejlődésen belül, bizonyos meghatározott módon, előkészítette a XIX. és XX. század fordulóján bekövetkezett szellemi kinyilatkoztatást: az idők folyásának megfelelő szellemi kinyilatkoztatást, ahogyan annak a Michael-korszak elején el kellett jönnie, ahogyan jönnie kellett abban az időben, amikor a régi sötét Kali Juga korszak lejárt, és az emberiség számára egy új korszak érkezett el.
Ma ehhez egy harmadik dolgot kell hozzáfűznünk. És csak miután lelkünk elé állítottuk a jelen és jövő minden spirituális fejlődésének ezt a három előfeltételét, amely alkalmas volt arra, hogy számos embert egymáshoz vezessen, még mielőtt a XIX. század utolsó harmadában, vagy a XIX. és a XX. század fordulóján leszálltak volna a Földre - csak miután ezeket az előfeltételeket megismertük, válik lehetővé egyes karmán kívüli események megértése, amelyek az antropozófiai mozgalomban egymással összekötött életsorsokba belefolynak.
A természethez való viszonyulás különleges módja, és a szellemiséghez való viszonyulásnak ma már nagymértékben kialakult módja tulajdonképpen, a XIV-XV. századdal kezdődött. Azelőtt az emberiség kapcsolata - különösen a szellemiséghez - lényegesen más volt. Nem fogalmakban és eszmékben közeledtek a szellemhez, hanem élményekben, amelyek - ha csak gyengén és halványan is - de elhatoltak a szellemiséghez.
Ha ma a természetről beszélünk, az valami lény-nélküli halott absztraktum. Ha a szellemről beszélünk, az valami meghatározatlan, amit a világban valahogyan feltételezünk, amit absztrakt eszmékbe és fogalmakba foglalunk. Ez nem így volt annak idején, amikor ezek a lelkek, akiket ma a spiritualitás utáni vágyakozás hozott össze, előző mérvadó inkarnációjukat élték, és az emberiség vezetőit hallgatták, akik megismerték a szellemet, és akik lelkük vágyainak megfelelően szóltak.
Itt mindenek előtt arról a korszakról van szó, amely mintegy, a VI1-VIII. keresztény századokig tart, amikor az emberi léleknek még volt egy laza kapcsolata a szellemi világgal, átélte a szellemiséget, a megismerő emberek pedig eleven kapcsolatban álltak a szellemi világgal. Majd az az időszak következik, amely a VII.- VIII. századdal kezdődik, és a XIV.-XV. század nagy fordulópontjáig tart, amikor azok az emberi lelkek, akik az első keresztény évszázadokban az említett korszakot a Földön átélték, a halál és újabb születés közötti életben voltak.
Habár a VI-VII-VIII. századtól kezdve már nem volt meg a közvetlen kapcsolat a szellemi világgal, mégis azt mondhatom, hogy ennek bizonyos fokú tudata átmentődött egyes iskolákba. Egyes tanítóhelyeken a megismerés szempontjából még úgy beszéltek, mint az első keresztény évszázadokban. Lehetséges volt, hogy abból, ahogyan a szellemi világról beszéltek, egyes kiválasztott emberek belső ösztönzést kapjanak, és ez által legalábbis bizonyos időkre, áttörjenek a szellemi világba. Voltak még egyes helyek, ahol úgy tanítottak, ahogy ezt ma már elképzelni sem tudjuk.
Ez tulajdonképpen csak a XII-XIII. században ért véget, és végül beleáramlott egy jelentékeny költeménybe, amellyel, a szellemi világgal való kapcsolat, az emberek átélése számára véget ért: ez a költemény Dante Divina Comediája.
A Comedia keletkezése előtti idő az emberi fejlődés csodálatos fejezete volt, mert a Földről származó hatások, és az érzékfelettiségből származó hatások összefonódtak. Mindkettő állandóan egybefolyt, mert az emberek a Földön elvesztettek valamit a szellemi világgal való kapcsolatukból, a fent élő emberekben pedig, akik itt a Földön valamikor még átélték ezt a kapcsolatot, a földiek szemlélése, különösen fájdalmas hangulatot ébresztett. Látták hanyatlani azt, amit ők maguk a Földön még átéltek, és az érzékfeletti világból lelkesítették és spiritualizálták az érzéki világban lévő individualitásokat, hogy mégis csak alakítsanak ki néhány helyet, ahol az ember és a szellemiség kapcsolatát ápolják.
Legyünk ugyanis tisztában azzal, hogy a VII-VIII. századig a kereszténység előtti beavatás utóhatásaként, a kereszténységet olyan helyeken vették fel, amelyek, mint magas megismerési helyek, a régi misztériumok utódai voltak.
Itt az embereket nem annyira tanítással, mint a szellemre irányított neveléssel testileg és szellemileg arra a pillanatra készítették elő, amikor halványan megpillanthatták a szellemiséget, amely az emberek környezetében a Földön megnyilatkozhat. Majd tekintetük az ásvány- és növényvilágra irányult, és mindarra, ami az állatok és emberek világában él. S ekkor látták auraszerűen kisarjadni, és a kozmoszból megtermékenyülni azokat a szellemi elementáris lényeket, akik a természetben élnek.
Ekkor megjelent előttük mint lény, akihez úgy szóltak mint más emberhez, csak éppen, mint magasabb rendű lényhez, megjelent előttük Natura Istennő. Ez volt az az Istennő, akit ha nem is mondhatom, hogy „testben,” de „lélekben” teljes ragyogásában maguk előtt láttak. Nem absztrakt természeti törvényekről beszéltek, hanem Natura Istennőnek a természetben mindenütt jelenlévő teremtőerejéről.
Natura a régi Proserpina metamorfózisa volt. Ő volt az alkotó Istennő, akivel a megismerést kereső, bizonyos módon összekapcsolódott, aki megjelent számára minden ásványból, minden növényből, minden állatból, megjelent a felhőkből, a hegyekből, a forrásokból. Erről az Istennőről, aki télen és nyáron felváltva, a Föld alatt és a Föld felett működik, úgy érezték, hogy szolgálója annak az Istenségnek, akiről az evangéliumok beszélnek. O a kivitelező isteni hatalom.
Amikor azután az ilyen megismerésre törekvő emberrel az Istennő, már kielégítően megismertette az ásványiságot, a növényiséget és az állatiságot és a bennük működő eleven erőket, akkor megismerkedett a négy elem természetével: a föld, a víz, a levegő és a tűz természetével. És megtanulta, miként élnek és működnek az ásványban, az állatban és a növényben ezek a világ fölé konkrétan kiáradó elemek: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Érezte, hogy étertestével beleszövődött a nehéz föld, az éltető erejű víz, az érzéseket ébresztő levegő és az én-ébresztő erőkkel rendelkező tűz elem működésébe. Ebbe érezte magát az ember beleszövődve. Ezt fogadta magába, mint Natura Istennő tanításának ajándékát, aki Proserpina utódja, metamorfózisa volt. A tanítók ügyeltek arra, hogy a tanítványok megsejthessék az eleven kapcsolatot az Istennel teljes, Istennel áthatott természettel, eljussanak az elemek életéhez, és működéséhez.
Miután a tanítványok idáig eljutottak, bevezették őket a bolygók rendszerébe. A bolygórendszer megismerésével együtt megismerték az emberi lelket is: ismerkedj meg azzal, hogy miként vándorolnak a bolygók az égen, s akkor azt is megtudod, hogy miként él és működik saját lelked bensődben. Ezt állították a tanítványok elé.
Majd elvezették őket ahhoz, amit a „Nagy Óceán ”-nak neveztek. Ez az óceán a kozmikus tenger volt, amely a planétáktól, a bolygóktól kivezetett az állócsillagokig.
Azután, azzal hogy megismerhették az állócsillagok világát, behatoltak az én titkaiba.
Ma már elfeledkeztek ezekről a tanításokról, de ezek a tanítások léteztek, és ilyen eleven megismerésre tehettek szert a tanítványok, a misztériumok utódaiban a VII-VIII. századig. Majd, mint tanítást, mint elméletet, továbbra is megtaláljuk még a XIV. és XV. század fordulójáig, amelyről oly gyakran szóltam. Egyes helyeken követhetjük még, hogy hogyan éltek tovább ezek a régi tanítások, ha a legnagyobb nehézségek között is, ha szinte fogalmakig és eszmékig fakultan is, de mégis olyan eleven fogalmakban és eszmékben, hogy az egyes emberekben még létre tudták hozni a lelkesedésből fakadó feltekintést mindarra, amiről beszéltem.
A XI. de főleg a XII. században - átnyúlt még a XIII. századba is - volt egy csodálatos iskola, amelyben olyan tanítók voltak, akik még tudták, hogy az előző évszázadokban a tanítványokat hogyan vezették el a szellemiség átéléséhez. Ez Chartres nagy iskolája volt, az a Chartres-i iskola, amelybe beleáramlott minden olyan szemlélet, amely az ábrázolt szellemi elevenségből származott.
Chartresba - ahol még ma is láthatók a csodálatos építészeti remekművek, - mindenekelőtt a Spanyolországban működő Peter von Compostella még élő bölcsességének sugara jutott el. Peter von Compostella, eleven misztikus kereszténységet tanított Spanyolországban. Ez a kereszténység még beszélt Krisztus segítőjéről, a természetről még beszélt arról, hogy, csak amikor a természet bevezette az embert az elemek világába, a bolygók, a csillagok világába, akkor vált éretté az ember a hét segítő megismerésére, - ismét nem mondhatom, hogy testileg, de lelkileg való megismerésére. Ezek nem absztrakt elméletek fejezeteiben léptek az ember elé, hanem mint élő istennők: Grammatika, Dialektika, Retorika, Aritmetika, Geometria, Asztronómia, Muzsika. A tanítványok isteni-szellemi alakokként, elevenen ismerték meg őket.
Ilyen eleven alakokról beszéltek azok, akik Peter von Compostella környezetében voltak. Peter von Compostella tanításai, belesugároztak a Chartres-i iskolába. Ebben a Chartres-i iskolában tanított például a nagy Bernardus von Chartres, aki elragadtatta tanítványait, s noha már nem tudta nekik megmutatni Natura isten- asszonyt, sem a hét szabad művészet istennőit, de olyan elevenen beszélt róluk, hogy legalább, fantáziaképüket odavarázsolta tanítványai elé.
Itt tanított Bernardus Sylvestris, aki a régi bölcsességet mintegy hatalmas képekben állította a tanítványok elé.
Itt tanított mindenekelőtt Johannes von Chartres, aki éppenséggel grandiózus módon, inspiráltan beszélt az emberi lélekről. Ez a Johannes von Chartres, akit Johannes Salisburynek is neveztek, olyan nézeteket fejtett ki, melyben elmélyülten foglalkozott Arisztotelésszel, az arisztotelizmussal. Nézeteivel, a különösen kitüntetett tanítványokra úgy hatott, hogy ezek felismerték: már nem lehet a Földön olyan tan, mint az első keresztény századokban, a Földfejlődés számára ez már nem alkalmas. A tanítványok előtt világossá tette: van egy régi, majdnem szellemi látó megismerés, de ez elhalványult. Már csak tudni lehet a dialektikáról, retorikáról, asztronómiáról, asztrológiáról, látni már nem lehet a hét szabad művészet istennőit. Mert, annak az Arisztotelésznek kell továbbhatnia, aki már az ókorban belenövekedett az Atlantisz utáni ötödik korszak fogalmaiba, és eszméibe.
Amit a chartresi iskolában ilyen módon tanítottak, inspiráló erővel plántálódott át azután a Cluny rendbe. Világivá vált abban, amit a Cluny-barát, Hildebrand, a későbbi VII. Gergely pápa, az egyházban elrendelt belőle, de rendkívüli tisztasággal terjedt tovább ez a tan a chartresi iskolában, és a XII. század ezekben a tanításokban ragyogott. Különösen egyvalaki volt, aki tulajdonképpen mindenki mást felülmúlt, aki úgyszólván eszmei inspirációban tanította Chartresban a hét szabad művészet kereszténységgel összefüggő titkait. Alanus von Lille (Alanus de Insulis).
Alanus von Lilié a XII. században valósággal lángra gyújtotta tanítványait Chartresban. Mélyen belelátott abba a ténybe, hogy a következő századokban a Földnek nem válik már javára az ilyen módon való tanítás, mert ez nem csak platonizmus volt, hanem a Platón előtti időkből való misztériumi látás, csakhogy ez a látás magába fogadta a kereszténységet.
Azoknál, akiknél megértést tételezett fel, Alanus von Lille, már a maga idejében azt tanította, hogy most egy ideig az arisztotelikusan színezett megismerésnek kell a Földön érvényre jutnia, élesen körvonalazott fogalmakkal és eszmékkel, mert csak ilyen módon lehet előkészíteni azt, aminek egy későbbi időben spiritualitásként vissza kell térnie.
Vannak, akik az akkori irodalmat ma száraznak találják, de nem száraz, ha képesek vagyunk meglátni, hogy mi állt azoknak a lelke előtt, akik Chartresban tanítottak és hatottak.
A hét szabad művészet istennőivel való összetartozás érzése a Chartresból kiinduló költészetet is elevenen áthatotta. A „La bataille des VII. arts” című költemény, amely annak számára, aki megérti, igen mélyreható mű, a hét szabad művészet szellemi leheleté érezhető. Mindez hatott a XII. században.
Mindez benne élt akkor még a szellemi atmoszférában, bizonyos módon még érvényre jutott benne. Mindez sok szempontból rokonságban állt az Észak-Olaszországban, általában Itáliában és Spanyolországban még fennálló iskolákkal, melyek azonban csak szórványos életet éltek. De elevenen tovább terjedt a Föld különféle szellemi áramlataiba, és a XII. század vége felé az Orleansi egyetemen, ahol igen érdekes ilyen jellegű tanítás folyt, még jelen volt valami a chartresi iskola inspirációjából.
Ekkor történt Itáliában, hogy - egy előzőleg Spanyolországban tartózkodó követ hatalmas történelmi eseményt átélve, egy napon, napszúrásfélét kapott, és mindaz, amit előkészítésképpen iskolájában magába fogadott, az enyhe napszúrás hatására hatalmas kinyilatkoztatássá vált benne. Látta, amit az eleven megismerési princípium segítségével az ember láthat: a hatalmas, emelkedő hegyet mindazzal, ami az ásványokból, növényekből és állatokból kiárad, ahol megjelent Natura istennő, ahol megjelentek az elemek, megjelentek a planéták, megjelentek a hét szabad művészet istennői, feliépet Ovidius mint vezető tanító, - tehát, még egyszer megjelent egy emberi lélek számára az a hatalmas jelenség, amely a kereszténység első évszázadaiban oly gyakran állt az emberi lelkek előtt. Brunetto Latini víziója volt ez, amely azután átszállt Dantéra, és amelyből azután a dantei Comedia létrejött.
Valami más kezdődött azok számára, akik Chartresben működtek, amikor átlépték a halál kapuját és beléptek a szellemi világba. Jelentőségteljes volt ez a szellemi élet, amelyet Peter von Compostella, Bernardus von Chartres, Bernardus Sylvestris, Johannes von Chartres (Salisbury) Henri d'Andelli (a „La bataille des VII. Arts” szerzője) éltek, de különösen jelentős volt köztük Alanus von Lille szellemisége. Ő volt az, aki a maga módján megfogalmazta a „Contra Haereticos” című iratot. Amelyben a régi szemlélet szerint fordul a keresztény értelemben vett eretnekek ellen, de éppen a szellemi világ szemléletéből kiindulva.
Most mindezek a lelki individualitások, akik még utolsókként működtek a régi látó bölcsesség utórezgésében, a fénnyel telten látott bölcsességben, beléptek a szellemi világba, abba a szellemi világba, ahol éppen, a Földre szállásra készülődő, legfontosabb lelkek tartózkodtak, akiknek azután, le kellett szállniuk a földi létbe, hogy olyan értelemben hassanak, ahogy hatniuk kellett ahhoz, hogy a XIV. és XV. században bekövetkező fordulat létrejöjjön.
Adva van kedves barátaim, a szellemi lét: a Chartres-i iskola utolsó nagyjai éppen megérkeztek a szellemi világba. Azok az individualitások, akik a skolasztika virágzását elindították, még a szellemi világban tartózkodtak. És a XIII. század elején lejátszódott az emberi fejlődés kulisszái mögött az egyik legfontosabb eszmecsere azok között, akik a Chartres-i iskolából a még régi, látó-platonizmust felvitték az érzékfeletti világba, és azok között, akik felkészültek arra, hogy az arisztotelizmust lehozzák, mint nagy átmenetet egy új spiritualizmus kialakításához, amelynek a jövőben az emberi fejlődésbe bele kell majd áramolnia.
Úgy állapodtak meg, hogy a Chartres-i iskolából származó individualitások a következőket mondták azoknak, akik éppen elindultak, hogy leszálljanak a fizikai-érzéki világba, és mint a korszaknak megfelelő elemet, az arisztotelizmust műveljék a skolasztikában: számunkra egyelőre nincs meg a lehetősége annak, hogy a Földön működjünk, mert a Föld most nem olyan, hogy az eleven megismerést művelhetné. Amit mi mint a platonizmus utolsó hordozói még taníthattunk, azt fel kell váltania az arisztotelizmusnak. Mi itt fent maradunk.
Így a Chartres-i szellemek, anélkül, hogy mostanáig jelentős földi inkarnációba léptek volna, fent maradtak az érzékfeletti világban. De hatalmasan együttműködtek annak a grandiózus imaginációnak a kialakításában, amelyet a XIX. század első felében alakítottak ki, és amelyről már szóltam.
Teljes összhangban működtek azokkal, akik most az arisztotelizmussal a Földre leszálltak. Főleg a dominikánus rendben voltak azok az individualitások, akik a Chartres-beli szellemekkel mondhatnám, érzékfeletti egyességet kötöttek, akikkel mintegy megállapodtak: mi leszállunk azért, hogy a megismerést az arisztotelizmus szellemében műveljük tovább. Ti fent maradtok. Mi a Földön is kapcsolatban maradhatunk veletek. A platonizmus most nem boldogulhat a Földön. Megtalálunk benneteket, ha újból visszatérünk, amikor majd elő kell készíteni azt a korszakot, amelyben - miután a Föld az arisztotelizmus skolasztikus fejlődését átélte - a spiritualitást, a chartresi szellemekkel közösen újra tovább lehet fejleszteni.
Mélyreható jelentősége volt például annak, amikor Alanus von Lille - így hívták őt földi életében - a szellemi világból leküldte egyik, általa a szellemi világban jól kiképzett tanítványát, éppen azért, hogy azokat az ellentéteket, amelyek a platonizmus és az arisztotelizmus között fennállnak, a Földre leáramoltassa, de úgy, hogy az akkori idők skolasztikus princípiuma alapján, harmónia jöhessen köztük létre. Így különösen a XIII. században oda hatottak, hogy egybefolyhasson mindazok munkája, akik egyrészt dominikánus ruhában a Földön tartózkodtak, másrészt azoké, akik odaát maradtak a másik világban, mert egyelőre nem találtak olyan földi testeket, amelyekkel kifejezhették volna sajátos szellemiségüket, amely nem volt képes az arisztotelizmushoz eljutni.
Csodálatos együttműködés jött létre a XIII. században aközött, ami a Földön történt, és ami fentről áradt le. Azok az emberek, akik a Földön működtek, sokszor nem voltak tudatában ennek az együttműködésnek, annál inkább azonban azok, akik odaát működtek. Eleven együttműködés volt ez. Mondhatnék: a misztériumi- princípium felszállt az égbe, és napsugarait leárasztotta arra, ami a Földön működött.
Ez egészen részletekbe menően történt, és különösen a részletekben lehet nyomon követni. Alanus von Lille saját földi fejlődésében, mint chartresi tanító csak addig jutott, hogy bizonyos életkorában magára öltötte a ciszterciák csuháját, cisztercita rendi pap lett. A cisztercita rendbe menekültek az akkori idők utolsó rendi gyakorlatai, hogy a platonizmus, a platóni világnézetet a kereszténységhez kapcsolódva ébresszék fel.
Alanus von Lille ezt a tanítványát, azért küldte le, hogy a későbbiekben a dominikánus renden keresztül hasson tovább az a feladat, amely az arisztotelizmusra kell, hogy szálljon. Az átmenet itt - főleg külsőleg - különös jelenségben nyilvánult meg: Alanus de Insulisnak ez, a mondhatnám érzékfeletti tanítványa, a Földön először a ciszterciták ruháját hordta, de később ezt a dominikánusok ruhájával cserélte fel.
Ezek voltak azok az individualitások, akik érzékfeletti és érzékletes módon a XIII. században - egészen a XIV. századba nyúlóan - együttműködtek: mértékadó későbbi skolasztikusok és tanítványaik, egymással hosszú idők óta összetartozó emberi lelkek, akik azonban még, a chartresi iskola nagy szellemeivel is kapcsolatban álltak.
Itt látjuk azt a nagyszerű és hatalmas világtörténelmi tervet, amely arra irányult, hogy azok, akik nem tudtak az arisztotelizmushoz a Földre leszállni, fent tartózkodtak a szellemi világban, hogy ott várják meg, amíg a többiek azt, amiben a fent maradottakkal oly bensőségesen összetartoztak, az arisztotelizmusból származó világos fogalmak és képzetek befolyása alatt tovább tudják művelni a Földön.
Valóban olyan volt ez, mint egy fölfelé és lefelé irányuló beszélgetés ebben a XIII. században, a szellemi világból a földi világba, és a földi világból a szellemibe.
Csak ebben a szellemi atmoszférában tudott a valódi rózsakeresztesség hatni.
Azután azok, akik azért szálltak le a Földre, hogy elhozzák az arisztotelizmus impulzusát, miután feladatukat elvégezték, újból felemeltettek a szellemi világba, és a szellemi világban újból létrejött az együttműködés a platonikusok és arisztotelikusok között. Körülöttük helyezkedtek el azok a lelkek, akikről már beszéltem: a lelkek két csoportja, akiket jellemeztem.
Így az antropozófiai mozgalom karmájába bizonyos módon belefolyt a chartresi tanítványok széles köre és mindazok a lelkek, akik ebbe a tanítványi körbe beleélték magukat, akik a két áramlat egyikéhez tartoztak, melyekről a napokban beszéltem. Nagy kör ez, mert sokan élnek ebben a körben, akik ma még nem találták meg az utat az antropozófiai mozgalomhoz. Az azonban tény, hogy sokféle élményükben az készült elő, ami ma az antropozófia területéhez tartozik.
Valami különös dolog történt például a cisztercita renddel, amikor Alanus ab Insulis (Alanus von Lilié), magára öltötte a ciszterciták ruháját, és platonizmusával cisztercita pap lett. Ez, mondhatnám, alapjában véve megmaradt a cisztercita rendben. Elmondhatom -, hiszen miért ne fűzhetnék kis személyes megjegyzéseket azokhoz az összefüggésekhez, amelyeket itt nyilvánosságra kell, hogy hozzak, és amely részletek nem kerültek bele a „Lebensgang”-ba, - tehát el kell mondanom, hogy ami ebbe az irányban elvezetett bizonyos összefüggésekhez -, további összefüggések persze egészen más irányból adódtak -, de ami bizonyos összefüggésekhez vezetett, az az volt, hogy életem folyamán tulajdonképpen egészen a weimari időkig, nem tudtam elszakadni a cisztercita rend látványától, és bizonyos szempontból mégis állandóan távol tarttattam a cisztercita rendtől. Tulajdonképpen ennek a rendnek az árnyékában nőttem fel, amelynek fontos települései voltak Bécsújhely környékén. Azon a vidéken, ahol felnőttem, többnyire cisztercita papok tanították az ifjúságot. Mindig előttem volt a ciszterciták rendi ruhája, a fehér csuha, a fehér öltözet, a fekete - mi stólának nevezzük -, övvel a közepén. Ha indokolt lett volna, hogy a „Lebensgang”-ban ilyen dolgokról beszéljek, akkor azt mondtam volna, hogy minden, de minden arra irányult, hogy ne afelé, a képzés felé haladjak, amelyet a bécsújhelyi reáliskolában kaptam, hanem, hogy gimnáziumot végezzek. De ez akkor még egy cisztercita gimnázium volt, és különösek voltak azok az erők, amelyek egyszerre vonzottak, és távoltartottak.
Cisztercitákból állott a szerzetesek egész köre is, akik a bécsi egyetemen teológiát hallgattak, és akik Marie Eugenie della Grazie körül gyűltek össze. Legintimebb teológiai és krisztológiai beszélgetéseim a cisztercitákkal voltak. Ezt csak érinteni akarom, mert ez bizonyos szempontból színezi a XII. század idejére való visszatekintést, amikor is Chartres fénykora belesugárzott a cisztercita rendbe. Mert ez továbbélt a ciszterciták figyelemreméltó tudományosságában, amely oly vonzóan, noha korrumpáltan is -, megőrzött valamit Chartres varázsából. Ciszterciták, akiket jól ismertem, a legkülönbözőbb dolgokra vonatkozóan fontos mozzanatokat kutattak fel. És azok a dolgok voltak számomra a legfontosabbak, ahol azt mondhattam: bár lehetetlen, hogy olyanok, akik chartresi tanítványok voltak, itt inkarnálódjanak de mégis az a benyomásom, hogy egyes individualitások, akik a chartresi iskolával kapcsolatban álltak, rövid időkre, ha szabad így mondanom, inkorporálódtak olyan emberekbe, akik a cisztercita rend ruháját viselték.
Úgyszólván csak vékony fallal elválasztva tovább hatott a Földön az, ami érzékfeletti síkon az általam leírt módon előkészült, és ami a későbbiekben, a XIX. első felében a nagy előkészülethez vezetett.
Számomra különösen jelentős volt az, a Krisztus lényére vonatkozó beszélgetés, melyet a „Lebensgang”-ban is megemlítek. Ezt a beszélgetést egy cisztercita rendbeli pappal folytattam, nem delle Grazie házában, hanem onnan jövet. Ez a beszélgetés nem a dogmatikus teológiai felfogás alapján folyt, hanem a neo-skolaszticizmus szemszögéből ez az elmélyült beszélgetés elvezetett ahhoz, ami egyszer itt volt, arisztotelikusan körülhatárolt fogalmakkal, de egyben platóni fénnyel áthatottan.
Aminek az antropozófiában ki kellett alakulnia, az, ha titokzatos módon is, de már átvilágított a kor eseményein átvilágított, ha nem is az egyik vagy másik vallási vagy szociális áramlathoz tartozó emberi lelken, de átvilágított azon, amivel ez az emberi lélek, a Földön ható nagy szellemi áramlatokon keresztül összefügg. És már látható volt, amint az egyes dolgok az előző Michaeli-korszak kezdetétől a Kali Juga lefutásáig a legkülönbözőbb területeken, egyes emberekben úgy hatottak, hogy abban a kor szelleme szólt, és ez a beszéd az antropozófiai kinyilatkoztatások előhívója volt. Eleven módon láthatta megjelenni az ember az Antropozófiát, mint egy Lényt, amelynek meg kellett születnie, de amely mint gyermek az anyaméhben, úgy nyugodott abban, amit az első keresztény évszázadok óta a Földön a chartresi iskola előkészített, s ami azután megtalálta folytatását az érzékfeletti létben, és abban az együttműködésben, ami a Földön továbbhatott a kereszténység arisztotelikusan színezett védelmében.
Majd azokból az impulzusokból, amelyeket Alanus von Lille „Contra Haereticos,, című művében találunk, olyasmi jött létre, mint Aquinói Tamás „Summa fidei catholicae contra gentilos” című munkája. Így alakult ki a kornak az a jellegzetes vonása, melyet azokból a képekből érzékelünk, ahol a dominikánus egyháztanítók lábbal tiporják Averrhoest, Avicennát, és így tovább, ami a spirituális kereszténység teljes védelmezését, de egyben az intellektualizmusba való átmenetet is mutatja.
Nem óhajtom kedves barátaim, elméleti módon ábrázolni azt, ami a tények világa, mert a dolgok, minden feltételezésről csak elhalványulnak, elvesztik intenzitásukat. Tényeket akartam a lelkük elé állítani, tényeket, amelyekből érzékelhetik, hogy mire tekinthetnek, ha azokat a lelkeket akarják szemlélni, akik a mostani földi inkarnációjuk előtti szellemi létet, a halál és újraszületés közötti időt úgy élték át, hogy a Földön az Antropozófia után vágyódtak.
A világon a legellentétesebb nézetek hatnak egybe, hogy egy egészet hozzanak létre.
Most együttműködnek azok a lelkek, akik a XII. században a nagy chartresi iskolában dolgoztak, és azok, akik velük kapcsolatban állottak az egyik legnagyobb szellemi közösségben, a szellemi világban, a XIII. század kezdetén. Most együttműködnek a chartresi szellemek azokkal, akik velük szövetségben azután az arisztotelizmust művelték, függetlenül attól, hogy részben itt a Földön működnek, részben pedig még nem tudnak a Földre leszállni. Most együttműködnek a földi fejlődés egy új spirituális korszaka érdekében. Most az a feladatuk, hogy összegyűjtsék azokat a lelkeket, akik már hosszú ideje kapcsolatban állnak velük összegyűjtsék a lelkeket, akiknek segítségével megalapozhatnak egy spirituális korszakot, hogy viszonylag rövid időn belül valamiféle módon kialakuljon annak lehetősége, hogy - a különben tönkremenő civilizáció keretén belül a XII. század chartresi szellemei földi inkarnációjukban együttműködjenek, a hozzájuk tartozó XIII. századbeli szellemekkel, hogy a különben zátonyra futó civilizáció spiritualitását újólag létrehozzák.
Szándékokat akartam ezzel jellemezni, melyek manapság a lelkekben élnek, ha nem is a Földön, hanem - mondhatnám, - az Ég és Föld között. Szándékokat akartam tehát karakterizálni. Mélyed- jenek el abban, ami ezekben a szándékokban rejlik, és akkor hatással lesz lelkükre az, ami mindannak hátterében áll, aminek az antropozófiai mozgalomban egybeáramlott lelkek számára előtérben kell állnia.