Kedves barátaim! Szeretnék a jelenlévőknek néhány dolgot elmondani, ami epizódszerűen kapcsolódik azokhoz a szemlélődésekhez, amelyeknek immár jó ideje tanúi lehetünk. Amit elmondok, legyen illusztrációja és magyarázata azoknak a kérdéseknek, amelyek az eddig tárgyaltak alapján felmerülhetnek, s egyúttal vessen némi fényt a jelenlegi civilizáció lelki beállítottságára.

Évek óta mindig újból fel kellett hívnom a figyelmet a tulajdonképpeni európai civilizációs fejlődés egy bizonyos meghatározott időpontjára, amely a középkor közepére esik, úgy a XIV-XV. század körül. Ezzel az emberiség fejlődésének arra a pontjára mutatunk rá, ahol megindul az intellektualizmus, ahol az emberek elkezdenek különösképpen figyelni a gondolkodásra, intellektusra, és ezt teszik bíróvá mind a fölött, amit az embereknek egymás között gondolniuk és tenniük kell. Nos, mivel ma az intellektus időszakát éljük, a jelen átélésével helyes képzetet alakíthatunk ki arról, hogy mi az intellektualizmus, arról, ami a XIV. és XV. században a civilizáció felszínére került. De az akkori lelki beállítottságot ma már tulajdonképpen nem érzi elevenen az ember. Ha az ember a történelmet szemléli, akkor mindazt, amihez a jelenben hozzászokott, hogy lássa, visszavetíti a korábbi történelmi folyamatra, és így nem kap pontos képzetet arról, hogy mennyire mások voltak azok a szellemek, akik jelen korunk előtt éltek. Ha az ősforrásokból merítünk, akkor ezekbe az ősforrásokba már jórészt belevisszük a mai gondolkodás- és szemléletmódot.

A szellemtudományos szemlélődés sok dolgot egészen másképpen jellemez. Ha az ember például azokra a személyiségekre tekint, akiket egyik oldalról az arabizmus, az ázsiai kultúra befolyásolt mindazzal, ami a mohamedánizmusban mint vallásban élte ki magát, a másik oldalról pedig az arisztotelizmus befolyása alá kerültek, ha ezekre a személyiségekre tekintünk, akik megtalálták az utat Afrikán keresztül Spanyolországba, és akik azután Spinozán keresztül az európai szellemeket mélyen befolyásolták, akkor ezekről a személyiségekről nem tudunk helyes képet alkotni, ha lelki beállítottságukat úgy képzeljük el, mintha ők egyszerűen a jelen kor emberei lennének, csak éppen egy csomó dologról nem tudtak, amit csak később találtak fel. Mert a mai emberek tulajdonképpen így képzelik el őket. De még azoknak a személyiségeknek a gondolkodásmódja és szemléleti módja is egészen más volt mint a mai, akik a jelzett civilizációs irányban, mondjuk a XII. században éltek.

Manapság az ember, ha saját magára tekint, úgy érzi, hogy birtokosa mindazon gondolatoknak, érzéseknek és akarati impulzusoknak, amelyek a későbbiekben cselekedetekké alakulnak. Mindenekelőtt arról van meggyőződve az ember, hogy „én gondolkodom”, „én érzek”, „én akarok”.

Azoknál a szellemeknél, azoknál a személyiségeknél, akikről itt beszélek, az „én gondolkodom” még nem volt azzal az érzéssel telítve, melyet ma érzünk, amikor azt mondjuk, hogy gondolkodom. Ez csak az „én érzek” és „én akarok” esetében állott fenn. Ezek az emberek csak az érzést és akarást ismerték el saját személyiségükhöz tartozónak. Őscivilizációs alapok folyományaképpen inkább abban az érzésben éltek, hogy „valami gondolkodik bennem”, mintsem hogy arra gondoltak volna, hogy „én gondolkodom”. Valóban úgy gondolták, „én érzek”, „én akarok”, de nem gondolták ugyanilyen mértékben azt, hogy „én gondolkodom”. Azt mondották - és amit most közlök, valóban reális szemlélet volt - azt mondták: a gondolatok a szublunáris szférában vannak, itt élnek a gondolatok. Mindenütt ott vannak abban a szférában, amely azáltal adódik, hogy egy bizonyos ponton elképzeljük a Földet, egy másik ponton a Holdat, azután a Merkúrt és Vénuszt, stb. A Földet mint sűrű, szilárd világmasszát képzelték el, de másodikként, mint hozzátartozót, a lunáris szférát gondolták, amely a Holdig terjedt.

Ahogyan mi azt mondjuk: a levegőben, amelyet belélegzünk, oxigén van, ők azt mondták (és ez teljesen feledésbe ment, hogy így volt): a Holdig terjedő éterben gondolatok vannak. S ahogy mi azt mondjuk: belélegezzük a levegő oxigénjét, azok az emberek nem azt gondolták: belélegezzük a gondolatokat, hanem: percipiáljuk a gondolatokat, befogadjuk a gondolatokat. És tudatában voltak annak, hogy valóban befogadták őket magukba.

Látják, ilyesmit a mai ember mint fogalmat magáévá tehet, sőt az antropozófia alapján be is láthat, de újból el is ejti mindjárt, amint a gyakorlati élet jelentkezik. A gyakorlati életre vonatkozóan egészen jellegzetes elképzelést alakít ki magának, éspedig azt, hogy a gondolatok belőle fakadnak, ami teljesen olyan, mintha úgy vélné, hogy az oxigén, amelyet beszív, szintén belőle fakad.

Azoknak a személyiségeknek, akikről beszélek, mély érzése, közvetlen élménye volt: a gondolataim nem képezik tulajdonomat! Tulajdonképpen nem mondhatom, hogy én gondolkodom. A gondolatok léteznek és én befogadom magamba ezeket a gondolatokat.

A levegő oxigénjéről tudjuk, hogy ez valójában rövid idő alatt átfut egész organizmusunkon. Ezt a körforgást az érveréssel számolhatjuk. Ez gyorsan történik. Azok a személyiségek, akikről beszélek, a gondolatok befogadását mint bizonyos fajta lélegzést képzelték ugyan el, de mint nagyon lassú lélegzést, amely abban áll, hogy földi élete kezdetén az ember képessé válik arra, hogy befogadja a gondolatokat. És úgy, ahogyan a lélegzetet egy bizonyos ideig magunkban tartjuk a belélegzés és kilélegzés között, úgy ezek az emberek is úgy képzelték el a tényállást, hogy magukban tartják a gondolatokat, de csak úgy, ahogyan mi a külső levegőhöz tartozó oxigént magunkban tartjuk. Így képzelték: magukban tartják a gondolatokat, mégpedig a földi élet időtartamára, és újból kilélegzik őket a világ-távlatokba, amikor átlépnek a halál kapuján.

Így tehát volt egy belélegzés = életkezdet, azután a lélegzet magukban tartása = a földi élet tartama, végül a kilélegzés = a földi élet vége, a gondolatok kibocsátása a világba.

Azok az emberek, akik ezt bensőségesen megélték, közös gondolati atmoszférában érezték magukat mindazokkal, akik ezt hasonlóan élték meg. Ez a közös atmoszféra nemcsak néhány mérföldnyire terjedt ki a Föld fölé, hanem éppen a Hold határáig terjedt.

Elképzelhető, hogy ez a szemlélet, amely annak idején az európai civilizációért küzdött, mindig tovább és tovább akart terjeszkedni, éppen azon arisztotelikusokon keresztül, akik Ázsiából jöttek a jelzett úton Európába. Elképzelhetnénk, hogy ez a szemlélet valóban elterjed. Vajon akkor mi történt volna?

Nos, akkor nem következett volna be, hogy a szó teljes értelmében kiélhesse magát az, aminek azonban a földfejlődés folyamán ki kellett magát élnie: a tudati léleknek.

Azok az emberek, akikről beszélek, az értelmi lélek fejlődésének utolsó stádiumában álltak. A XIV. és a XV. században felszínre kellett kerülnie a tudati léleknek, amely, ha a civilizációban szélsőséges módon éli ki magát, mindent átvezetett volna az intellektualizmusba.

A X., XI., XII. század európai lakossága a maga teljességében képtelen volt arra, hogy az említett és jellemzett személyiségekhez hasonlóan magáévá tegye ezt a szemléletet, mert akkor a tudati lélek fejlődése kimaradt volna. Bár azt mondhatjuk, hogy az istenek tanácsában elhatároztatott a tudati lélek kifejlődése, ennek mégsem az európai emberiség teljességének saját tevékenységéből fakadóan kellett létrejönnie, hanem egy eljövendő impulzus következtében, amely olyan irányban hatott, hogy a tudati lélek különösképpen kifejlődjék.

Az említett korszaktól kezdődően tehát két szellemi áramlatot látunk előtűnni. Az egyik szellemi áramlatot az arabista filozófusok képviselték, akik Nyugat-Európa felől erősen befolyásolták az európai civilizációt, erősebben, mint ahogy ezt manapság gondolják. A másik áramlat az volt, amely az előbb jellemzett áramlat ellen a legélesebben küzdött, és ezt mint a legnagyobb eretnekséget állította Európa elé.

Hogy ez még sokáig milyen mértékben érződött, kedves barátaim, azt azoknak a képeknek a megtekintésével érzékelhetik, amelyek dominikánus szerzeteseket vagy Aquinói Tamást teljes győzelmét ábrázolja, egy olyan szemlélet győzelmében, amely mindenekelőtt az individualitást, az ember személyiségét emeli ki, és eredményeként az ember a gondolatait saját tulajdonává teszi. Ezeket a dominikánusokat úgy ábrázolják, amint az arabizmus képviselőit lábbal tapodják, lábaik alá vetik, taposnak rajtuk.

A két áramlatot sokáig ilyen ellentétben érzékelték. Az ilyen mérvű érzés-energia, mint amit egy ilyen kép ábrázol, a mai, kissé apatikus emberiségből már kiveszett. Persze már nincs is szükségünk olyan dolgok leküzdésére, amelyek ellen régen küzdöttek, viszont igen nagy szükségünk volna a más dolgokkal szembeni küzdelemre!

Gondoljuk át azt, amit magunk elé állítottunk: a gondolatok belélegzése a szublunáris szféra világ-éteriségéből - életkezdet; a lélegzet magunkban tartása - földi élet; kilélegzés - a gondolatok újbóli kilépése, de már individuális emberi színezettel, a világ éteriségébe: a Hold alatti szféra impulzusaiba, a szublunáris szféra impulzusaiba.

Mi is ez a kilégzés? Ez teljesen azonos azzal, kedves barátaim, mint amikor azt mondjuk, hogy a halált követő három nap alatt megnövekszik az étertest, az ember visszatekint lassacskán egyre növekvő étertestére és látja, amint gondolatai kiterjednek a kozmoszba. Ez teljesen azonos azzal, amit annak idején szubjektívebb szempontból ábrázoltunk. Végeredményben teljesen megfelel a valóságnak az, ahogyan annak idején ezek az emberek érzékeltek és átéltek. Ők mélyebben átérezték az élet keringését, mint ahogy ez ma egyáltalán érzékelhető.

De mégis: ha az ő nézeteik váltak volna uralkodóvá Európában, akkor az európai civilizáció embereiben csak gyenge én-érzet alkuit volna ki. A tudati lélek nem lépett volna előtérbe, az én nem tudta volna önmagát az „én gondolkodom”-ban megragadni, a halhatatlanság gondolata egyre elmosódottabbá vált volna! Az emberek egyre inkább arra tekintettek volna, ami a Földön élt emberek gondolatainak maradványaként így általánosságban hullámzik és hat a szublunáris szférában.

Az ember a Föld szellemiségét a Föld kitágult atmoszférájának érezte volna, a Földhöz tartozónak érezte volna magát, de nem mint individuális ember, elkülönülve tőle. Azok az emberek, akiket jellemeztem, a „valami gondolkodik bennem” alapján bensőséges összefüggésben érezték magukat a Földdel. Nem érezték magukat olyan mértékben individualitásnak, amint ezt az Európa többi részén élő emberek - bár még homályosan - érezni kezdték.

Azután még a következőket is figyelembe kell vennünk: arról, hogy az ember halála után a földi gondolatok a Földet körülvevő világéterben hullámzanak, csak ez a szellemi áramlat tudott, amelyről beszéltem. E szemlélet ellen élesen küzdöttek a dominikánus rendhez tartozó személyiségek, akik azt akarták érvényre juttatni, hogy az ember individualitás és elsősorban arra kell tekinteni, ami az emberből mint individualitás megy át a halál kapuján, nem pedig arra, ami feloldódik az általános világéterben. Ezt elsősorban, ha nem is kizárólag, de mondhatnánk reprezentatívan a dominikánusok hangsúlyozták; ezt az ember individualitására vonatkozó szemléletet élesen és energikusan képviselték az előzőleg jellemzett másik irányzattal szemben. De éppen ez hozott létre egy egészen meghatározott állapotot.

Mert tekintsünk most, mondjuk az individualizmus képviselőire. Adva voltak ugyanis azok az individuálisan színezett gondolatok, amelyek az általános világéterbe átmentek. És akik ez ellen az áramlat ellen küzdöttek, azokat éppen azáltal, hogy még tudták, még elevenen tudták: itt ezt állítják, ez a szemlélet itt van... éppen az nyugtalanította, ami valóban ott is volt. A legkiválóbb gondolkodóknak ezek miatt az egyre növekvő és feloldódó, az emberi gondolatokat a világéternek átadó erők miatti nyugtalansága csak a XVI. és XVII. században szűnt meg.

Bele kell tudnunk helyezkedni olyan emberek lelki beállítottságába, akik a Dominikánus Rendhez tartoztak, hogy le tudjuk mérni, mennyire nyugtalanította éppen ezeket az embereket az, ami mint az elmúlt emberek hagyatéka létezett, amiben szemléletük szerint tulajdonképpen már nem volt szabad hinniük, amit már nem hihettek. Bele kell helyezkednünk ezeknek az embereknek a lelkületébe. Olyan szárazan, olyan absztraktul, olyan jegesen fogalmian ahogyan a mai ember gondolkodik, a XIII., XIV. század kiváló gondolkodója nem tudott gondolkodni. Manapság, ha az emberek valamilyen nézetet képviselnek, úgy tűnik, mintha ennek előfeltétele az volna, hogy előbb szívüket ki kellene tépni testükből. Annak idején ez nem így volt. Annak idején bensőségesség, mondhatni szívélyesség volt mindabban, amit valaki ideaként képviselt. Azáltal azonban, hogy ez a szívélyesség fennállt, az olyan eset, mint amelyről itt beszélek, erős belső küzdelmet jelentett.

A legfélelmetesebb belső küzdelmek közepette fejlődött ki az, ami például a Dominikánus szerzetből bizonyos filozófiaként kiindult, amely azután az életet - mivel ez még sokkal inkább az egyes emberek autoritására épült - erősen befolyásolta. Általános műveltség abban az időben még nem volt; mindaz, ami műveltség volt, amit az emberek egyáltalán tudtak, valami olyanba áramlott be, aminek csak kevesen voltak birtokosai, akik így jobban fel is tudtak emelkedni a filozófiai élethez és törekvéshez. Mindazt, ami így a civilizációba belefolyt, ilyen belső küzdelmekkel élték át. Ha ma a skolasztikusok írásait olvassuk, csak száraz gondolatokat érzékelünk. De tulajdonképpen csak az olvasók szárazak manapság. Azoknak az embereknek a lelkülete, akik írták őket, egyáltalán nem volt száraz. Telve voltak benső tűzzel a gondolataik iránt. És ez a belső tűz éppen abból a törekvésből fakadt, hogy elutasítsák az objektív gondolati befolyást.

Manapság, ha valaki világnézeti kérdésekről gondolkodik, tulajdonképpen semmi sem zavarja. Ma, akár a legértelmetlenebb dolgot gondolhatja valaki, és egész nyugodtan gondolja is, mert a már oly hosszú idő óta tudati lelkében fejlődő emberiséget nem nyugtalanítják olyan motívumok, amelyek miatt egyesek azt érzékelnék, hogy milyenek az emberek gondolatai amikor haláluk után kiáramlanak a Föld éteri környezetébe. Ma teljesen ismeretlenek az olyan dolgok, mint amilyenek még a XIII-XIV. században átélhetők voltak, amikor fiatalabb papok idősebbekhez fordultak és belső szenvedéseiket, melyek a hitvallásukhoz való állhatatosságukból fakadtak, így jellemezték: a halottak kísérletei gyötörnek engem.

Mert a halottak kísértetei nekik éppen azt jelentették, amiről most szó volt. Akkor az emberek még bele tudtak nőni abba, amit éppen tanultak. Egy bizonyos közösség - mondjuk dominikánus közösség - keretében azt tanulták, hogy az ember individuális lény, és individuális halhatatlansága van. Tanulták azt is, hogy helytelen, eretnek nézet az, ha gondolatok szempontjából egy általános Föld-lélek szemlélet talaján állunk, és ez ellen élesen kell küzdeni. Bizonyos pillanatokban viszont, amikor valaki úgy őszintén magába merült, érzékelte a meghalt emberek gondolat-maradványainak objektív hatását, és akkor feltette magának a kérdést: vajon teljes egészében helyes-e az, hogy azt teszem, amit teszek? Itt valami meghatározhatatlan van, ami hat a lelkemre. Nem tudok védekezni ellene, fogva tart engem.

Bizony, abban az időben az emberek intellektusa, legalábbis még sok emberé, olyan volt, hogy számukra a halottak legalább még napokig a haláluk után igen érthetően beszéltek. Ha az egyik abbahagyta, a másik folytatta. Akkor ilyen dolgokkal kapcsolatban is benne érezte magát az ember a világmindenség általános szellemiségében, vagy legalábbis az éteriségben.

Ez a világmindenséggel való együttélés a mi időnkben már teljesen megszűnt. Helyette megszereztük a tudati lélekben való létet. És mindaz, ami bennünket ugyanolyan realitásként vesz körül, mint az asztalok és székek, fák és folyók, vagyis az ami szellemi realitásként vesz körül bennünket, már csak az ember tudatalatti mélységeibe hat. Az élet bensőségessége, az élet szellemi bensőségessége valójában megszűnt. Ezt csak akkor tudjuk újból kivívni magunknak, ha elevenen fogadjuk be a szellemtudományos ismereteket.

Oly elevenen kell a szellemtudományos megismerésekről gondolkodnunk, mint ahogyan olyan jelenségeket szemlélünk, amelyeket nem is olyan régen hagytunk magunk mögött. Gondoljunk a XIII. sz. skolasztikus gondolkodójára vagy írójára. Ő leírja gondolatait. Ma könnyű gondolkodni, mert az emberek már megszokták, hogy intellektuálisan gondolkodjanak. Ez annak idején éppen csak hogy elkezdődött, akkor még nehéz volt. Akkor még tudatában volt az ember az ezzel járó hihetetlen belső megerőltetésnek, akkor még tudta, hogy a gondolkodás ugyanolyan megerőltető, mint a favágás, ha szabad magamat triviálisan kifejeznem. Ma már sok ember gondolkodása teljesen automatikussá vált. És él ma egyáltalán az emberben az a vágy, hogy minden egyes gondolatát személyiségével kövesse? Csak hallgatjuk, ahogy manapság az emberek, mint automaták, egyik gondolatból előhúzzák a másikat, úgy, hogy nem is tudjuk követni, és az ember egyáltalán nem tudja, hogy miért, mert szó sincs itt szükségszerűségről. De ameddig az ember testében él, kövesse gondolatait személyiségével. Akkor bizony más utat követnek. Ha meghalt, kiterjeszkednek.

Igen, ott élhetett az ember az akkori időkben és az individuális ember tanát az individuális halhatatlanság tanának megmentése érdekében a legélesebb gondolatokkal védelmezhette; polemizálhatott Averrhoessel, vagy a ma jellemzett első irányzat más képviselőjével. Fennállt azonban annak a lehetősége, hogy mindaz, ami egy ilyen kiváló emberből, mint Averrhoes, halála után bizonyos fajtájú kísértetként a szublunáris szférában feloldódott, a szublunáris szféra határán - éppen a Hold segítségével - összegyűjtetett és megmaradt. A megnagyobbodás után újból zsugorodni kezdett és újból alakot öltött, úgyhogy mondhatjuk, az éteriségben felépített lénnyé sűrűsödött. Ez megtörténhetett. Azután ott ült az ember és megkísérelte az individualizmust megalapozni. Vitatkozott Averrhoessel, és Averrhoes megjelent fenyegetően és megtévesztette az ember lelkét.

A XIII. század legjelentékenyebb skolasztikus írói léptek fel a régen meghalt Averrhoes ellen. A régen elhalttal vitatkoztak, fennmaradt tanaival. Ő pedig bebizonyította, hogy gondolatai újból megsűrűsödtek, konszolidálódtak és tovább élnek!

A belső küzdelmeknek, amelyek a tudati lélek korszakának kezdetét megelőzték, olyanok voltak, hogy manapság teljes intenzitásukat és bensőségességüket tekintetbe kéne venni. A szavak végeredményben csak szavak, és a későbbi korszakok emberei mindazt, ami a szavak mögött áll, úgy értelmezik, ahogy meglévő fogalmaiktól telik. Pedig az ilyen szavakban néha gazdag lelki élet rejlett, olyan lelki életre utaltak, amilyet az imént jellemeztem.

Két áramlattal van tehát dolgunk, amelyek alapjában véve a mai napig hatnak. Az egyik áramlat szeretné az ember számára megvilágítani - jelenleg ugyan már csak a szellemi világból, de annál erősebben - hogy egy általános gondolati élet fogja körül a Földet, s hogy az ember a gondolatokban lelki-szellemi módon lélegzik; a másik áramlat mindenek előtt arra hívja fel az ember figyelmét, hogy függetlenítse magát attól, ami ilyen általános és élje ki magát individualitásában. Az egyik áramlat - az első - inkább mint bizonytalan suttogás a Föld szellemi környezetében, sok ma élő ember számára észlelhető még amikor különleges jellegű éjjeleken ágyán fekve hallgatja ezt a bizonytalan valamit; és ebből a bizonytalan valamiből egy csomó kétség születik mindazzal kapcsolatban, amit az ember individualitásából eredően manapság olyan biztosan állít. Más embereknél azután, akik mindig jól alusznak, mert mindig meg vannak elégedve önmagukkal, az individuális princípium szigorú hangsúlyozását találjuk.

Ez a küzdelem tulajdonképpen ott lángol az európai civilizáció mélyén. A mai napig is ott lángol. Azokban a dolgokban, amelyek külsőleg, életünk felszínén játszódnak le, valójában nem találunk mást mint a lelkünk mélyén megtalálható múlt idők intenzívebb lelki életéből származó maradványok felszínes hullámzását.

Egyes lelkek, akik az akkori időkben éltek, most újból itt vannak a földi életben. Bizonyos módon legyőzték azt, ami annak idején tudatos mivoltukat oly erősen nyugtalanította, legalábbis bizonyos pillanatokban nyugtalanságot keltett felső tudatukban. De számos lélek mélyén mindez ma annál inkább lángol. A szellemtudománynak az is feladata, hogy rámutasson ezekre a történelmi jelenségekre.

A következőkről azonban nem szabad megfeledkeznünk. Amilyen mértékben az emberek földi életében a tudattalanba süllyed az, ami mégis itt van: a Föld legközelebbi környezetének éteri gondolatai, amilyen mértékben az emberek magukévá teszik azt a gondolatot, hogy „én gondolkodom”, ugyanolyan mértékben beszűkül az emberi lélek, s ennek következtében az ember beszűkült lélekkel halad át a halál kapuján.

Ez a beszűkült lélek pedig hamis, tökéletlen, ellentmondásos földi gondolatokat visz bele a világéterbe. Ezek viszont megint csak visszahatnak az emberek lelkére. Ebből fakadnak azután a ma látható szociális mozgalmak. Ha ezeket létrejöttük benső módja szerint megértjük, akkor azt is be fogjuk látni, hogy ezek ellen a sokszor oly romboló szociális nézetek ellen nincs más gyógymód, mint a szellemi életről és lényekről való igazságok elterjesztése.

A reinkarnáció gondolatával kapcsolatos itt megtartott történelmi előadásokból, amelyek egészen konkrét példákhoz vezettek, láthatták, hogyan hatnak a dolgok a külső történelem felszíne alatt. Láthatták, hogy ami az egyik korszakban élt, hogyan kerül át egy későbbi korszak életébe azon emberek által, akik újból az életbe lépnek. De mindaz a szellemi tartalom, ami az emberekben a halál és újraszületés között benne él, közreműködik annak kialakításában, amit az egyik földi életből a másikba átvisznek. Jó volna, ha ma számos lélek megszerezné azt az objektivitást, amely megértéssel fogadja az értelmi lélek alkonyának időszakában élt emberekről szóló jellemzéseket.

Ezek az emberek, akik annak idején éltek és részben újból itt vannak, lelkük mélyéig átélték ezen időszak alkonyát, és azoknak a kísérteteknek állandó támadásai következtében, akikről beszéltem, alapjában véve súlyos kétségeik támadtak az intellektualizmus egyedüli érvényessége felől. Ez a kétség érthető. Hiszen a XIII. század körül sok megismerő ember volt, aki benne élt a jóformán csak teologizáló tudományos képzésben, és aki súlyos lelkiismereti kérdésként kezelte azt, hogy: „tulajdonképpen mi is lesz most már?”.

Ilyen lelkek az akkori idők számára gyakran valami hatalmasat, valami nagyszerűt hoztak magukkal előző inkarnációjukból, s ezt már intellektuális árnyalattal hozták. De az egészet mégis hanyatló áramlatnak érezték, és lelkiismeret-furdalást éreztek az individualitás felé törekvő áramlat miatt. Míg végül azok a filozófusok jöttek, akik egy bizonyos befolyás alatt álltak, ami mindennek az értelmét agyonütötte... ha radikálisan akarjuk kifejezni magunkat, mondhatjuk, akik Descartes (Cartesius) befolyása alatt álltak. Mert hiszen igen sokan azok közül, akik korábban skolasztikusok voltak, úgyszólván áldozatul estek a Cartesius-féle gondolkodásmódnak. Nem mondom, hogy filozófusok lettek, hiszen ezek a dolgok átalakultak, s ha az emberek elkezdenek ebben az irányban gondolkodni, akkor figyelemreméltó értelmetlenségek maguktól értetődővé válnak. Hiszen Descartes-tól származik az a mondás, hogy „Cogito ergo sum” - gondolkodom, tehát vagyok.

Kedves barátaim, ez számtalan éles eszű gondolkodó számára igazságnak tűnt: gondolkodom, tehát vagyok. Ebből az következik, hogy reggeltől estig gondolkodom - tehát vagyok. Elalszom, nem gondolkodom, tehát nem vagyok. Újból felébredek - gondolkodom, tehát vagyok. Elalszom, tehát mivel nem gondolkodom, nem vagyok. Ennek szükségszerű konzekvenciája, hogy az ember nem csak elalszik, hanem amint elalszik, megszűnik létezni is!

Nincs az emberi szellem létére kevésbé alkalmas bizonyíték, mint az, hogy „gondolkozom”. A tudatfejlődés korszakában ez a tétel mégis mértékadó tétellé vált.

Manapság, ha az ember ilyesmire felhívja a figyelmet, kénytelen erre mint valami szentségtörésre rámutatni. Mindezek ellenére szeretnék hivatkozni egy bizonyos fajta beszélgetésre, amit ugyan történelmileg nem jegyeztek fel, de szellemi kutatással megtalálható a megtörtént dolgok között. Ez a beszélgetés egy idősebb és egy fiatalabb dominikánus között körülbelül a következőképpen folyt le:

A fiatalabb ezt mondja: A gondolkodás megragadja az embereket. A gondolkodás - a valóság árnyéka - megragadja az embereket. A gondolkodás a régi időkben mindig a felülről jövő eleven szellem végső kinyilatkoztatása volt. Most elfelejti a gondolkodás ezt a felülről jövő eleven szellemet, most már csak mint árnyékot éli ezt át. Az is igaz - mondta ez a fiatalabb - hogy ha az ember árnyékot lát, az mindig realitásokra utal: a realitások valóban itt vannak! - Tehát nem a gondolkodást támadja, hanem azt, hogy az ember a gondolkodásból elvesztette az eleven szellemet.

Az idősebb a következőket mondta: Meg kell találnunk a gondolkodás számára a korábbi égi realitás helyett a földi realitást - mégpedig úgy, hogy az ember szeretettel nézi a külső természetet, és a kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásként fogadja el, nem pedig gondolkodással közeledik a kinyilatkoztatás felé.

Mi fog akkor bekövetkezni? - kérdezte a fiatalabb. Elég erős lesz-e az európai emberiség ahhoz, hogy megtalálja a gondolkodásnak ezt a földi realitását, vagy csak olyan gyenge lesz, hogy elveszítse a gondolkodás égi realitását?

Ebben a párbeszédben tulajdonképpen minden benne van, ami az európai civilizáció vonatkozásában még ma is érvényes. Mert azon közbeeső időszak után, amikor a gondolkodás elevensége elsötétült, újból meg kell szerezni a gondolkodás elevenségét, különben az emberiség gyenge marad és elveszti saját realitását a gondolkodás realitása felett. Ezért szükséges, hogy a karácsonyi impulzusnak az antropozófiai mozgalomba való belépése óta fenntartás nélkül az eleven gondolkodás formájában beszélünk. Mert különben egyre inkább odajutunk, hogy amit itt-ott már tudunk pl., hogy az embernek fizikai teste, éterteste, asztrálteste van azt is a halott gondolkodás formájában ragadjuk meg.

De ennek nem szabad a halott gondolkodás formájában történnie, mert akkor ez meghamisított valóság, nem pedig a valóság maga.

Ezt akartam ma elmondani. El kell jutnunk oda, hogy a közönséges történelmen túl vágyakozzunk arra a történelemre is, amelyet a szellemi világban kell elolvasnunk, és ott el is olvasható. Ezzel a történelemmel kell az antropozófiai mozgalom keretében egyre inkább foglalkozni. Ma, kedves barátaim, ezen irányzatnak inkább csak a konkrét programmatikus részét akartam a lelkük elé állítani.

Némely dolgot csak aforisztikusan mondtam el, de ezen aforizmák összefüggését meg fogják találni, ha igyekeznek azt, amit elmondtam, nem annyira intellektuálisan követni, hanem inkább teljes emberségükkel átérezni - megismerve átérezni, átérezve megismerni - hogy egyre inkább a spiritualitás hordozza nemcsak azt, amit köreinkben mondunk, hanem azt is, ami köreinkben meghallgatásra talál.

Nevelésre van szükségünk, hogy megtanuljuk a dolgokat spirituálisan hallani, akkor a spiritualitást egymás között ki tudjuk alakítani. Ezt az érzést akartam felkelteni; nem szisztematikus előadást akartam tartani, hanem többé-kevésbé - mindenesetre különféle szellemi tényekre hivatkozva - a szívekhez akartam szólni.