Lelkiségünket nemcsak a testünk határozza meg. Az ember nem csapong az érzékszervi benyomások között irány és cél nélkül; nem is felel cselekvéssel minden külső vagy testében keletkező ingerre. Észlelésein és cselekedetein gondolkozik.

Amikor észleléseiről gondolkodik, ismereteket szerez magának a külvilágról, amikor pedig cselekedeteiről gondolkodik, értelmes összefüggést visz az életébe. Az ember tudja, hogy feladatát csak akkor töltheti be emberhez méltóan, ha mind megismerésében, mind cselekedeteiben helyes gondolatok vezérlik. Lelkünk kétféle szükségszerűséggel áll szemben: a test törvényei a természet szükségszerűségeinek vetik alá, míg a helyes gondolkodás törvényeinek szükségszerűségét ő maga önként ismeri el. Az anyagcsere törvényeinek a természet veti alá az embert, de a gondolkodás törvényeinek ő maga rendeli alá magát. Ezzel a tettével egy magasabb világrend részesévé válik, mint amilyenhez teste kapcsolja. Ez a magasabb világrend a szellemi világ.

Mint ahogy a test különbözik a lélektől, úgy különbözik a lélek a szellemtől. A szén, hidrogén, nitrogén és oxigén részecskék mozgása még nem a lélek. A lelki élet csak ott kezdődik, amikor e mozgások közepette érzés keletkezik, pl. amikor édes ízt vagy örömöt érzünk. Éppen ilyen kevéssé beszélhetünk szellemről; míg csupán azokat a lelki élményeket vesszük tekintetbe, amelyekben akkor van részünk, amikor teljesen a külvilágnak és testi életünknek adjuk át magunkat. A lelkiség inkább csak alapja a szellemiségnek; ahogy a testiség is csak alapja a lelkiségnek.

A természettudós a testtel, a lélekbúvár (pszichológus) a lélekkel, a szellemi világ kutatója pedig a szellemmel foglalkozik. Gondolkodásunk az ember mivoltáról csak úgy ad világos képet, ha önmagunkat szemlélve felismertük a test, a lélek és a szellem különbözőségét.