Az ember csak akkor ismerheti meg helyesen önmagát, ha tisztán látja, hogy mi a gondolkodás jelentősége saját lényén belül. A gondolkodás testi eszköze az agy. Megfelelően felépített agy nélkül nem tudunk gondolkodni, mint ahogy a színeket is csak egészséges szemmel láthatjuk.

Az emberi test felépítésének koronája a szellem szerve: az agy. Az emberi agy felépítését csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy mi a feladata. Az a feladata, hogy a gondolkodó szellem testi alapja legyen. Ezt világosan látjuk, ha az embert összehasonlítjuk az állatvilággal. A kétéltűek agya a gerincvelőhöz képest még kicsi; az emlősöké már aránylag nagyobb; az emberé pedig, egész testéhez viszonyítva a legnagyobb.

A gondolkodásra vonatkozó megjegyzéseink számos előítéletbe ütköznek. Vannak, akik a gondolkodást lebecsülik, és többre tartják az érzést, a „bensőséges érzelmi életet”. Azt állítják, hogy nem a „száraz gondolkodás”; hanem az érzések melege, az érzés közvetlen ereje emeli fel az embert a magasabb megismeréshez. Akik így beszélnek, attól félnek, hogy a világos gondolkodás eltompítja érzéseiket. Ez a mindennapi gondolkodás esetében így is van, amikor csak a dolgok hasznosságát nézzük. De a lét magasabb régióiba vezető gondolatoknál éppen az ellenkezője igaz. Nincs olyan érzés vagy lelkesedés, amelynek melegsége, szépsége és emelkedettsége megközelítené a magasabb világokra vonatkozó kristálytiszta gondolatok által felgyújtott érzésekét. Nem a maguktól felmerülő érzések a legmagasabb rendűek, hanem azok, amelyeket erőteljes gondolati munkával küzdünk ki magunknak.

Az emberi test úgy épül fel, hogy a gondolkodást szolgálja. Azok az anyagok és erők, amelyek az ásványi világot is alkotják, úgy állnak össze az emberi testben, hogy általuk megnyilatkozhassék a gondolkodás. Ezt a feladatának megfelelően felépített ásványi konstrukciót a továbbiakban az ember fizikai testének nevezzük.

Ez az ásványi szerkezet, amely középpontja, az agy szerint rendeződik, szaporodás útján jön létre, kifejlett alakját pedig növekedéssel éri el. A szaporodás és a növekedés az ember, az állat és a növény közös tulajdonsága. Mindazt, ami él, a szaporodás és növekedés különbözteti meg az élettelen ásványtól. Élő csak élőből keletezhet, mégpedig csíra útján. Az élet folyamata az utódot összekapcsolja az előddel. Azok az erők, amelyek ásványt hoznak létre, magukra az ásványt összetevő anyagokra irányulnak. A hegyi-kristályt a szilíciumban és oxigénben rejlő erők építik fel, amelyek benne egyesülnek. A tölgyfát felépítő erőket viszont – a csíra közvetítésével – az anya- és apanövényben kell keresnünk. A tölgy alakja változatlanul származik át az elődről az utódra. Az élőlényeknek belső, veleszületett adottságai vannak.

Téves volt az a természetszemlélet, amely szerint alsóbbrendű állatok, sőt halak is iszapból keletkezhetnek. Az élőlények alakját az átöröklés viszi tovább. Hogy egy élőlény milyenné fejlődik, ez attól függ, hogy milyen apa- és anyalénytől származik; más szóval, hogy milyen fajhoz tartozik. Míg a testét alkotó anyagok folytonosan cserélődnek, faji jellege megmarad egész életén át, és az utódai öröklik. A faj határozza meg tehát a testet alkotó anyagok elrendezését. A fajnak ezt az elrendező erejét életerőnek^[1] nevezzük. Ahogyan a kristályban az ásványi erők jutnak kifejezésre, úgy a növény- és állatvilág fajaiban vagy formáiban a formáló életerők fejeződnek ki.

Az ásványi erőket testi érzékszerveinkkel észleljük. Csak azt tudjuk észlelni, amihez megfelelő érzékszervünk van. Szem nélkül nincs fény, fül nélkül nincs hangérzet. A legalsóbb rendű organizmusok az ember érzékszervei közül csak eggyel, bizonyos fajta tapintóérzékkel^[2] rendelkeznek. Számukra az emberi észleléshez hasonló módon csak azok az ásványi erők adottak, amelyek a tapintóérzék számára megismerhetők. Amilyen mértékben kifejlődtek a magasabb rendű állatok többi érzékszervei, olyan mértékben válik számukra gazdagabbá és sokrétűbbé az ember által is érzékelt külvilág. Egy lény érzékszerveitől függ tehát, hogy az, ami a külvilágban megvan, adva van-e az ő számára is észlelet, érzet formájában. Ami a levegőben bizonyos mozgásként jelentkezik, az emberben hangérzetté válik.

Az életerő megnyilvánulásait testi érzékszerveinkkel nem észleljük. Látjuk a növény színét, szagoljuk az illatát, az életerő azonban az ilyen megfigyelés elől rejtve marad. Mint ahogyan a vakon születettnek sincs igaza, ha tagadja a színek létezését, mi sem tagadhatjuk az életerő létezését csak azért, mert csak testi érzékszerveink vannak. A vakon született is láthatja a színeket, mihelyt sikeresen megoperálták a szemét. Ugyanígy az az ember is tudja érzékelni nemcsak az individuumokat; hanem az életerő által alkotott sokféle növény- és állat-fajt is, mihelyt kifejlesztette magában az ehhez szükséges szervet. Ha ez az érzékszervünk megnyílik, egészen új világ tárul elénk: az élőlényeknek már nemcsak színét, szagát stb., hanem életét is észlelhetjük. Fizikai alakján kívül minden növénynek és állatnak élettel áthatott szellemi alakját is észleljük. Ezt a szellemi alakot, hogy legyen rá valami elnevezésünk, nevezzük élettestnek vagy étertestnek^[3].

A szellemi élet kutatójának ez úgy mutatkozik meg, hogy az étertest nem csupán a fizikai test anyagainak és erőinek az eredménye, hanem valóságos önálló lény, amely életre kelti a szóban forgó fizikai anyagokat és erőket. A szellemtudomány értelmében egy pusztán fizikai test – pl. egy kristály – alakját az élettelen testben rejlő fizikai formáló erőktől kapja; de az élő test nem ezektől az erőktől kapja az alakját, mert abban a pillanatban, amint az élet elszállt belőle és csak a fizikai erőknek van kiszolgáltatva, szétesik. Az élettest a fizikai testet az élet minden pillanatában megóvja a széteséstől: Ahhoz, hogy az élettestet láthassuk, más lényben érzékelhessük, felnyílt szellemi szemre van szükségünk. Enélkül is elfogadhatjuk létezését logikai alapon, látni azonban csak szellemi szemmel láthatjuk, mint ahogy a színeket a fizikai szemmel látjuk.

Ne ütközzünk meg az „étertest” kifejezésen. Az „éter” szó itt mást jelent, mint a fizika hipotetikus étere. Tekintsük egyszerűen csak az itt leírtak jelölésének.

Az emberi fizikai testhez hasonlóan az étertest is híven tükrözi feladatát. Az étertestet is csak akkor érthetjük meg, ha a gondolkodó szellemhez való viszonyában vizsgáljuk. Az ember éterteste abban különbözik a növények és állatok étertestétől, hogy a gondolkodó szellemhez igazodik.

Ahogy fizikai testünkkel az ásványvilághoz, étertestünkkel az élet világához tartozunk. Halálunk után fizikai testünk az ásványvilágban, étertestünk pedig az élet világában oszlik fel. „Testnek” azt nevezzük, ami valamely lénynek „alakot”, „formát” ad. Ne tévesszük össze a „test” kifejezést az érzékelhető testformával. A könyvünkben használt értelemben a „test” kifejezés arra is alkalmazható, ami mint lelkiség és szellemiség kialakul.

A fénysugár szemünkbe hatol, egészen a recehártyáig. Itt kémiai folyamatokat idéz elő, az ún. sárga folton. Az ingerek hatása a látóidegen keresztül tovább folytatódik egészen az agyig; ahol további fizikai folyamatok keletkeznek. Ha ezeket megfigyelhetnénk, ugyanolyan fizikai folyamatokat látnánk, mint bárhol másutt a külvilágban. Ha meg tudom figyelni az élettestet, akkor látom, hogy a fizikai agyfolyamat egyben életfolyamat is. A kék szín érzetét azonban, amelyet a fénysugár befogadója érez, ezen az úton sehol sem találom meg: Ez csak a fénysugarat befogadó lény lelkében keletkezik. Ha tehát ez a lény csak fizikai és étertestből állna, az érzet nem jöhetne benne létre. Az a tevékenység, amely az érzeteket létrehozza, lényegesen különbözik a formáló életerők működésétől. Ez a tevékenység belső élményeket hív elő. Enélkül csupán életfolyamatról lenne szó, mint a növényeknél. Képzeljük el az embert, amint minden irányból benyomásokat vész fel, de ugyanakkor forrása is a tevékenységnek: a benyomásokra minden irányban érzetekkel felel. Az ember érzetalkotó tevékenységének forrását érzőléleknek nevezzük. Az érzőlélek éppen olyan valóság, mint a fizikai test. Ha valakit úgy szemlélek, hogy érzőlelkét nem veszem figyelembe, pusztán csak fizikai testnek tekintem, ez olyan, mintha a festményt csak vászonnak képzelem el.

Az érzőlélek észleléséről ugyanazt kell mondanunk, mint amit az étertest észleléséről mondtunk: a testi érzékszervek az érzőlélekkel szemben is „vakok”. És vak vele szemben az a szerv is, amellyel az élet mint olyan érzékelhető. De ahogy ezzel az érzékszervünkkel az étertestet látjuk, úgy válhat bizonyos érzékfeletti észleletté az érzések belső világa is egy még magasabb érzékszerv segítségével. Ennek birtokában nemcsak a fizikai világot és az élet világát, hanem az érzéseket is láthatjuk. Ha van ilyen szervünk, akkor valamely más lény érzésvilága külső valóságként tárul elénk. Különbséget kell tennünk saját érzésvilágunk átélése és egy másik lény érzésvilágának szemlélése között. Saját érzésvilágába természetesen mindenki bele tud tekinteni. Más lény érzésvilágát azonban csak az a „látó” láthatja, akinek „szellemi szeme” felnyílt. Szellemi látóképesség nélkül az ember az érzések világát csak mint „belső” világot, mint saját lelke rejtett élményeit ismeri, de amint szellemi szeme felnyílik, kifelé néző szellemi tekintete előtt feltárul az, ami egyébként csak a másik lény bensejében él.

* * *

Félreértések elkerülésére hangsúlyozom, hogy a „látó” nem éli át magában ugyanazt, mint ami a másik lény érzésvilágának tartalma. A másik lény saját benső világának nézőpontjából éli át a maga érzéseit, a látó pedig a másik lény érzésvilágának a megnyilatkozását érzékeli.

Az érzőlélek működése az étertesttől függ, mert az érzőlélek az étertestből meríti azt, amit az érzetként megteremt. Minthogy az étertest a fizikai testen belüli élet, az érzőlélek működése közvetve a fizikai testtől is függ. Csak jó életműködésű, jól felépített szem birtokában lehetnek helyes színérzeteink; így hat a testiség az érzőlélekre. A test tehát meghatározza és korlátozza működését, a testiség által megszabott határok között él.

A test tehát ásványi anyagokból épül fel, az étertesttől életet kap, az érzőlélek működésének pedig határt szab. Akinek tehát megvan az érzőlélek látásához szükséges fent említett érzékszerve, az az érzőlelket úgy látja, hogy a test határt szab neki. Az érzőlélek határa azonban nem esik egybe a fizikai test határával, hanem túlterjed rajta. Kiterjedtebb a testnél, de az az erő, amely határait megszabja, a fizikai testből indul ki. Ezzel egyrészt a fizikai és étertest, másrészt az érzőlélek közé az ember lényének még egy tagja ékelődik, a lélektest vagy érzőtest. Úgy is mondhatjuk, hogy az étertest egy része finomabb, és a finomabb rész az érzőlélekkel, a durvább rész a fizikai testtel alkot egységet. Az érzőlélek azonban, mint mondottuk; túlterjed az érzőtesten vagy lélektesten.

Amit itt érzetnek nevezünk, csak egy része az ember lelkiségének: (Az érzőlélek kifejezést az egyszerűség kedvéért választottuk.) Az érzethez kedv és kedvetlenség, hajlamok, ösztönök és szenvedélyek kapcsolódnak. Miként az érzetek, ezek is az ember benső életének jellegét viselik magukon, és ugyanúgy a testiségtől függenek.

* * *

Az érzőlélek nemcsak a testtel, hanem a gondolkodással, a szellemmel is kölcsönhatásba kerül. Először a gondolkodás szolgálja az érzőlelket. Az ember gondolkodik érzeteiről, így szerez ismereteket a külvilágról. A gyermek, ha megégette magát, gondolkodni kezd és ráeszmél arra, hogy a „tűz éget”. Ösztöneinket vágyainkat és szenvedélyeinket sem követhetjük vaktában: gondolkodásunk teszi lehetővé, hogy kielégítsük azokat. Mindaz, amit materiális kultúrának nevezünk, éppen ebben az irányban halad. A materiális kultúra azoknak a szolgálatoknak sorozata, amelyeket a gondolkodás tesz az érzőléleknek. Mérhetetlen sok gondolati erő irányul erre a célra. A gondolkodási erő építette a hajót, a vasutat, a távírót és távbeszélőt, és mindez legnagyobbrészt az érzőlélek szükségleteit elégíti ki. Mint ahogyan az étertest erői áthatják a fizikai testet, úgy hatja át a gondolkodó erő az érzőlelket. Az étertest erői a fizikai testet elődökhöz és utódokhoz kapcsolva olyan törvényszerűségbe állítják, amelyhez a puszta ásványiságnak semmi köze nincs. A gondolkodás pedig a lelket állítja olyan törvényszerűségbe, amelyhez a lélek, mint pusztán érzőlélek, nem tartozik.

Érzőlelkünk révén rokonságban vagyunk az állatokkal. Az állatoknak is vannak érzetei, hajlamai, ösztönei és szenvedélyei. Az állat azonban közvetlenül követi ezeket, ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok^[4]. Bizonyos fokig a fejletlen embernél is így van. A puszta érzőlélek különbözik az emberi lélek fejlettebb, magasabb rendű tagjától, amely a maga szolgálatába állítja a gondolkodást. Nevezzük ezt a lelket értelmi léleknek, amelyet a gondolkodás szolgál.

Az értelmi lélek áthatja az érzőlelket. Ha a lélek „látásához” szükséges érzékszervvel rendelkezünk, akkor látjuk, hogy az értelmi léleknek az érzőlélek mellett külön léte van.

Gondolkodásunkkal átlépjük egyéni életünk határait. Valami olyat szerzünk meg általa, ami túlterjed lelkünkön. Magától értetődőnek tartjuk, hogy a gondolkodás törvényei megegyeznek a világrenddel, ezért érezzük magunkat otthonosan a világban. Ez a megegyezés azon fontos tények egyike, amelyek által az ember saját lényét megismeri. Az ember saját lelkében az igazságot keresi, ebben az igazságban nemcsak a lélek, hanem a világ is megnyilatkozik. Amit gondolkodásunkkal igazságként ismerünk meg, annak önálló jelentése van, amely a világ dolgaira vonatkozik, nemcsak saját lelkünkre. Amikor a csillagos eget megcsodálom, önmagamban élek; de az égitestek pályájáról alkotott gondolataim minden ember gondolkodása számára ugyanazt jelentik, mint számomra. Értelmetlenség volna az én elragadtatásomról beszélni, ha én magam nem volnék; de gondolataimról személyes vonatkozás nélkül beszélni nem értelmetlenség. Mert ami gondolataim tartalmában ma igazság, tegnap is igazság volt és holnap is az lesz, jóllehet csak ma foglalkozom vele. Ha valamely megismerés örömöt szerez nekem, úgy ennek az örömnek addig van jelentősége; amíg él bennem; a megismert igazság jelentősége azonban teljesen független ettől az örömtől. Azzal, hogy a lélek ráeszmél az igazságra, olyasvalamihez kapcsolódik, ami önmagában hordja az értékét. Ez az érték éppoly kevéssé tűnik el a lélek érzéseivel, mint ahogy nem is azokkal együtt keletkezett. A valódi igazság nem születik és nem múlik el: jelentősége megsemmisíthetetlen. Ennek nem mond ellent az, hogy egyes emberi „igazságoknak” csak múló értékük van, mert bizonyos idő múlva részben vagy egészben tévedésnek bizonyulnak. El kell ismernünk, hogy az igazság fennáll önmagában akkor is, ha a mi gondolataink csupán az örök igazság múló megjelenési formái. Aki – mint Lessing – megelégszik az örök igazságra való törekvéssel, mert a teljes, tiszta igazságnak csak Isten lehet birtokában, nem tagadja az igazság örök értékét, hanem éppen megerősíti e kijelentésével. Hiszen örök törekvést csak az válthat ki, aminek örök jelentősége önmagában van. Ha az igazság önállóan, önmagában nem állna fenn, hanem értékét és jelentőségét az emberi lélek érzéseitől nyerné, akkor nem lehetne minden ember egyetemes célja. Önmagában megálló létét éppen azzal ismerjük el, hogy elérésére törekszünk.

Az igazi jóval ugyanaz a helyzet, mint az igazsággal. A morális jó független a hajlamoktól és szenvedélyektől, ha nem engedi, hogy ezek uralkodjanak felette, hanem ő parancsol nekik. A tetszés és nemtetszés, a megkívánás és utálat saját lelkünk tartozéka. A kötelesség azonban a tetszés és nemtetszés felett áll. A kötelességet néha olyan magasra értékeli az ember, hogy szolgálatában még életét is feláldozza. Minél magasabbrendű az ember, annál inkább elérte hajlamai, tetszései és nemtetszései nemesítésében azt a fokot, amelyen ezek minden kényszer és alávetettség nélkül, önként engedelmeskednek a felismert kötelességnek. Az erkölcsi jó – mint az igazság is – magában hordja örök értékét, nem az érzőlélektől kapja azt.

Ha bensőnkben életre keltjük az önmagában megálló igazat és jót, felülemelkedünk a puszta érzőlelken, mert az örök szellem gyullad fel benne, olyan fény, amely nem múlandó. Amikor a lélek ebben a világosságban él, valami olyannak válik részesévé, ami örökkévaló és ezzel köti össze saját létét. Ami a lélekben igaz és jó, az halhatatlan benne. Azt, ami a lélekben így mint örökkévaló felgyullad, tudati léleknek nevezzük.

Tudatról alsóbbrendű lelki mozzanatoknál is beszélhetünk. A leghétköznapibb érzet is tárgya a tudatnak. Ilyen értelemben az állatnak is van tudata. Tudati lélek alatt itt az emberi tudat magvát értjük. Azt, ami a lélek a lélekben. A tudati lelket, mint a lélek egy további külön tagját, megkülönböztetjük az értelmi lélektől. Az értelmi lelket még fogva tartják az érzések, ösztönök, indulatok stb. Mindnyájan tudjuk, hogy főként azt szeretjük igaznak elismerni, ami felé érzéseink hajlanak, holott a maradandó igazság független szimpátiánk és antipátiánk minden mellékízétől. Az igazság akkor is igazság marad, ha minden személyes érzésünk lázad ellene. A léleknek azt a részét nevezzük tudati léleknek, amelyben ez az igazság él.

Így tehát, miként a testnek, a léleknek is három tagja van: az érzőlélek, az értelmi lélek és a tudati lélek. Alulról a testiség korlátozza a lelket, felülről pedig a szellem kiterjeszti. Mert minél többet fogad magába a lélek az igazból és a jóból, annál nagyobb tért hódít benne az, ami örökkévaló. A „látó” számára, aki a lelket látja, éppoly valóság az emberből ezáltal kisugárzó fény, mint amilyen valóság fizikai szemünk számára a lángokból kiáradó fény. A „látó” számára a testi ember az egész embernek egyik része csupán. A test a legdurvább képződmény az ember alkotórészei között, amelyek őt és egymást kölcsönösen áthatják. Az élet szubsztanciájából való forma, az étertest, betölti a fizikai testet, az étertesten pedig minden irányban túlterjed a lélektest vagy érzőtest (asztrális forma). Ezen ismét túlterjed az érzőlélek, az utóbbin pedig az értelmi lélek. Az értelmi lélek annál nagyobb, minél többet fogad magába az igazból és a jóból, mert az igaz és a jó terjeszti ki. Ha csupán hajlamainak, tetszésének és nemtetszésének élne az ember, akkor értelmi lelkének és érzőlelkének határai egybeesnének. Azt a formációt, amelyben mint felhőben jelenik meg a fizikai test, az ember aurájának nevezhetjük. Ezzel gazdagodik az ember lényéről alkotott képünk, ha úgy nézzük az embert, ahogy ez a könyv próbálja meg ábrázolni.

Az ember a gyermeki fejlődés folyamán egyszer elérkezik ahhoz a pillanathoz, amikor először érzi magát önálló lénynek a külvilággal szemben. Ez a pillanat a finom érzésű ember számára jelentős élmény. Jean Paul, a költő, önéletrajzában a következőket írja: „Soha el nem felejtem, bár még senkinek nem mondtam el öntudatom megszületésének belső élményét. Ennek helyét és idejét is tudom. Egy délelőtt még egészen kis gyermekként házunk kapujában álltam, és balra a farakás felé néztem, amikor hirtelen, mint villámcsapás az égből, ahhoz a belső meglátáshoz jutottam, hogy én egy „én” vagyok. Ez a meglátás azóta is tündöklőn előttem maradt. Énem akkor látta meg először, örökre szólóan önmagát. Nem hiszem, hogy csal az emlékezetem. Hiszen ehhez az eseményhez, amelynek újszerűsége az annyira hétköznapi mellékkörülményeket maradandóvá tette, már csak azért sem keveredhetett semmilyen idegen elbeszélés, mert ez az esemény bensőm legrejtettebb szentélyében ment végbe.”

Tudjuk, hogy egészen kicsi gyermekek így beszélnek magukról: „Karcsi jó”, „Mariska ezt vagy azt akarja”.^[5] Természetesnek találjuk, hogy magukról mint másokról beszélnek, hiszen nincsenek tudatában annak, hogy önálló lények. Éntudatuk még nem született meg. Az ember csak attól a perctől fogva tekinti magát önálló, minden más lénytől elkülönülő „én”nek, amelyben éntudata felébredt. Az énben foglalja össze az ember mindazt, amit mint testi és lelki lény átél. A test és a lélek az „én” hordozója. Bennük működik az „én”. Miként a fizikai testnek az agy, úgy a léleknek az „én” a központja. Érzeteinket a külvilág kelti életre, érzéseink a külvilág hatására jelentkeznek; akaratunk a külvilágra vonatkozik, mert külső cselekedetekben valósul meg. Az „én” azonban, mint az ember tulajdonképpeni lénye, teljesen láthatatlan marad. Ezért olyan találó, amit Jean Paul mond, hogy az énre eszmélés olyan esemény, amely az ember legrejtettebb szentélyében megy végbe. Mert énünkkel mindig teljesen egyedül vagyunk. És ez az „én” maga az ember. Ez jogosítja fel az embert arra, hogy énjét tekintse tulajdonképpeni lényének, testét és lelkét pedig burkoknak, amelyekben él és eszközöknek, amelyek segítségével tevékenykedik. Fejlődése folyamán megtanulja az ember, hogy ezeket az eszközöket mindinkább énje szolgálatába állítsa.

Az „én” szó, ahogy pl. a német nyelvben használatos, olyan név, amely minden más névtől különbözik. Ha megfelelően elgondolkodunk ennek a névnek a természetéről, megnyílik előttünk az ember lényének mélyebb értelemben vett megismeréséhez vezető út. Minden más nevet alkalmazhat bárki arra a dologra, amelyre vonatkozik. Az asztalt mindenki „asztal”-nak nevezheti, a széket pedig „szék”-nek. Az „én”-nel másként áll a dolog. Ezt senki sem alkalmazhatja más ember megjelölésére, mindenki csak önmagát nevezheti „én”-nek. Sohasem hallhatom kívülről az „én” elnevezést, ha az rám vonatkozik. Csak belülről jövően, a lélek maga nevezheti magát „én”-nek. Amikor tehát az ember „én”-nek mondja magát, akkor olyasvalami szólal meg benne, aminek semmi köze sincs egyik világhoz sem, amelyekből a burkok származnak.

Az „én” mindinkább úrrá válik a test és a lélek felett. Ez is kifejeződik az emberi aurában. Minél inkább az „én” uralkodik a test és lélek felett, annál tagoltabb, annál sokrétűbb, annál változatosabb, annál gazdagabb színeiben az aura. A „látó” láthatja az énnek az aurára gyakorolt hatását, az „én”-t magát azonban ő sem látja. Ez valóban „az ember legelrejtettebb szentélyében” van.

Az „én” azonban magába fogadja annak a fénynek a sugarait, amely az emberben örök fényként gyullad fel. Mint ahogy testének és lelkének élményeit az ember énjében foglalja össze, ugyanúgy viszi bele énjébe az igazság és jóság gondolatait is. Egyik oldalról az érzékelhető jelenségek, másik oldalról a szellem nyilatkozik meg az „én” számára. A test és a lélek az énnek adja át magát, hogy őt szolgálja; az „én” pedig a szellemnek adja át magát, hogy az betöltse Az „én” a testben és a lélekben él, a szellem pedig az énben. És ami a szellemből van az énben, az örökkévaló. Az én mindenkor attól kapja jellegét és jelentőségét, amivel egybekapcsolódik. Amennyiben a fizikai testben él, az ásványvilág törvényeinek, amennyiben az étertestben él, a szaporodás és növekedés törvényeinek, amennyiben az érző- és értelmi lélekben él, a lélekvilág törvényeinek, amennyiben pedig a szellemet fogadja magába, a szellemi világ törvényeinek van alávetve. Amit az ásványvilág és az élet törvényei hoznak létre, az keletkezik és elmúlik; a szellemnek azonban semmi köze sincs a keletkezéshez és elmúláshoz.

Az „én” a lélekben él. Bár legmagasabb megnyilatkozása a tudati lélekben van, mégis azt kell mondanunk, hogy a tudati lélekből kisugározva az egész lelket betölti és a lelken keresztül hat a testre. Az énben pedig a szellem él. Belesugárzik az énbe, és benne mint burkában él, akárcsak az én a maga burkaiban: a testben és a lélekben. A szellem belülről kifelé, az ásványi világ kívülről befelé hatva alakítja az ént. Ezt az ént alkotó és énként élő szellemet szelleménnek nevezzük, mert az ember énjeként jelenik meg. A szellemén és a tudati lélek közötti különbséget következőképpen világíthatjuk meg: a tudati lélek érinti a minden szimpátiától és antipátiától független, önmagában megálló igazságot. A szellemén magában hordja ugyanezt az igazságot, mégpedig úgy, hogy az „én” magába fogadja, körülzárja, individualizálja ezt az igazságot, tehát átveszi az ember önálló lényébe. Az örök igazság így önállóvá válik, az énnel egy lénnyé egyesül, és ezáltal nyeri el az „én” maga is az öröklétet.

A szellemén a szellemi világ megnyilatkozása az énben, mint ahogy a másik oldalról az érzet a fizikai világ megnyilatkozása benne. A piros, a zöld, a világos, a sötét, a kemény, a puha, a meleg, a hideg: a testi világ megnyilatkozásai. Az igazban és a jóban a szellemi világ nyilatkozik meg. Ahogy a testiség megnyilatkozását érzetnek nevezzük, azonos értelemben nevezzük a szellemiség megnyilatkozását intuíciónak^[6]. Már a legegyszerűbb gondolatban is van intuíció, mert kezünkkel meg nem foghatjuk, szemünkkel meg nem láthatjuk, szellemből fakadó megnyilatkozását énünkkel kell befogadnunk.

Ha egy fejletlen és egy fejlett ember nézi ugyanazt a növényt, egészen más él az egyik énjében, mint a másikéban, pedig ugyanaz a tárgy keltette fel mindkettőjük érzeteit. A különbség köztük abban áll, hogy egyikük sokkal tökéletesebb gondolatokat tud alkotni a tárgyról, mint a másik. Ha a tárgyak csak az érzetek által nyilatkoznának meg, lehetetlen volna előrelépni a szellemi fejlődésben. A vadember is érzékeli a természetet; a természeti törvények azonban csak a magasabb fejlődési fokon álló ember intuíciók által megtermékenyített gondolatai számára nyilatkoznak meg. A gyermek is érzi azt a hatást, amit a külvilág ingerei gyakorolnak az akaratára; az erkölcsi jó parancsai azonban csak fejlődése folyamán világosodnak meg előtte azáltal, hogy megtanul a szellemben élni, és megtanulja a szellem megnyilatkozásait megérteni.

Mint ahogy szemünk nélkül nem volnának színérzeteink, a szellemén magasabb rendű gondolkodása nélkül nem volnának intuícióink. Ahogy az érzet nem teremti a növényt, amelynek színét megpillantjuk, az intuíció sem teremtője a szellemnek, hanem csak hírt ad róla.

A lelkünkben életre kelt „én” intuíciói révén kapja a szellemi világ üzenetét, érzetei révén pedig a fizikai világ üzenetét. Lelke ezáltal a szellemi világot éppúgy befogadja saját benső életébe, mint érzékei útján a fizikai világot. A lélek, illetve a benne felgyúló „én” két irányban tárja fel kapuit: a testiség és a szellemiség felé.

A fizikai világ csak úgy adhat hírt magáról az énnek, ha olyan testet épít fel anyagaiból és erőiből, amelyben a tudatos lélek élni képes, és amelyben rendelkezik a testi külvilág érzékeléséhez szükséges szervekkel. A szellemi világ is olyan szellemi testet épít fel a maga szellemi anyagaiból és erőiből, amelyben az „én” élni képes, és a szellemiséget intuícióival érzékelni tudja. (A „szellemi anyag”, „szellemi test” kifejezésekben szó szerinti értelemben természetesen ellentmondás van. Csak azért használjuk azokat, hogy gondolatainkat arra irányítsuk, ami a szellemi világban az ember fizikai testének felel meg.)

Ahogy a fizikai világban az egyes emberi testek mint különálló lények épülnek fel, ugyanúgy épülnek fel a szellemi világban a szellemi testek mint különálló lények. A szellemi világban éppúgy, mint a fizikai világban, megkülönböztetjük azt, ami „bennünk van” attól, ami „kívülünk van”. A körülöttünk lévő szellemi világból ugyanúgy magunkba fogadjuk és magunkévá tesszük a szellemiséget, mint ahogy a fizikai világból magunkba fogadjuk az anyagokat és feldolgozzuk testünkben. A szellemiség az ember örök tápláléka. És ahogy az ember megszületik a fizikai világ anyagaiból, úgy születik meg a szellemből is, az igaz és jó örök törvényei által. Az ember a szellemi világban éppen olyan különálló lény, mint amilyen különálló, önálló lény a fizikai világban. Nevezzük ezt az önálló szellemi lényt szellemembernek.

Ha megvizsgáljuk a fizikai emberi testet, ugyanazokat az anyagokat és erőket találjuk benne, mint a környező fizikai világban. Így van ez a szellememberrel is. A külső környezetét alkotó szellemi világ elemei lüktetnek, erői működnek benne. Ahogy fizikai bőrünk egy eleven, érző lényt zár körül, éppen így van ez a szellemi világban is. Nevezzük szellemi buroknak (aurikus buroknak) ezt a „szellemi bőrt”, amely a szellemembert az egységes szellemi világtól elválasztja, és azon belül önálló szellemi lénnyé teszi, akinek önálló léte van, és a világ szellemi tartalmát intuícióival észleli. Tudnunk kell azonban, hogy az emberi fejlődés folyamán ez a „szellemi burok” állandóan tágul úgy, hogy az ember szellemi individualitásában (aurikus burkában) megvan a korlátlan növekedés képessége.

Ezen a szellemi burkon belül él a szellemember. A szellemi életerő építi fel ugyanolyan értelemben, mint a fizikai testet a fizikai életerő. Az étertestnek megfelelően ezért a szellememberrel kapcsolatban éterszellemről beszélhetünk. Nevezzük ezt az éterszellemet életszellemnek.

Az ember szellemi lénye tehát három részre tagozódik, ezek: a szellemember, az életszellem és a szellemén.

A szellemi látó számára az ember szellemi lénye érzékelhető valóság, és az aurában – mint annak fejlettebb, tulajdonképpeni szellemi része – látható. A látó a szellemembert a szellemi burkon belül mint életszellemet látja. Látja azt is, hogy az életszellem miként növekszik folytonosan azáltal, hogy a szellemi külvilágból szellemi táplálékot vesz fel. Látja továbbá, hogy a szellemi táplálék felvételével egyre tágul a szellemi burok és egyre nő maga a szellemember. Amennyiben ez a növekedés a térben látható, ez a valóságnak természetesen csak a képe. Amikor azonban a „látó” ezt a képet látja, lelkét az ennek megfelelő szellemi valóságra irányítja.

Az ember szellemisége és fizikaisága között az a különbség, hogy az utóbbi meghatározott nagyságú, míg az előbbi korlátlanul növekedhet, mert a befogadott szellemi tápláléknak örök értéke van.

Az emberi aura ezért két egymást átható részből áll: az egyik színezetét és formáját fizikai létünk, a másikét szellemi létünk adja meg. A kettőt egymástól az „én” választja el. A fizikai anyag a maga sajátos módján odaadja magát az énnek és olyan testet alkot, amelyben a lélek életre kelhet. Az „én” viszont a szellemnek adja át magát, hogy a szellem benne élhessen. A szellem pedig a lelket hatja át és megszabja célját a szellemi világban. A test a lelket az anyagba zárja, de a szellemember szárnyat ad a léleknek, hogy közlekedni tudjon a szellemi világban.

Ha a teljes embert akarjuk megérteni, úgy kell őt tekintenünk, hogy a felsorolt tagokból áll. Fizikai teste a fizikai világ anyagaiból épül fel oly módon, hogy igazodik a gondolkodó énhez. Mivel életerő hatja át, étertestté vagy élettestté lesz. Mint ilyen érzékszerveivel megnyílik a külvilág felé és érzőtestté (lélektestté) lesz. Ezt áthatja az érzőlélek és egységet alkot vele. Az érzőlélek nemcsak a külvilág benyomásait fogadja be mint érzeteket, hanem önálló életet is él. Életét egyfelől az érzetek, másfelől a gondolkodás termékenyíti meg. Így lesz belőle értelmi lélek. Ez azért lehetséges, mert felfelé megnyílik az intuícióknak, lefelé pedig az érzeteknek. Ezzel válik tudati lélekké. Erre azért képes, mert a szellemi világ éppen úgy kialakítja benne az intuícióhoz szükséges szervet, mint ahogy a fizikai test kialakítja számára a fizikai érzékszerveket. Ahogy az érzékek a lélektesten keresztül érzeteket közvetítenek számára, úgy juttat hozzá a szellem intuíciókat az intuíciós szerv útján. Ezáltal a szellemember olyan egységbe kapcsolódik a tudati lélekkel, mint a fizikai test a lélektestben az érzőlélekkel. A tudati lélek és a szellemén egységet alkot. Ebben az egységben él a szellemember mint életszellem, mint ahogy a lélektestnek az étertest adja a testi létalapot. A szellemembert úgy zárja körül a szellemi burok, mint a fizikai testet a bőr. A teljes ember a következőképpen tagozódik:

A földi emberben a lélektest (C) az érzőlélekkel (D), a tudati lélek (F) pedig a szelleménnel (G) egységet alkot. Így az ember hetes tagozódásához^[7] jutunk:

A lélekben felvillan az „én”, ez befogadja a szellem hatásait, és a szellemember hordozójává válik. Ilyen módon az ember három világhoz tartozik: a fizikai világhoz, a lélekvilághoz és a szellemi világhoz. Fizikai testével, étertestével és lélektestével a fizikai világban gyökerezik; a szelleménben, életszellemben és szellememberben virágot hajt a szellemi világ felé. Törzse azonban, mely egyik irányban gyökeret ver, a másik irányban virágba borul, maga a lélek.

Az előbbi tagozódással teljes összhangban megadhatjuk ennek egyszerűsített formáját is. Bár az emberi „én” a tudati lélekben villan fel, mégis az egész lelkiséget áthatja. A lélek részei egyáltalán nincsenek olyan élesen elválasztva egymástól, mint a test tagjai; magasabb értelemben hatják át egymást. Ha az értelmi lelket és a tudati lelket az „én” két összetartozó burkának, az ént pedig ezek magvának tekintjük, akkor az ember fizikai testre, étertestre, asztráltestre és énre tagozódik. Asztráltesten itt a lélektest és érzőlélek egységét értjük. Ez a kifejezés a régebbi irodalomból való, és itt szabadon alkalmazzuk arra, ami az emberben érzékekkel már nem észlelhető. Az „én” ugyan bizonyos tekintetben áthatja erejével az érzőlelket is, az érzőlélek azonban olyan szoros kapcsolatban van a lélektesttel, hogy jogosan használhatunk kettőjük egységére egyetlen kifejezést. Ha mármost az ént áthatja a szellemén, ez a szellemén úgy jelenik meg, mint a lélek által átdolgozott asztráltest. Az asztráltestben elsősorban az ember ösztönei, vágyai és szenvedélyei működnek, amennyiben érezzük őket, és benne működnek az érzékszervi észlelések.

Az érzékszervi észleleteket a lélektest hozza létre, mint az embernek olyan tagja, amely a külvilágból származik.

Ösztöneink, vágyaink, szenvedélyeink stb. az érzőlélekben keletkeznek, amennyiben bensőnk az érzőlelket áthatja erejével, mielőtt átadta volna magát a szellemnek. Ha az „én” magába fogadja a szellemént, akkor a lélek újra áthatja az asztráltestet a szellemén erőivel. Ez abban jut kifejezésre, hogy az ösztönöket, vágyakat, szenvedélyeket áthatja az a fény, amit az „én” magába fogadott a szellemből. Amilyen mértékben az „én” – mint a szellemi világ részese – úrrá válik az ösztönök, szenvedélyek stb. világa felett, olyan mértékben jelenik meg a szellemén az asztráltestben. Ezáltal megváltozik az asztráltest: kéttagú lényként jelenik meg, amelynek egyik része átalakult, a másik része nem. Ezért a szellemén voltaképpen az átalakult asztráltest megnyilatkozása az emberben.

Hasonló dolog megy végbe az emberben, ha befogadja énjébe az életszellemet. Ettől az élettest alakul át. Áthatja az életszellem. Ez úgy nyilatkozik meg, hogy az élettest megváltozik. Ezért azt is mondhatjuk, hogy az életszellem átalakult élettest.

Ha pedig az „én” magába fogadja a szellemembert, olyan hatalmas erőre tesz szert, hogy képes áthatni vele a fizikai testet is. A fizikai test átalakult része természetesen nem észlelhető fizikai érzékszervekkel. Hiszen éppen az vált a fizikai testben szellememberré, ami szellemivé lett. A fizikai test fizikailag érzékelhető, és amennyiben ez az érzékelhető szellemivé vált, annak észleléséhez már szellemi megismerő-képesség szükséges. A külső érzékek számára viszont a szellemmel áthatott fizikaiság is csak fizikailag jelenik meg.

Mindezek alapján az embert a következőképpen is tagolhatjuk:

1. Fizikai test
2. Élettest
3. Asztráltest
4. Én mint a lélek magva
5. Szellemén mint átalakult asztráltest
6. Életszellem mint átalakult élettest
7. Szellemember mint átalakult fizikai test

[4] A szellemtudomány fejtegetéseit egészen pontosan kell venni, mert értékük az eszmék szabatos megfogalmazásában van. Ha pl. valaki ebben a mondatban: „Az állat... ösztöneibe és szenvedélyeibe nem szövődnek bele a közvetlen átélésen túlterjedő önálló gondolatok” figyelmen kívül hagyja a „közvetlen átélésen túlterjedő, önálló” kifejezéseket, könnyen eshet abba a tévedésbe, hogy itt olyasmit állítottunk, mintha az állat érzetei és ösztönei nem tartalmaznának gondolatokat. Ezzel szemben éppen az igazi szellemtudomány áll annak a megismerésnek a talaján, hogy az állat minden belső élményét (mint minden létet) gondolatok szövik át. Csakhogy az állat gondolatai nem egy benne élő „én” önálló gondolatai, hanem az állati csoportén (tierischer Gruppen-Ich) gondolatai. A csoportén kívülről kormányozza az állatot, nem a fizikai világban él, mint az ember énje, hanem a lélekvilágból hat az állatra. (Ezzel részletesebben „Geheimwissenschaft” c. könyvem foglalkozik.) Az embernél az a fontos, hogy benne önálló léte van a gondolatnak, és az ember azt nem közvetve az érzetben, hanem közvetlenül a lelkében is mint gondolatot éli át.

[5] Kis gyermekek így beszélnek: „Karcsi jó, Mariska ezt akarja”. Ebben nem annyira az a fontos, hogy milyen korán használják a gyermekek az „én” szót, mint inkább az, hogy mikor kapcsolják hozzá a megfelelő képzetet. Ha a gyermek ezt a szót hallja a felnőttektől, használhatja esetleg anélkül, hogy én-képzete volna. E szónak többnyire késői használata a fejlődésnek egy fontos tényére mutat, mégpedig az én-képzet fokozatos kibontakozására a homályos én-érzésből.

[6] Az intuíció tulajdonképpeni leírása „Wie erlangt man Erkenntnisse der höheren Welten?” és „Geheimwissenschaft” c. könyveimben található meg. Felületes megfigyeléssel ellentmondást láthat valaki ennek a kifejezésnek kétféle használatában az előbb említett két könyv, illetve e könyv szövegében. Nincs azonban ellentmondás, ha pontosan figyelembe vesszük a következőket: ami a szellemi világból intuícióval a maga teljes valóságában megnyilatkozik az érzékfeletti megismerés számára, az a maga legalacsonyabb megjelenési formájában a szellemén számára is úgy jelentkezik, ahogyan a fizikai világ külsőleg az érzetben adja hírül magát.

[7] Könnyen úgy tűnhet, mintha az ember lényének itt ismertetett tagozódása az egységes lelki élet önkényes részekre bontásán alapulna. Ezzel szemben hangsúlyoznom kell, hogy az egységes lelki élet tagozódásának hasonló a jelentősége, mint a hét szivárványszín megjelenésének a fényben, amikor az egy prizmán hatol át. A szellemi világ kutatója ugyanazt teszi a lelkiségnél, mint a fizikus a fényjelenségek magyarázatánál, amikor a fény áthatolását és az így megjelenő hét színt tanulmányozza. A lélek hét tagját éppúgy nem az absztraháló értelem különbözteti meg, mint ahogy a hét színt sem, a fénnyel kapcsolatban. A megkülönböztetés mindkét esetben a tények belső természetéből fakad. Csakhogy míg a fény hét „tagját” fizikai kísérlet teszi láthatóvá, addig a lélek hét tagját szellemi szemlélet ismerteti meg, amely a lélek mivoltára irányul. A lélek igazi mivolta e tagozódás ismerete nélkül nem érthető meg. Mert a lélek a fizikai test, élettest (étertest) és lélektest (érzőtest) révén a múlandó világhoz tartozik, többi négy tagja azonban az örökkévalóságban gyökerezik. Az „egységes lélekben” megkülönböztetés nélkül kapcsolódik egymáshoz múlandó és örökkévaló. Aki ezt a tagozódást nem látja át, a léleknek a világhoz való viszonyát sem ismerheti meg. Vehetünk egy másik hasonlatot: a vegyész a vizet oxigénre és hidrogénre bontja. Ez a két anyag nem figyelhető meg az „egységes vízben”, pedig mindkettő külön elem. Mind az oxigén, mind a hidrogén, más elemekkel is vegyületet alkot. A halál beálltával a lélek három alsó része így vegyül el a múló világgal, a négy magasabb az örök életbe illeszkedik bele. Aki vonakodik a lélek tagozódásának elismerésétől, olyan vegyészhez hasonlít, aki nem akar tudni a víznek oxigénre és hidrogénre való bontásáról.