Lelkiségünk, saját külön belső világunk, különbözik testiségünktől. Ha figyelmünket a legegyszerűbb érzetekre fordítjuk; már kitűnik, hogy belső világunk mennyire sajátunk. Senki sem tudhatja, hogy az ilyen egyszerű érzeteket ugyanolyan módon éli-e át más is, mint ő maga. Köztudott, hogy a színvakok mindent a szürke különböző árnyalataiban látnak csak. Akik pedig részleges színvakságban szenvednek, bizonyos színárnyalatokat nem tudnak érzékelni. A szemük elé táruló világkép más, mint az ún. normális emberé. Többé-kevésbé érvényes ez a többi érzékszerveinkre is. Ebből következik, hogy már az egyszerű érzet is belső világunkhoz tartozik. Testi érzékszerveimmel érzékelni tudom azt a vörös asztalt, amelyet más is érzékel; más ember vörös érzetét azonban nem vagyok képes érzékelni.

Eszerint tehát az érzetet lelki jelenségnek kell tekinteni. Ha ez a tény világossá válik előttünk, nem fogjuk többé pusztán agyfolyamatoknak tekinteni a belső élményeket.

Az érzés közvetlenül az érzethez kapcsolódik. Az egyik érzet kellemes, a másik kellemetlen érzést vált ki. Ezek az érzések belső, lelki életünk rezdülései. Érzéseinkkel egy második világot teremtünk magunknak a kívülről ránk ható világ mellé.

Belső világunk harmadik eleme az akarat. Általa visszahatunk a külvilágra, és rányomjuk belső lényünk bélyegét. Az akarati aktusokban lelkünk a külvilág felé fordul. Tetteink abban különböznek a külvilág eseményeitől, hogy magukon viselik belső életünk bélyegét. Így viszonyul az ember lelke, vagyis saját világa, a külvilághoz. Indítékait a külvilágtól kapja az ember, de ezeknek megfelelően testiségére mint alapra felépíti saját lelki világát.