Az a küzdelem, amely a keresztény hívők lelkében a pogányság és az új hit átmenete idején lezajlott, a maga egész erejében Szent Ágostonnál (354-430) jut kifejezésre. És ha látjuk, hogyan csendesedett el végül ez a küzdelem Szent Ágoston szellemiségében, akkor ezzel együtt bepillantunk Origenes, Alexandriai Kelemen, Nazianzi Gergely, Hieronymus és mások lelki küzdelmeibe is.

Szent Ágoston szenvedélyes természetű és ezért a legmélyebb szellemi követelményekkel lép fel. Útja pogány és fél-keresztény eszméken keresztül vezet. A legszörnyűbb kétségek gyötrik, mint az olyan embert, akinek szellemi érdeklődését egyetlen gondolati irány sem tudja kielégíteni. És jól ismeri azt a lesújtó érzést, amely abban a kételyben jut kifejezésre, hogy „tudhatunk-e egyáltalán valamit?”.

Szent Ágoston gondolatai eleinte a fizikai világ felé fordultak. A szellemiséget csak fizikai képekben tudta elképzelni. Felszabadulásnak érezte, amikor túljutott ezen a fokon. Erről így ír „Vallomás”-aiban: „Tévedésemnek, amelyet nem tudtam elkerülni, legsúlyosabb és majdnem egyedüli oka az volt, hogy amikor Istent akartam elképzelni, anyagot kellett elképzelnem, és azt hittem, hogy más egyáltalán nem is létezhet.” Ezzel arra mutat rá, hová kell jutnia annak, aki az igazi életet a szellemben keresi. Vannak gondolkodók - méghozzá elég sokan - akik azt állítják, hogy minden fizikai anyagtól mentes, tiszta gondolkodáshoz nem is juthatunk. Ezek összetévesztik azt, ami saját lelki életükre érvényes, azzal, ami általában emberileg lehetséges. Ezzel szemben az igazság az, hogy magasabb megismeréshez csak akkor juthat az ember, ha gondolkodását minden fizikai anyagtól mentessé fejleszti, olyan lelki életté, amelynek gondolati világa nem szűnik meg akkor sem, amikor fizikai hatások már nem érik. Szent Ágoston elmondja, hogyan emelkedett a szellemi látásig. Mindenben „Istent” kereste. „Megkérdeztem a földet, s ez így szólt: én nem vagyok Isten, s ugyanezt mondta minden a földön. Megkérdeztem a tengert és a mélységeket és minden élőlényt bennük: Nem vagyunk a te istened, felettünk keresd őt - volt a válasz. Megkérdeztem a lenge szellőt, és az egész levegő-ég minden lakójával ezt felelte: A filozófusok, akik bennünk keresték a dolgok lényegét, tévedtek, nem vagyunk Isten. Megkérdeztem a

Napot, a Holdat, a csillagokat, azok így szóltak: nem vagyunk az Isten, akit keresel.” És Szent Ágoston rádöbbent, hogy csak egy valami adhat feleletet Istent kereső kérdésére: saját lelke. Ez szólalt meg: Szem és fül nem fedheti fel, ami bennem van. Csak magam mondhatom el neked. És úgy mondom el, hogy ne maradjon kétséged. „Abban kételkedhetünk, írja - hogy az életerő a levegőben, vagy a tűzben van-e, de ki kételkednék abban, hogy él, hogy emlékezik, hogy megért valamit, hogy akar, gondolkodik, tud és ítél. Hiszen ha kételkedik, akkor már él is, akkor emlékezik is arra, hogy miért kételkedik, akkor meg is érti, hogy kételkedik, és ha meg akar bizonyosodni, akkor gondolkodik, és rájön, hogy semmit sem tud, és ha ítél, akkor ítélete az, hogy semmit sem szabad elhamarkodva elfogadnia.” A külső világ dolgai nem védekeznek, ha létüket tagadjuk. De a lélek védekezik. Nem kételkedhetne önmagában, ha nem volna. Kételkedésével is igazolja létezését. „Vagyunk, megismerjük létünket, szeretjük létünket és megismerésünket: Ebben a három dologban semmiféle az igazsághoz hasonlító tévedés nem nyugtalaníthat, mert ezeket nem fizikai érzékszervekkel észleljük, mint a külső világ dolgait.”

Az istenséget akkor tapasztalja az ember, ha lelkét már úgy kifejlesztette, hogy az előbb saját magát ismeri meg, mint szellemet, ezután, mint szellem megtalálja az utat a szellemi világba. Ehhez a megismeréshez küzdötte fel magát Szent Ágoston. A pogány világban ilyen hangulatból fakadó kívánság késztette a megismerésre törekvő embert, hogy a misztériumok kapuján kopogtasson. Szent Ágoston korában ugyanezzel a meggyőződéssel keresztény lehetett valaki. Az emberré lett Logosz, Jézus mutatta meg az utat, amelyen a léleknek járnia kell, ha el akar jutni ahhoz, ami meg kell, hogy szólaljon benne, ha önmagában van. Szent Ágoston Milánóban, 385-ben Szent Ambrus tanítását hallgatta. Az Ó- és Újtestamentum iránti minden kétsége eloszlott, amikor mestere a legfontosabb részeket nem csak szószerinti értelmükben, hanem a „misztikus fátyol fellebbentésével, szellem szerint*1 magyarázta. Az evangéliumok történelmi hagyományában és abban a közösségben, amely ezt a hagyományt őrizte, testesült meg Szent Ágoston számára mindaz, amit a misztériumokban ápoltak. Lassanként kialakult benne a meggyőződés, hogy ennek a hagyománynak a „törvénye hinni azt, hogy amit nem bizonyít be, az is mértékadó és helyes.” Arra a meggyőződésre jut: „Ki lehetne annyira elvakult, hogy azt állítsa, hogy az apostolok egyháza nem érdemelt hitet, az egyház, amely oly hű, és amelyet oly sok testvér egyetértése tartott fenn, akinek írásait ez az egyház épp oly lelkiismeretesen hagyta az utókorra, mint ahogy szószékeit is szigorúan biztosított utódlási rendben adta tovább a jelenlegi püspökökig.” Szent Ágoston gondolkodásmódja megértette, hogy a Krisztus-esemény a szellemet kereső lélek számára a régiektől teljesen elütő, új körülményeket hozott. Tudta, hogy Jézus Krisztusban a külső történelmi szintéren az nyilatkozott meg, amit a beavatott az előkészítés után a misztériumokban talált meg. Egyik legfontosabb mondása: „Amit ma keresztény vallásnak nevezünk, már a régieknél is megvolt, és nem hiányzott az emberi nem fejlődésének kezdetén sem, Krisztus fizikai testben való megjelenéséig, amikor is az igazi vallás, amely már azelőtt is megvolt, a keresztény nevet kapta”. Az ilyen gondolkodásmód előtt két út állt. Az egyik szerint, ha az emberi lélek kifejleszti magában azokat az erőket, amelyekkel igazi mivoltát megismerheti, akkor - feltéve, hogy elég messzire jutott már - megismerheti Krisztust is, és mindazt, ami vele összefügg. Ez a Krisztus-eseménnyel gazdagodott misztérium-megismerés lenne. - A másik út szerint - amelyet Szent Ágoston is választott, és amelyen járva követőinek nagy mintaképe lett - a lélek saját erőinek fejlesztését egy bizonyos ponton abba kell hagyni, és azokat a gondolatokat, amelyek a Krisztuseseménnyel függnek össze, az írott feljegyzésekből és a szájhagyományból kell meríteni. Az első utat, mint amely a lélek gőgjéből fakad, Szent Ágoston elutasítja, a másodikat az igazi alázatosság számára helyesnek tartja. Azokhoz, akik az első úton akarnak járni, így szól: „Megnyugvást találhatnátok az igazságban, de ehhez alázatosság kell, és ezt nyakasságotok oly nehezen bírja el.” Ezzel szemben határtalan boldogság tölti el, hogy „Krisztus testben való megjelenése óta” elmondhatjuk, hogy minden lélek átélheti a szellemiséget, ha önmagában kutatva olyan messzire jut, amennyire csak juthat, azután, hogy a legmagasabbat elérje, megbízik abban, amit a keresztény közösség írott és szájhagyományai Krisztusról és az O kinyilatkoztatásáról elmondanak. Erről így ír: „Micsoda boldogság, a legmagasabb és igazi jónak milyen el nem múló gyönyörűsége tárul fel, milyen derű, az örökkévalóságnak mely lehelete, ki sem tudom fejezni. Elmondták ezt már, amennyire egyáltalán el lehet mondani, azok a felmérhetetlen nagy lelkek, akikről tudjuk, hogy láttak és még ma is látnak... Elérkezünk annak felismeréséhez, hogy mennyire igaz az, amit hinnünk parancsoltak, és milyen jól és üdvösen nevelt bennünket anyánk, az Egyház, és milyen áldásos volt az a tej, amelyet Pál apostol adott inni a kicsinyeknek...” (A második gondolkodásmóddal, amely a Krisztus-eseménnyel gazdagodott misztérium megismerésből fejlődött ki, nem foglalkozhatunk, mert ez kívül esik könyvünk keretein. Ennek a leírása megtalálható „Geheimwissenschaft” című munkámban.)

A kereszténység előtti időben a lét szellemi alapjait kereső embert csak a misztérium-útra lehetett vezetni. Szent Ágoston már így szólhatott azokhoz a lelkekhez, akik a maguk erejéből ezt az utat nem tudták járni:

„Jussatok el a megismerésben annyira, amennyire emberi erőtökből telik, tovább a bizalom (a hit) vezet benneteket a magasabb szellemi régiókba.” - Innen már csak egy lépés volt a felfogás, hogy az emberi lélek mivoltánál fogva, saját erőivel a megismerésnek csak bizonyos fokáig juthat, tovább csak bizalommal, az írott szájhagyományba vetett hittel mehet. Ezt a lépést az a szellemi irányzat tette meg, amely a természetes megismerést egy meghatározott területre korlátozta, amelyen túl a lélek a maga erejéből nem juthat. Mindaz, ami ezen a területen kívül esik, a hit körébe tartozik. A hitnek pedig az írott és szájhagyományra és az ezek letéteményesei iránti bizalomra kell támaszkodnia. Ezt a tanítást az egyház legnagyobb tanítója Aquinói Szent. Tamás (1224-1274) írásaiban a legkülönbözőbb formában kifejezésre is juttatta. Az emberi megismerés eljuthat az istenségről való megbizonyosodáshoz, ahová Szent Ágoston önmegismeréssel eljutott. Az istenség mivoltáról és a világhoz való viszonyáról azután az emberi megismeréssel meg nem közelíthető, kinyilatkoztatott teológia beszél, amely mint hittartalom, minden megismerésnél magasztosabb.

Ennek a felfogásnak a kialakulását mintegy meg lehet figyelnünk Johannes Scotus Eriugena-nál, aki a kilencedik században Kopasz Károly udvarában élt. Eriugena világszemlélete, amely az új-platonikus gondolkodásmódnak felel meg, a legtermészetesebb módon vezet át a kereszténység első idejétől Aquinói Szent Tamás szemléletéhez. „A természet felosztása” c. munkájában Dionüszosz Areopagita tanításait fejleszti tovább. Ez a tanítás a minden fizikai múlandó fölötti magasztos Istenből indul ki, és tőle származtatja a világot. Az ember is beletartozik az összes lények istenné változásának körébe, Isten maga pedig végül eléri azt, ami kezdettől fogva volt. Minden visszahull a kozmikus folyamatokon keresztülment és végül tökéletessé vált istenségbe. Hogy azonban az ember eljuthasson ide, meg kell találnia az utat a testté lett Logoszhoz. Ez a gondolat elvezet Eriugenánál ahhoz a másikhoz, hogy ami a Logoszról szóló írásokban van, mint hittartalom vezet tovább. Az értelem és az írás tekintélye, a hit és a megismerés egymás mellett állnak. Egyik nem mond ellent a másiknak, de a hit el kell, hogy hozza azt, amihez a megismerés a maga erejéből sohasem emelkedhet fel.

E szerint a szemlélet szerint az örökkévalóság megismerése - amely a misztériumok értelmében a tömeg elől el volt zárva - a keresztény felfogás által hittartalom lesz. Ez a hittartalom azonban természete szerint csak a megismeréssel elérhetetlen dolgokra vonatkozik. A kereszténység előtti beavatott meggyőződése az volt, hogy a beavatottnak adatott meg az istenség megismerése, a népnek a képszerűségben megnyilatkozó hit. A kereszténység meggyőződése, hogy Isten kinyilatkoztatta a bölcsességet az embernek, az emberi megismerés azonban csak közvetve juthat el ehhez az isteni kinyilatkoztatáshoz. A misztériumbölcsesség üvegházi növény, amely csak egyeseknek, az éretteknek nyílik. A keresztény bölcsesség olyan misztérium, amely mint megismerés senkinek, mint hittartalom mindenkinek az osztályrésze. A kereszténységben a misztériumok felfogása él tovább, de megváltozott formában. Az igazság ne egyes kiválasztottaké, hanem mindenkié legyen. Ennek azonban úgy kell elkövetkeznie, hogy felismerjük, hogy a megismerés csak egy bizonyos pontig vezethet, innen már a hit vezet tovább. A kereszténység a misztériumok tartalmát a templomok homályából kihozta a napvilágra. Az előbb ismertetett - a kereszténységen belüli - szellemi irányzat szerint ennek a tartalomnak meg kell maradnia a hit formájában.