Abban az időben, amelyre a kereszténység kezdete esik, az antik pogány kultúrában olyan világszemléletek keletkeznek, amelyek mintegy tovább viszik a platóni gondolkodást, és amelyeket szintén ilyen elmélyült, szellemmel áthatott misztériumbölcsességnek tekinthetünk. Ezek közül a legkorábbi az alexandriai Philon bölcselete (Kr.e.25 - Kr.u.50.). Szerinte az istenséghez vezető út eseményei az emberi lélek mélyén játszódnak le. A misztériumtemplom, amelyben beavatását keresi, a saját belső világa, és belső világának magasabb élményei. Szellemi folyamatokkal helyettesíti azokat a cselekményeket, amelyek a misztériumhelyeken játszódnak le. Szerinte a fizikai szemlélet és a logikus értelmi megismerés nem vezetnek az istenséghez, csak a múlandó világhoz. A lélek azonban felemelkedhet ezek fölé a megismerési módok fölé, de ehhez ki kell emelkednie mindennapi „én”-jéből. El kell távolodnia „én”-jétől. Ekkor a spirituális emelkedettség állapotába jut, megvilágosodik, és tudását, gondolkodását, megismerését már nem a mindennapi életből meríti. Mert már összefonódott, eggyé vált az istenséggel. Úgy éli át, hogy az sem gondolatokkal ki nem fejezhető, sem fogalmakkal nem közölhető. Átéli. És aki átéli, tudja, hogy csak úgy beszélhet róla, ha szavainak életet tud adni. A világ annak a misztikus lénynek a képmása, akit az ember lelkének legmélyebb rétegeiben él át. A láthatatlan, el nem gondolható Istenből született. Bölcsességgel teljes harmóniája, amelyhez a fizikai jelenségek igazodnak, ennek az istenségnek közvetlenül megnyilatkozó képe. Ez a bölcsességgel teljes harmónia az istenség szellemi képmása: a világból kiáradó isteni szellem, a kozmikus értelem, a Logosz, az isteni sarj, a Fiú. A Logosz a közvetítő a fizikai világ és az el nem képzelhető Isten között. Amikor az ember ismeretekre tesz szert, a Logosszal egyesül. A Logosz ölt benne testet. Aki fejlődésében eljutott a szellemiséghez, a Logosz hordozója. A Logosz felett van Isten. Alatta a múlandó világ. Az ember hivatása, hogy összekapcsolja a kettőt. Amit belső világában, mint szellem átél, az a kozmikus szellem. Az ilyen gondolatok a pythagoraszi gondolkodásmódra emlékeztetnek. A belső életben kell a lét forrását keresni. A belső élet azonban kozmikus voltának tudatában van. Alapjában véve a Philonéhoz hasonló gondolkodásmódból erednek Szent Ágoston szavai: „Mi azért látjuk a teremtett dolgokat, mert vannak; de mert
Isten látja őket, azért vannak.” - Arra vonatkozólag pedig, hogy mit és mi által látunk, jellemzően fűzi hozzá: „Mert vannak, látjuk őket kívülről, mert tökéletesek, látjuk őket belülről.” Platónnál ugyanezt az alapgondolatot találjuk. Philon is, Platón is az emberi lélek sorsában látja a nagy kozmikus dráma befejező jelenetét, az elvarázsolt Isten feltámasztását. A lélek belső tetteiről így ír: Az ember belső világában levő bölcsesség „az Atya útjain jár, Őt követi, és az ősképekre tekintve formálja az alakokat.” Nem személyes ügye tehát az embernek, ha magában alakokat formál. Ezek az alakok az örök bölcsesség, a kozmikus élet. Ez összhangban van a népi mítoszok misztérium felfogásával. A beavatott a mítoszokban a mélyebb igazságokat keresi. Philon ugyanúgy szemléli a mózesi teremtéstörténetet, mint a beavatott a pogány mítoszokat. Amit az Ótestamentum elmond, abban belső lelki folyamatok képeit látja. A Biblia a világ teremtését írja le. Aki ezt külső történésnek tartja, csak félig ismeri. Bizonyos, hogy a Bibliában ez áll: „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet, a föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” De az ilyen szavak igazi, belső értelmét a lélek mélyén kell átélni. „Istent belső világunkban kell megtalálnunk, akkor úgy jelenik meg, mint az Ős-fény, aki megszámlálhatatlan sugarat áraszt, amelyek érzékekkel nem észlelhetők, csak gondolatokkal közelíthetők meg.” így fejezi ki magát Philon. Platón a Timaios-ban majdnem ugyanúgy beszél, mint a Biblia: „Amikor pedig az Atya, aki a mindenséget teremtette, látta, hogy az él és mozog, és az örökkévaló istenek képmása, gyönyörködött benne.” A Bibliában pedig ezt olvassuk: „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, íme igen jó.” - Az istenséget megismerni Platón szerint is, a misztérium-bölcsesség szerint is azt jelenti, hogy a teremtés menetét saját lelkünk sorsaként éljük át. A teremtés története és az istenivé váló lélek története is így olvad egybe. Philon szerint Mózes teremtéstörténetében az Istent kereső lélek történetét láthatjuk. Így minden, ami a Bibliában van, mélyen szimbolikus értelmet kap. Philon ennek a szimbolikus értelemnek a magyarázója. Úgy olvassa a Bibliát, mint a lélek történetét.
Philon Biblia-olvasásának ez a módja megegyezett korának a misztérium-bölcsességekből származó jellegzetességével. A therapeutákról is mondja, hogy hasonló módon magyarázták a régi írásokat. „Birtokunkban vannak régi írók művei is, akik ezelőtt iskoláikat vezették, és akik magyarázatokat hagytak hátra az allegorikus írásokban lefektetett módszerekről. „A szent írások magyarázatai az allegorikus elbeszélések mélyebb értelmére vonatkoznak.” így akart Philon rámutatni az Ótestamentum „allegorikus” elbeszéléseinek mélyebb értelmére.
Gondoljuk el, hova vezethetett az ilyen magyarázat. Olvassuk a teremtéstörténetet, és nem csak külső tények elbeszélését találjuk benne, hanem annak az útnak a leírását is, amelyet a léleknek meg kell tennie, hogy eljusson az istenséghez. A léleknek tehát Isten útjait kell mikrokozmikusan végigjárnia. Csakis így törekedhet misztikus bölcsességre. Minden lélekben le kell játszódnia a kozmikus drámának. A misztikus bölcs lelki élete a teremtéstörténetben megadott mintakép elérése. Mózes nemcsak azért írta meg a teremtéstörténetet, hogy történelmi tényeket mondjon el, hanem, hogy képekben szemléltesse, milyen úton kell járnia a léleknek, ha meg akarja találni Istent.
Philon világnézete szerint mindez a szellemen belül játszódik le. Az ember önmagában éli át, amit Isten a világban élt át. Az Ige, a Logosz lelki eseménnyé lesz. Isten a zsidókat Egyiptomból az ígéret földjére vezette. Szenvedéseket, nélkülözéseket mért rájuk, hogy végül nekik ajándékozza az ígéret földjét. Ez a külső esemény. Éljük ezt át belső világunkban. Az ember kivonul Egyiptomból, a múlandóság világából, hogy nélkülözések árán legyőzze a fizikai világot, és eljusson a lélek ígéret-földjére, elérkezzék az örökkévalósághoz. Philon szerint mindez a lélek bensejében játszódik le. Ha az ember a teremtő Logoszt megérti, és lelkében is meg tudja teremteni, akkor Isten, aki kiáradt a világba, feltámadását ünnepli a lélekben. Az ember így szellemileg megszüli magában Istent, az emberré lett isteni szellemet, a Logoszt, Krisztust. Ilyen értelemben Philon és a hozzá hasonlóan gondolkodók számára a megismerés Krisztus megszületése a szellemi világban.
Ennek a philoni gondolkodásmódnak a folytatása az új-platonikus világ- szemlélet, amely a kereszténységgel egyszerre fejlődött. Nézzük, hogyan írja le Plotinos (Kr.u. 204-269.) a maga szellemi élményeit: „Gyakran, amikor a testiség szendergéséből felébredek, amikor magamra eszmélek, amikor elfordulva a külvilágtól befelé fordulok, csodálatos szépséget látok. Ilyenkor határozottan tudom, hogy jobbik részemhez jutottam. Igazi életemet élem, egyesültem az istenséggel és belőle merítem az erőt, hogy felemelkedjem még a felső világ fölé is. Ha azután az istenséggel való együttlét után a szellemi látástól újra leszállók a gondolkodáshoz, azt kérdezem magamtól, hogyan történt, hogy most leszálltam, és hogy egyáltalán lelkem egyszer testembe költözött, ha mivolta szerint olyan, amilyennek éppen most megmutatkozott előttem.11 Majd így ír: „Mi lehet az oka annak, hogy a lélek az Atyát, az Istent elfelejti, és annyira nem tud semmit sem róla, sem önmagáról, holott maga is a túlvilágról származik, és ahhoz tartozik. A lélek számára minden rossz a merészséggel, életörömmel, az ember önmagától való eltávolodásával és annak az élvezésével kezdődött, hogy csak a saját magáé. A saját dicsőségére áhítozott, a saját módján törtetett előre, és így jutott tévútra és haladt a teljes bukás felé. Ezzel eltűnt előle szellemi eredetének tudata, mint ahogy gyermekek, akik szüleiktől korán elszakadva, tőlük távol nevelkednek, nem tudják, hogy kicsodák és milyen szülőktől származnak.” Azt a fejlődést, amelyre a léleknek az életben törekednie kell, így írja le Plotinos: „Testi élete és annak minden hullámzása kiegyensúlyozott legyen, kiegyensúlyozottan tekintsen maga körül mindenre: a földre, a tengerre, a levegőre és magára az égre is, minden indulat nélkül. Tanuljon meg figyelni arra, ahogyan a lélek mintegy kívülről ömlik és árad bele a nyugvó kozmoszba, ahogyan minden oldalról felé igyekszik, belesugárzik. Ahogy a napsugarak megvilágítják és bearanyozzák a sötét felhőt, úgy sugároz a lélek életet és halhatatlanságot az ég által övezett testiség világába, mikor abba beleszáll.11
Ez a világszemlélet sokban hasonlít a keresztény szemlélethez. A jézusi közösség tagjai azt mondják: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az élet igéjéből... azt hirdetjük nektek.” (János I. levele). Az új-platonizmus szellemében ez így hangzana: Ami kezdettől fogva volt, amit sem hallanunk, sem látnunk nem lehet, azt spirituálisán kell átélnünk, mint az élet igéjét. A régi világszemlélet fejlődési útja ezzel kétfelé ágazik. Az új-platonizmusban és a hasonló irányú világszemléletekben a Krisztus-eszme csak a tiszta szellemiségre vonatkozik, a másik ágon pedig egy történelmi jelenséggel, Jézus személyével fonódik össze. A János evangélium íróját tekinthetjük összekötőnek a két világszemlélet között. „Kezdetben vala az Ige”, ebben megegyezik az új-platonizmus felfogással. Az Ige szellemmé lesz a lélek belsejében - mondják az új-platonikusok. Az ige testté lett Jézusban - mondja a János evangélium írója, és vele a keresztény közösség.
Az Ige testté válásának mélyebb értelmét az egymásra következő régi világszemléletek fejlődésén keresztül ismerhetjük meg. Platón a makro- kozmikus folyamatot írja le: „Isten a kozmosz lelkét kereszt alakban feszítette a kozmosz testére.” Ez a kozmikus lélek a Logosz. Ha a Logosz testté akar válni, testi létben kell megismételnie a nagy kozmikus folyamatot. Keresztre kell feszíttetnie, fel kell támadnia. A kereszténységnek ez az alapvető gondolata, mint szellemi tartalom már ősidők óta élt a régi világszemléletben. A beavatott, mint személyes élményt élte át a beavatásban. Az egész emberiség számára érvényes tényként „az emberré lett Logosznak” kellett véghezvinnie. Ami tehát a régi bölcsességben misztérium-élmény volt, a kereszténységgel történelmi tény lett. Ezzel a kereszténység nemcsak annak a beteljesülése, amit a zsidó próféták jövendöltek, hanem annak is, amit a misztériumok készítettek elő. - A golgotái kereszt az egyetlen tényben összpontosult ókori misztérium-kultusz. Ezzel a kereszttel először a régi világszemléletekben találkozunk. Azután találkozunk vele abban az egyetlen eseményben, amely az egész emberiségért játszódott le a kereszténység kezdetén. Ilyen szemlélettel érthetjük meg a misztikus elemet a kereszténységben. A kereszténység, mint misztikus tény az emberiség történetének egyik fejlődési foka. A misztériumokban lejátszódó események, és ahogy ezek a fejlődésben hatottak, ennek a misztikus ténynek az előkészítői.