Az első órában ismereteket fogunk gyűjteni a mezőgazdaság gyarapodásához szükséges feltételek köréből, melyekre szükségünk van, hogy valóban gyakorlati következtetésekre juthassunk. Olyan ismeretekről lesz szó, amelyeket a közvetlen alkalmazás során kell megvalósítanunk, és amelyek csak a közvetlen megvalósításban nyerik el jelentőségüket. Már az első órában azzal kell foglalkoznunk, arra kell figyelnünk, hogyan is keletkezik, hogyan is áll benne a világban az amit a mezőgazdálkodás létrehoz. Nos, egy gazdaság akkor teljesítheti ki a szó legjobb értelmében a maga mivoltát, ha magában megálló individualitásként, önmagába zárt egyéniségként fogható fel. Bár teljesen ezt nem valósíthatja meg, de a zárt individualitás állapotához minden gazdaságnak közelednie kell. Azaz: a termesztés, az előállítás lehetőséget kell kapjon arra, hogy a saját gazdaság köréből tudja fedezni minden szükségletét. Ebbe a körbe, magától értetődően, a megfelelő állatállomány is beletartozik. Az ideális gazdaságban minden kívülről érkező trágyaszert és hasonlót egyfajta betegség esetére való gyógyszernek kell tekinteni.
Az egészséges gazdaságnak mindent magának kell előállítania, amire szüksége van. Látni fogjuk, hogy ez miért természetes. Míg a dolgokat csak anyagi, külsődleges mivoltában nézzük, és nem valóságos lényük szerint, addig jogosult a kérdés: nem mindegy hát, hogy a marhatrágyát a szomszédból hozzuk, vagy saját gazdaságunkból? Mint mondtuk, szigorúan nem hajtható végre minden, de fogalmat kell alkotnunk a gazdaság szükséges zártságáról, ha szakszerűen akarjuk rendezni a dolgokat.
Igazolást fog nyerni Önök előtt ez a feltételezés, egyrészt a növényeket sarjasztó föld, másrészt a földön kívülről érkező hatások szemlélete során. Manapság igencsak elvont módon beszélnek a Földre kívülről érkező hatásokról. Az emberek tudatában vannak, hogy a Nap fénye és melege, s ezek minden meteorológiai hatása valamilyen viszonyban van a növénynevelő Föld termésével. De hogy pontosabban hogyan is áll a dolog, arról a mai szemléletmód nem tud felvilágosítást adni, mert a tényékbe, a realitásba nem hatol be. Induljunk ki most - később majd más szempontot is előveszünk - abból a nézőpontból, mely a talajra mint a mezőgazdálkodás alapjára figyel.
A talajt egy vonallal jelzem (ábra). Általában a talajt ásványi anyagnak tekintik, amibe csak a trágyázással, a humuszképződéssel kerül bele valami szerves rész. Nem csak hogy nem ismerik el, de nem is gondolnak arra, hogy ez a földréteg már önmagában is eleven, növényi jelleget, sőt asztrálisan hatékony lélekszerűséget rejt magában. És ha ennél is tovább megyünk és a talajélet - hogy úgy mondjam - finom adagoltságának változását nézzük nyárban és télben, olyan területre érkezünk, mely a gyakorlat számára rendkívül fontos, de figyelembe senki sem veszi. Ha a talaj szemléletéből indulunk ki, tekintetünket úgy kell irányítani, hogy a talajt bizonyos értelemben egy szervnek lássuk a természetes növekedést mutató szervezeten belül, ahol egyáltalán növényi növekedés található.
A termőföld valódi szerv, ha akarjuk, az emberi rekeszizommal is össze lehet hasonlítani. Helyes képzethez úgy jutunk, ha mivoltáról azt mondjuk - bár ez nem lesz elég pontos, de itt értelmezni akarunk, és ahhoz elegendő -, tehát úgy jutunk helyes képzethez, ha látjuk: az ember bizonyos szervei a rekeszizmon fölül helyezkednek el, elsősorban a fej és a fejet légzéssel, vérkeringéssel ellátó szervek, alatta pedig másféle szervek vannak. Ha ilyen szempontból hasonlítjuk össze a talajt az ember rekeszizmával, azt kell mondanunk, hogy a vizsgált gazdasági individualitás feje a földben van, mi emberek pedig az állatokkal együtt, a hasában élünk. Ami a talaj felett van, az bizony nem más - hogy egy szót keressek rá -, mint egy mezőgazda- sági individualitás bélrendszere. A gazdaságban járva annak hasában sétálunk, és a növények is ott növekednek. Tehát egy fejre állított individualitással van dolgunk, s akkor vizsgáljuk helyesen, ha az emberhez képest fején állónak tekintjük. Az állatokhoz viszonyítva, mint az majd az előadásokból kiderül, kissé más a helyzet. Miért is mondom én, hogy a mezőgazdaság a fején áll?
Mindezt azért mondom, mert ami csak a talaj közvetlen közelében van, a levegő, a vízpára, még a hő is, amiben benne vagyunk, amiben lélegzünk, ahonnan mindaz ered, amiben a növények is, velünk együtt, a külső meleget, külső levegőt, külső vizet kapják, ténylegesen az ember altesti szerveinek felel meg. Ezzel szemben mindaz, ami a földben, a felszín alatt történik, úgy hat a növények összességére, - miként a fej hatott szervezetünkre gyermekkorunk idején, sőt hat egész életünkben. A föld feletti és a föld alatti világ egymásra hatása állandó és nagyon eleven - egyelőre csak a hatás lokalizálására mondom ami a föld felett van, az közvetlenül függ a Holdtól, Merkúrtól, Vénusztól. Ezek a bolygók támogatják és alakítják-moderálják a Nap hatását; tehát az úgynevezett földközeli bolygók hatékonyak mindenütt a talaj felett. Ezzel szemben a távoli bolygók, a Nap körén kívül járók hatnak mindenre a föld alatt; a Napot a föld mélyére gyakorolt hatásában támogatják. Így hát növényeink növekedése szempontjából a távoli ég hatását a föld alatt, a közelebbi, a Föld közeli hatást a talaj felett kell keresnünk.
Tehát minden, ami a kozmosz távlataiból érkezik, nem direkt módon, nem közvetlen sugárzással hat, hanem a hatást először a föld veszi fel, s az sugározza vissza, felfelé. Ami tehát jótékonyan vagy károsan a talajból éri a növényeket, az a kozmosz visszasugárzása, ez egyenesen (a talajból) érkezve hat a levegőre és vízre a föld felett. A közvetlen sugárzás ott, a földben raktározódik és onnan hat. Ezzel függ aztán össze, hogy magának a talajnak a belső alkotottsága hogyan befolyásolja a növényzet fejlődését. Ezt a hatást azután az állatokra is ki kell terjesztenünk.
A legtávolabbi kozmoszból érkező figyelembe veendő hatás tehát a talajtól függ. Ezt a közvetítő talajt nevezik általában homoknak és (kvarctartalmú) kőzetnek. A homok és a kőzetmálladék a vízáteresztő réteg, amire a hétköznapi életben azt mondjuk, hogy semmi tápanyagot nem tartalmaz, mégis éppen úgy, mint a többi, rendkívül fontos a növényi élet kibontakozásához, ez van a távoli kozmikus erőkkel kapcsolatban. Bár ez először valószínűtlennek tűnik, mégis: a kvarctartalmú homok kerülőútján láthatjuk, ahogy a talajba beáramlik, s onnan később vissza is sugárzik az, amit a föld életéterének nevezhetünk, és az, amit kémiai hatékonyságnak mondhatunk. Hogy a talaj maga mennyire lesz eleven, hogy mennyi kémiai tevékenységet tud kifejteni, az a talaj homok-összetevőjének alkotottságától függ. A növények gyökereinek élményei a talajban jórészt szintén attól függenek, hogy a kozmikus életet és a kozmikus kemizmust ez a (kvarctartalmú) kőzet hogyan fogadja be, még ha nagyobb mélységben fekszik is. A növények tanulmányozásának minden esetében tisztában kell lennünk a geológiai alappal, mely fölött a növényzet felnövekszik. A gyökérzetükért termesztett növényeknél semmi esetre sem szabad figyelmen kívül hagyni, mennyire fontos a kovatartalmú talaj, még ha az mélyebb rétegben található is.
A kvarc, a kovasav, azt mondhatjuk: hála istennek, a Földön 47-48%-ban van jelen különböző szilíciumvegyületek formájában, így arra a szükséges mennyiségre, ami a szilícium-hatást adja, igencsak számíthatunk. De arról is szólni kell, hogy ez a gyökérszerűvel összefüggő kvarc a növény testén át felfele is törhet. Ugyanis felfelé kell áramlania, mert állandó kölcsönhatásra van szükség a kozmoszból a kvarc által lehozott és a „hasban” lejátszódó hatások között. Ez utóbbival ott lenn a „fejet” is el kell látni. A „fejet” tehát a kozmoszból kell ellátni. Ennek a folyamatnak valóságos kölcsönhatásban kell állnia a „hasban” lejátszódókkal. A kozmoszból lefelé haladó befogott erőknek szabadon kell felfelé áramolniuk. Arra való az agyag (az alumínium tartalmú rész), hogy az áramlás felfelé is haladjon. A talaj agyagszerű része segíti tulajdonképpen a kozmikus entitás hatásainak felfelé áramlását a földben.
A gyakorlatra áttérve majd ez az ismeret ad útmutatást, hogy hogyan kezeljünk egy agyagos vagy egy homokos talajt, a rajta termesztendő növény formája szerint. Először azonban tudnunk kell, mi történik valójában. Másodsorban persze rendkívül fontos szempont az agyagnak és művelésmódjának leírása, hogy egyáltalán hogyan tegyük azt termőképessé. De elsősorban azt kell tudnunk: az agyag a felfelé törő kozmikus áramlás megsegítője.
De a felfelé törő kozmikus áramlás mellett van valami más is, amit terresztrikusnak, földinek neveznénk; ennek a másiknak viszont befelé kell húzódnia a talajba. A nyár és a tél mozgása a talaj feletti levegőrétegben a növények számára mintegy emésztésként jelentkezik; minden, ami ilyen emésztésként zajlik - lefelé kell mozogjon, hogy kölcsönhatás jöhessen létre: a víz, a levegő a föld felett erőket hoz létre, finom homeopatikus szubsztanciákat is, ez-az, aminek be kell húzódnia a talajba, mégpedig annak kisebb-nagyobb mésztartalma útján. A talaj mésztartalma és a közvetlenül a talaj felett lévő homeopatikusan szórt mész: mindez arra való, hogy a terresztrikus elemet újra közvetlenül a talajba vezesse.
Látják kérem, ha majd valódi tudományunk lesz ezekről a dolgokról, és nem csak a mai szószaporítás, akkor mindez egészen másnak fog tűnni. Egzakt tényeket lehet majd megadni; tudni lehet majd, micsoda hatalmas, nagy különbség van a föld feletti hő, tehát a Nap, Vénusz, Merkúr és a Hold területén lévő hő és a földben érvényesülő, a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt álló hő között. A kétféle meleg, egyiket virág- és levélhőnek nevezhetnénk, a másikat gyökérhőnek, nagyon is különbözik egymástól. Egészen jól jellemezhető halottként a föld feletti és elevenként a föld alatti meleg. A föld alatt levő hőben van valami, főleg télen, a benső elevenségből, valamilyen elevenségből. Ha azt a hőt, ami a földben működik, nekünk embereknek kellene átélnünk, szörnyen buták lennénk mindannyian, mert az okossághoz a testünket érő melegnek halottnak kell lennie. De abban a pillanatban, mikor a talaj mésztartalma bevonja ezt a holt meleget a földbe, mikor a többi anyagszerűség behúzza a Hőt a földbe, egyáltalában, mikor külső meleg belső melegbe fordul, egyben az elevenségnek különös állapotába kerül. Az manapság ismert, hogy a föld feletti levegő különbözik a földben lévő levegőtől, azt azonban már nem veszik figyelembe, hogy a föld alatti és a föld feletti hő is különböző. Tudott, hogy a föld felett több oxigén van a levegőben, a föld alatt több a szénsav, de hogy ez min alapszik, azt már megint nem tudják. Azon alapszik, hogy a levegő is át lesz szőve egy árnyalatnyi finom elevenséggel, mikor a talaj abszorbeálja, felszívja. Így van ez a hővel és a levegővel, átszövi őket egy árnyalatnyi élet, mikor a földbe felvétetnek.
Más a helyzet a vízzel és a földszerűvel, mert ezek a földben még inkább halottak, mint kívüle. Elveszítenek valamit külső életükből, de éppen ezáltal nyernek képességet, hogy a legtávolabbi kozmikus erőknek legyenek kitéve. Az ásványi szubsztanciáknak emancipálódniuk kell a közvetlen talaj feletti világtól, ha azt akarják, hogy a távoli kozmikus erők áthassák őket. Jelen korszakunkban január 15. és február 15. között, a téli időszakban tudnak a legkönnyebben emancipálódni, függetlenné válni. Az ilyen dolgokat mint egzakt adatokat el fogják majd fogadni az emberek. Az ásványi szubsztanciákat megragadó formaképző kristályosító erő is ebben az időszakban érheti el legmagasabb fejlettségét. Ez a tél közepe. Ilyenkor a föld belseje sajátságos állapotban van, legkevésbé függ a maga ásványi tömegeitől, így a távoli kozmosz kristályosító képzőerőinek befolyása alá kerül.
Gondolják csak el az adott helyzetet: mire eljön a január vége, az ásványi szubsztanciák kristályosodást kívánó vágya is a legnagyobb lesz - ezt a vágyat annál inkább megtaláljuk, minél mélyebbre megyünk kristályosan tisztán akarnak működni a természet háztartásában. Ami ilyenkor az ásványokkal történik, általában semlegesen érinti a növényeket, a növények csak úgy maguknak élnek ilyenkor a földben, az ásványi anyagok hatásának a legkevésbé vannak kitéve. Egy kis idővel ezelőtt és ezután - előbb, amikor az ásványi tömegek még éppen nekifogtak, hogy megformálttá, kristályossá váljanak, olyan erőket sugároznak magukból, melyek fontossága a növényekre nézve különleges. Azt mondhatjuk: november-december táján van egy időpont, amikor a föld alatti élet döntő fontosságú a növényi növekedés számára. Követelően lép fel a kérdés: hogyan lehetne ezt a növények érdekében jobban kihasználni? Egyszer majd be fogják látni a gazdák, milyen fontos, hogy az ilyen hatásokat kihasználjuk a növényi fejlődés irányítása érdekében.
Itt mindjárt meg is akarom említeni: ha olyan talajjal van dolgunk, ahol az említett felfelé-hordás a télben nem könnyen megy magától, jó lesz - a később megadandó módon - egy kis agyagot juttatni bele, megfelelő adagolásban. Ezzel készségessé tesszük a földet, s az felviszi a talaj fölé a kristályosító erőket; már a kristályos hóban is látszik ezeknek az erőknek a működése, ami mélyebbre haladva még erősödik, s ilyenkor még nem is futották ki magukat, az majd csak január végén, februárban jön. A növények növekedésében ez a hatás majd felhasználható lesz, ha felhozzuk a föld fölé, ami még a talajban van.
Mint látjuk, látszólag legtávolabb eső ismeretekből ily módon a legpozitívabb utalásokhoz juthatunk, radikális segítséghez. E nélkül csak a puszta próbálkozás marad. Általában tisztában kell lennünk ezzel: a mezőgazdálkodás területe, mindazzal együtt, ami a talajban nyugszik, egy, az időben is tovább élő individualitásra utal; ennek földbeli élete télen különösen erős, nyáron azonban mintegy elhal.
Át kell látnunk valami igen fontos dolgot, éppen a talajművelés érdekében. Az antropozófusoknak már gyakran említettem, a legeslegfontosabb, hogy tudjuk: milyen feltételek mellett tud hatni a világtér, a kozmikus környezet a maga erőivel a földi világra. Hogy ezt belássuk, induljunk ki a magképzésből. A magot mint az embrionális fejlődés kiindulópontját közönségesen egy rendkívüli molekuláris képződménynek tekintik. A magképződés kutatásában a molekuláris struktúra megértését tartják a legtöbbre. Így beszélnek: a molekuláknak bizonyos szerkezetük van, az egyszerű molekuláknál egyszerű, aztán ez mindig bonyolultabb lesz, aztán addig bonyolódik, míg a mérhetetlenül komplikált fehérjemolekulákhoz nem jutunk. Csodálkozva és ámuldozva állnak a magfehérje vélt szerkezete előtt, mert a következőt gondolják:
Lám, ha ez itt a fehérjemolekula, szörnyen bonyolult kell legyen, hiszen ebből fakad az új szervezet! Ez a következő organizmus maga is szörnyen komplikált, s mivel adottságként már megvolt az embrionális magkezdeményben, ezért annak mikroszkopikus, hiper-mikroszkopikus szubsztanciája is szörnyen bonyolult kell legyen. Bizonyos fokig ez így is van. Míg a földi fehérje felépül, a molekuláris struktúra is eljut a komplikáltság legmagasabb fokára. Csakhogy ebből a legmagasabb komplikáltságból soha sem keletkezne új organizmus, soha.
Mert a szervezet nem oly módon fakad a magból, mintha a fia-növény vagy a fia-állat az anyanövény vagy az anyaállat folytatása lenne. Ez így egyáltalán nem igaz! Az igazság egészen más: mikor a molekula eléri a bonyolultság legnagyobb, legmagasabb fokát, akkor szétesik, s ott, ahol a földi téren legbonyolultabb anyag volt, egy kis káoszt találunk. Azt lehetne mondani, hogy a molekula kozmikus porrá omlott; mikor a mag a legnagyobb komplikáltság után kozmikus porrá esik szét és a káosz megjelenik, akkor hatni kezd a magra az egész külső kozmosz, megalkotja benne a maga lenyomatát és felépíti a kis káoszból azt, ami benne a minden oldalról érkező hatással felépíthető (ábra). A magban a világmindenség mását kapjuk meg. A földi szerveződés folyamatának a káoszhoz érkezés a vége. A mag káoszában épül fel az új szervezet, az egész világmindenségből. A régi organizmus csak azt a tendenciát hordozza, mellyel a megfelelő kozmikus helyzetbe hozza a magot, mert megvan egy kozmikus irányhoz az affinitása, melyből olyan erők hatnak, hogy a pitypangból nem borbolya, hanem megint pitypang lesz.
De ami az egyes növényekben leképeződik, az mindig valamelyik kozmikus konstelláció mása, tehát az egyes növény mindig a kozmoszból épül fel. Ha a kozmoszt itt, földi világunkban hatékonnyá akarjuk tenni, akkor a földi dolgot szükségszerűen és erőteljesen kaotizálni kell. Mindenütt a káoszba kell hajtsuk a dolgokat a lehető legnagyobb erővel, ha azt akarjuk, hogy a kozmikus erő hatékonnyá váljon bennük. A növényekben bizonyos vonatkozásban maga a természet gondoskodik a kaotizálódásról. Szükséges azonban minden esetre, hogy olyan sokáig tartsuk meg ezt a kozmikus hatást a szervezetben - hiszen minden új organizmus a kozmoszból épül -, amíg csak a magképződés újra meg nem kezdődik.
Mondjuk, elvetjük egy növény magját a földbe; ez a mag a kozmosznak bizonyos világirányból való lenyomatát hordozza, melyben a konstelláció hat. Így kap a növény meghatározott formát. Abban a pillanatban, mikor a mag földi közegbe kerül, olyan erősen fog hatni rá a földi külvilág, hogy a kozmosz megtagadását sürgető vágy azonnal átjárja, minden irányban nőni, burjánzani akar. A föld felett ható erők tulajdonképpen nem akarják megtartani a kapott formát, a káoszba fulladás ellen tennünk kell - mert hiszen később a magképzéshez a káoszba kell futtatni a növényt! -, tehát amikor a magból a csíranövény és az első hajtások is fejlődni kezdenek, a kozmikus jelleg ellen, ami mint a növény formája a magban él, be kell hoznunk a földi jelleget. A növényt növekedése során a földhöz kell közelítenünk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha a földön már jelenlévő, még nem teljesen kaotizálódott életet, ami még nem jutott el a magképzésig - mert a szervezetben még a magképzés előtt megszűnt hatni -, ezt a földön található életet juttatjuk be a növény életébe. Ilyenkor javára válik az embernek szerencse kedvelte tájakon a természet háztartásában megjelenő gazdag humusztartalom. Hiszen az ember alapjában véve csak hiányosan pótolhatja a föld természetes humusz-adta tevékenységét.
De hát mi a humuszképzés alapja? Nem más, mint hogy a növényi élet származékait a természeti folyamat felveszi magába. A káoszig még el nem jutott növényi anyag a kozmikus hatást bizonyos fokig visszautasítja. Mikor a növényi növekedés javára felhasználjuk, akkor az eredeti földi jelleget, a földiséget tartjuk vissza a növényben, és a kozmikus erő csak a magképzéshez vezető, felfelé törő áramlatban fog újra érvényesülni. Ezzel szemben a levél, a virágfejlődés érvényesül majd, s a kozmikus hatás mindezeket besugározza. Mindez igen pontosan követhető.
Tegyük fel, itt egy növény, a gyökereiből növekedésnek indul, a szár- végén ott a magocska, a levélzet, a virág szétterjeszkedik. Látják, a levélben, a virágban a földi eredetű, - az anyaggal kitöltött forma lesz, amitől a levél, a szemtermés kövér, húsos belső szubsztanciákat raktároz. Ez okból adunk ide földiséget, ami még nem jutott el a káoszig. Ellenben a mag minden erejét a száron át kapja, de vertikálisan, tehát nem terjeszkedik szanaszét a környezetébe, és besugározza a kozmosz erejével a növény levelét, virágát. Ezt közvetlenül láthatjuk.
Nézzük csak meg a zöld leveleket (ábra) - a zöld levél formája, vastagsága, zöld színe földi jelleg, de nem lehetne zöld, ha nem élne benne a Nap kozmikus ereje is. A színes virágban már nem csak a Nap ereje él, hanem benne van az is, amit a Nap kozmikus erejének a távoli bolygók, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz támogatásként adnak.
Ha ilyen értelemben tekintjük a növényi növekedést, ránézünk egy rózsára, és vörös színében a Mars erejét látjuk; a sárga napraforgóra nézünk, nem is egészen jogos a napraforgó (Sonnenblume) elnevezés, inkább formája miatt kapta a nevét - a sárga színe miatt Jupiter virágának kellene neveznünk. A Jupiter ereje ugyanis, amint a Nap erejét támogatja, a virágokból sárga és fehér színt csal elő. Megállva a katángkóró, a cikória kék virága előtt, sejtenünk kell benne a Szaturnusz hatását, amint a Nap erejét támogatja. Módunk van hát a Mars látására a piros virágban, a Jupitert láthatjuk a sárga és a fehér virágokban és a Szaturnuszt a kékben; a tulajdonképpeni Nap a zöld levélzetben mutatkozik.
Ami a virág színeződésében így megmutatkozik, különleges erővel hat a gyökérzetben is. Ott a távoli bolygók éltetője, erőt adója megint a talajban hat, a föld belsejében. Valóban így van, elmondhatjuk: ki húzunk egy növényt a földből, alul van a kozmikus rész, a gyökér, a virágban pedig főleg a földiség uralkodik, csak színének finom árnyalata jelzi a kozmikus jelenlétét.
Ha ellenben a gyökérben földi jelleg kell éljen tehát a gyökérben erős a földiség, a növény formát fog ölteni. Mert a növénynek az ad formát, ami a földiség terén tud létrejönni. A földiség kiterjeszti, kiszélesíti a formát. A gyökér elágazódását, osztottságát a kozmikus erő okozza lefelé hatva, ahogyan felfelé hatva a virág színeződését adja. A kimondottan kozmikus gyökér megformáltsága egységes egész, ezzel szemben az erősen elágazó gyökérben a földiség működését láthatjuk a föld alatt, s éppen így a virág színében a fenn működő kozmikus hatást. A napszerű a kettő között, elsősorban a zöld levélben fejti ki hatását, és ott van mindenütt, ahol a gyökér és virág között kölcsönhatás működik. Tehát éppen a napszerűség van a termőtalaj rekeszizom jellegéhez rendelve, míg a távoli kozmikus hatás a földből sugárzik a növény felső részeibe. Viszont a talaj felett lévő földi jellegű hatás a növényben lefelé áramlik, a mészszerűség vonzására. Nézzenek meg egy olyan növényt, ahol a mész egészen a gyökerekig vonja a földiséget: a gyökerek elágazódnak, minden oldal felé sarjadzanak, nem úgy, mint a répánál, hanem mint egy jó takarmánynövénynél, pl. a baltacimnél. Azt mondhatjuk, hogy ha egyáltalán meg akarjuk érteni a növényt, annak már formáján, már virága színén látnunk kell, mennyiben hat benne a földi és mennyiben a kozmikus működés.
Tegyük fel, valamivel visszatartjuk a kozmikus jelleget, úgyhogy az nem tud erősen megnyilatkozni, virágba borulni, és a növény a szárszerű részben éli meg magát. Igen, az eddig elmondottak szerint miben is él egy növényben a kozmikus erő? A kovaszerűben, a kvarcban. Nézzék csak meg egyszer a zsurlónövényt, az Equisetumot. Sajátossága, hogy éppen a kozmikus jellegűt vonzza magához, a növény át van itatva a szilíciummal. Kilencven százalék kovasavat tartalmaz (a szárazanyagban). Ebben a növényben mérhetetlen túlzásban van jelen, ami kozmikus, de úgy, hogy nem virágzásban nyilatkozik meg, hanem éppenséggel az alsóbb növekedésben jelentkezik. Vegyünk egy másik példát.
Tegyük fel, hogy egy növényben azt, ami a levélen és a száron át felfelé törekszik, a gyökérszerűben vissza akarjuk tartani. Igaz, a mai földkorszakban, mikor a növényfajok és-nemzetségek már szilárd formát öltöttek különböző körülmények hatására, ez már nem jön annyira számításba, mint a korábbi, a régmúlt időkben. Akkor még könnyű volt egy növényből egy másikat alakítani. Akkoriban még nagyon számított, hogy az ember mit akart. Még ma is figyelembe kell ezt venni, amennyiben meg kell keresnünk az adott növénynek kedvező életfeltételeket.
Mit figyeljünk meg ma, mire nézzünk egy növénynél, ahol azt akarjuk, hogy a kozmikus jelleg ne törjön egészen a virágig, a terméshozó részig? Ha a törzs- és levélképzést alul, bizonyos fokig a gyökérképződés területén akarjuk feltartóztatni, mit kell tennünk?
Egy ilyen növényt homoktalajba kell ültetnünk, mert a kvarc tartalmú földben a kozmikus hatás visszatartott, valósággal megkötött. Ezért a burgonyát, melynél el kell érnünk, hogy még a virágképzést is lenn, magában a gumóban tartsuk vissza - mert a burgonyagumó egy gyökértörzs (módosult szár), benne visszatartott szár- és levélképző erőkkel -, nos, a burgonyát homokos talajba kell ültetnünk, különben nem érjük el, hogy a kozmikus erő visszafogott legyen benne.
Igen, mindebből kiderül: a növényi növekedés egész megítélésének az az ábécéje, hogy mindig meg kell tudnunk mondani, mi egy növényben kozmikus és mi benne terresztris, földi. Hogyan lehet a termőföldet, különleges adottságánál fogva hajlamossá tenni arra, hogy a kozmikusát - mondhatnám - besűrítse, a gyökér és a szár területén tartsa meg? Hogyan lehet „hígabbá”, lazábbá tenni, hogy „híg” voltában felszívható legyen egész a virágig, hogy megszínezze, vagy a gyümölcsig, hogy finom ízzel járja azt át? Mert ha jóízű kajszibarackot vagy szilvát esznek, ez a jó íz, éppen úgy, mint a virágok színe, nem más, mint a termésig felemelkedett kozmikus erő. Valóban, az almában a Jupitert, a szilvában a Szaturnuszt esszük. Ha a mai tudással rendelkező emberiség abba a szükséghelyzetbe kerülne, hogy az ősi idők néhány növényéből kellene mai gyümölcsfajtáink sokféleségét megteremtenie, nem jutna messzire, ha a fajok formái nem öröklődnének már eleve, ha már meg nem teremtette volna őket egy olyan kor, mikor az ösztönös, ősi bölcsesség még tudott valamit arról, hogyan is kell a meglévő primitív fajtákból gyümölcsöt nemesíteni. Ha a gyümölcsfajok nem volnának már adva, ha nem szaporodnának öröklés útján, mai okosságunk, ha ugyanabba a helyzetbe kerülne, s ha újra kellene csinálnia - a gyümölcsfajok létrehozásának terén ugyan nem sokat tudna tenni. Mert ma mindent próbálkozás útján tesznek, a folyamatba nem hatolnak bele racionálisan. Pedig ez alapkövetelmény, s újra meg kell jelenjen, ha egyáltalában tovább akarunk gazdálkodni a Földön.
Amit Stegemann barátunk mondott, hogy konstatálnunk kell a termények silányulását, rendkívül találó volt. Ez az értékvesztés - akár rossz néven veszik, akár nem - összefügg a természet bekövetkező nagy átalakulásával. Az elmúlt és a most következő évtizedekben fut le ugyanis a világmindenségben a „Kali Juga” korszaka, ezzel kapcsolatos az emberi lélek alkotottságának nagy átalakulása is, a természet benső nagy átformálódása is. El fogja veszteni jelentőségét mindaz, ami a régi korszakokból származik, a természeti alap, a természetesen öröklött ismeretek és hasonlók, a régről származó gyógyszerek is. Hogy az ilyen dolgok természeti összefüggéseibe újra bejussunk, új ismereteket kell szereznünk. Nincs más választása az emberiségnek: vagy a természeti összefüggésekből, a kozmikus összefüggések egészéből tanul újra valamit, vagy hagyja, hogy mind a természeti, mind az emberi élet kihaljon, degenerálódjon. Ahogyan a régi időkben is szükséges volt, hogy belelásson a természet eresztékeibe, úgy ma is újra szüksége van az embernek ilyen ismeretekre.
Az ember kénytelen-kelletlen felismeri, hogyan viselkedik a levegő a talajban - ahogy ezt elmondtam de semmit sem tud a fény viselkedéséről benn a földben. Nem tudja, hogy a fényt éppen a kozmikus kőzet, a kvarc veszi fel a földben, s hatását ott ki is adja; a földi elevenséghez közel álló humuszképződmények ezzel szemben nem veszik fel a fényt, hatékonnyá sem tudják tenni, így fény nélküli hatást hoznak létre. Pedig ezeket a dolgokat tudni kell, át kell látni.
A földből sarjadó növényzet nem minden, a Föld tájaihoz meghatározott állatvilág is tartozik. Az embertől most eltekinthetünk, hogy milyen alapon, az még ki fog derülni. De az állatoktól nem lehet eltekinteni! Mert a növényzettel benőtt táj - hogyan is fejezzem ki? - kozmikus minőségi analízisét az ott élő állatok adják meg. Fennáll az a sajátságos helyzet - örülnék, ha ezeket a dolgokat megvizsgálnák, a kutatás biztosan igazolná őket -, hogy ha egy gazdaságban helyes arányban vannak tehenek, lovak és más állatok, ezek együtt éppen annyi trágyát adnak, amire szükségünk van, hogy hozzáadjuk a kaotizálódáshoz jutó növényzethez. S ha számszerűen is megfelelő a lovak, tehenek, sertések aránya, helyes lesz a trágya keverési aránya is. Azért van ez így, mert ha megfelelő mértékben fogyasztanak a növényzet terméséből, abból esznek tehát, ami növényt a föld meg tud adni, így az állatok a maguk szerves folyamatai során éppen annyi trágyát adnak, amennyit a talajba vissza kell juttatni. Általánosan igaz, hogy ha valamilyen trágyát kívülről kell behozni a gazdaságba - bár teljesen nem valósítható meg, de ideális esetben így van -, amit behoznak, az csak a megbetegedett gazdaság gyógyítására való. Egészséges csak akkor lesz a gazdaság, ha az istállótrágyát saját gazdálkodásából szerzi be. Amit el akarunk érni, megköveteli egy ennek megfelelő tudomány kifejlesztését. Tudni kell, mennyi állatra van szükség egy bizonyos gazdaságban az adott állatfajból.
Mindezt a belső hatóerők ismeretében már ki lehet számítani, ha a gazda egyáltalában a belső erők ismeretének birtokában lesz. Mert persze, amit a föld alatti fej-jellegről és a föld feletti has-jellegről elmondtunk, ahhoz az állati organizmus ismerete is hozzátartozik. Az állati szervezet a természet háztartásának egész összefüggésében él. Az állat formai és színbeli alakja anyagainak szerkezetével és konzisztenciájával elölről hátrafelé, azaz pofájától a szív felé haladva a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars hatása alatt áll; szíve a Nap hatását hordozza. A szív mögött, a farok felé pedig a Vénusz, Merkúr és a Hold hatása alatt áll (ábra). Ebben a vonatkozásban az érdeklődőnek a jövőben a formalátás irányában kell képességeit fejlesztenie.
Mert a forma, a forma-meglátás ismeretének kifejlesztése mérhetetlenül fontos. Menjenek csak el egy múzeumba, s nézzék meg valamelyik emlősállat csontvázát; menjenek oda ezzel a tudattal: a fej kialakításában elsősorban a Nap sugárzása működött. Ahogyan a pofán át beáradt a direkt naphatás, ahogyan aztán az állat egy s más alapon különbözőképpen exponálja (önmagában képpé formálja) a Napot - ezt majd megbeszéljük még, másképpen egy oroszlán, megint másképpen egy ló -, aszerint alakul a fej, s a fejhez közvetlenül csatlakozó rész. Így hát az állat elejénél a közvetlen napsugárzással van dolgunk, ezáltal a fej kialakulásával.
De a Nap fénye, mint tudják, még másképpen is bejut a földi környezetbe, éspedig visszaverődve a Holdról. Így nem csak a napfénnyel, hanem a Holdról visszaverődő Nap fényével is dolgunk van. Ez a Holdról visszaverődő napfény teljességgel hatástalan, ha az állat fejét éri, ott semmilyen hatást nem fejt ki. Ezek a dolgok az embrionális életre vonatkoznak. Ha a Holdról visszavert fény az állat hátsó felét éri, ott fejti ki legnagyobb hatását. Nézzük meg, s viszonyítsuk a fejképződéshez a csontváz hátsó részét. Fejlesszék ki formaérzéküket ennek a sajátos ellentétnek a megragadására! Lássák, hogy van a combcsont behelyezve, hogyan alakul az emésztőrendszer kifutása éppen ellentétben a másik pólussal, a fej felől alakított résszel. Így a Nap és a Hold ellentétét kapják meg az állat első és hátsó részében. Tovább haladva látszik, hogy a naphatás a szívig jut, a szív előtt elmarad. A fej- és a vérképzésben a Mars, Jupiter és Szaturnusz működik, a szív után, hátrafelé Merkúr és Vénusz támasztja alá a Hold hatását. Ha az állatot felállítjuk, fejével a földben, hátuljával felfelé nyújtva: ez a helyzet - láthatatlanul - a mezőgazdasági individualitás állása.
Most az állati formából kiindulva ismét rátalálhattunk az állat szolgáltatta istállótrágya kapcsolatára azzal, amit az a talaj kíván, ahonnan az állat a növényeket eszi. Mert tudnunk kell, hogy például amikor egy növényben a kozmikus hatás érvényesül, az a föld mélyéből lesz felvezetve; ha ily módon egy növény kozmikus hatásokban igen gazdag, s azt az állat megeszi és ennek a takarmánynak az alapján ad trágyát saját szervezetéből, akkor az a trágya éppen a takarmánynövény talajának felel majd meg leginkább. Látják tehát, ha formailag tekintjük át a dolgokat, mindenre rá tudunk jönni, ami egy ilyen zárt individualitásnak szükséges, mint a mezei gazdaság. De az állatállományt hozzá kell számítani.