"Csak azok az ismeret-ideák gyökereznek meg igazán az emberi bensőben, melyek szociális működésben sülnek ki."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai (5)

3. Kirándulás a tevékeny természetbe:A szellem tevékenysége a természetben.

Koberwitz, 1924. június 11.

A Földnek és a kozmosznak azok az erői, melyekről Önöknek beszéltem, a Föld anyagain keresztül fejtik ki hatásukat a mezőgazdaságban. A következő napok gyakorlati szempontjaihoz csak úgy találhatunk átmenetet, ha ma részletesen foglalkozunk a kérdéssel: Hogyan hatnak a Föld anyagain át azok az erők, melyekről beszéltünk? Bizonyos értelemben kirándulást kell tennünk a természet tevékenységének területére.

Ha mezőgazdasági termelésről van szó, a felvetődő legfontosabb kérdések egyike: a nitrogén hatása és jelentősége, befolyása az egész mezőgazdasági termelésre. De éppen a nitrogén mivoltára és hatására vonatkozó kérdés nyomán keletkezett a legnagyobb zavar. Az emberek csak azt látják mindenhol, ahol a nitrogén tevékenykedik, ami megnyilvánulásának legfelületesebb formája, legvégső kicsengése. Nem látnak bele a természeti összefüggésekbe, ahol a nitrogén is hat, s ez nem is lehetséges, amíg az ember a természet egyetlen szférájában marad. Akkor válik lehetővé, ha a természeti világ távlataiba nézünk, és a nitrogén világmindenségben hordozott szerepével törődünk. Ki is mondhatjuk, s ez előadásomból majd kiderül, hogy a nitrogén mint olyan talán nem is játssza a legelső szerepet a növény életében. Mégis ha a növények életét meg akarjuk érteni, szerepének ismerete szükségszerűen az első helyen áll. A nitrogén azonban négy testvérrel működik együtt, amikor a természet mivoltában tevékenykedik, s ha a természet úgynevezett háztartásában a nitrogén jelentőségét és funkcióját keressük, meg kell ismernünk ennek a négy testvérnek a tevékenységét is. A négy testvér a szén, az oxigén, a hidrogén és a kén, akikkel a nitrogén az állati és növényi fehérjében - a mai tudomány számára még titokzatos módon együttműködik. Ha a fehérje teljes jelentőségét akarjuk megismerni, nem elegendő a legfontosabb összetevők, a hidrogén, az oxigén, a nitrogén és a szén ismertetése, szólnunk kell a kénről is, a kén mélységes értelmű tevékenységéről. Mert a fehérjén belül éppen a kén közvetít a világon mindenütt szétáradó szellemiség alakító ereje és a fizikaiság között. Kimondhatjuk, hogy ha valaki a materiális területen belül akarja követni a szellem hagyta nyomokat, a kén tevékenységét kell követnie. S bár ez a tevékenység nem olyan nyilvánvaló, mint más anyagoké, jelentősége bizonyára a legnagyobb, mert a szellem éppen a kén útjain át kerül be a természet fizikai terébe, éppen a kén a szellemiség hordozója. Régi nevét: „szulfur” - ugyanúgy, mint a rokon „foszfor”, azért kapta, mert a régi korok embere a fényben, a szétáradó fényben, a napszerűben egyben szétáradó szellemiséget is látott. Ezért nevezték az olyan anyagot, melynek köze volt az anyagban munkálkodó fényhez - mint a kén és a foszfor - fényhordozónak. Mivel azonban a kén tevékenysége a természet háztartásában igen finom, jobb, ha a másik négy testvért vesszük először szemügyre, azaz a szént, a hidrogént, a nitrogént és az oxigént, s valóban megtanuljuk megérteni és meglátni, hogy a világ lényébe ágyazva tulajdonképpen mik is ezek az anyagok. Mert a vegyész ma még nem sokat tud róluk. Azt tudja, milyen a külső megjelenésük, ha a laboratóriumban dolgozik velük, de belső jelentőségükről a kozmikus hatékonyság rendszerének egészében egyáltalán semmit sem tud. A vegyészet ismerete ezekről az anyagokról valójában nem sokkal több annál, mint amit az utcán szerezhetünk egy ember külsejéről, aki elment mellettünk, esetleg le is fényképeztük, s azután a fénykép segítségével emlékszünk rá. Mert amit a tudomány ezekkel az anyagokkal tesz - s ennek mélyebb jelentőségével tisztában kell lennünk -, nem sokkal több, mint egy fényképfelvétel; és ennél többet könyveink sem írnak róluk - de a későbbiek során még majd szólok erről.

Induljunk ki először is a szénből, alkalmazásáról a növényre majd később beszélek. Látják, ez a szén igen arisztokratikus pozícióból süllyedt a mai idők igen-igen plebejusi helyzetébe - istenem, hány kozmikus létező járta meg azután ezt az utat! A szénről manapság épphogy csak annyit tud az ember, hogy be lehet vele fűteni, a grafittal pedig írni lehet. Egy bizonyos változatát még ma is arisztokrataként becsüli az ember, a gyémántot; sokra ugyan nem megy vele, mert nem bírja megvenni... S így mindaz, ami a szénről tudvalévő, rendkívül csekély a szén mérhetetlen kozmikus jelentőségéhez képest. Ez a fekete fickó, nevezzük fickónak, még aránylag rövid idővel ezelőtt is, néhány évszázaddal korábban is egy nagyon nemes névvel jelölt valami volt, a „bölcsek köve”.

Sokan fecsegtek arról, hogy mi is lehet a bölcsek köve. De a sok fecsegésből nem sok derült ki. Mert ha a régi alkimisták és a hozzájuk hasonló emberek a bölcsek kövéről beszéltek, a szénre gondoltak, a maga sokféle előfordulásában. Nevét csak azért titkolták annyira, mert bizonyára ha ezt nem tették volna, a bölcsek kövére természetesen mindenki rátalálhatott volna. De hát a szén volt az. És miért a szén?

Egy régebbi szemlélet segítségével megfelelhetünk rá, mi az, amit mégis csak tudni kellene a szénről. Nézzék csak, ha eltekintünk a töredezett formától, melyben a szén mint kőszén vagy mint grafit a természetben előfordul, miután bizonyos folyamatokon áthaladt, s a szenet abban az eleven tevékenységében ragadjuk meg, amit az emberi és az állati testen áthaladva kifejt, ahogyan adottságai alapján a növényi testet felépíti, akkor az az amorf, alaktalan valami, amit ma szénnek képzelnek, csak a legutolsó származéka, tulajdonképpen csak holt teteme annak, ami a természet háztartásában a szén, a szén elem.

A szén ugyanis az alakító folyamatok hordozója a természetben. Ami csak megformálásra, alakra vár, legyen a szemügyre vett jelenség a növény viszonylag rövid életű alakja, vagy az állati organizmus örök változásban megragadható formája, mindig a szén a nagy szobrász, aki nem csak fekete szubsztancialitását hordja magában. Teljes működésben, belső mozgékonyságban mutatkozva, az alakítandó kozmikus képeket, a nagy világimaginációkat mindenütt magában hordja, s ezekből kell erednie mindannak, ami csak formát kap a természetben. Titokzatos plasztikai művész munkál a szénben, s ez a titkos szobrász, miközben felépíti a természet különböző alakításra kerülő formáit, igénybe veszi a ként. Úgy, hogy nekünk is látnunk kell, ha helyesen kívánjuk nézni a szenet a természetben, hogyan nedvesíti meg „ujját” a mindenségben tevékenykedő szellem, hogyan szobrászkodik, s hogyan építi fel a szén segítségével a szilárd növényi alakot, s hasonlóképpen az embernek - keletkezésében már el is múló - alakját is.

Mert az ember épp azáltal ember és nem növény, hogy az éppen keletkezett formát mindig újra és azonnal meg tudja semmisíteni, amikor a szenet mint szén-dioxidot, azaz az oxigénhez kötött szenet kiválasztja. De mert a szén az emberi testet túl merevre, túl szilárdra formálná - olyanná tenné, mint egy pálmafát -, ezért a légzés azonnal lebontja, a szilárdságból kiragadja, összeköti az oxigénnel és a szervezetből kitessékeli. Az emberi szervezet olyan mozgékonyságban alakul, amilyenre nekünk mint emberi lényeknek szükségünk van.

A növényben azonban úgy van jelen a szén, hogy a szilárd forma még az egyéves növényeknél is bizonyos fokig megmaradjon. Egy, az emberre vonatkozó régi bölcselet szerint: a vér - különleges folyadék!, s jogosan állíthatjuk, hogy az emberi én lüktet a vérben, hogy a vér az emberi én fizikai megnyilatkozása. De tulajdonképpen és pontosabban: a szén működik a vérben. A szén, ahogyan hatékonyan alakítja, majd újra feloldja önmagát; s a szén pályáinak nyomán az embernek az a szellemisége, melyet énnek nevezünk, mozog a vérben, magát „megnedvesítve” a kénnel. S ahogyan az emberi én, mint a tulajdonképpeni emberi szellem a szénben él, úgy él, bizonyos értelemben a kozmikus Én, a Világszellem is - ismét a kén kerülő útját használva - az alakuló és ismét feloldódó szénben. Úgy van ez, hogy a Föld fejlődésének korábbi szakaszában a szén volt az, ami egyáltalán kiválasztódott, különvált. Olyasmi, mint például mésszerű, csak később jött hozzá, s az ember arra használhatta fel, hogy szilárdabb alapot, vázat alakítson belőle magának. Éppen ezért teremt az ember magának meszes csontvázat, szilárd támasztórendszert, hogy ami a szénben él, mozgásban maradhasson. Ugyanígy az állat is, mármint a magasabb rendű állat. Ezáltal az ember a maga mozgékony szén alkotottságával kiemelkedik a földre jellemző pusztán ásványi, szilárd mész alkotottságból, de ezt a mészjelleget felveszi szervezetébe, hogy szilárd földet hordozzon önmagában is. Ez a szilárd föld pedig a mész, amit az emberben a csontképződés hoz létre.

Nos, mint láthatják, így lehet képet alkotni arról, hogy minden élőlényben van egy többé-kevésbé szilárd vagy fluktuáló szénjellegű váz. S a szénjellegű vázak pályáin mozog a világban az, ami szellemi. Hadd rajzoljam le csak egészen sematikusan, hogy szemléletessé tegyem a dolgot. Egy vázat jelzek, amit a szellem a kén segítségével valahogyan felépít. Ez a váz vagy állandóan változó szénből áll, mely a finom eloszlású kénben mozog, vagy mint a növényben is, többé-kevésbé megszilárdult, más anyagokkal, összetevőkkel vegyült, szilárddá vált szénből.

Együttléteink során már többször is szó esett arról, hogy ha az embert, vagy bármely más élőlényt megnézünk, láthatjuk: át kell azt járja az éteriség mint az élet tulajdonképpeni hordozója. Ami tehát itt (a rajzon) megjelenik mint valamely élőlénynek szén jellegű váza, azt át kell járja az éteriség; vagy úgy, hogy az éteri ezen a vázszerkezeten csendesen megáll, vagy úgy, hogy többé-kevésbé fluktuáló mozgásban van. De ahol ez a váz jelen van, ott az éteriségnek is mindenhová ki kell terjednie. Azt mondhatjuk tehát: a váz mellett mindenütt éteriségnek kell lennie.

Nos, ez az éteriség olyan, hogy fizikai világunkban önmagában maradva nem létezhetne. Mint valami semmi, mindenen keresztül bújna, elszállna, nem tudná megragadni, ami a fizikai-földi világban megragadni való, ha nem lenne fizikai hordozója. Sajátosan így van ez mindennél, ami a Földön van, hogy a szelleminek fizikai hordozóra van szüksége. A materialista aztán csak a fizikai hordozót veszi tudomásul, és elfelejti a szellemit. Igaza is van, hiszen elsőként a fizikai hordozóval szembesülünk. De ez a materialista teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy a szelleminek mindenütt szükséges a fizikai hordozó. Az éteriben működő szelleminek - mert az éteriben hat a legalacsonyabb szellemi - fizikai hordozója, az, amit az éteriség áthat, mégpedig úgy, hogy az éter megint csak mintegy nedvesítve van a kénnel, és bevezeti a fizikaiba, most nem alakítva, vázat építve, hanem a vázba örökös mozgást és elevenséget víve, a kén segítségével az élet hatásait: ez a fizikai az oxigén. Amit tehát itt zölddel jeleztem, az, ha fizikai szempontból nézzük, elképzelhetjük, - hogy az oxigént, és az oxigén útján hatékonyan vibráló -, szövődő éteri lényszerűséget ábrázolja.

Az oxigénnek ezen az útján mozog az éteriség, a kén segítségével, így kap értelmet a légzési folyamat, amivel az oxigént felvesszük. A mai materialista csak a retortájában levő oxigénről beszél, elektrolízissel vonja ki a vízből. De ebben az oxigénben mindenütt a legalacsonyabb érzékfeletti elem él - az éteriség -, ha csak nincs kiölve belőle, mint a körülöttünk lévő levegőből. A lélegzésre használt levegőben nincs élő oxigén, mert az élő oxigéntől elájulna az ember.

Mert tehetetlenekké, ájultakká válnánk, ha egy magasabb élet költözne belénk. Már egy közönséges sarjadzó növekedés is ájulttá tesz, ha olyan helyen lép fel bennünk, ahol nem kellene, sőt sokkal többet is tesz velünk. Ha tehát eleven levegő venne körül minket, olyan, amelyben élő oxigén van - szédelegve járnánk. Környezetünk oxigénje holttá kell legyen. De születésénél fogva ő az éteriség és az élet hordozója. És amint kilép abból a feladatkörből, ahol minket embereket, a mi érzékeinket körülveszi, azonnal élethordozóvá válik. Amikor a lélegzés során az emberi szervezetbe kerül - ahol újra élnie szabad -, meg is elevenedik. Nem ugyanaz az oxigén cirkulál bennünk, ami körülöttünk megjelenik. Bennünk élő oxigén van, s élő lesz az oxigén akkor is, amikor a lélegzésre való levegőből a földbe hatol, bár ez az élet alacsonyabb rendű, mint a bennünk emberekben vagy az állatokban lévő élet. A föld alatt nem ugyanolyan az oxigén, mint a föld felett.

Ebben az ügyben nehezen értjük meg egymást a fizikusokkal és kémikusokkal. Mert az általuk alkalmazott módszer szerint az oxigént mindig ki kell vonni a földszerűből, ezért mindig halott oxigén van előttük. Ez nem is lehetne másként. De az a tudomány, mely mindig csak a fizikainak ad létjogosultságot, pusztán holttetemeket tud megérteni. Valójában az oxigén az élő éter hordozója, az élő éter uralma alatt tartja az oxigént, s ezt megint a kén kerülőútján teszi.

Nos, itt áll előttünk, bizonyos értelemben egymás mellett: egyik oldalon a szénváz, amelyben a földön számunkra még elérhető legmagasabb szellemi működése mutatkozik, az emberi én vagy a növényben a kozmikus szellemiség; másrészt, ha az emberben zajló folyamatokat nézzük, akkor itt a lélegzés, az emberben fellépő eleven oxigén, mely az étert hordozza. Mögötte áll a váz, mely szénből, az ember esetében mozgékony szénből van. Ezeknek egyesülniük kell. Az oxigénnek azokra az utakra kell kerülnie, melyeket a váz előír, oda kell tudjon menni, ahol valami vonalszerű rajzot ad elébe a szén, a szén szelleme. A természetben mindenütt meg kell találja az utat az éteri oxigénszerű a szellemi szénszerűhöz. Hogyan teszi ezt? Ki a közvetítő?

A közvetítő itt a nitrogén. A nitrogén vezeti be az életet abba az alakzatba, ami a szénben testesül meg. A nitrogénnek mindenütt az a feladata, hogy életet közvetítsen a szellemihez, ami elsősorban a szénszerűben formálódik meg. Az állat- és a növényvilágban, de a Föld belsejében is a nitrogén alkotja a hidat az oxigén és a szén között. És az a szellemiség, ami a nitrogénben - megint a kén segítségével - köröskörül gazdálkodik, ez az a szellemiség, amit mi asztrálisnak nevezünk. Ez az asztrális szellemiség jelenik meg az ember asztráltestében, a Föld környezetében, ez a növények és az állatok életében ható asztralitás és így tovább. Így, szellemi értelemben szólva, az oxigén és a szén között foglal helyet az asztralitás, de ez az asztralitás a nitrogén felhasználásával mutatkozik meg úgy, hogy a fizikaiban működhessen. Mindenütt szétterjed az asztralitás, ahol nitrogén van. Mert az éteri elevenség felhőszerűen szétfutna, egyáltalában nem venné figyelembe a szénvázat, ha a nitrogén nem vonzódna olyan rendkívüli módon a szénhez. A nitrogénben levő asztralitás mindenhova odavonszolja az oxigént, ahol a szénben a vonalak, az utak futnak. A nitrogén az a nagy vonzóerő, ami az élőt a szellemihez vonzza. Ezért is olyan fontos az ember lelkiségének a nitrogén, hiszen ez közvetítő a puszta élet és a szellemiség között.

A nitrogén tulajdonképpen valami igen csodálatos dolog. Ha követjük útját az emberi szervezetben, látjuk, hogy ő maga is egy teljes ember. Létezik egy ilyen nitrogén-ember. Ha ki tudnánk hámozni, a legszebb kísértet lenne a világon. Mert egyfelől teljesen követi az ember szilárd vázát, másfelől pedig szétfolyik az életben. Itt vegyük szemügyre a lélegzés folyamatát. Az ember a lélegzéssel felveszi az oxigént, azaz az éteri életet, s akkor jön a belső nitrogén, s odavonszolja az oxigént, ahol a szén, azaz a megformáltság, a szövődve- változva megformált alak található. Odaviszi az oxigént, s ezt azért teszi, hogy az oxigén vigye magával, tessékelje kifelé a szenet. A nitrogén a közvetítő, hogy oxigénből széndioxid legyen, s a széndioxidot kilehelje az ember. Ez a nitrogén mindenütt körülvesz bennünket. Csak egy kis rész oxigén, azaz élethordozó van körülöttünk, nagyobb rész az asztrális szellemiség hordozója, a nitrogén. Éjjelnappal rendkívül fontos számunkra az oxigén, a környezet oxigénje. Nappal is, éjszaka is talán kevésre becsüljük a nitrogént, a belélegzendő levegő nitrogénjére gondolok, mert talán azt hisszük, hogy kevésbé van rá szükségünk. Pedig a nitrogén az, amivel szellemi kapcsolatban állunk. Elvégezhetik a következő kísérletet.

Vonjanak ki egy ember adott légteréből egy kis mennyiségű nitrogént. Így az ember körüli levegő nitrogénben szegényebb lesz, mint különben. Ha a kísérlet levezetése óvatosan történik, meggyőződhetnének arról, hogy a hiányzó nitrogén azonnal pótlódni fog. Ha nem is kívülről, de az ember belsejéből. Az embernek le kell adnia nitrogénjét, hogy az a megszokott mennyiségi arányban legyen meg környezetében. Mi mint emberek arra vagyunk utalva, hogy a helyes arányt fenntartsuk saját belső mivoltunk és a környezet nitrogénje között; egyáltalán nem lehetséges, hogy kívül kevesebb legyen a nitrogén. Érvényes ugyan, hogy a légzéshez nincs nitrogénre szükségünk, s így elég maradna belőle (a kísérlet végére), de a jelenlevő szellemi viszonyuláshoz szükség van a levegőben a nitrogén megszokott arányára.

Látják tehát, hogy a nitrogén erősen belejátszik a szellemibe, s így juthatnak ahhoz a gondolathoz, ahhoz az elképzeléshez, hogy a növényi élethez is szükséges kell legyen a nitrogén. A növény, úgy, ahogyan a földön van, csak étertesttel és fizikai testtel rendelkezik, nincs benne asztráltest, mint az állatban; de kívül mindenütt körül kell vegye az asztralitás. A növény nem virágozna, ha az asztralitás kívülről nem érintené meg. Csak éppen nem veszi fel magába, mint az állat vagy az ember, de szükséges, hogy ez az asztralitás kívülről megérintse. Az asztralitás mindenütt jelen van, és az asztralitás hordozója a nitrogén. A levegőt holttetemként szövi át, de újra megelevenedik abban a pillanatban, mikor a földbe kerül. Éppen úgy élővé válik, mint az oxigén. Ez a földben levő nitrogén nemcsak élő lesz - és ezt a mezőgazdaság területén különösen figyelembe kell venni -, hanem érzékeny is, bármennyire paradoxonnak tűnik is ez a materializmusban megcsökött agyaknak. Valóban egy titokzatos érzékenység hordozójává válik, mely elönti a föld egész életét. Ő az, aki érzi, hogy a föld valamelyik táján megfelelő-e a víz mennyisége. Szimpatikusnak találja, ha elegendő, de antipatikusnak, ha túl kevés a víz. Szimpatikus számára, ha valamelyik talajon az odaillő növények nőnek és így tovább. Így önt szét mindenre egyfajta érző életet a nitrogén.

Elmondhatjuk, hogy mindarról, amit tegnap és az előző órákban elbeszéltem, hogy a Szaturnusz bolygó, a Nap, a Hold stb. befolyásolják a növényi alakot és életet: bizony, erről nem tudnak az emberek. Igen, a hétköznapi életre áll, hogy nem tudnak róla. De a nitrogén, a mindenütt jelenlévő, ő tudja, egészen jól tudja és a csillaghatásokkal szemben nem öntudatlan, tudja, hogy ezek hogyan működnek tovább a növények és a Föld életében. A nitrogén az érzékeny közvetítő; s ugyanígy az ember idegrendszeri és érzékszervi organizmusában is ő közvetíti az érzékenységet. Valóban, a nitrogén az érzékenység hordozója.

Így Önök is bepillanthatnak a természet finomabb életébe, ha szemügyre veszik a fluktuáló érzékenységként mindenütt körben mozgó nitrogént. Ebből adódik számunkra, hogy épp a nitrogén kezelése mérhetetlenül fontos a növények életében. Természetesen ezekről fogok még a következő előadásokban beszélni.

Előbb azonban valami másra is szükség van. Látható tehát: eleven kölcsönhatásban van egymással, egyrészt ami a szellemből kiindulva a szénszerűségben vesz fel magára váz alakzatot, másrészt ami kiindulva a nitrogénszerűségben levő asztralitásból, ezt a vázat feltölti élettel és érzékennyé teszi; mégpedig úgy, hogy az élet hatékonnyá válhasson itt benn, az oxigénszerűség által.

Mindez azonban csak azért tud együttműködni itt a földi téren, mert ezt a rendszert még más is áthatja, valami, ami megteremti a fizikai világ összeköttetését a kozmikus távolságokkal. Mert az mégis lehetetlen lenne a földiség számára, hogy a Föld szilárd golyóként, csak úgy, a világ többi részétől elkülönülve vándoroljon. Ha ez mégis megtörténne, a Föld olyan helyzetbe kerülne, mint az ember, aki a mezőgazdaságban él, de független akar maradni mindentől, ami a szántókon női. Értelmes módon ezt nem teszi, hiszen amit ma a szántóföldeken találunk, az legközelebb a tisztelt társaság gyomrában lesz, és onnan azután valamilyen módon újra kikerül a földekre. Egyáltalán nem mondható, hogy mi, emberek elkülönülhetünk környezetünktől, sőt nagyon is kötve vagyunk hozzá, éppen úgy összetartozunk vele, mint ahogyan a kisujjam hozzám tartozik. Ugyanígy tartoznak a körülöttünk lévő dolgok az egész emberhez, természetesen. Az anyagoknak állandóan cserélődniük kell; így van ez a Földdel és összes hozzátartozó lényeivel és a világmindenség esetében is. Mindaz, ami a Földön fizikai alakban él, visszavezethető kell legyen a világmindenségbe, ott mintegy meg kell tisztuljon.

Adva van tehát a következő: Először is, amit kékkel rajzoltam, a szén-váz, amit zölddel, az oxigén éter-mivolta; azután itt, a különböző vonalak mentén, mindenütt az oxigénből kiindulva asztrális képződést közvetít a nitrogén; éppen ez alakítja ki az átmenetet a szénszerű és az oxigénszerű között. Mindenütt ki tudnám mutatni, hogyan vonja be a kék vonalak közé a nitrogén azt, amit sematikusan zöld vonalakkal jeleztem.

De mindannak, ami az élőlényekben szerkezetszerűen, finom rajzolatban kialakul, újra el is kell tűnnie. Nem a szellem tűnik el, hanem az, amit a szellem beleépített a szénbe, amihez az oxigénből életet vonzott.

Mindez el kell tudjon tűnni, nem csak annyira, ahogyan a földön eltűnik, hanem a kozmoszba, a világmindenségbe kell eltűnjön. Egy anyag teszi ezt, mely oly közeli rokona a fizikainak, amennyire csak lehetséges, de amennyire csak lehetséges, rokona a szellemiségnek is. Ez az anyag a hidrogén. Ha pontosan fejezzük ki magunkat, a hidrogén - bár maga a legfinomabb fizikaiság - a fizikait széthasítja, és kéntől hordozottan beleárasztja a mindenség minden különbözőséget megszüntető világába.

Szinte azt mondhatjuk: a szellemi ezekben a képződményekben fizikaivá vált, s a szellem képmásaként mint „én”, mint szellem, asztrálisan él a testben. Fizikai módon él itt mint fizikaiba váltott szellem. De egy idő után nem érzi jól magát, fel akar oldódni. Miközben megnedvesíti magát a kénnel, megint csak szüksége van egy anyagra, melyben minden meghatározottságot, minden szerkezetet elhagy, és elindul a világmindenség általános, kaotikus határozatlansága felé, ahol a különböző szerveződésekből már semmi sincs meg. Az az anyagiság, mely az egyik oldalon a szellemhez, másik oldalon az anyaghoz ilyen közel áll - a hidrogén. A valamilyen módon megformálódott, élettel telt asztralitást újra felviszi a távoli mindenségbe, olyanná teszi, hogy a mindenség fel tudja venni azt, amint leírtuk. A hidrogén tulajdonképpen mindent felold.

Látják kérem: itt ez az ötféle anyag, működik és hat minden élőlényben és a látszólag halott világban is, hiszen az csak átmenetileg halott. A kén, a szén, a hidrogén, az oxigén és a nitrogén - mindezek az anyagok benső viszonyban vannak egy meghatározott fajú szellemiséggel, tehát egészen mások, mint amiről mai kémiánk szól. A mi kémiánk csak az anyagok teteméről beszél, nem a valódi anyagokról, akiket eleven és érzékeny lényként kell megismernünk. Éppen a hidrogén, a látszólag legritkább, a legkisebb atomsúllyal rendelkező hidrogén a legkevésbé szellemi jellegű.

Mit is tesz az ember, ha meditál? Be kell ezt iktatnom, nehogy azt gondolják, hogy az ilyen dolgokat valami szellemi ködben meg lehet ragadni - tehát mit tesz az ember? A keletiek a maguk módján meditálnak, mi itt Közép-Európa nyugati felén, mi is a magunk módján, úgy végezzük a meditációt, hogy csak közvetve támaszkodunk a légzési folyamatra. Mi magában a meditációs és koncentrációs folyamatban élünk és működünk. De mindannak, amit teszünk, mikor átadjuk magunkat a lelki gyakorlatoknak, bár halk és szubtilis formában, de van egy testi megfelelője. A légzés szabályos menetekor, ami oly szorosan összefügg az emberi élettel, a meditáció során valamit változik. Meditációban a szénsavat kissé visszatartjuk magunkban, jobban, mint a hétköznapi éber tudatállapotban. Valamivel mindig több szénsav marad bennünk. És ilyenkor nem is lökjük ki magunkból a szénsav egész tömegét, mint a „bikaszerű”, vehemens hétköznapi élet során szoktuk, hanem valamennyit visszatartunk belőle.

Ha fejüket nekiütik valaminek, mondjuk egy asztalnak, akkor csak saját fájdalmuk jut el tudatukba. De ha gyengéden simítják az asztalt, tudomásul vehetik, hogy milyen a felülete stb. Akkor is így van ez, ha meditálnak. Lassanként odáig jutnak, hogy a körülöttük lévő nitrogént át tudják élni. Ez a reális folyamat zajlik meditáció közben. Minden ismeretté válik, az is, ami a nitrogénben él. Mert ez a nitrogén nagyon okos fickó! Tanítást ad arról, amit a Merkúr, a Vénusz és a többi planéta tesz, mert ő azt tudja, megérzi. Mindezek a dolgok teljesen reális folyamatokon nyugszanak. Itt találjuk azt a pontot - erről majd még részletesebben is fogok beszélni ahol a belső cselekvésben a szellemi kezd bizonyos kapcsolatba kerülni a mezőgazdasággal. Stegemann barátunkat mindig is izgatta ez a kérdés: a lelki-szellemi együttműködése mindazzal, ami körülöttünk van. Mert mint láthattuk, nem rossz, ha a mezőgazdaság gondviselője meditálni tud. Így érzékennyé válik a nitrogén kinyilatkoztatásai iránt. Egyre érzékenyebbé válik, s eljut oda, hogy egészen más értelemben és stílusban fog a mezőgazdaságban dolgozni. Hirtelen mindenfélét tudni fog, a dolgok csak úgy fölmerülnek benne. Sok mindent megtud a birtokokon és a parasztgazdaságokban ható titkokból.

Nem ismételhetem, amit itt éppen egy órával ezelőtt elmondtam, de bizonyos módon újra jellemezhetem. Egy parasztember, akit a tanult ember tanulatlannak tart, mondjuk a földjén jár. Igen, a tudós azt mondja, hogy a paraszt buta, de ez nincs így a valóságban, egyszerűen már csak azért sem, mert a parasztember - elnézést, de ez így van - meditáló ember. Amit téli éjszakáin átmeditál, az nagyon-nagyon sokrétű. Amit elsajátít, az a szellemi megismerés egy fajtája, csak nem tudja kimondani. De egyszerre csak megvan. Ballag a földeken, és: ez az! Megtudott valamit, és azután kipróbálja. Fiatal koromban legalábbis mikor parasztok között éltem, mindig újra azt tapasztaltam, hogy ez így van.

Tulajdonképpen ezekhez a dolgokhoz kell újra kapcsolódni. A puszta intellektualizmus nem elég, az nem vezet ilyen mélységekbe. A fenti dolgokhoz kell kapcsolódni, mert végül is a természet élete- szövete olyan finom szövésű, hogy az értelem durva fogalmaival nem is fogható meg. Pedig éppen ezt a hibát követi el az újabb kori tudomány: durva szövetű értelmi fogalmakkal akar áttekinteni sokkal finomabb szálú dolgokat.

Látják kérem: mindezek az anyagok: a kén. a szén. az oxigén, a nitrogén, a hidrogén anyaga a fehérjében egyesül. És most a magképződést még pontosabban megragadhatjuk, mint ahogyan eddig tettük. Mert ha a szén, a hidrogén, a nitrogén a levél, a virág, a gyökér vagy a csésze szövetében fordul elő, akkor ezek más anyagokhoz vannak kötve valamilyen formában. Nem önállóak, a többi anyagtól függenek. Önállóvá csak kétféle úton válhatnak: vagy a hidrogén által, mikor az a világmindenség távlataiba hord szét mindent, megszünteti a dolgok különállását és széthúzza, általános káoszba oldja őket, vagy pedig akkor, mikor a hidrogén a mag kicsi világába, az ősi fehérje anyagba hajtja, és ott teszi önállóvá őket, hogy fogadni tudják a kozmosz hatását. Benn. a kicsi magban káosz van, és a környezetben egészen kint, megint csak káosz van. Egymásba kell hasson a magban lévő káosz és a legtágabb világkörnyezet káosza, akkor keletkezik az új élet.

Nézzük csak meg. hogyan is keletkezik a természetben ezeknek az úgynevezett anyagoknak, inkább mondhatnánk: a szellem hordozóinak hatásmódja. Látják kérem, ami akár az ember belsejében is oxigénként, nitrogénként hat, viszonylag rendesen viselkedik; éppen ott benn élnek az oxigén, a nitrogén tulajdonságai. A szokásos tudomány módszereivel csak azért nem találunk rájuk, mert látszólag el vannak rejtve a természet belső világában. Azonban sem az oxigénszerűség, sem a szénszerűség nem tud- már ilyen rendesen viselkedni, amikor kiválik a növényvilágból, és hatásával lenyúl az állat és ember világába. Maradjunk először csak a szénszerűnél: itt mozgékony, átmeneti jelleget kell öltsön. És hogy a szilárd formát előállíthassa, mélyebben fekvő vázra kell építsen. Ez lesz a mi mésszerű csontvázunk, mint egészen mélyen nyugvó váz. De ez a képesség a szilíciumban is megvan, azt is mindig magunkban hordjuk. Így az emberben, de bizonyos fokig az állatban is a szén elrejti, mintegy maszkírozza a maga formáló erejét, a mész és a kova alakító erején kapaszkodik fel. A mész adja számára a földi, a kova pedig a kozmikus alakító erőket. Így a szén sem az emberben, sem az állatban nem marad egyedül mérvadó, hanem arra támaszkodik, amit a szilícium és a mész megformált.

Ám a mész és a kova a növények növekedésének is alapja! Egy olyan megismerési módot kell kifejlesztenünk a gazdálkodásban, mellyel azt a belső folyamatot megragadhatjuk, amit a szén az emberi emésztés, légzés és keringés során a mész- és kovaépítmény viszonylatában kibontakoztat; ha belekúsznánk a szervezetbe, megláthatnánk, hogy a szén alakító képessége hogyan sugározza be a keringési folyamattól áthatottan a meszet és a kovát. Ugyanezzel a szemmel kell rátekintenünk egy növényzettel fedett földdarabra is, a mész és kova alapkőzet felett. Az emberbe nem tudunk belenézni. Ezt az ismeretet azonban fejleszteni kell. Szükséges, hogy odalássunk, ahol az oxigént a nitrogén befogja, és leviszi a mészre és kovára támaszkodó szénszerűségbe. Azt is mondhatnánk; mert az oxigén csak átmegy a szénen. Azt is mondhatnánk: a földbe is be kell vinni azt, ami a környezetben él, ami oxigénszerűségként megelevenedik. Ezt kell a nitrogén segítségével levinni a föld mélyébe, hogy ott a mészben és kovában megformálva magát megtámaszkodhasson.

Ha az ember egyáltalán érzékeny az ilyenekre, mindezt csodálatosan megfigyelheti a pillangósvirágúaknál, a hüvelyeseknél, vagyis minden úgynevezett nitrogéngyűjtő növénynél. Valóban, ezek a nitrogéngyűjtő növények rá vannak utalva, hogy magukhoz vonzzák és az alattuk lévő felé közvetítsék a nitrogént. Ezeket a pillangósokat tekintve azt mondhatjuk: lenn a földben van valami, ami szükséget érez, s miként az emberi tüdőnek az oxigénre, úgy ennek a „valaminek” a nitrogénre van szüksége. Ez pedig nem más, mint a mészszerűség. Valóban így mondhatnánk: a földben lévő mész egyfajta nitrogénlégzésre van utalva. A pillangósvirágúakban hasonló történik, mint az epithel (hámszöveti) sejtekben. Ez a folyamat a belégzés útján lefelé halad. Tulajdonképpen egyedül a pillangósvirágú növények jellege ilyen, mert minden egyéb növény nem a belégzéshez, hanem inkább a kilégzéshez áll közelebb. Így szemléletünk számára a növényvilág egész szervezete kettéválik, ha a nitrogénszerűség alapján egyfajta nitrogénlégzésnek tekintjük. Mindenütt ahol pillangósokat találunk, mintegy a légzési utakat látjuk, s ahol másfajta növény van, ott másféle szerveket látunk, mert azok a növények titkosabb légzésűek, s tulajdonképpen valami más funkció betöltése a feladatuk.

Nekünk az a feladatunk, hogy megtanuljunk úgy tekinteni minden növényfajra, mint a növényvilág összorganizmusának részére, miképpen az ember egyes szervei is az ember egységes organizmusának a részei. Legyünk képesek arra, hogy az egyes növényt az egész részének tekintsük! Ha így nézzük a dolgot, rájövünk a pillangósok nagy jelentőségére; nem mintha nem ismernénk már eleve, de fontos, hogy szellemi alapokból is megismerjük, különben fennáll a veszély, hogy ha a tradíció még jobban feledésbe merül, az új ismeretek alkalmazása során tévutakra kerülünk.

Láthatjuk tehát, tulajdonképpen milyen hatást fejtenek ki a pillangósok. Jellemző vonásuk, hogy terméshozó jellegüket, amit a többi növény inkább felfelé irányít, megtartják a levélzet között. Termést akarnak hozni, még mielőtt virágzanának. Azt találjuk mindenütt a pillangósoknál, hogy termést akarnak hozni, még virágzás előtt. Mindez abból adódik, hogy a terméshozás jellegét hordozó részük, mely a nitrogénszerűségben éli ki magát, ezeknél a növényeknél inkább a föld felé fordul, hiszen ők hordják le a nitrogént a földbe - míg a többi növényfaj ezt a részt a talajtól nagyobb távolságban fejleszti ki. Látni is, hogy a pillangósok levele hajlamosabb a sötétzöld színárnyalatra, mint a többi növényé. A tulajdonképpeni termés bizonyos módon el is korcsosul, a magvak is csak rövid ideig csírázó-képesek, csírázóképességüket hamar elvesztik. Tudniillik a pillangósok azt bontakoztatják ki erőteljesen, amit a növényvilág nem a nyártól, hanem a téltől nyer. Mondhatjuk így is: ezekben a növényekben tél-váró tendencia él, a télre várnak azzal, amit kifejlesztenek. Növekedésük megtorpan, ha megkapják, amire szükségük van, az elegendő légköri nitrogént, hogy azt a földbe késztethessék.

Látjuk már, milyen módon tekinthetünk a földbeli és föld feletti életbe, létesülésbe. Ehhez még vegyük hozzá a következőket: a mészszerűség csodálatos rokonságban van az ember vágy-világával, így organikussá és élővé kerekedik előttünk minden. Nem nyughat a mész, mikor elemében, a kalciumban van, önmaga átérzésére törekszik, mészkővé akar válni, összekötni a kalciumot az oxigénnel; de még ezután sem elégedett, minden lehetőért űzi a vágy, mindent fel akar venni: a fém alkotta savaktól a már nem is ásványi jellegű bitumenig. Mindent magához vonzana; a talaj megfelelő vágytermészetét a mész fejleszti ki. Aki érzékeny, meg fogja találni, miben különbözik más anyagoktól. A mész kiszívja az embert. Az a kifejezett érzésünk, hogy a vágytermészet mindenhol szétterjed, ahol mésszerűség van - s ez a növényeket is magához vonzza. Mert minden megvan a növényekben, amit a mész kíván. Csakhogy mindig újra elvétetik tőle. Es miáltal történik ez?

Csakis egy rendkívüli előkelőség által vétetik el mindene, akinek nem kell már semmi, aki magában nyugszik. Ez pedig a kovaszerűség, a szilícium. Ö eljutott önmagában a nyugalomhoz. De tévedés volna azt hinni, hogy csak ott van kovaszerűség, ahol szilárd ásványi kontúrjai látszanak. Körben mindenütt megtalálható, homeopatikus adagolásban. Önmagában nyugszik, igényt nem támaszt. A mész mindent igényel, de a szilícium már nem kíván semmit. Olyan, mint az érzékszerveink, ezek sem önmagukat, hanem a külsőt észlelik. A kovaszerűség: általános külső érzékszerv a földi világban; a mésszerűség: általános külső vágy a földi világban. Az agyag a közvetítő kettőjük között. Az agyag valamivel közelebb áll a kovaszerűhöz, de egészen a mészig közvetít.

Látják kérem, ezt egyszer így át kellene tekinteni, hogy érző megismeréshez juthassunk. A meszet megint vágyódó fickónak kellene érezni, aki mindent magához rántana; a kovaszerűt pedig előkelő úrnak, aki elveszi a mész zsákmányát, és az atmoszférába hordva, kialakítja a növényi formákat. Ott él azután vagy elsáncolva magát, mint egy várban - ahogyan a zsurló esetében látni vagy mindenütt finoman szétterjedve, gyenge koncentrációban, már-már homeopatikus adagolásban, és hatásával elragadja a mésztől, amit kell. Megint csak látható: mérhetetlenül intim természeti hatások jelennek meg előttünk. A szén minden növényben a tulajdonképpeni alakító, a vázszerűség alakítója. De a Föld fejlődése során munkája nehézzé vált. Minden növényt meg tudna formálni, ha alattuk csak víz lenne. Akkor nőhetne minden, de most mész van alul, és ez zavarja a szenet; kapcsolatba lép hát a kovával, így a szén és a kova együtt, egységben az agyaggal már újra alakítani tud; éppen mert mésszerű ellenlábasát le kell győzni.

Hogyan is él ebben a növény? Alulról a mésszerű meg akarja ragadni csápjaival, felül a szilíciumszerű akar finom, szálas, karcsú formát adni neki, vízinövény jelleget, de középen áll növényeink valódi alakját létrehozva-képezve a szén. Ő rendez el mindent. És éppen úgy, ahogyan asztráltestünk rendet tart az én és az étertest között, úgy működik köztük mint asztralitás a nitrogén. Meg kell tanulnunk megérteni, hogy hogyan is gazdálkodik a nitrogén a mésszerű, az agyagszerű, a kovaszerű között és mindazok között, amit nélküle a mész lefelé követelne, a kova pedig felfelé kívánna sugározni.

Ezután feltehetjük a kérdést: hogyan kell a nitrogénszerűt megfelelő módon belevinni a növényvilágba? Ezzel a kérdéssel foglalkozunk holnap, s így megtaláljuk az átmenetet a trágyafélék felé.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként