"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A mezőgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai (14)

7. A természet kölcsönhatásai: A mezőgazdaság kapcsolatai, gyümölcstermesztés és állattenyésztés

Koberwitz, 1924. június 15.

A rendelkezésre álló maradék időben az eddig elhangzottakhoz szeretnék valamit hozzáfűzni az állattenyésztésről, valamint a gyümölcs- és zöldségkultúráról. Igaz, hogy nem túl sok idő áll rendelkezésünkre, de a mezőgazdasági tevékenységnek ezen a területén is csak akkor tudunk termékeny szempontból kiindulni, ha mindent megteszünk az idevágó viszonyok megértése, belátása érdekében. Ezért ma erről lesz szó, és holnap majd újra gyakorlati fogásokra térünk át.

Kérni fogom Önöket, próbáljunk meg ma teljesen ismeretlen tájakon követni egyes dolgokat, melyek valamikor, az ösztönösebb mezőgazdálkodás idején közismertek voltak. Ma a természetben előforduló létezők: növények, állatok, ásványok mivoltát - az embertől most tekintsünk el - nagyon is gyakran úgy tekintik, mintha azok önmagukban is megállnának. Szokásos dolog, hogy egy növényt csak úgy, önmagában szemlélünk, ebből kiindulva aztán egy adott növényfajt is, aztán egy következő növényfajt is csak önmagában nézünk. Rendesen beosztjuk őket ügyes skatulyákba, annak alapján, amit a dolgokról tudni kell, fajokra és nemzetségekre tagolva. De bezzeg nem így van ez a természetben! A természetben, általában a kozmikus létezésben, minden kölcsönhatásban van egymással. Az egyik dolog mindig hat a másikra. Ma, ebben a materiális korban, csak a durva hatásokat követi az ember, mikor egyik állat felfalja, megemészti a másik lényt, vagy mikor a trágya a szántóföldre kerül. Csak ezeket a durva kölcsönhatásokat követik.

Pedig ezeken a durvább erőkön kívül is vannak hatások: folytonos kölcsönhatásokat hoz létre a hő, az atmoszférában állandóan működő kémiai-éter jellegű erő meg az életéter is.Ha ezekre a finomabb kölcsönhatásokra nem vagyunk tekintettel, a mezőgazdasági üzem bizonyos részterületein nem juthatunk előbbre. Figyelnünk kell ezekre a - mondhatnám - intim természeti kölcsönhatásokra, ha a mezőgazdaságban állatok és növények együttélésével van dolgunk. Figyelnünk kell, de nem elég, ha a hozzánk kétségen kívül közel álló állatokra nézünk, amilyen a szarvasmarha, a ló, a juh stb., hanem megértéssel kell szemlélnünk a tarka rovarvilágot is, például amelyik az év bizonyos szakaszában növényeinket körülzsongja. Még a madárvilágot is értenünk kell, értő módon kell látnunk. Ma az emberiség nem is alkot helyes fogalmat arról, hogy tulajdonképpen milyen hatást tesz az egész mezőgazdaságra, az erdészet életére, mikor a modern életkörülmények bizonyos madárfajokat elűznek egy tájról. Ezeket a dolgokat egy szellemtudományos - mondhatni -, egy makrokozmikus szemlélet szerint újra meg kell világítani. Mindabból, amit eddig hatni engedtünk magunkra, most alkalmazni fogunk egyet-mást, hogy így további belátáshoz juthassunk.

Nézzünk meg egy gyümölcsfát, egy alma-, körte- vagy szilvafát, mennyire más az - minden fa igencsak más már csak külsőleg is -, mint egy lágyszárú, egy dudvás növény vagy mint egy gabonanövény. Rá kell jönnünk, egészen tárgyilagos módon, hogy miben is áll a fának ez a mássága, különben sosem értjük meg a gyümölcs funkcióját a természet háztartásában. Most természetesen csak azokról a gyümölcsökről beszélek, amelyek fán teremnek. Tekintsünk a fára. Mit is jelent tulajdonképpen a fa a természet háztartásában? Ha megértéssel nézzük, tulajdonképpen csak azt vesszük rajta növényjellegűnek, ami mint vékony szár, mint a zöld levelet hordozó hajtás, mint gyümölcs és virág fakad belőle. Ami úgy női ki a fából, mint fűszerű növény a talajból. Mert a fa az ágakon növekvő részek számára valóban föld. Dombossá vált föld, a zöldségeink, gabonaféléink talajánál kissé elevenebbé alakult föld.

Ha meg akarjuk érteni a fát, így kell szólnunk: no, igen, itt van a fa vastag törzse, bizonyos értelemben az ágak és a gallyak is hozzátartoznak. Ebből fakad a tulajdonképpeni növény, levelek, virágok nőnek belőle. Ezek a növények úgy gyökereznek az ágakban, gallyakban, mint ahogyan a fűfélék, zöldségnövények és gabonafélék a talajban. De azonnal felmerül a kérdés is: vajon ezek az élősködőnek nevezhető növények valóban bele vannak gyökerezve a fába?

Valódi gyökeret nem fedezhetünk fel a fán. Ha ezt helyesen akarjuk megérteni, így kell szólnunk: igen, itt női a növény, ott fenn hozza leveleit, virágait, szárat is nevel - mikor feltelepült a fára, elvesztette gyökereit. Gyökér nélkül azonban nem teljes egy növény. Szüksége van gyökérre. Meg kell tehát kérdeznünk, hogy hol van igazából ennek a növénynek a gyökere?

Látják kérem: a durva, külsődleges szemlélet nem látja a gyökeret. Ebben az esetben nem is csak látni akarjuk a gyökeret, hanem meg is akarjuk érteni. Mit jelent az, hogy megérteni? Próbáljunk meg egy reális hasonlattal tovább jutni. Ha csupa lágyszárú növényt ültetek olyan sűrűn egymás mellé a földbe, hogy a gyökereik összenőnek, akkor egyik gyökér áthurkolja a másikat, és az egészből összeszövődő, kásaszerű gyökértömeg lesz. Elgondolható az is, hogy ez a gyökérkása nem engedi meg magának a szabálytalanságot, hanem egységgé organizálódik, a nedvek is egymásba áradnak. Itt alul gyökértömeg alakul, ami úgy szerveződött össze, hogy már nem lehet megkülönböztetni, hol is kezdődik, hol is végződik az egyes gyökér. Egy közös gyökérszerűség keletkezne a növényzetben. Ilyesminek nem kell előfordulnia, de a példa által érthetővé válik számunkra a következő: itt lenne a talaj, beleültettem minden palántámat - úgy, hogy most itt alul egymásba fonódnak a gyökerek. Egészen lapos gyökérréteg keletkezik. Hogy hol kezdődik az egyik gyökérszál és hol végződik a másik, azt nem lehet tudni. Nos, amit itt Önöknek hipotézisként felrajzoltam, az ténylegesen benne van a fában. A fán fejlődő növény elvesztette gyökereit, el is vált tőle viszonylag, azt mondhatnám, hogy inkább csak éteri kapcsolatban áll vele. Amit itt hipotézisként felrajzoltam, benne van a fában mint kambiumréteg, mint kambium; ennek a fán fejlődő növénynek a gyökereit csak úgy találjuk meg, ha látjuk: a kambiumréteg helyettesíti azt.

A kambium nem hasonlít a gyökérhez. Ez az a képző réteg, mely mindig új sejteket sarjaszt, melyből a növekedés mindig újra fakad, éppúgy, ahogyan az alsó gyökérzetből egy lágyszárú növény felső élete kibontakozik. Jól láthatjuk azután, mit is tesz a kambiumréteggel a fa, hogyan tornyozza fel a földszerűséget ezzel a képzőréteggel, ami egyedül tud növényi sejteket létrehozni - hiszen a fa más rétegei nem is tudnak növényi sejteket sarjasztani. A fa valóban föltornyozza a földszerűt, felnövekszik a levegő jellegű közegbe, s így több bensővé váló életre van szüksége, mint amennyit a föld tartalmaz, mikor egy közönséges gyökér van benne. Kezdjük már megérteni ezeket az oly figyelemre méltó fákat. A fa a rajta növő „növényeket”, azok szárát, virágát, termését és a hozzájuk tartozó gyökérzetet elválasztja és széttolja egymástól és csak szellemileg köti össze, azaz éteri úton.

Láthatják, szükséges, hogy ezen a módon, vagyis makrokozmikus megértéssel tekintsünk a növekedés folyamataiba. Még sokkal tovább is mehetünk. - Mi is történik azáltal, hogy fa keletkezik? A fa környezetében a levegőnek és a külső hőnek is másféle növényjellege van, mint annak a levegőnek és hőnek, amiben a talaj felszíne felett a fűszerű növények bontakoznak ki növekedésük során. Másféle növényvilág ez, a körülvevő hőbe és levegőbe kicsapódott ásványi jellegű asztralitáshoz - melyet az ember és az állat igényel - ez a növényvilág sokkal bensőségesebben kapcsolódik. És az a helyzet, hogy megnézhetjük a talajon fejlődő növényeket: azokat az asztralitás körüllengi, felhőszerűen veszi körül, mint elmondtam. Itt a fákon azonban sokkal sűrűbb ez az asztralitás. Igen sűrű, úgyannyira, hogy fáink az asztrális szubsztancia gyűjtőedényei. A mi fáink kifejezetten gyűjtik az asztrális szubsztanciát.

Látják kérem, ezen a területen lehet legkönnyebben, úgy mondhatnám, magasabb fejlettséget elérni. Itt, ha igyekszik az ember, könnyen válik ezoterikussá. Ha nem is éppen a szellemi látást, de a szellemi szaglást valóban meg lehet szerezni, ha valaki megtanulja szaglásával megkülönböztetni a növényekből áradó különböző aromákat, a virágzó gyümölcsösökből, vagy akár az erdőkből is áradó illatokat. Szimatolva meg fogja érezni az asztrálisan szegény atmoszférát a talajon növő lágyszárú vegetáció körül, és orrában lesz a fák koronájának illata. Tessék megszokni ilyen módon az illatok osztályozását, hogy meg tudják különböztetni, hogy individualizálni tudják a földön termő növény és a fás növény szagát. Így az első esetben a hígabb, a második esetben a sűrűbb asztralitás iránt lesz szellemi szaglásuk. Látható, hogy a földműves könnyen válik szellemi szaglóvá. Az utóbbi időben ezt a lehetőséget nem használta úgy, mint a régi, ösztönös szellemi látás idején. De a gazda szellemi szaglást szerezhet, mint mondottam.

Ha azt vesszük tekintetbe, hogy mindez merre vezethet, meg kell kérdeznünk magunktól: igen, de mi történik a bizonyos mértékben polárisan szembenálló területen? A fán növő parazita jellegű növénynek mint asztralitásnak milyen hatása lesz a fa környezetében? Mi történik akkor a kambium által, mit tesz a kambium?

Nézzék csak, a fa az ő tág környezetében asztrálisabbá teszi magát a szellemi atmoszférát. És mi történik fenn, a lágyszárú hajtásokban? Bizonyos fajta belső vitalitást kapnak, éteriséget, az erőteljes élet bizonyos fajtáját. A kambium ezt az életet tompítja, az ásványihoz hasonlóbbá teszi. Ezáltal tehát a kambium a következőképpen hat: miközben a fa felső része körül több asztralitás keletkezik, a fa belseje szegényebb lesz éteriségben, mint enélkül volna; a növény viszonylagosan éterszegénnyé válik, éteriségében hiány áll be. Ennek hatása a gyökeret is érinti, a fa gyökere ásványivá válik, sokkal inkább ásványi jellegűvé, mint a lágyszárú növények gyökérzete.

Ebből adódik az is, hogy a fa a talajtól elvonja a benne lévő elevenséget, elvesz valamit a talaj éteriségéből. A fa a maga környezetében valamivel halottabbá teszi a talajt, mint amilyen az dudvás növények környezetében lenne. Ezt jól meg kell jegyeznünk! Ennek a ténynek nagy belső jelentősége van a természet háztartásában. Meg kell keresnünk, hogy mi is a jelentősége a természetben a fák környezetében lévő dús asztralitásnak és a gyökérzetük területén alakuló éterszegénységnek.

Ha jól körülnézünk, láthatjuk, hogyan gyűrűzik tovább mindez a természet háztartásában. - Abból az asztrális gazdagságból, ami átárad a fán, él a kifejlett rovar. Az éterszegénységből, ami természetesen az egész fára átterjed a talajból, ahogyan a szellemiség mindig is az egészre hat (amint azt tegnap is kifejtettem az ember karmájával kapcsolatban Rudolf Steiner 1924. július 14-én tartott előadása. - A ford. megj.), az tehát, ami alul hat, a lárvákon keresztül fejti ki hatását. Ha a földön nem lennének fák, a rovarok sem élhetnének. A fák adják meg a rovarvilág létéhez a lehetőséget. A fa föld feletti részét körülröpködő rovarság, az egész erdőt körülzsongó rovarság a fák által él, és lárváit megint csak az erdő élteti.

Itt láthatunk rá megint csak a mindenfajta gyökérzet mivolta és a föld alatt élő állatvilág között fennálló benső kapcsolatra. Mondhatnám úgy is: a fa példáján lehet leginkább megtanulni, amiről az eddigiekben beszéltünk. Itt ez egyértelmű. A legjelentősebb mindebben az, hogy ami a fák esetében jelentkezik, az finom árnyalatokban az egész növényvilágra jellemző. Minden növényben él valami, ami faszerűvé akar válni. És minden növény gyökere az éteriség kibocsájtására törekszik, és minden növényben a felfelé törekvő erő az asztralitást akarja sűrűbbre vonni. Minden növényben él egy „fa akarok lenni”, s a fáknál jellemzett rokonság is megvan bennük a rovarvilággal. Ez a rokonság aztán kiterjeszthető az egész állatvilágra. A rovarlárvák, ezek a fák által létezők - hiszen csak a fa gyökere által létezhetnek - fejlődésükben magukhoz hasonló más állatfajjá alakultak, melyek egész életüket egyfajta lárvaszerűségben töltik, de a fák gyökérzetétől többé-kevésbé emancipáltan. Megtanulták, hogy másféle gyökérszerűvel, azaz a lágyszárú növények gyökérzetével éljenek együtt.

Így jön létre az a sajátos helyzet, hogy a lárvaállapottól messze távolodott föld alatti állatok is képesek az éteri elevenség szabályozására, mikor az a talajban túlságosan nagy lesz. Ha a talaj túl elevenné válna, ha túlburjánzó elevenséggel töltődne fel, akkor a talajlakó állatok gondoskodnak a túlzott talaj vitalitás kibocsájtásáról. Így válik ez az állatfaj a talaj csodás regulátorává, szellőztetőjévé. Ezek az aranyos állatok, a giliszták, éppen ezért különösen fontosak a talajéletben. A gilisztákat tulajdonképpen a talajjal való együttélésükben kellene tanulmányozni. Mert csodálatos állatok ők, éppen annyi éteriséget hagynak meg a talajban, amennyi a növények növekedéséhez kell.

Itt élnek tehát a földben a lárva állapotra éppen csak hogy emlékeztető giliszták és a hozzájuk hasonló állatok. Tulajdonképpen a rászoruló talajok számára tenyésztésükről kellene gondoskodni magában a talajban! Kitetszene, hogy a talajlakó állatvilág felett uralkodva milyen jótékony hatással lehetünk a vegetációra is, és ezáltal - amint arra még figyelemmel leszünk - az állatvilágra is.

Bizonyos állatok kifejlett, repülő rovarvilággal mutatnak távoli hasonlóságot. A madarak világára gondolok. Nos, ismeretes, hogy a madarak és a rovarok között a Föld fejlődése során csodálatos folyamat ment végbe. Lehetőleg képszerűen próbálom elmondani, hogyan is történt ez. A rovarok egy szép napon így szóltak: nem érezzük elég erősnek magunkat, a fák körül szitáló asztrális permeteg megmunkálására. Mi inkább a többi növény „fává alakulni akarását” fogjuk kihasználni, s nektek hagyjuk, madarak, a fák körül lévő asztralitás jó részét. Igazi munkamegosztás jött létre a madárság és a lepkefélék között, és mindkét állatcsoport csodás hatékonysággal működik együtt, úgyhogy éppen a helyes módon terítik szét az asztralitást mindenhova, ahol a föld felszínén és a levegőben arra szükség van. Ha elvennénk ezeket az állatokat, az asztralitás is felmondaná tisztes szolgálatát, s ezt észre is vehetnénk a vegetáció egyfajta elkorcsosulásán. Mert összetartoznak: a szárnyas állatok népessége és a földből a levegőbe belenövő világ. Egyik a másik nélkül végső soron el sem képzelhető. Ezért a mezőgazdálkodásban félszemmel arra is figyelni kell, vajon röpködnek-e a madarak, rovarok a maguk helyes módján. A gazdának rovar- és madártenyésztésről is kell valamit tudnia. Mert mindig újra hangsúlyoznom kell: a természetben minden, de minden összefügg egymással!

Ezek a dolgok nagyon is fontosak, ha belátáshoz akarunk jutni - állítsuk hát lelkünk elé még pontosabban. Azt mondhatjuk: a repülő rovarok világának hatására helyesen asztralizálódik, lelkesedik át a levegő. A levegőnek ez az asztralizáltsága kölcsönhatásban van az erdővel, s az erdő úgy vezérli helyes módon az asztralitást, ahogyan a mi testünkben vezetik helyes módon a vért bizonyos erők. Amit az erdő művel tág környezetében ilyen értelemben - mert ezek a dolgok tág tereken át hatnak -, azt egészen más módon lehet az erdőtlen tájakon pótolni. Meg kell értenünk, hogy a földi vegetációnak egészen más törvényei vannak egy olyan tájon, ahol erdők, szántók és rétek váltakoznak, mint a jórészt erdőtlen országokban.

Vannak olyan, erdőben már eleve gazdag tájak a Földön, ahol látszik, hogy emberi tevékenységre sem volt szükség - hiszen a természet bizonyos dolgokban mindig okosabb, mint az ember - és feltehetjük, hogy a környék mezőgazdaságának a környező lágyszárú és kalászos vegetáció is hasznos, ha abban az országrészben természetes erdők vannak. Legyen annyi belátásunk, hogy az ilyen tájakon ne irtsuk ki, hanem gondozzuk az erdőket. Mivel a Föld mindenféle klimatikus és kozmikus okok miatt maga is változik, ha észrevesszük, hogy a vegetáció gyengül, silányodik valamely tájon, legyen szívünk, s ne röstelljünk oda némi erdőt telepíteni. Nem elég, ha csak a szántóföldeken és a szántóföldekért végezzük kísérleteinket. Ha pedig azt látjuk, hogy a vegetáció burjánzik, s emellett nem mutat elég maghozó erőt, akkor vonjunk el területeket az erdőtől. Az erdőrendezés egy erdős vidéken egyszerűen hozzátartozik a mezőgazdálkodáshoz, s azt szellemi oldalról kell a maga szélességében szemlélnünk.

Azt is elmondhatjuk, hogy a férgek és lárvák népessége a föld mésztartalmával, tehát az ásványisággal áll kölcsönhatásban, a rovarvilág és a madarak pedig, minden, ami szállni tud, ami repül, az asztrális világgal kapcsolódik. Tehát: a föld alatt élő férgek és lárvák az ásványiság, nevezetesen a mésszerűség mivoltával állnak kölcsönhatásban, így egyben az éteriség levezetésével, amit más szempontból nemrég elmondtam Önöknek. Ez a mész feladata lenne, de feladatát a lárvák és rovarok világával karöltve végzi.

Látják kérem, az elmondottakat még tovább specializálva, egyéb dolgokra is rá lehet bukkanni, amelyeket az ember az ösztönös szellemi látás idején, érzés alapján egészen jól alkalmazott; nem bízom benne, - hogy azzal a régi biztonsággal elő tudnám adni őket. - Az ehhez való ösztönök elvesztek. Az intellektus veszített el minden ösztönösséget, ki is irtotta azt. A materializmus vétke, hogy az ember ilyen okos, ilyen intellektuális lett. Abban az időben, mikor az ember kevésbé volt intellektuális, ilyen okos nem, de sokkal bölcsebb volt. Még tudott bánni a dolgokkal érzés alapján, úgy ahogyan minekünk kell újra tudatosan, de nem-okos módon bánni a dolgokkal. Az antropozófia nem-okos, inkább bölcsességre törekszik. Lehetővé válik általa, hogy absztrakt szócséplés helyett ezen az úton a mindenre vonatkozó bölcsességhez közeledjünk. Az ember fizikai-, éter- és asztráltestből áll stb. Ezt megtanulhatjuk kívülről, s el is fújhatjuk, mint egy konyhai receptet. De nem erről van szó, hanem arról, hogy ezeknek a dolgoknak az ismeretét bevezessük, mindenben meg is lássuk, s ez elvezet minket a természeti világ valóságos megkülönböztetéseihez, mármint akkor vezet el, ha valaki azon az úton, amit leírtam, szellemi látáshoz jut.

S akkor észrevesszük, hogy a madárvilág károssá válik, ha nem talál magának fenyvest, ahol tevékenységét haszonra fordíthatja. Tekintetünket tovább élesítve újabb rokonságot találunk. Ha felismertük a figyelemre méltó rokonságot a tűlevelű erdők és a madarak között, ezután egy másik jelentős rokonságot is megközelíthetünk. Jelentőségteljesen áll előttünk ez a másik, mint említettem, igen finom rokonság, de átalakulva felvehet durvább formát is. Ugyanis mindaz, ami bár nem fa, de nem is marad apró növény, tehát cserje, pl. a mogyoróbokor, benső rokonságban áll az emlősállatokkal. Éppen ezért tesz jót, ha az emlősállat állomány feljavítása érdekében a gazdaság körüli tájba cserjéseket telepítünk. Már egyszerűen a bokor jellegű növényzet jelenléte is kedvező, mert a természetben minden kölcsönösen hatással van egymásra.

De menjünk tovább: az állatok nem olyan balgák, mint az emberek - a rokonságra hamar felfigyelnek. Rájönnek, hogy szeretik a cserjéket, hogy ez a szeretet velük született. Szívesen legelnek a bokrokról, azt rágják le, amire szükségük van, s ezzel remekül szabályozzák a többi takarmány hatását is. Lesz szemünk a káros hatások mivoltának felismerésére is, ha így követjük a természetben levő intim rokonsági szálakat.

Ahogyan a fenyves benső rokonságban áll a madárvilággal, és ahogyan a cserjés benső rokonságban van az emlősállatokkal, ugyanúgy van intim kapcsolata minden gombaszerű növénynek az alacsonyabb rendű állatvilággal, a baktériumokkal és az ehhez hasonlókkal, azaz a káros parazitákkal. A káros paraziták összetartoznak a gombafélékkel: ott fejlődnek jól, ahol a gomba-neműek szórványosan lépnek fel. Így jönnek létre a növények gombás betegségei, sőt durvább károsodásai is. De ha elérhetjük, hogy az erdők mellett még ligeteink is legyenek a tájban, gazdaságunkhoz megfelelő közelségben, ezek a ligetek különleges hatással lesznek a mezőgazdaságra, mert bennük a gombák jó termőtalajra találnak. Figyelni kell rá, hogy a gombák a liget talaját valóban jól átjárják. Akkor megélhetjük azt a különös dolgot, hogy ahol a gazdaság közelében gombatermő liget van, még ha nem is nagy kiterjedésben, ott ezek a gombák visszatartják a rokonság révén a baktériumos parazitákat és az állatszerű károsítókat az egyéb területekről. Mert ezzel a mikroorganikus világgal, állatszerűséggel a gombák jobban összetartanak, mint a többi növényekkel. Amellett, amit már elmondtam a növényi károsítok leküzdéséről, fennáll még ez a lehetőség is, ez a nagyvonalú lehetőség: füves területek telepítésével mentesíthetjük a gazdaságot a kártevő apró állatoktól, károsítóktól.

Az erdő, a gyümölcsös, a bokros-cserjés helyek és természetes gombatermő ligetek, gyepfoltok helyes elosztása adja egy kedvező mezei gazdaság lényegét; ezáltal többet nyer gazdálkodásunk, még akkor is, ha a gazdaságilag hasznosított szántóföldi területet valamivel csökkentenünk kell. Semmi esetre sem lesz gazdaságunk ökonómiai szempontból megfelelőbb, ha a földterületet olyannyira kihasználjuk, hogy mindaz eltűnik, amiről beszéltem. Valamivel többet termelhetünk, de annak a termésnek a minősége erősebben fog romlani, mint amennyi hasznot hozhatunk a fenti tájelemek rovására történt termőterület növeléssel. A természethez ilyen közel álló üzem esetében, amilyen a mezőgazdasági üzem, nem is lehet tulajdonképpen máshogyan benne állni, csak ha belelátunk a természetüzem összefüggéseibe, kölcsönhatásaiba.

Most hát itt az idő, hogy bizonyos szempontok áttekintéséhez, belátásához eljussunk, lelkünk elé állítva magának a növényszerűnek a viszonyát az állatihoz, és megfordítva, az állatinak a viszonyát a növényzethez. Mi tehát egy állat, és mi a növényvilág?

A növényvilágnál a növények összességéről kell beszélnünk. Mi az állat, mi a növény? Azért kell viszonyukat megkeresnünk, mert csak ezt megértve érthetjük meg az állatok takarmányozását is. Mert hiszen csak akkor takarmányozhatunk helyesen, ha azt az állat-növény viszonynak helyes értelmezése alapján tesszük. Mi tehát egy állat?

Igen, meg lehet nézni egy állatot, fel is lehet boncolni, láthatóvá lesz a csontváz, aminek formái örömöt is okozhatnak - de úgy is tanulmányozhatom, ahogyan elmondtam. Vizsgálható az idegrendszer is, az izomzat is, de hogy az állat a természet egész háztartásában mit jelent, az mindebből nem fog kiderülni. Arra csak akkor bukkanunk rá, ha az állatot a vele közvetlen, intim kölcsönhatásban lévő környezettel együtt nézzük. Látják kérem, ez így van: az állat ideg-érzékszervi rendszere és részben légzőrendszere segítségével a környezetből azt dolgozza fel, ami előbb a levegőn és a melegen halad keresztül. Lényegében az állatok mint egyedek végzik a hő és a levegő közvetlen feldolgozását ideg-érzékszervi rendszerük segítségével. Sematikusan így ábrázolhatnánk egy állatot: mindenben, ami a periférián, a környezetben van, vagyis ideg-érzékszervi rendszerében és lélegzési rendszerének egy részében, az állat egyedi lény, közvetlenül a levegőben és hőben él, ahhoz egészen közvetlen viszonya van. Tulajdonképpen csontozata is hőből formálódik, amennyiben a hő a Hold és a Nap hatásának a közvetítője. Izomzata a levegőből formálódik, megint csak úgy, hogy a levegő kerülő útján át a Nap és a Hold hatnak.

Ilyen közvetlen módon, közvetítés nélkül a földszerűt és a vízszerűt az állat nem tudja feldolgozni. A földszerűt és vízszerűt előbb fel kell vegye belsejébe,- tehát kell legyen egy kívülről befelé nyúló emésztőcsatornája. Annak segítségével, amivé a hő és a levegő által lett, az emésztőrendszerével és a légzőrendszerének egy részével fel tudja dolgozni a földszerűt és a vizet. Légzőrendszere ugyanis átmegy az anyagcsererendszerbe. Tehát: emésztőrendszerével és légzőrendszerének egy részével dolgozza fel a földszerűt és a vizet. Az állatnak már eleve ott kell lennie a maga hőjével és levegőjével ahhoz, hogy a föld és a víz feldolgozása megtörténhessen. Így él az állat a föld és a víz világában. A feldolgozás, természetesen, így, ahogyan most elmondtam, inkább az erőhatások értelmében folyik, nem pedig szubsztanciálisan. Kérdezzük meg, ezzel szemben, mi is egy növény?

Látják kérem, a növénynek olyan közvetlen kapcsolata van a földdel és a vízzel, mint amilyen az állatnak a levegővel és a hővel. Így a növény is, mivel egyfajta légzéssel és az érzékelési rendszerhez távolról hasonlítható képesség útján ez megtörténhet, mindent felvesz, ami föld és víz, éppolyan közvetlenséggel, ahogyan az állat a hőt és a levegőt feldolgozza. A növény tehát közvetlenül földből és vízből él. Erre azt mondhatják: megértettük és beláttuk, hogy a növény közvetlenül földből és vízből él, ahogyan az állat levegőből és hőből; ezek szerint a növény úgy kell feldolgozza bensőjében a levegőt és a hőt, ahogyan az állat dolgozza fel a földet és a vizet.

Azonban ez nem így van. Ha szellemi igazsághoz akarunk jutni, akkor nem lehet analógia alapján következtetni abból, amit már tudunk. A dolog úgy áll, hogy míg az állat felveszi és feldolgozza a földet és a vizet, addig a növény éppen, kiválasztja a levegőt és a hőt, miközben a talajjal együtt átéli azt. Tehát a levegő és a hő nem hatol be, legalábbis mélyebbre nem hatol a növénybe, hanem kiárad belőle. A növény nem használja fel a levegőt és a hőt, hanem kiválasztja.

És éppen erről a kiválasztási folyamatról van itt szó: mert a növény minden szempontból fordítottja az állatnak, ami az organikus világot illeti, valóságosan fordítottja. Az állat számára olyan fontos táplálékfelvétel a növénynél a hő és a levegő kiválasztása. Ugyanabban az értelemben, ahogyan az állat a táplálék felvételéből él, él a növény a hő és a levegő kiválasztásából. Ezt nevezhetjük szűzies jellegnek, hiszen a növény nem vágyakozik sóvárogva valaminek a felvételére, hanem éppen azt a részt tudja adni a világból, amiből az állat élhet. A növény adakozó lény és adakozásból él.

Láthatják: ha ezt az «adakozás—elfogadás» folyamatot tartják szem előtt, akkor felismertek valamit, ami ezeknek a dolgoknak a régi, ösztönös ismeretében nagy szerepet játszott. Ahová itt most antropozófiai eszmefuttatások eredményeként eljutottam, „a növény a természet háztartásában adakozó, az állat pedig felvevő-elfogadó”, az mindennapos tudás volt a régi, szellemi látó természetszemlélet idején. Valami még későbbi időkben megmaradt az erre érzékeny emberekben, éppen még Goethénél is. Ő is gyakran használja ezt a mondatot: a természetben minden az adakozás és az elfogadás (Geben und Nehmen) által él. Ha Goethe műveiben lapozgatnak, rátalálhatnak erre. Igaz, ő már nem fogta fel helyesen ezt a gondolatot, de régi tradíciók, szokások alapján újra felvette, és volt érzéke hozzá, hogy működő igazságként jellemezze. A Goethe utáni nemzedékek már semmit sem értettek belőle, még azt sem, amit Goethe gondolt, mikor adakozásról és elfogadásról szólt. Hiszen ő a légzésről is beszélt. Amennyiben a légzés kölcsönhatásban áll az anyagcserével, ott is adakozás és elfogadás történik - tisztán- tisztázatlanul használta ezt a szót.

Láthatják: bizonyos értelemben az erdő, a gyümölcsös, a cserjésbozótos a föld felett szabályozó és regulátor, a növények növekedését a megfelelő módon alakítja. A föld alatt ilyen regulációt a mésszel együtt a lárvák, a féregszerű állatok világa végez. Így kell tekintenünk a szántóföldi gazdálkodás, a gyümölcstermelés és az állattenyésztés viszonyát is, innen léphetünk át a gyakorlatba. A rendelkezésre álló utolsó órában megpróbáljuk odáig vinni ezeket a dolgokat, hogy a Kutatókor majd tovább dolgozhasson rajtuk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként