Látták, mennyire szükség van arra, hogy a betegség odakerüljön az ember szellemi életéhez és átéléséhez, és a betegséggel szemben, a lelkipásztori orvoslásnál tekintetbe jöhető mindkét oldal szerint tanúsítandó megértés tulajdonképpen csak ilyen szemléletből következhet. Ezért ma a tulajdonképpeni betegséget a szellemi élettel összefüggésben, még egyszer abból a szempontból szemléljük, amelyből betegség lényegét a legjobban meg tudjuk világítani.

Emberként felváltva az ébrenlét és az alvás állapotában vagyunk. Önök mindnyájan tudják azt, ami ezekről a dolgokról a világnézet tartalmaként elmondható.

Ma pontosan szemügyre vesszük, tulajdonképpen mi is zajlik le az emberben az alvás alatt. Van külön-külön a fizikai és az étertest. Aztán van külön-külön az asztráltest és az én. Ha először a fizikai és az étertestet nézzük, tudjuk, hogy annak következtében, ami ez a fizikai és étertest, bizonyos folyamatok történnek bennük, olyan folyamatok, amelyek az elalvás és a felébredés között függetlenek az asztráltest és az én hatásaitól. Egy olyan szervezetben, mint az emberé, olyan folyamatokkal van dolgunk, amelyek úgy, ahogyan le kell játszódniuk, tulajdonképpen nem illenek az emberi szervezethez. A fizikai testben fizikai folyamatokkal van dolgunk. A fizikai folyamatok kívül a ásványvilágban játszódnak le. Ehhez illenek. Nem illenek az egész emberi alkathoz, mint fizikai testhez. Úgyszólván az elalvástól a felébredésig az ember fizikai teste mégis fizikai folyamatoknak adja át magát, úgy, ahogyan az ásványvilág átadja magát a fizikai folyamatoknak. Ügyelnünk kell erre az alvás alatt meglevő ellentmondásra az emberben. Fizikailag ható erők és szubsztanciák világának kellene lennie, de tulajdonképpen nem lehet az. Éppen ez az oka, hogy az alvás alatt tulajdonképpen az ember testében olyan fizikai folyamatok játszódnak le, amelyek, ha nem tudnak kiegyenlítődni, megbetegítő folyamatok.

Ha olyan általánosságokat mondunk, mint: az alvás egészségessé tesz, akkor ezek bizonyos értelemben igencsak helyesek, de csak bizonyos feltételek mellett helyesek, és nem gátolhatnak meg abban, hogy elfogulatlanul szemléljük azt, ami van. Az ember fizikai testében a fizikai folyamatok az ember számára csak akkor gyógyítóak, ha ebbe a fizikai testbe alámerült az én és az asztrálszervezet, ami a felébredéssel történik meg, és aminek olyannak kell lennie, hogy az alvási állapot állandóan megszakítja, mert ezzel az alvási állapottal kerül be az emberbe a leépülés, ami folyamatosan benne van a fizikai emberben, és benne kell lennie, hogy az emberben kialakulhasson a lelki élet, a szellemi élet. Hiszen a felépítési folyamatokkal nem kapcsolódik össze a szellemi élet, csak a leépülési folyamatokkal. Az alvással tehát akkora leépülési folyamatról kell gondoskodni, hogy az éber állapot a felébredéstől az elalvásig a leépülési folyamatok ilyen mennyiségében kialakulhasson. Ha az egészségtelen alvás miatt több leépülési folyamat alakul ki, akkor ennek maradéka visszamarad az emberi szervezetben. Akkor ez a leépülési folyamat a belső megbetegítő ok.

Ha még az étertestre is kiterjesztjük a vizsgálatot, akkor azt látjuk, hogy az étertest az alvás állapotában csak olyan folyamatokat képes elvégezni, amelyek egyébként a növényvilágban zajlanak le. Ha az asztráltest és az én lemerül ebbe az étertestbe, akkor ezek a folyamatok ismételten magasabb szintre kerülnek. De ha az elalvástól az ébredésig tartanak, akkor úgy zajlanak le, mint a növényvilágban, tehát nem illeszkednek az emberi szervezethez, hanem az szükséges, hogy az asztráltest és az én kiegyenlítse ezeket. Ha megmarad egy fel nem használt rész, akkor ismét megjelennek a betegség okozói. Így azt mondhatjuk: Az alvás feltárhatja előttünk, tulajdonképpen hogyan keletkeznek az emberi szervezetben a betegség okozói; hiszen ezek alapjában véve az alvás normális folyamatai, amelyek ugyanakkor az ember szellemi-lelki életének az alapjai. -- És ez a világ titka, hogy mindenütt, ahol eljutunk a realitáshoz, kétfelé mennek a dolgok. Egyrészt a fizikai és az étertest alvási állapotában van az ember szellemi fejlődésének alapja, másrészt teljesen ugyanezeken a folyamatokon alapul a megbetegedés. Ezzel a megbetegedést közvetlenül belevezetjük a szellemi fejlődésbe, és azt mondhatjuk: Ha azt tanulmányozzuk, ami az ember fizikai és étertestében működik, akkor a patológia alapja tulajdonképpen az alvásban van.

Vizsgáljunk meg ebből a szempontból egy olyan embert, aki az ébrenlét alatt nem merül eléggé mélyre a fizikai és étertestébe, amit a gyengeelméjűeknél, pszichopatáknál találtunk. Ekkor az ilyen ember lelki-szellemi része betegségi folyamatokba merül, betegségi folyamatokkal él, és különös hangsúlyt kell fektetni erre a felismerésre, hogy tulajdonképpen a pszichopaták és az úgynevezett elmebetegek a belső létüket a betegséget előidéző okokkal közösen élik meg. Látják, az ilyen dolgokra pontosan oda kell figyelni.

De térjünk át a külső világ vizsgálatára. Nézzük az emberi testet egészen sematikusan (10. tábla, balra), és vizsgáljuk meg a hozzá tartozó ásványi külvilágot, ismét egészen sematikusan, akkor az alvás alatt az emberi fizikai testben olyan folyamatokat látunk, amelyektől az én el van szakítva. Tulajdonképpen belsőleg működő motor nélkül mennek végbe. Ez az én azonban mindenben benne van, ami itt ásványi folyamatot jelent. Mert ebben benne van az, amit kozmikus énnek nevezhetünk. Egyrészt tehát a fizikai-emberi test folyamataiban énnélküliség van, énnélküli folyamatok összessége, amelyek nélkülözik az ént. Kívül, a környezetben az ásványi folyamatok és ásványi szubsztanciák összessége van, amelyeket áthat az én, azaz minden hierarchia, amelyek az énnel azonosak. Ennek, az ásványi szubsztanciának van énje.

Tegyük fel, hogy az ember fizikai testében olyan folyamatot észlelünk, amelynek nem kell ott lennie, amely kóros folyamat. Ez nélkülözi az ént. Hogyan férhetünk hozzá, ha meg akarjuk gyógyítani? Úgy, hogy az énnek azt a részét, amit nélkülöz, ami túlzottan alszik benne, ami az ébrenlét alatt még tovább alszik benne, ha ezt megkeressük az ásványi környezetben. Akkor megvan a gyógyszer. Kapcsoljuk ezt az emberhez, és megvan az affinitás az illető szervhez; ami hiányzik a beteg szervnél, az én-erő, ezáltal eljut a beteg szervhez. Látják, mindig ez a folyamat az alapja annak, amikor a szervetlen természet területén a beteg ember fizikai testét gyógyító gyógyszereket keressük. Meg kell találnunk a megfelelőt, amelyben megvan az én-erő, akkor gyógyítóan hat. Az átmenet a patológiából a terápiába tehát egyrészt a fizikai emberi test és az ásványi külvilág közötti folyamatok pontos meglátásán alapul, másrészt az emberi étertest és a gyógynövényekben, növényekben ható külvilág közöttin is. Pontosan így áll a dolog. Ha észrevesszük, hogy az étertestben valami burjánzik az étertest miatt, azt találjuk: az étertestnél hiányzik az asztráltest megfelelő hatása; akkor kívül, valahol a növényvilágban kell keresnünk, és megtaláljuk a megfelelő gyógyszert. Ez a mérvadó.

Ebből láthatják, hogy a természet szellemét, az ásvány- és növényvilágban levő szellemet az univerzum legszélesebb területén kell ismerni. A szellemet, nem a szubsztanciát kell ismerni, mert a valóságban az ásványi és növényi természet szellemével kell gyógyítani az embert. A szubsztanciát csak abban az állapotban látják, amelyben megvan a szellem, de nem uralja megfelelően. És az, aki anélkül akar gyógyítani, hogy a kövek és növények szellemét ismerné, az tulajdonképpen a hagyományos utasítások alapján csak a sötétben tapogatózik, kipróbálhatja, segít-e az egyik vagy a másik, de soha nem tudja meg, miért segít, mert soha nem tudja, egy ásványban hol a szellem vagy hogyan van benne, így a szellemi világnézet kezdettől fogva előfeltétele annak, hogy valaki gyógyító legyen, és korunknak az a legnagyobb anomáliája, hogy éppen az orvoslásban uralkodott el a materializmus szörnyű betegsége. Mert a gyógyászatban a materializmus valódi betegség. Ez a vakság elalvást és káros lelki anyagok termelését jelenti a tudományban, és tulajdonképpen meg kellene gyógyítani. Azt mondhatjuk: korunk beteg embere[1] nem az, aki az európai népek között a XIX. században volt, a török, hanem korunk legbetegebb lénye az orvos. Ez olyan igazság, amit orvosoknak kell tudniuk és legfeljebb a teológusoknak, és ebben az az ezoterikus, hogy megmarad abban a körben, amelyikre tartozik.

Vizsgáljuk meg a dolgot még pontosabban. Vannak olyan emberek, akik nem abban az értelemben pszichopaták vagy gyengeelméjűek, ahogy jogunk van pszichopátiáról és gyengeelméjűségről beszélni, de akik az utóbbi napokban elhangzott magyarázatok szerint úgy alámerülnek fizikai és étertestükbe, hogy ezáltal a beteg állapotokkal, beteg folyamatokkal bizonyos kapcsolatba kerülnek, észrevehető kapcsolatba kerülnek. Itt eljutunk azokhoz az alvajárókhoz, akiknek létezése nem babona, amit gyakran leírtak, amit minden beavatott jól ismer, azokhoz az alvajárókhoz jutunk el, akik alvajáró állapotukban elkészítik a betegségük leírását. Alámerülnek fizikai és étertestükbe. Míg a mindennapi, normális ember úgy kapcsolódik össze a fizikai és étertesttel, hogy ha pedánsan tudományosak akarunk lenni, azt mondhatjuk: Éber állapotban az én és az asztráltest olyan kapcsolatba kerül a fizikai és étertesttel, amely minőségében a telített kapcsolatnak felel meg -, addig az ilyen beteg emberre azt mondhatjuk: Az én és az asztráltest az atomsúly-szám szerinti átvitt értelemben nem megy bele az éter- és a fizikai testbe, az asztráltestből és az énből megmarad egy rész, ami nem merül alá teljesen, de azután észlel. Az énből és az asztráltestből csak az észlel, ami nem merül alá. Ha az asztráltestből és az énből belsőleg van ilyen felesleg, akkor belsőleg fog észlelni. Az alvajárók leírják a betegségüket. De hogyan? Van egy másik állapot, amit szintén leírtam Önöknek, bizonyos esetekben, ahol a normál állapot az alvási oldal felé megszakad. Amikor az én és az asztráltest a fizikai és étertesten kívül vannak, és amikor ebben az énben és asztráltestben olyan dolgok történnek, amelyek nem tartoznak bele ezekbe a szellemi-lelkiekbe, ahogyan más dolgok, amelyeket leírtam Önöknek, nem tartoznak bele a fizikai-éteriekbe, ha az alvás alatt az én és az asztráltest a szellemiekből túl sokat él meg, ahogyan egyébként a fizikai és étertest túl sokat élhet meg a természetből, akkor keletkezik a patologikust súroló tisztánlátás. Az ember akkor bizonyos erőt visz az alvásba, hogy a szellemi dolgokat észlelje. Az éber állapotba átviszi az emlékezést ezekre a szellemi észlelésekre, de ez a szellemi észlelés, amely az elalvás és az ébredés között abnormális módon van jelen, mindenekelőtt beáramlik az álmokba. Eleven álmokban jelenik meg, és itt ismét azt észleljük, amit minden beavatott jól tud: ha helyesen szemlélik, a következő tölti meg ezeket az álmokat.

Tegyük fel, hogy a beteg, a fizikai beteg, arra hajlamos, amit leírtam. A szellemi-lelki részével alámerül a fizikai és étertestbe. A betegséget úgy éli meg akkor, hogy alvajáró állapotában írja le. Azt éli meg, ami a fizikai és étertestben túl erős leépülési folyamatként meg végbe, a természet egyfajta visszaható folyamatát éli meg a fizikai és étertestében. Tegyük most fel, hogy az asztráltestével és az énjével kívül van. Itt tehát a szellemiekben éli meg a külső természetet. Tegyük fel, hogy itt belül egy beteg szervet (10. tábla, középen) él meg, amely azért beteg, mert valamilyen külső folyamatot beteg módon juttat kifejezésre. Ezt élik meg az alvajáró állapotban. A belső folyamatot írják le. Ha az ember poláris állapotban van, az alvajárás az énjébe és az asztráltestébe hat, ha ezek inkább a fizikai és étertesten kívül vannak; ha az, amit ilyenkor, a természet legszellemibb folyamatai alatt megélnek, bekerül az álmokba, az ember azt éli meg, ami az ásványokban a szellemi, az ásvány megfelelő szellemét éli meg; és miről álmodik? A gyógyszeréről álmodik. Látják, ez számos alvajáró lét összefüggése. Az alvajárónak két állapota váltakozik, amelyeket jellemeztem. Az egyik állapotban a betegségéről álmodik, a másik állapotban a gyógyszeréről álmodik, és máris látjuk, az ősi misztériumokban hogyan keresték a patológiát és a terápiát.

Akkor nem kísérleteztek úgy, mint ma. Akkor a betegeket a templomba vitték, és a nagyon felkészült templomi papok egyfajta alvajáró állapotba hozták őket, és ezt az alvajáró állapotot odáig fokozták, ahol a beteg a betegségi folyamatát leírja. Akkor előhívták a poláris alvajárást, a templomi pap megélte a terápiát tartalmazó álmot. Ez volt a legősibb misztériumoknak a patológiától a terápiáig vezető vizsgálata. Így alakították ki a gyógyászatot az ősi időkben, úgy alakították ki, hogy a vizsgálati módszerek ősi formáival az emberben keresték az embertant.

Nem ezekhez a módszerekhez kell eljutnunk, hanem azokhoz a módszerekhez, amelyekkel imaginatív átéléssel nyomban abba a helyzetbe kerülünk, hogy követhetjük a betegségi folyamatot, hogy kivezető, nem pedig az emberbe bevezető intuitív módszerekkel élhessük meg a gyógyulási folyamatot. Ami korábban egyfajta kísérlet volt, annak éppen ezen a területen beható megfigyeléssé kell válnia. Látják, tulajdonképpen milyen az orientáció. A külső fizikai tudomány, amely az ősi időkben tisztán megfigyelő volt, kísérletté vált, a tiszta megfigyelést egyre inkább a kísérlet váltotta fel. Ez jogos. De a gyógyító tudomány ezt utánozta, és ez nem jogos. Korábban a templomi kutatások jelentették az embereken való kísérletezést. Ebből a kísérletből kell megtalálni az átmenetet az életnek a szellemmel gondosan áthatott, tudományosan megtermékenyített megfigyeléséhez. Mert aki megfigyeli az életet, az a betegséget mindenütt elcsípi. A mindennapi élet legegyszerűbb megnyilvánulásában, ami csak egy kissé tér el az úgynevezett normálistól, adott körülmények között van valami, ami helyesen megfigyelve bonyolult betegségi folyamatok felismeréséhez vezethet, ha a dolgokat a helyes összefüggésben látjuk át.

Ez azonban odavezet, hogy tulajdonképpen az orvosnak egyre inkább igazi gyakorlati embernek kell lennie, megint csak ellentétben azzal az úttal, amit az újabb kori fejlődés a materializmus befolyása alatt hozott. Az orvos egyre inkább teljesen tudós lett, és ennek nincs értelme. Az orvosnak csak akkor van értelme, ha a természeti törvényeket mindig eleven mozgékonysággal tudja kezelni, nem pedig elvont értelemben ismeri fel őket. A szó elvont értelmében a megismeréssel még nem jutunk el a természeti törvények kezeléséhez. Ezzel az egyik oldalról szemlélték a dolgokat. Szemléljék most a másik oldalról is.

Nézzék meg a másik oldalról, ahonnan a papnak kell szemlélnie a dolgokat, miközben azt mondják, a papi hivatás abban áll, hogy az embert elvezesse oda, ahol az énjének és az asztráltestének valahogy alá kellene merülnie a szellemi világba, ahol az embernek tehát részesülnie kellene a szellemi világból. Ha szükséges, hogy az orvos szellemi módon tekintsen bele az ember lényébe, patologikus folyamatokat szellemi módon lásson - mit kell a papnak kutatnia? A papnak abban kell keresnie, ami az embert elvezeti a szellemi világba, a szellemi világ szerinti érzésben, a szellemi világ iránti szeretetben, a szellemi világgal való áthatottságban, ahogyan ezek már a normális életben jelen vannak, megragadni mindazt, amit az emberi lélek a normális és abnormális jelenségben ezen a területen nyújt. Számára fordított folyamatot kövessünk ahhoz képest, amit az orvosnál kellett követnünk. Az orvosnál azt mondtuk: Nos igen, ha az alvajáróval leíratja a beteg szervet, nos igen, akkor az az álmából a gyógyszert írja le.

Nézzük ismét a papot, amilyen az ősi misztériumokban volt. Annak ellenére, hogy elsősorban emberbarát volt, igazából nem csupán a gyógyszer megtalálása érdekelte, mivel elsősorban emberbarát volt, a gyógyítás érdekelte. De nem maradt meg a gyógyításnál, még valami más is érdekelte. A következő érdekelte. Látta, hogy az alvajáró, az énjével és az asztráltestével a szellemi világban, álmában észleli a gyógyszert. A vizsgálata során felfogta ezt a szellemi világban való tartózkodást, ezt a szellemi világban való lelki tartózkodást, és visszafelé nyomon követte a testbe. Mit talált itt? Itt természetesen a beteg szerveket találta, de abból, amit kívül észlelt, most tudta, hogy egészséges állapotban hogyan működik az én és az asztráltest ebben a szervben. Azzal, hogy visszatért a beteg szervhez, tudta, hogyan működik egészséges állapotban. Ennek következménye volt: most észlelte, hogy az isteni-szellemi hatalmakból kiindulva hogyan avatkozik be normális módon az asztráltest vagy az én az emberi szervezetbe, hogyan ül meg benne. A világ szellemi lényében, egészségesen ismerte meg őket az álmok által, és eljutott annak felismeréséhez, hogyan viselkednek, ha alámerülnek. Eljutott az embernek a szellemi világhoz való belső kapcsolatához.

Ez az az érzület, ami a szentséget kísérheti, ahol a pap visszahozza a szellemi világot, mivel a szellemi világ a kultusz intézményével tapad a szentséghez. A kultusz a szellemieket a belső bepillantásnál fogva köti össze a fizikai szubsztanciával, ahogyan a szellemiek összefüggenek az anyaggal. A szellemmel áthatott fizikai lényt visszavezeti az emberbe, és az emberben létrejön a kapcsolat, amely az asztráltestét a fizikai testen és az étertesten belül, az énjét a fizikai és étertesten belül összekapcsolja a világ isteni-szellemi létével. Ebben a tekintetben minden azon múlik, hogy a papság ilyen érzülettel tekintsen a szakramentalizmusra. Minden attól függ, hogy áthatjuk-e magunkat olyan dolgokkal, mint az összefüggés a testben való megélés és a testen kívüli megélés, az elhagyott test megfigyelésével a patológia titkai, az abnormális élet, az élet a szellemi világban, illetőleg a szellemi világ normális észlelése megfigyelésével a terápia titka között. A templomi titkokat, amelyeknek kiváló alvajáró lények az ősi időkben a mélyére hatoltak, ismét ki kell kutatni, azáltal, hogy az ember önmagában kifejleszti a szellemi megismerést, és ismét megvizsgálja az összefüggéseket. Ezen a területen a kísérletnek bele kell áramlania a megfigyelésbe.

Fontos, hogy az antropozófiai mozgalomban résztvevő orvosok és papok megállapodásra jussanak ezeknek a tényeknek a tudomásulvételében. Ez az, ami valóban összeköt, ami más megismeréssel hat át minket, mint a többieket. Ezzel szemben minden elhatározás, hogy szövetséget vagy egyesületet vagy csoportot kell alakítani, ezzel szemben ez absztrakció. Ami valóban összeköt, az egy bizonyos tudás birtoklása. Azok, akiknek birtokában van ez a tudás, összetartoznak, és összetartozónak is kellene érezni magukat. A külső kapcsolatnak kell kifejeznie ezt a belső kapcsolatot, ami ennek a tudásnak alapján jött létre. Korunkban ez a kapcsolat sok mindenben csorbát szenved.

Gondolják csak meg, ha ma gyakran a legeslegjobb szándékkal például egy ifjúsági gyűlésen beszélnek, bár a törekvésüket teljesen elismerem - rendkívül nehéz azt látni, hogy azzal a konkrétummal szemben, aminek el kellene töltenie a lelket, az jelenik meg, hogy azt mondják: A legelső, a legfontosabb, hogy összekapcsolódjunk! - Az utóbbi évtizedekben a végtelenségig összekapcsolódott minden. Összekapcsolódtak, de még soha nem vették észre, hogy ha így rendezik: 0 0 0 0 0 0 0 0 és így tovább (10. tábla), semmi sem jön ki belőle. Egy be nem teljesült tudat, hozzákapcsolva egy szintén teljesületlen tudathoz, hozzákapcsolva egy harmadik tudathoz, ami szintén nem teljesült, abból semmi sem lesz. Ezzel szemben csak feltételezni kell a teljesülést, azt, ami minden nulla alapja, ami megvan az egyesnek (1), akkor van valami. Nem kell, hogy ember legyen, hanem a teljesülés, akkor az valami. Csak különlegességképpen, ez feltételezi, hogy már az is valami, sőt, az, ami éppenséggel nem ember, hanem a tudás önmagában lényszerű. Ezeket a dolgokat kellene átgondolni ma, amikor túl kényelmesek vagyunk ahhoz, hogy a konkrétumot megkeressük, és ezért absztrakt mindig összekapcsolódni. Jó az összekapcsolódás, de majd jön magától, ha megjelenik a konkrétum.

Ez megint olyasmi, amit talán legelőször kell felfogniuk azoknak, akik orvosként, papként működnek a mai emberiségben. Mert mondhatjuk, hogy a két dolog mindenütt megfigyelhető. Alapjában véve az emberek énje és asztrálteste minden ébrenlét ellenére sem találja meg megfelelően a fizikai testet és az étertestet. Úgy van ez, hogy tulajdonképpen annak, aki átlátja a világot a maga létesülésében, nem fájnak olyan borzasztóan a materializmus nézetei. Hadd vitatkozzanak a monisták és mindenki más. Ez bizonyosan lehetetlen, de tulajdonképpen nem ez károsítja alapvetően az emberiség fejlődési folyamatát. Ezért sem vesz részt szívesen az ember ezekben a világnézeti vitákban. Mert végül akármi is a véleménye az egyiknek vagy a másiknak: A vélemények borzasztó híg dolgok az emberi lélekben, nem túl erősen hatnak a realitásokra. A vélemények szertefoszlanak a realitásokon belül. És ha egy ilyen szappanbuborék a másiknak ütközik, az egyik szétpattan, a másik kicsit nagyobb lesz, az nem okoz semmi kárt. De gondoljuk meg, hogy a valóságban senki sem lesz materialista, akinek az énje és az asztrálteste helyesen van a fizikai és étertestében. Hogy tehát aki materialista, az finomabb értelemben beteg. És ezzel a megismeréssel kell áthatni magunkat: Materialistának lenni betegség. Ezért egyáltalán nem csoda, hogy ha a többiek, akik rendben helyezkednek el a fizikai és étertestükben, ezekkel a beteg materialistákkal összekerülnek, az ellentétes pólust fejlesztik, a spiritualizmus minden lehetséges zavarosságát.

És itt olyan területre jutunk, ahol, mivel a dolgok a világnak nem azokban a részeiben játszódnak le, amelyek még kapcsolatban vannak egymással, hanem azokban a részeiben, ahol a világ már káoszba süllyedt, és a gátak egymás mellett vannak, itt olyan területre jutunk, ahol az egyik már nem a másiknak a gyógyulásáról nyilatkozik meg, hanem a kettő elválik egymástól. Mindaddig ugyanis, amíg a beteg a belső szerveinek folyamatairól beszél, az álmai kapcsolatban vannak a külső világban a gyógyító erőkkel, amelyek megfelelnek a beteg szerveknek. Ahogy azonban az ember a materializmus betegsége miatt nem belülről írja le a belső szerveit, hanem a szervezete áttör a másik oldalra, és a külső világot akarja leírni, ahogyan ez a materializmusban történik, akkor az álmok ellentéte hat, a hamis spiritizmus, és már nem gyógyszer, hanem ellenkezőleg, még erősebben megbetegít.

És így korunkban azt látjuk, hogy ha minden, az emberre vonatkozó orvosi tudományt összevetünk azzal, amivel teljes joggal összevethető: a kultúrpatológiával, kultúrterápiával, ha ezeket nézzük, akkor azt találjuk, hogy például a spiritizmus semmiképpen sem jelent orvosságot, hanem az álomállapot a materializmus számára az, ami az alvajáró leírásban a belső szerveknek felel meg. Ha egy folyamat - ez már csak így van -, amelynek tulajdonképpen a belsőnket kellene megragadnia, áttör az embernél a külvilághoz - ilyen patologikus folyamatokat megfigyelhetünk olyan kilengéseknél, ahol ez pontosan megfelel annak, amit mondtam -, akkor a szemléletünkben a bensőnkben megfigyeltek kifelé nem egészségesként, hanem beteges eltérésként jelennek meg. Ezért az orvosnak tudnia kellene, hogy a materializmus beteges kilengés, és így orvosilag kellene a materializmusra tekinteni.

Az ilyen orvosi szemléletből keletkezik a híd a papi szemlélethez, amely az ellenkező oldalról indul ki, a papi szemlélethez, amely betekint az ember szükségletéből, érzelmeiből keletkező beteges lelki jelenségeibe. Ez vonatkozik a spiritizmusra is. És akkor eljutunk annak felismeréséhez, hogy a beteg élet a legtágabb értelemben bele akar merülni a világmindenségbe, ahogyan mindaz, ami a világnézetben saját magát megbetegíti, amennyiben az akaraton alapul, tehát ténylegesen kiéli magát, ahogyan ennek, valóban megbetegítő állapotban, bele kell hatnia az ember bensőjébe.

Az emberiség fejlődésének jelenlegi korszakában nem láthatjuk azt, ami a régebbi korokban az emberi természet másfajta előfeltételei miatt világosan látható volt, mint azt, ami helytelen akarati irányként, helytelen világnézetként, helytelen életszemléletként jelen van, amit régi értelemben „bűnnek” neveztek, nem látható közvetlenül, hogyan megy ez át a szervezet megbetegítő folyamatába, mert nem is közvetlenül olyan módon megy át. Csak a legritkább esetben ügyelünk erre, csak azokban az esetekben, amelyek a tulajdonképpen felfogható betegségek és a bűn közötti fokozatokként vannak jelen. Ezek ismét olyan állapotokba mennek át, amelyek csak súrolják a betegességet. De a mai fejlődési korszak számára úgy vált külön a bűn és a tulajdonképpeni betegség, hogy két inkarnáció választja el őket egymástól. Úgy volt, hogy az emberiség korábbi fejlődési szakaszaiban a bűn és betegség néha ugyanabban az inkarnációban okként és hatásként összefügghetett. Az emberiség előrehaladott fejlődési szakasza immár inkarnációkkal választja el ezeket: a bűnt és a betegséget. A bűn az egyik inkarnációban van, a betegség a másikban.

Itt kezdődik a pap szakterülete. Ha tehát a pap pusztán betartja a régi korok hagyományait, nem mondhatja többé, hogy a bűn a betegség alapja. De ha elfogadja az ismétlődő földi életet, akkor mondhatja ezt, mert akkor igazat beszél. Ezért sok minden már nem igaz, amit ma kint, a világban papi oldalról mondanak ezekről a dolgokról, mert már nem felel meg a tényeknek. Ezek a tanok ősi időkből származnak, és ma nincs meg az akarat, hogy ezeket a tanokat a mai idők követelményei szerint átalakítsák. Mindebbe bele kell törődnünk, és akkor ezeket a vizsgálatokat a lelkipásztori orvosláson keresztül mindkét oldal számára gyümölcsözővé tehetjük.

Megjegyzem még, mert tényleg kívánatosnak látszik, hogy a barátaink felkészülhessenek, megjegyzem, hogy a lelkipásztori orvoslásról holnap és holnapután még két előadást tartok.