Tegnap az ember felépítését követtük nyomon, amennyire az magán az emberen, vagy az ember közvetlen közelében meglátható. Túl kell lépnünk az emberen, mivel az ember mindenütt a világegyetem erőivel van kapcsolatban; és ezek a kapcsolatok a világegyetem erőivel csak akkor átláthatók, ha tényleg megvan a jóakarat a világegyetemben kialakult változatosság elfogadására.

Gondolják csak meg, kedves barátaim, mennyire változatosak a világegyetemben rögzített erők, amelyekkel az ember tulajdonképpen találkozik. Látunk, mondjuk, egy növényt kinőni a talajból. Követjük a növény növekedését, a következő irányba: a szár fölfelé és gyökérképződés lefelé. Ezzel két tendencia adott a növényen belül. Felfelé törekvés, lefelé törekvés. És ha ma a természet fizikai kutatásában valóban annyira lennénk, hogy a néha a kevésbé fontos dolgokra alkalmazott vizsgálati módszereket olyasmire alkalmaznánk, mint a növény szárnövekedése felfelé, a növény gyökérnövekedése lefelé, akkor megtalálnánk a világegyetem összefüggéseit, amelyek csak úgy teszik felfoghatóvá ember és világ, makrokozmosz és mikrokozmosz teljességet, amennyiben kapcsolatba lépnek az emberrel. Hiszen látnánk, hogy mindaz, ami összefügg szárnövekedéssel felfelé, hogy az az év folyamán, a nap folyamán, sőt az éven túl kibontakozó Nap-erőkkel bizonyos kapcsolatban van. Hogy minden, ami a gyökérerők kialakulásával összefügg, a Hold-fejlődéssel, a Hold-erőkkel van kapcsolatban, úgy hogy, amikor helyes módon tekintünk egy növényre, már a növény kialakulásába bele kell képzelnünk a Nap és Hold közötti kapcsolatot. Hogy úgy mondjam, meg kell látnunk a világegyetemben és erőiben a növény legegyszerűbb, legprimitívebb képét. Aki képes látni, a gyökeret sohasem látja másként, mint ami a talajban a földbe lefelé törekedéssel egyidejűleg kerekedik ki. A talajban lefelé kialakuló gyökér az a kép, amelyben a gyökeret látni kell: a talajban lefelé kialakuló kép (9. tábla, balra).

Másként kell látni a szárat, a felfelé való kibontakozást. A szárnál, ha az érzést és érzékelést összekapcsoljuk a szemléléssel, feltétlenül az az érzésünk: a szár sugárirányba törekszik, a szár vonalirányát kívánja kialakítani. A gyökér a körirány kerekségét kívánja kialakítani, a szár a vonalirányát kívánja kialakítani. Ez a növényi lény eredeti képe. És a felfelé törekvő vonalirányban a Nap-erők földi jelenlétét kell látnunk. A kerekségre törekvő gyökérben a Hold-erők földi jelenlétét kell látnunk.

Nos, nézzük tovább. Azt mondjuk: A Nap mindenütt ott van, ahol a növény sugarasan a magasba törekszik. Tovább bővül fölfelé, távolságot, perifériát foglal el. Abban, amit a felfelé sugárzó törekvésben találunk, abban először is közvetlenül fent, a virágban azt találjuk, hogy a Nap-erőkkel együtt hatnak a Vénusz-erői, és abban, amikor a virágok kibontakoznak tovább lefelé, kívülről befelé képződve levelekké válnak, a Merkúr-erőket találjuk. Így tehát, ha meg akarjuk érteni a növénynek a sugárzó Nap irányába való felépítését, meg kell értenünk, hogy a Nap erőinek segítségére jönnek a Vénusz erői, a Merkúr erői. Ez van az egyik oldalon.

A másik oldalon tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek az erők egyedül nem lennének képesek növényeket képezni. A növény lénye bizonyos fokig csak az együttes törekvés felé menne. Ahhoz, hogy kinyíljon, ahogyan külsőleg, extrém módon például a fák kivirágzásánál látjuk, a Vénusz és a Merkúr ezen erőivel szemben mindenütt a Mars, a Szaturnusz, a Jupiter erői hatnak. Úgyhogy a Nap- és Hold-hatások két alapvető polaritásával együtt hatnak a világmindenség egyéb planetáris hatásai (9. tábla, balra).

Ezzel elsősorban azt akarom mondani: Tekintsetek, kedves barátaim, egy növényre. A növényben benne van az egész bolygórendszer. Itt van a Földön, és akkor már nem tűnik értelmetlennek, ha egy olyan, félig vagy háromnegyedrészt tudós, mint Paracelsus^[1] volt, azt a kijelentést teszi: Aki megeszik egy növényt, vele megeszi az egész bolygórendszert, mert az erői benne vannak. -- Paracelsus a maga pontatlan kifejezésmódjával mondja ezt, és érzi, hogy az ember a növénnyel az egész égboltot eszi meg. Nos, ilyen sokrétű a világ felépítése, hogy tulajdonképpen a közvetlen környezetünkben vannak a makrokozmosz erői, a növekedésben, az elrendezésben, mindenben benne vannak.

Térjünk vissza innen az emberhez. Tegnap megmutattuk, a légzésből hogyan kerülünk fel az emberi átélésnek arra a területére, amelyen, ha mondhatjuk így, kifinomult a belégzés, és ezen a kifinomultabb belégzésen belül felfedeztük a múlt karmikus áramlatának továbbhatását. Most továbbmehetünk. Ha látjuk, természetesen nagyon vázlatosan és jelképesen ábrázolva annak behatását (9. tábla, jobbra), amit az emberben leginkább kifinomult légzési áramlásnak neveznék, akkor a következőt mondhatjuk: Ha az lenne az emberben, ami az asztráltestében van, ami az énjében van, akkor a jelenlegi alkatával soha nem jutna el a Naphoz. Az ember soha nem jutna el a Naphoz. Nem jut el a Naphoz, ha elalvás és ébredés között az énjében és az asztráltestében van. Sötétben marad. Így, ha az ember anélkül lenne az asztráltestben és az énben, hogy kapcsolatban lenne az étertesttel és a fizikai testtel, nem jutna el a Naphoz. De akkor hogyan jut el a Naphoz?

Figyeljük meg először is, hogy áll a dolog. Az asztráltest és az én eljutnak az étertesthez, de ha ezt az állapotot úgy valósítjuk meg, hogy figyelünk rá - amit aránylag könnyen megtehetünk, ha a gondolkodást nagyon felerősítjük -, ha a gondolkodást alapos, nagyon energikus meditációval felerősítjük, akkor könnyen ebbe az állapotba kerülhetünk, ez a kezdődő beavatás állapota. Az ember könnyen eljuthat ebbe az állapotba, ha lemerül az étertestébe, de még nem ragadja meg a fizikai testét. Az étertestben él. Látják, ebben az állapotban, amikor az ember az étertestben él, és a fizikai testet még nem tudja megragadni, de ebben az állapotban nagyon, nagyon jól tud gondolkodni. Nem lát semmit, nem hall semmit, de nagyon jól tud gondolkodni. A gondolkodás egyáltalán nincs kikapcsolva, csak a látás, a hallás, és a többi fizikai érzékelés is el van nyomva. De a gondolkodás először is olyannak marad meg, amilyen volt: az ember képes gondolkodni, de többet tud gondolkodni, mint azelőtt. Olyan dolgokra tud gondolni, mint ezek itt, és képes a makrokozmoszra gondolni. A gondolkodás megmarad és kibővül, és az ember pontosan tudja: most a világéterben vagy. Tehát, amikor az ember az étertestében van, akkor benne van a világéterben. De amikor az ember bekerül ebbe a világéterbe, az a tapasztalata, az az élménye, hogy abban a szellemi világban van, amelyikből a fizikai világ is ered. De az ember sem a szellemi világot, sem a fizikai világot nem individualizálta. Kikerült az individualizált fizikai világból. A Nap nem süt többé, a csillagok nem ragyognak többé, a Hold nem világít. A földi természet birodalmaiban nincs világos különbség. Ez csak akkor van, ha a normális életben a fizikai testében, vagy egy magasabb beavatásban van. A fizikai világ körvonalai elhalványultak, viszont láthatóvá válik az általános szellem, az élő és működő szellem.

Ha most az ember tovább halad, a fizikai testét tudatosan foglalja el, úgy hogy elkezd a szerveiben élni, ha ezt a fizikai testet tudatosan foglalja el, akkor az elhamvadt, eltűnt lények a földiek kivételével elkezdenek felbukkanni, de most szellemi entitásként. Ahol korábban a szokásos tudati állapotban látható volt, az elsötétülő, elködösülő Nap, amely azonban az általános szellemi működésen belül volt, annak helyébe most a második hierarchia lényeinek összessége lép. Az ember most a szellemi világban individualizál. A Hold, a csillagok ismét megjelennek, de a szellemi aspektusukból jelennek meg, és ezek most szellemi kolóniáknak és hasonlóknak nevezhetők, és most tudjuk, hogy kívül, a szokásos tudati állapotban először például - más dolgokkal is így van ez - a Napot a fizikai képében látta, hogy most, miután a fizikai testet tudatosan megragadta, méghozzá a maga szellemiségében ragadta meg, a Napot szellemi lényként látja, és így látja az egész világot. De most azt is tudjuk, hogy minden napsugárral világítva lép belénk a nappal, minden napsugárral a szellem is belénk lép. Minden fizikai érzékeléssel a szellem lép belénk, úgy, hogy ezt a felfelé kifinomult légzést szellemmel folyamatosan áthatottnak kell tekintenünk, és észleljük, hogy minden, itt beáramló fizikai érzékelésben a Nap él. Éppen a Nap szelleme vagy a Nap szellemei. A Nap él minden fizikai érzékelésben, úgy, hogy a közvetlen Nap-élet, a közvetlen Nap-erők beáramlanak az emberbe, a kifinomult légzésbe.

Látják, ilyen az ember viszonya a Naphoz. Ha egy fénysugár beáramlik a szemükbe, akkor a Nap szelleme áramlik be a fénysugárral. A Nap szelleme a kifinomult légzés szubsztanciája. A fizikai érzékelésekkel a szellemi Nap sokféle alkotórészét lélegezzük be. De most az embernek az egyik pólus szerinti lényeges szemléletéhez jutottak el. Amikor az éterteste szerint alakítja ki magát (5. tábla, sárgával), az étertesten belül kifejleszti a világmindenség gondolkodását, a világmindenség gondolatait. És a világmindenségnek ezek a gondolatai, amelyekben az étertestében tudatosan élő dolog található, ezekben először nincsen meleg, nincsen hideg, nincsen hang. Olyanok, mint egy általános érzés, ahol saját maga érzése egybeesik a makrokozmosz érzésével. Ha most az ember a fizikai test megragadásával belép az érzékek világába, akkor a legkülönbözőbb oldalak árnyalják a gondolatot, a szem oldaláról a Nap esszenciájának belégzése árnyalja színné a gondolatot, a fül hanggá árnyalja a gondolatot, a hő-érzékszerv meleggé és hideggé árnyalja a gondolatot, és ezzel megvan a gondolatokat az érzékelt dolgokhoz fűző kapcsolat kozmikus felfogása. A gondolatokat kell itt eredetieknek tekinteni, és az érzékelés a Nap-impregnálás, Nap-árnyalás útján jelentkezik.

Ez az ember egyik oldala. Csak éppen nem veszi észre az ember, hogy minden fizikai érzékeléssel a Nap lénye áramlik belé. És a Napnak ezen az útján vele áramlik a múlt karmája is. És egyáltalán nem gyerekes érzület, ha a Napot egyidejűleg az elmúlt karma edényének tartjuk. Így, ha az emberi fejre tekintünk, azt kell mondanunk: A rejtettségben a szellemi napsugár áramlik, amely a beáramlásban fizikaivá alakul át, amely fizikaiként jelenik meg a színes, zengő, melegítő világban. Ugyanakkor az érzékektől az idegbe lopódzó napsugarak útján bejut az emberbe a karma.

Most nézzük a másik oldalt. Nézzük azt, ahol tegnap fel kellett ismernünk: a karma ott megy ki, ahol a szervezetben a nyirok van, ahol a szervezetben mindaz működik és létezik, ami még nem került be a vérbe. Itt találjuk a kihaladó karmát. Miféle pályákon halad ki a karma? Ennek belátásához a Hold-erőkkel kapcsolatosan kell tudományosan okkult ismereteket szerezni.

Ha az ember az étervilágon keresztül, amelybe először beleélte magát, az érzékek periférikus irányában fokozatosan eljut a fizikai test megragadásához, megjelenik előtte a Napból beáramló minden élet, egyrészt azáltal, hogy ez az útján magával hozza az elmúlt karmát, és ez egyeseknek némi szemrehányással jelenik meg, ami nyugtalanítja az embert. De mindannál, ami az embert a karmájában így nyugtalanítja, ha valóban eljut ehhez a szemlélethez, sokkal jelentősebb, amit a tudás ad neki: A múltad miatt mégis az lett belőled, ami most vagy. Amit az ember a bensőjében hordoz, sokkal gazdagabban hordozza magában, ha az ideg-érzékszervi rendszer útján érzékeli a Nap beköltözését. De ahogy az ember elvonatkoztatja magát a karmától, és átadja magát a szellemi Nap-erők beáramlásának, a napszerűség befogadásában végtelen boldogság jelenik meg, és az embernek az az érzése, hogy a napszerűség olyan, hogy folyamatosan kívánnia kell, áhítania kell a napszerűséget. A napszerűség ezenkívül olyasmi, ami, ha kívánjuk, a szeretettel költözik belénk, és olyasmi, amit a fizikai életben enyhébb formában a szeretetben való élésben ismerünk meg. Ez történik, ha az ember belső világa kölcsönhatásban van a Nap-hatásokkal, amelyek a szeretetben beáramlanak az emberbe, és mindaz beköltözik ezekkel a szeretetben élő napsugarakkal, ami az emberben növekedve, sarjadva, fejlődve kíván működni. Hiszen a szeretet itt nem pusztán lelki-szellemi erő, itt olyan erő, amely az ember számára a minden részletében jótékony, boldogító fizikai dolgokat növekedésre, sarjadásra ösztönzi, ha valóban meg tudja becsülni, amihez azonban a közvetlen szemlélődésből jut hozzá.

Ha azonban az ember a fizikai testet a másik irányban, azoknak az erőknek az irányában ragadja meg, amelyek a nyirkot fejlesztik ki, vérképzésre készítik elő, ha ebben az irányban ragadja meg a fizikai testet, akkor a Hold-hatásokat észleli. De ezeknek a Hold-hatásoknak egészen más sajátosságuk van. Azt mondhatjuk tehát, amikor belsőleg megragadjuk a vér-nyirokképződés folyamatát, akkor egyenesen a Hold-hatásokba éljük bele magunkat. De ezek a Hold-hatások olyanok, hogy folyamatosan az az érzésünk, valamit el akarnak venni tőlünk. Valamit folyamatosan ki akarnak venni belőlünk. A Napnál az az érzésünk, hogy folyamatosan adni akar valamit, a Holdnál az az érzésünk, hogy folyamatosan ki akar venni belőlünk valamit. És alighanem tévedünk, ha nem figyelünk a Hold-hatásoknak ezekre az észlelésére, ha a vér-nyirokképződésbe süllyedünk, és ott ragadjuk meg a fizikai testet, ha nem tartjuk kézben, nem ügyelünk a szemléletünkre, hirtelen elszakad a fonál, és olyan szellemi lényt látunk magunk előtt, aki hasonlít ránk, de legtöbbször eltorzítva, karikírozva, aki saját magunkból született. Nem vesszük észre ezt az átmenetet, ezt a kilépést, ha nem figyelünk. Nem csoda, ha látjuk, hogyan válik el tőlünk, és kerül elénk. Alig több, mint egy felfokozott tükörkép látása. Ha látjuk magunkat a tükörben, ez a fizikai világban van. Ha a Hold-erők által az éterben tükrözött képünket látjuk, az felfokozott tükröződés.

Menjünk végig az egész folyamaton. Nincs benne semmi különös. Az mutatkozik meg, milyen kapcsolatban vagyunk a világmindenséggel, hogy a Hold folyamatosan erőket választ ki belőlünk, önállóvá teszi őket, ezek bennünk élnek, bejutnak a szellemi világba, beáramlanak a makrokozmoszba, folyamatosan képeket visznek ki belőlünk a makrokozmoszba. De látják, kedves barátaim, gondolják meg, intézkedés történik arra, hogy az a kép, amit a Hold-erők az emberben folyamatosan létre akarnak hozni, és ki akarnak vinni, messzire, a világba, gondolják meg, hogy ez a kép az emberi testben legyen, benne maradjon. Ez puszta tükörkép, ami absztrakt, ami már erőkkel áthatott kép. Igen, hogy lehet egy ilyen kép az emberben? Itt a vonzó Hold-erők vannak, amelyek az emberből folyamatosan ki akarják húzni a képét. Hogyan maradhat bent ez a kép az emberben, ahelyett, hogy kilépne belőle? Hogyan alakítható ki benne? Akkor, ha a másik oldalról a Nap-erők olyan mélyre kerülnek, hogy a kép bent marad az emberben. Akkor bent marad a kép, benne dolgozik, akkor embrionális élet keletkezik. A megtermékenyítés nem másból áll, mint hogy a Nap-erők a megtermékenyítés által olyan mélyre kerülnek, ahol a Hold-erők beavatkoznak a nyirokba, és ezáltal az a kép, ami különben kikerül, az emberi testben megragadja a fizikai anyagot. Ami különben csak kép, bekerül egészen a fizikai képződésbe. Ezáltal történik meg az, ami a Hold-erőknek a Nap-erőkkel való összekapcsolódása az emberi szervezet nyirokterületén (9. tábla).

Tekintsük a másik oldalt. A Hold-erőket egészen felvihetjük, akkor ellentétesen, nem ember képződik ismét az emberben, akkor a Nap-makrokozmosz keletkezik belül az emberben. Itt az ember más értelemben látja azt, ami makrokozmikus. Amikor az embrió képződik, fizikai világ keletkezik az emberben, amelynek ki kell kerülnie belőle. Ha másrészt a Hold-erők a maguk sóvár természetében hatnak - a Nap-erőket akarják vonzani vagy elfogni -, akkor az emberben a világmindenségben levő szellem keletkezik. A világmindenség szelleme, a szellemi embrió keletkezik. Vajon mi is ez? Ezzel megvan a lehetőség arra, hogy az képződjön, aminek a szellemi világból be kell kerülnie, hogy szellem-embrionálisan éljen, ami a földi élet előtt volt a szellemi világban. Akkor az emberben a kettő közötti kapcsolat áll fenn.

Ha ezeket a dolgokat követjük odáig, ahol közvetlenül látjuk őket egymáshoz illeszkedni, akkor tulajdonképpen ez magyarázhatja meg az ember kapcsolatát a világmindenséghez. Mindenütt van segítség. A Nap-hatásokat, amelyek itt a Hold-hatásokkal egyesülnek, segíti a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz. Mi is a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz feladata? Igen, kedves barátaim, emlékezzenek arra, amit tegnap mondtam. Amikor ez a Nap-szerű bekerül: először a fénynek kell megállnia; a második szakaszban a makrokozmikus kemizmusnak kell megállnia; a harmadik szakaszban az életnek kell megállnia. A Szaturnusz-erők állítják meg a fényt, a Jupiter-erők bölcsességükben megállítják a világkemizmust, a Mars-erők megállítják az életet. Így néz ki részleteiben, konkrétan a Nap-erők bekerülése, amit az úgynevezett egyéb külső bolygók módosítanak. Fordítva, a másik irányban, módosított Hold-erők vannak, amelyek, ha teljes erejükkel hatnak, tulajdonképpen az embrióhoz vezetnek, tehát fizikai képződéshez vezetnek; ha a szellemiség irányában legyengülnek, ha nem jutnak fizikai anyaghoz, akkor a Vénusz pusztán lelki szeret-erőinél maradunk, és ha még inkább legyengülnek, annyira, hogy a mindennapi életben mindig képesek egyesülni azzal, ami a másik oldalról jön, akkor az Istenek hírnökei Merkúr-erőivé válnak, amely a szokásos földi életben az alsó erőket a felsőkhöz viszi fel.

Nézzék meg a jobb és a bal képet (9. tábla). Ha kívül nézzük azt, ami a növényvilágban terjed ki; a Nap, a Hold, a csillagok terjednek ki. Ha a belsőt tekintjük, belül van a Nap, a Hold, a csillagok, amelyek belsőleg pontosan megfelelnek egymásnak. Ha belül valami nincs rendben, akkor a Nap, a Hold és a csillagok belső együttműködésével nincs valami rendben. Ha rendbe akarjuk hozni, akkor terápiásan abban kell keresnünk valamit, amit kívül helytelen Hold-hatásként, megfelelő Szaturnusz-hatásként és ilyesmiként találunk. Mindez kívül van. Látják tehát, az orvoslás iránti bizalom akkor kezdődhet, ha látjuk, hogy az emberben belsőleg ott van az egész világ. Ez az, amit szeretnék ismét belevinni az orvoslásba, mert ez a valóság egykor benne volt. Csak akkor lesz helyreállítható a világon az aktív, belső bizalom az orvoslás iránt, ha ezek a dolgok ismét áthatják.

De nézzük a másik oldalt. Nézzük először is mindazt, ami Hold-hatás az emberben, ami folyamatosan törekszik arra, hogy az emberből az emberit kihúzza, és a világmindenségbe vigye. Magunk előtt látjuk a képet: az ember kifelé törekszik az emberből, a világmindenségbe akar kerülni. Ezt nem elvontan, hanem képként kell az emberiség elé tárni, ezt a borzasztóan megrendítő titkot, hogy a Hold-hatás az embert folyamatosan ki akarja vinni saját magából, hogy szeme elé tárja rokonságát a makrokozmosszal. A Földön belső embrionális formában képződik, de ha ez a közvetlen Hold-hatás a Merkúr- és Vénusz-hatás felé finomodik, akkor már nem fizikailag, hanem szellemileg születik meg. És ha a fizikai megszületéshez hozzátesszük azt, amit hozzá tudunk tenni, ha ahhoz folyamodunk, ami a tiszta Hold-hatásban keletkezett, a Merkúr- és Vénusz-hatáshoz, akkor az embernek emberben való fizikai megszületéséhez hozzá tudjuk tenni az embernek emberen kívüli szellemi megszületését a világmindenségben: megkereszteljük az embert.

Ahhoz, ami az emberben mindig megvan, hozzá tudjuk tenni a fizikai Nap-hatásokat, a tudatot, hogy szellemi Nap-hatások kerülnek bele, hogy a fizikai-éteri fény-napsugarak, kémiai sugarak, életsugarak útján a szellem áramlik, hogy a szellemi lény ugyanazokon a pályákon kerül be az emberbe, mint ahogy a fizikai-éteri Nap-hatás kerül be az érzékeken keresztül. Érzékeltetjük az emberrel, hogyan érzékeli a szokásos fizikai életben a fizikai-éteri Nap-hatást, érzékeltetjük vele a szellemi-lelki Nap-hatást, azaz úrvacsorában, kommunióban részesítjük.

Ha az úrvacsorából indulunk ki, akkor azt találjuk, hogy az egyik oldalon van az, ami a Nap segítségeivel, a fény elsötétülésével, a halálnak az élettel együtt való folyamatos beáramlásával függ össze. Kifelé haladunk, a külső bolygók felé, amelyek kapcsolatban vannak a Nappal, és a megfelelő időpontban az úrvacsorához hozzátesszük az utolsó kenetet.

Vagy akár belépünk az emberbe, megállunk a bensőjében, mielőtt a makrokozmoszba érkezik, nem pusztán emberként akarjuk a makrokozmoszba állítani, hanem belé akarjuk plántálni a makrokozmosz képét, hogy benne a makrokozmosz a fejlődés csírájává váljon. A bérmálást, a konfirmációt nyújtjuk neki.

Ha ezek a dolgok teljesen belemerülnek a tudatunkba, a szentségeket elfogadó ember ezeknek teljes tudatában él, akkor az embert a szentségek folyamatosan kigyógyítják az általános betegségből, amelybe süllyed, vagy folyamatosan a status nascendibe (a. m. a kialakulás, születés állapota) süllyedés fenyeget, ha az ember elmerül a fizikai, anyagi világban. Ez a papi rész.

De megtörténhet a másik is, hogy az ember a természete miatt folyamatosan a status nascendiben van, annak keletkezésében, ami a szellemben szabad akar lenni, ami a fizikaiból kifelé törekszik, de az élet folyamán benne kell maradnia, ezért a bensőjében nem az antiszellemiséget, hanem a túlzott szellemiséget, a betegséget hívja elő. Ha fellép a betegség, az orvosságot a szentség másik pólusaként adjuk. Itt az orvos.

Látjuk egyrészt a papot szellemi orvosként, másrészt az orvost, a fizikai orvost papként, és ha így megismerjük a koordinációt, akkor felfogjuk az összefüggést egyrészt a papság, másrészt az orvoslás között. Akkor a lelkipásztori orvoslás nem csak elméleti tanként, hanem emberi együttműködésként terjed el.