"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Az orvosok és a lelkipásztorok együttműködése (7)

7. --

[Az emberen kívüli és emberen belüli folyamat közötti különbség. A belégzés mint az emberi lény felépítője – az asztráltest aktivitása. Kilégzés – az étertest aktivitása. A kozmikus asztralitás hatása alvásban. Az ideg-érzékszervi folyamat mint a meleg-elemekben lejátszódó kifinomult légzés, ahol a kilégzés a szokásos belégzésbe megy át. A hőelemmel fényt, kemizmust, vitalitást lélegzünk be. – A másik pólus szerint módosult, aktivált kilégzés, amely az anyagcserének adja le az erőket. A hőelemmel belélegzett fényből gondolati tevékenység válik. Korábbi karma – későbbi karma.]

Dornach, 1924. szeptember 14.

Ha csak a mai tudomány által biztosított eszközöket - amelyek ellen a saját teljesítményüket, ennek a tudománynak a teljesítményeit illetően semmi kifogásunk nem lehet, mert ameddig a módszereivel el lehet jutni, amit a maga útján elérhet, addig kitűnően el is jut -, ha csak ezeket az eszközöket használjuk, akkor tulajdonképpen nem juthatunk el az ember megértéséhez. Azért nem juthatunk el oda, mert az emberi életben, amely egyszeri, a testi-fizikai dolgok és a szellemi-lelkiek átszövik egymást. A földi folyamatok, körös-körül a jelen földi folyamatai belenyúlnak a testi-fizikai dolgokba. A mai, az emberen kívüli területen aránylag jól működő tudománnyal a külső, az emberen kívüli természet fizikai-kémiai folyamatait figyeljük meg, és könnyen elfogadjuk az elképzelést: Nagyjából azt gondolják, ahogyan ezek a kémiai folyamatok lezajlanak a fizikai bemutatóteremben vagy a világnak a közvetlen földi környezetet jelentő darabkáját megfigyelve vagy a kémiai laboratóriumban, ezek a folyamatok az ember bensőjében is folytatódnak. A külső égést valamilyen szubsztanciának az oxigénnel való reakcióba lépéseként írják le, majd az így kialakult gondolatot az ember belső tevékenységéről beszélve az emberben is folytatják, égésről beszélnek az emberi bensőben is, holott tudniuk kellene, hogy ez teljesen lehetetlen. Mert éppen úgy, ahogyan az élő viszonyul a halotthoz, úgy alakul külső égéssé az ember bensőjében égéshez hasonlóan leírható folyamat. A külső égés szervetlen, a külső égés élettelen. A bensőnkben élő égéssel van dolgunk, élővé vált égéssel. Ez a tudomány egyéb területei számára is következményekkel, jelentős következményekkel jár. Mert látják, a külső égéshez, annak a szubsztanciának a vonatkozásában, amelyet elér, egészen meghatározott, mondjuk, hőviszonyok tartoznak. A tudományunk alapján csak azt tudjuk elképzelni, hogy bizonyos gyulladási hőmérséklet, égési hő keletkezik ezekben a külső viszonyokban. Ez egyáltalán nem olyasmi, ami az emberi szervezet belsejében változatlan módon folytatódik. Bizonyos hőfokon külsőleg egy szubsztancia reakcióba léphet az oxigénnel, megjelenik az égés. Belül nem ugyanazon a hőmérsékleten kell a reakciónak megtörténnie, itt más törvények uralkodnak. Azt mondom, ennek bizonyos jelentősége van a külső tudomány számára, mert a külső tudományban hipotéziseket állítanak fel, amelyek igen elfogadhatónak tűnnek. A mostani földi viszonyokból magyaráznak korábbi állapotokat. Preyer[1], a híres jénai pszichológus ilyesmit tett. A megszokott Kant-Laplace-elmélet túl együgyű volt neki, és visszament bizonyos élő égési folyamatokig, amelyekből szerinte kiindult az evolúció. Igen, úgy gondolta, hogy ezeknek olyan hőmérsékleten kell lezajlaniuk, amilyenen a megfelelő égési folyamatoknak ma kell lezajlaniuk. Ez nem feltétlenül így van. A mai szervetlen égési folyamatokból kiindulva hasonló folyamatokhoz juthatunk, mint amilyenek ma az emberi szervezetben vannak, ahol lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten keletkeznek ugyanazok a folyamatok. Akkor a Föld ősállapotára vonatkozó hipotetikus elképzelés is egészen más lenne.

Látják tehát, a világkép teljes felfogása szempontjából egészen meghatározott jelentősége van a közkeletűvé vált elképzeléseknek. Röviden, azok az eszközök, amelyeket a mai tudomány biztosít, nem elegendők már ahhoz sem, hogy ezekből folyamatában megértsük a külső világot és a közvetlen jelent. Ebből természetesen nehézségek származnak, amint egy bizonyos tendencia jelentkezik. Valóban ismerem ezeket a nehézségeket, mert én személyesen rendkívül erősen éltem meg.

Elhihetik nekem, hogy az egész fejlődésemen keresztülhúzódik egy vonás, amit csak így lehet jellemezni - láthatják az Életutam[2] leírásából -: a jelen természettudománya iránti legnagyobb tisztelet! Ez a tisztelet mindig is megvolt. Sehol, semmilyen ponton sem tudtam, triviális értelemben, ahogyan ez gyakran történik, elutasító kritikát felhozni a természettudomány ellen, sem a külső kémiai-mechanikai-fizikai, sem az orvosi területen. De az evolúció ugyanakkor szellemi képként jelent meg előttem. Az volt a szándékom, hogy ami szellemileg megnyilatkozik, mondjuk, olyasmiről, mint az atlantiszi kor vagy a lemuri kor vagy még korábbi vagy későbbi, azt összhangba hozzam azzal, amit a természettudomány nyújt. Ez meglehetősen működik arra vonatkozóan, amit a természettudomány a közvetlen jelenről mond. Abban a pillanatban, hogy a természettudomány megvadul és hipotéziseket állít fel, amelyek a jelenből egy időben nagyon távoli múltba nyúlnak, a legsúlyosabb konfliktusok jelentkeznek, ha az ember a szellemileg látottakat összhangba akarja hozni azzal, amit a természettudomány mond. Ha a természettudománnyal összhangban akarunk élni, azért kerülünk konfliktusba ezzel a természettudománnyal, amely ellen a szellemtudomány soha semmit nem akar felhozni; mert senki sem olyan oktalan, hogy tényeket kifogásoljon. De annál inkább konfliktusba kerülünk a nézetekkel. Amint a természettudós megszólal: jó - amint írni kezd, tulajdonképpen már megvadul, és akkor már nem lehet felérni ésszel. Ez az, ami súlyos konfliktusként jelentkezik, amit be kell látnia annak, aki valamilyen kapcsolatba kerül azzal, amit a mai tudomány nyújthat.

Mert látják, ez a tudomány egyszerűen nem jut el az emberhez, mert az ember lelki és szellemi alapon helyezkedik el a világban, és a folyamataiban nem csak az éli ki magát, amit külsőleg kikutatunk, egészen az aerodinamika vagy az aeromechanika vagy a hőtan jelenségeiig, hanem például az is kiéli magát a jelenségeiben, ami a korábbi földi életekből bekerül a karmájába. Láttuk tegnap, hogy ez egyenesen kézzelfogható egy olyan embernél, mint Ferdinand Raimund. Ha csak a mai természettudomány eszközeit tekintjük, akkor semmilyen lehetőség sincs az átmenetre. De látják, fel kell emelkedni odáig, hogy azt, ami az embernél külső folyamatként jelentkezik, bizonyos fokig a szellemiekből fogjuk fel, a szellemiekbe illesszük be. Akkor jól eligazodunk, különösen, ha szilárdan állunk a légzési folyamat fiziológiájában, a keringési folyamat fiziológiájában, tekintettel arra, ami már tudható a mai tudomány eszközeivel is, ha éppen a légzési és keringési folyamatokból kíséreljük meg felfogni, hogyan függ össze a fizikai élet a szellemivel.

Mert látják, ha először az ember belégzésének folyamatát vesszük szemügyre: az embernek ez a belégzési folyamata abból áll, hogy az ember külső levegőformát vesz fel. Ez a külső levegőforma azonban nem pusztán passzív, amit a kész emberi szervezet felvesz, és magában tovább feldolgoz, úgy, hogy az oxigénfelvétel folyamata szénsav-képzési folyamattá alakul át, és így a belégzés egyszerűen kilégzésbe megy át, hanem ez a belégzési folyamat a valóságban úgy jelentkezik, mint az emberi lény folyamatos létrehozója. Folyamatosan, kívülről befelé dolgozva együttműködik az emberi lény felépítésében. A világból befelé folyamatosan épül fel az ember a belégzési folyamatban, és valóban nem pusztán az amorf oxigént veszi fel, hanem az oxigénben, amit tévesen tekint amorfnak, felveszi a saját lényének megfelelő alakítóerőket. Amikor légszomjat érzünk, akkor valójában egy idegen elemi lény van benn a légutakban. De ez az abnormálisan kialakult légzési folyamatban van így. A normálisan kialakult légzési folyamatban, kedves barátaim, állandóan egy keletkező ember van. A makrokozmoszból egy leendő emberszületés, egy levegő-ember születése kerül folytonosan az emberbe. Az egész, itt lejátszódó folyamat az asztráltest aktivitásának része, és a dolgot így kell elképzelni (8. tábla): Belélegzünk; a belégzési tevékenységet az asztráltest aktivizálja. Az egész lejátszódó folyamat, amely folytonos emberlétesülés, ez a folyamat a levegő elemében játszódik le, mindabban lejátszódik a folyamat, ami az emberben levegőformában dolgozik, úgy, hogy a belégzési folyamatban, a belégzésben vagy a levegőformában, a levegőformájú elemben állandó emberlétesülés van.

De lélegezzünk ki. Kilélegzünk, és lényegében szénsavat lélegzünk ki. A szén más szerves folyamatokhoz kapcsolódva összegyűlik a kilégzéshez. Ezt ismét egyfajta passzív reakció folyamatának vagy hasonlónak képzelik el. Az embereknek egyáltalán nincs világos elképzelésük ezekről a dolgokról. Egyszerűen azt vizsgálják, ami ebben az irányban fizikai eszközökkel vizsgálható, de nem alkotnak világos elképzeléseket. Nos, látják, ez a kilégzés ismét aktivizálódik, az embert tekintve, ebben nem pusztán passzív folyamat van, hanem aktivitás van benne, olyan aktivitás, ami az étertest aktivitása. Az egész a folyékonynak az elemében történik, abban az elemben, amit korábban víznek neveztek, ahol minden, ami folyékony, víz volt. Továbbra is használhatjuk ezt a kifejezést. Ez a víz elemében történik.

Nos, felmerül egy fontos kérdés, ami természetesen mindnyájukat foglalkoztatja. A kérdés: És mi van alváskor? Mivel alváskor az étertest belül van, a kilégzéssel kapcsolatban nincsenek kétségeink. De hogyan tudunk alváskor belélegezni, amikor az asztráltest kívül van? - Igen, látják, ez úgy van, hogy valójában csak az asztráltest mikrokozmikus része távozik el, és alvásban a makrokozmosz asztrális szubsztanciája annál tevékenyebb lesz. Az alvás alatt belép a makrokozmosz egész asztralitása, ekkor a makrokozmosz tevékenysége szabályozza a légzési tevékenységet, ami éppen ezért különbözik az éber légzési tevékenységtől. Itt tehát lényeges különbség jelentkezik az éber és az alvó belégzés között. Alváskor az emberben a belégzést kívülről szabályozzák. Éber állapotban a belégzést az ember az asztráltestével maga szabályozza belülről kifelé, míg a kozmosz asztralitása alváskor lép be. Itt már a patologikusba való bepillantás egy lényeges pontja van. A kozmosznak az az érdekessége, hogy a Földön túl egy darabig eljutva, a földi viszonyok vonatkozásában egészséges. A Föld közelében mindenféle, klimatikus és egyéb módon kifejeződő folyamatok vannak, amelyek a kozmosz asztralitását abnormálissá tehetik. Más folyamatok miatt, amelyeket még megismerünk, ugyanígy abnormális lehet az ember belső asztralitása. Itt találjuk egy bizonyos terület kórosságának forrását, de látjuk, hogy a kórosság forrása egészen a szellemi-lelkiekben van, és ez a fontos.

Menjünk tovább. Látják, a légzési folyamat aránylag, tehát viszonylag durva. Levegőformát lélegzünk be, levegőformát lélegzünk ki. Az egész légzési folyamatban van valami durva, ha összehasonlítjuk mindazokkal a folyamatokkal, amelyek mind bennünk áramlanak, mind a külső makrokozmoszban áramlanak, ha összehasonlítjuk a folyamatokkal a hő fluktuációjában, az emberen belüli és kívüli hőelemben. Az ember bensőjében hődifferenciálódás van, kívül hődifferenciálódás van. Eltekinthetünk a levegőtől, a víztől, a földtől, nézzük csak ezeket a hőkülönbségeket. A fizikus számára nincs jelentősége, mert ő a hőkülönbségeket csak az anyag állapota szempontjából tekinti fontosnak. A szellemtudomány tudja, hogy a hő esetében egy elemmel van dolga. Egy elemről beszélhetünk tehát, önállónak és aktívnak mondhatjuk azt, amit a hőelem tartalmaz. A légzési folyamattal szemben a felvételnek egy finomabb folyamata szolgál az egész emberi élet alapjául. És azt mondhatjuk: Jussunk fel egészen az emberi tüdő területére - valóban belsőleg fogják fel azt, amit én nyersen külsőleg mondok -, jussunk fel a tüdőszervezethez, és akkor a levegőben a durva légzési folyamattal van dolgunk. Ha azonban feljutunk azokba a régiókba, amelyeket leginkább a fej szabályoz, de az egész emberben legyengítve vannak jelen, akkor egy finomabb légzési folyamatot látunk, amely nem a levegő-elemben, hanem a hőelemben játszódik le. Így azt mondhatjuk: Eljutunk egy finomabb folyamathoz, amely a hőnek a makrokozmoszból történő rendkívül finom felvételéből, a hő belégzéséből és a hő kilégzéséből áll. - A dolog azonban most úgy áll, hogy ha a durva be- és kilégzést tekintjük, akkor az ember a külvilággal kölcsönhatásban van: Belégzés-kilégzés, belégzés-kilégzés, be-ki, be-ki, ez a folyamat. Itt nem így van; itt van ugyan be, de most nincs a szokásos légzés szerinti ki, hanem a kilégzés magába az emberbe megy be, belső folyamattá válik. Az, amit az ideg-érzékszervi rendszer kilélegez, összekapcsolódik a belégzés, a tüdő által közvetített belégzés folyamatával. Így az ideg-érzékszervi rendszer alapján olyan folyamattal állunk szemben, amit kifinomult légzési folyamatnak nevezhetünk, és amely a belégzéskor valóban kívülről történő felvételt jelent; de ami itt bejön, azt nem kifelé adja le, hanem átviszi a durvább légzési folyamatba, átmegy a belégzésbe, a belégzési úton továbbmegy a szervezetbe.

De most odajutottunk, hogy azt mondhatják: A makrokozmosz hője ezen az úton, a légzésen keresztül bekerül az emberi szervezetbe, de nem csak a hő, hanem a hő magával viszi: a fényt, a makrokozmikus kemizmust, a makrokozmikus vitalitást, a makrokozmikus életet. - A makrokozmosz fény-étere, kémiai étere, és élet-étere kerül be, megy át a hő belélegzésével az emberi szervezetbe. A hőelem a fényt megkötve viszi, a kémiai elemet viszi, a vitális elemet viszi be az emberbe, leadja a belégzési folyamatnak. Ezt az egészet, ami a légzési folyamat fölött van, ami kifinomult légzési folyamatnak látszik, de átalakult formájú légzési folyamatnak is, nem tanulmányozzák ma, ez egészen kiesik a fiziológia látóköréből, csak azt veszi észre a fiziológia, ami benne idegen testként hat. Ez olyan pont, ahol nem lehet eligazodni, ha egyrészről a szellemiekből, másrészről a természetből indulunk ki. Mintegy idegen testként jelenik meg az érzékszervi fiziológiában, ami a látásban, a hallásban, a hőérzetben különbözőképpen játszódik le. Akárcsak a testrészek, külső indái vannak ennek a folyamatnak, amely kezdetben a hő felvétele, fénnyel, kemizmussal, vitalitással. Ez kifelé differenciálódik az érzékelési folyamattal. Az ember azonban az érzékelési folyamatban csak a periferikust ismeri, a központit nem, ezért az érzékszervi fiziológia olyan a számára, mint egy teljesen idegen test. A fiziológus csak belepancsol az egyes érzékekbe, aztán a pszichológus dilettánskodik. Hipotézist hipotézisre halmoznak. Így kell lennie, mert a látás, a hallás egyes, egészen specifikus folyamatait látják, de az egybeáramlásukat, az összefolyásukat a bensőbe egyáltalán nem látják át. Nem látják, hogy ez mind összefolyik a hőfelvétel során, amely magában hordozza a makrokozmoszból a fényt, kemizmust, vitalitást, eljutnak a légzésig, és csak akkor lesz valódi érzékszervi fiziológia, ha az érzékszervi fiziológus azt mondhatja: Ó, a szem fiziológiai-fizikai folyamataiból indulok ki, behatolok az idegbe, amely befelé folytatja azt, fokozatosan eljutok a légutakba, az érzékelési utaktól, az értelmi utaktól a légzésbe. - Akkor fogják felfogni, hogy a jóga hogyan jöhetett létre a földi életben, ha a periférián lezajló érzéki életet egy kissé figyelmen kívül hagyják. A jóga gyakorlatában oda jutnak el, ahol az egész folyamat a belégzés folyamatába megy át, és azt, ami mögötte van, kivetíti az érzékszervi érzékelésbe, és bekerül a jóga gyakorlatába. Látják, hogy az egykori világszemléletekben gyakorlatilag ösztönösen tudtak ilyesmit. De az új természettudomány mindenütt rejtélybe ütközik, mert nem képes látni a tényeket, és nem képes látni az összefüggéseket. Féktelenül spekulál. Megfigyeli a szemet és a fület; azután vadul spekulálni kezd, mi az, ami tulajdonképpen belül végbemegy. És ha látja, hogy zsákutcába került, hogy az, amit kispekulált a szemet és a fület befelé követve, zsákutcába vezet, mert a kifinomult légzési folyamatot, amit elmagyaráztam, nem akarja tényként felfogni, akkor azt mondja: Na, igen, az, ami belül zajlik le, párhuzamos azzal, ami kívül zajlik le. Párhuzamosság! - A folyamatok egyidejűleg történnek, természetesen ez a legkényelmesebb kiút.

Látják, ez is olyasmi, ami mind a papnak, mind az orvosnak szilárd helyzetet biztosít a modern megismerési élet egész működésében, mert többé nem kell elutasítania ezt a megismerési életet. Az érzékszervi fiziológia minden oldala hatalmas kincseket rejt, csak éppen olyanok ezek a kincsek, mintha valaki egy szép házhoz a legcsodálatosabb építőanyagokat hordaná össze. Ezek kiváló anyagok. Összehordják ezeket, felhúznak belőlük egy nagy falat, de házat nem tudnak építeni. Lehetetlen felépíteni a házat. Összehordanak mindent, ami lezajlik az érzékekben, nagy falat húznak fel belőlük, de nem jutnak el a kidolgozásig, mert ennek a kidolgozásnak az lenne a lényege, hogy az ember bensőjében egybedolgozzák, amit külsőleg kikutattak, most ezt, a finom légzés éteri és asztrális síkon lezajló folyamatát követnék; akkor kezdenék a házat építeni. Az ember persze balga lenne, ha a házat fel tudná építeni, és azt mondja: azzal kell kezdeni, hogy ezt, az összehordott legjobb építőanyagokból készült falat el kell tüntetni. Ezt nem tesszük meg. Ha ez bekövetkezik, akkor fogják elkezdeni a ház építését.

Éppúgy értelmetlen lenne, ha azt tennék, amit ma sokan tesznek, akik dilettáns módon szemlélik a dolgokat, ha a természettudományt alapjaiban kritizálják, és elutasítják. Nem kell elutasítani, az építőanyagokat darabonként kell felhasználni, azok nagyon hasznosak, valami nagyon szépet kapunk, ha azt használjuk, ami az érzékszervi fiziológiában ma adott, ami egy fal. És így azt mondhatják: Abból, ami a légzésben folyamatos, jelenlegi emberlétesülésként jelenik meg, feltekintünk a kifinomult légzési folyamatra, amely a hőelemben zajlik le, de belejátszik a makrokozmosz egész éteri világa. Oda tekintünk fel, ha eljutunk a felső emberhez.

De a légzési folyamatból le is tekinthetünk az alsó emberre. Ahogyan a belégzési folyamattól felfelé egy kifinomultsághoz, ekkor, a légzési folyamattól lefelé inkább durvasághoz jutunk, és a szénsavképzés belül lejátszódó folyamatából lassanként átjutunk lefelé egy olyan folyamatba, amely az emésztésben játszódik le. Ahogyan a belégzési folyamatot felfelé ezzel a finom ideg-érzékszervi folyamattal kell összekapcsolnunk, amely átmegy a szellemiekbe, lefelé a légzési folyamatot az emésztés folyamatával kell összekapcsolnunk, ahol az emberi tevékenység fokozatosan fizikaivá válik, úgy hogy lefelé oda jutunk el, ahol a fizikai test az anyagcsere tevékenységet, módosított kilégzést végez. Bizonyos mértékig az végzi az anyagcserét, ami a kilégzésből mint tevékenységből, mint aktivitásból a bensőnkben visszamarad, így az, ami a kilégzésből aktivitásként visszamarad az ember bensőjében, azoknak az erőknek az összege, amelyek az anyagcserét alakítják, amely abban az elemben történik, amit korábban földnek neveztek mindabban, ami az emberi szervezetben a szilárdságon alapul (8. tábla).

Nos, látják, ha az egész folyamatot még bensőségesebben vizsgáljuk, akkor az emberben tulajdonképpen egy négy részére osztott folyamatot látunk. Van az a folyamat, amit fentebb jellemezhettünk, amiről azt mondhatjuk, a kilégzése tulajdonképpen belekerül az emberbe. Ha most a belégzés kívülről felismerhető folyamatát vesszük, akkor a belégzésben egyben látnunk kell, hogy amit belélegzünk, összekapcsolódik azzal, ami fentről jön le. Itt azt kell mondanunk, hogy ez polárisan ellentétes. A kilégzés hátrahagyja az erőket az anyagcseréhez. A kilégzésből nem kerül felvételre semmi, hanem valami leadásra kerül. Van tehát a belső kilégzés és azonkívül a belső belégzés, és ennek a belső belégzésnek az összekapcsolása azzal, ami a fizikai test a tulajdonképpeni anyagcsere-emésztési folyamatként tesz.

Ha szemügyre veszik ezt a négyszeres különbséget, akkor rájönnek valamire az emberrel kapcsolatban; mert ezenkívül a következő látszik (8. tábla): Itt, ezen az úton halad a hőelem, ami hordozza a fényt, a kemizmust, a vitalitást, itt megy be, összekapcsolódik a légzéssel, de nem a fényt adja át a légzésnek, azt megtartja; csak a kemizmust és a vitalitást adja át a légzésnek. A fény tehát már itt visszamarad, és belső fényként tölti el az embert, gondolati tevékenységgé válik.

Ennek a belégzésnek és kilégzésnek a további folyamatában leadásra kerül a makrokozmikus kemizmus, amely felváltja a folyamatokban levő külső, laboratóriumi kémiát, amelyet a külső laboratóriumokból ismerünk. Az emberben makrokozmikus kemizmus van, elraktározódik benne, amikor ez a belső légzési folyamat folytatódik, úgy hogy azt mondhatjuk: Itt a kemizmus elraktározódik. - És az életéter egészen ebbe a kilégzés és az anyagcsere közötti kölcsönhatásba hatol, és az ember felveszi. Így tehát, ha a folyamatot fentről lefelé követik: A fény bejön a hőéter útjain, állj! Ott, ahol belép a légzés, állj a fénynek, a fény kiterjed, az emberi szervezet nem veszi fel, fényként tud szétterjedni. Van egy fényszervünk, ami tisztán fényszerv bennünk, ami gondolkodik. Követjük a folyamatot odáig, ahol a belégzés találkozik a kilégzéssel, odáig tart az ideg-érzéki rendszer által behozott kemizmus. Most kemizmus, állj! A belső kemizmus, egy kémiai szerv bennünk, ami érez.

Most tovább megyünk lefelé, ahol a kilégzés hátrahagyja az emésztési folyamatot, az anyagcsere-folyamatot. Ez nem jut bele a külső anyagcsere-folyamatba a táplálékfelvételben, hanem csak az anyagcsere belső folyamataiba. Állj az életéternek. Az életéter ismét emberi szervet képez, amely akar. Így keletkezik a gondolkodás, érzés és akarat.

Az egész folyamatot követhetjük a fizikai képmásában. Vegyük mindazt, ami fent van: belsőleg a gondolkodásban mutatkozik meg. De ez nagyon kifinomult. Mindaz ott van mögötte, amit most leírtam Önöknek. Mindez az idegek útján megy végbe. Az idegek mindennek a külső, fizikai vezetői.

Most vegyék a következő folyamatot. A következő folyamatban található: Ennek a legfelső folyamatnak a felvétele az emberben a légzési folyamattal, és ez egy fizikai-érzéki kivetítéssel játszódik le az artériás keringési folyamatban. Az artériás keringési utak jelentik a második utat.

A harmadik folyamathoz jutunk, amely a kilégzés és az emésztés-anyagcsere között játszódik le. Ennek ismét megvannak a maga útjai, amelyek a vénás keringési utak. Eljutunk a harmadik, a vénás keringési úthoz.

És tovább megyünk. Még beljebb jutunk az emberben, és meg kell látnunk, hol vannak az utak, és a folyamatot, amely a belépés oldalán leadja a vitalitást, és amelynek saját vitalitásáról kívülről kell gondoskodnia, alulról, kívülről kell gondoskodnia. Ennek a fizikai kivetítése a nyirokfolyamatban és a nyirokutakban van (8. tábla).

Látják, kedves barátaim, most megvan a reláció a külső és belső dolgok között. Sok minden van az érzéki-belégzési folyamat mögött, a belekerülésben, ott van mögötte. De abban, ami mögötte van, olyasmik hatnak, amik az ember számára ma ismeretlenek maradnak. Belehat a korábbi földi életből jövő karma. Belesugárzik, eltűnik az érzékelés számára. A karma sugárzik bele. Aki szellemi szemmel vizsgálja, hogyan épülnek be az idegutak az érzékelési utakba, az megtalálja ezeken az utakon a karmát. Itt áramlik be. Másrészt ugyanígy, a nyirokképzésben nem pusztán fizikai folyamatot találunk, hanem amikor a nyirokutakon a nyirok a szervezetbe kerül, látható - Johannes Müller[3], a híres fiziológus is megmondta már: Mi a nyirok? Vörös vértestek nélküli vér -; a vér nyirok vörös vértestekkel. Ezt általában mondhatjuk, de valamennyire helytálló; látható, hogy a nyirok a vérbe kerül, és ezzel látja el a jelenlegi embert. De a nyirokban mindazt látjuk, ami még nem vált vérré, látjuk még az élő és mozgó leendő karmát is. A nyirokutak ugyanakkor a jövő karmaútjainak kezdetei is (8. tábla, jobbra).

Így juthatnak az emberbe szellemi oldalról, ott, ahol megérzik, hogy a hő-utakon a makrokozmosz fénye, kemizmusa, vitalitása kerül be, minél jobban kilépnek a fényből a vitális utakba, annál inkább megérzik, majd látják az általános világéletet beáramlani, megérzik a karma beáramlását, ami az ember földi életében, a születés és halál között éli ki magát. De úgy éli ki magát, hogy az idegeken, valamint a legyengített artériás folyamaton keresztülmenve a vénás folyamat duzzasztja fel. A vénás folyamathoz érve a karma ködhullámai is feltorlódnak. És amikor az emberben a vénás vér képződik, egyidejűleg megkapja ezt a felgyülemlett karmát, és a karma szerint cselekszik.

A vér átalakulása csak haragot jelenthet. Ami itt felgyülemlik, mert a múlt nem kerülhet le a vénás folyamatba, az vezet a cselekvéshez, abból alakul ki a karma.

Az, ami a nyirokból nem kerülhet fel, ami nem megy át a vérbe, mélyen a tudatalattiban halmozódik fel, mélyen a tudatalattiban egy magot képez, ami az embert kiviszi a halál kapuján, amikor megszabadul az anyagi folyamattól. Ez a leendő karma.

A légzés felett látható a múltból jövő karma, a kilégzés alatt, a keringéssel, ott, ahol a nyirok még nem válik vérré, ott látható a leendő karma. Ez benne van, és így azt mondhatjuk: A karma (8. tábla, balra, sárgával) bekerül az artériás folyamatba, visszamarad az emberben; vénás folyamat képződik, a karma ismét létrejön. Itt fent van a határ, ahol a karma kezd a ideg-érzékszervi-artériás folyamatban felduzzadni.

Itt lent van, ennek megfelelően a nyirokszerűből a vénásba átmenő folyamat: itt a bejövő karma, itt a kijövő karma, ha szellemi szemmel tekintjük a még nem vérré vált nyirkot. Így kapcsolódik össze a szellemi a fizikaival. Fent az ember minőségileg érintkezik a szellemiekkel. Látjuk, hogy a karmájával érintkezik. Középen duzzad fel a jelenlegi élet. Lent, ha a még nem vérré vált nyirkot figyeljük meg, látjuk a keletkező karmát. A múlt karma és a leendő karma között középen áll az ember földi élete, ami ebből a szempontból tekintve a kettő közötti torlódást képez. De a dolgot követhetjük egészen a fizikai folyamatig.

Erről holnap fogunk beszélni. Látják, egyre inkább eljutunk oda, hogy a szellemieket a fizikai dolgokban is lássuk, de ezt csak a gyakorlati alkalmazás teszi majd teljessé.


[1] Wilhelm Preyer, 1811-1897, 1869-től a pszichológia professzora, 1888-tól Berlinben. V.ö. Hipotézisek az élet eredetéről c. előadásaival (az 1872-1878-as előadások alapján), in: Naturwissenschaftliche Tatsachen und Probleme, Berlin, 1880, 33. o-tól.

[2] Mein Lebensgang - Életutam (1923-25), GA 28. (Magyarul megjelent 1992-ben - a ford.)

[3] Johannes Müller, 1801-1858, berlini pszichológus.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként