Mai korunkban a szellemi világ valódi hatásaiban és hatni akarásában nem veszik észre azt, hogy minden szellemi hatáshoz hozzátartozik, hogy az ember gondolataiban és érzéseiben aktív, alkotó lehet. A materialista gondolkodásmód korában teljesen feledésbe merült, és ma az emberiség nincs a tudatában, hogy ennek mi az alapja. Ezért van az, hogy éppen ezen a területen egyfajta visszaélést követnek el, olyan visszaélést, ami ma, az emberi civilizációban meglehetősen elterjedt. Tudják, hogy minden lehetséges központi helyről vagy hasonlóról, akárhogy is nevezik, mindenféle útmutatás érkezik az emberekhez arról, hogyan fejleszthetik ki a gondolati erőt, hogyan lehetnek hatalmasak a gondolatok. Azt mondhatnánk: Ezzel mindenhova szétszórják annak a csíráit, amit a szellemi életben korábban „fekete mágiának” neveztek, és folyamatosan így hívják. A kultúrára, a civilizáció fejlődésére ható működése során az orvosnak és a papnak egyaránt különösen ügyelnie kell azokra a dolgokra, amelyek egyidejűleg lelki és testi betegségek okozói. Mert ha ezekre a dolgokra ügyelnek, pontosan azt teszik, ami az ember lelki életének betegsége és annak jelenségei megelőzésében és felismerésében fontos. Ezekkel az útmutatásokkal olyan erőt kívánnak adni az embernek, ami egyébként nincs meg benne, és ezt gyakran a legtisztátalanabb dolgokra használják fel. Már ma is léteznek a legkülönbözőbb, ilyen irányú útmutatások, hogy a kereskedelmi ügynökök hogyan juthatnak el az üzletkötéshez és hasonlók. Manapság ezen a területen rengeteg visszaélést követnek el.

De mi is ennek az alapja? Ezek a dolgok egyre rosszabbak lesznek, ha az orvoslás és a teológia területén nem kap helyet az ilyen irányú, valódi megismerés. Mert az újabb kor emberének gondolkodása, különösen a tudományos gondolkodás túlságosan is a materializmus befolyása alatt alakult ki. Még ha ma megelégedéssel is beszélnek arról, hogy a materializmus visszaszorul a tudományban, hogy mindenütt a materializmust meghaladó dolgokat kívánnak létrehozni, igen, kedves barátaim, ez sokkal rosszabb benyomást tesz arra, aki a dolgokat átlátja. Ezek a tudósok, akik mai módon akarják legyőzni a materializmust, tulajdonképpen sokkal rosszabbak annak a szemében, aki átlátja a dolgokat, mint a merev materialisták, akik a dolgot a saját abszurditásánál fogva teszik lassanként lehetetlenné. De ezek a spiritualizmusról, idealizmusról és hasonlókról fecsegők csak homokot szórnak az emberek szemébe, meg a sajátjukba is.

Hiszen mit lehet Driesch^[1] vagy mások módján tenni azért, hogy valami anyagi történésen túlmenőt képviselhessenek? Pontosan ugyanazokat a gondolatokat használják arra, hogy állítólag szellemiekre gondoljanak, mint amelyeket évszázadokon át arra használtak, hogy pusztán anyagiakra gondoljanak, és amelyeknek nincs is más lehetőségük, mint anyagiakra gondolni. Ezek a gondolatok egyáltalán nem képesek erre! Erre csak az képes, aki elmélyül a valódi szellemtudományban. Ebből keletkeznek olyan furcsa dolgok, amelyeket ma észre sem vesznek. A külső világban hivatalosan elismert, a valóságban borzasztó dilettáns Driesch például arról beszél, hogy fel kell tételeznünk: „Pszichoid.” Igen, kedves barátaim, ha valami dolognak hasonlóságot akarnak tulajdonítani, annak a dolognak valahol itt kell lennie. Nem beszélhetnek a majmokhoz hasonló lényekről, ha nincs egy majom sem. Soha nem beszélhetnek pszichoidról, ha nem ismerik el, hogy az embernek lelke van! Az ilyesféle fecsegés ma valódinak, sőt valami jobbra törekvő tudománynak számít. Ezt át kell tekintenünk. És aztán azok, akik tudományos képzettséggel kapcsolódnak az antropozófiai mozgalomhoz, akkor érnek valamit a civilizáció fejlődése számára, ha nem hagyják, hogy elvakítsa őket a fellobbanó lidércfény, hanem ha egészen pontosan vizsgálják meg azt, ami valóban szükséges és a materializmussal szemben használható.

Ezért fel tennünk a kérdést: Hogyan válhat a gondolkodás mai passzivitásából ismét aktivitás, alkotás? Hogyan kell a papságnak és az orvosoknak működniük, hogy az ember szellem által vezetett, a szellem vezetését óhajtó munkájába beáramoljon az alkotószellem? A gondolatok, különösen, amelyek az anyagi folyamatokon fejlődnek ki, az alkotószellemet kívül hagyják az anyagban, ők maguk egészen passzívak maradnak. Ez a mai, a tudományban mindenütt alkalmazott gondolatvilág sajátossága, hogy egészen passzív, tétlen, inaktív. Hogy egyáltalán semmi alkotó nincs a gondolatokban, az egészen a mai, passzív tudományba merült nevelésünkkel függ össze. Az embert már úgy képzik, úgy nevelik, hogy nem jut alkotó gondolathoz, mert ugyanakkor attól félnek, hogy ha alkotó gondolathoz jutna, nem az objektív valóságot állapítaná meg, hanem valamit hozzátenne. Ezeket a dolgokat kell felfogni. De hogyan juthatunk alkotó gondolatokhoz? Látják, csak akkor lehet alkotó gondolatokhoz jutni, ha kifejlesztjük az ember valódi megismerését; mert az embert csak alkotó módon lehet megismerni, mert a lénye szerint alkotó. Újra kell teremteni, ha meg akarjuk ismerni. A passzív gondolkodással ma csak az ember perifériája fogható fel, a bensőjéhez nem lehet eljutni. Valóban fel kell fogni, hogy az ember benne áll a világban. Ezért ma olyan perspektivikus célt kívánunk a lelkünkbe vésni, amely a gondolatokat teremtővé teszi, és valóban magában foglalja a gondolatok alkotóvá tételének titkát, és felveszünk a vizsgálatainkba néhány dolgot, amit az általános antropozófiai előadásokból már ismernek.

Gondoljanak most a keletkező világmindenségre, kedves barátaim, sematikusan, egy körülírt kör formájában (11. tábla). Ezt sematikusan megtehetjük, mivel a keletkező világmindenség az idők során ténylegesen ritmikus ismétlődést mutat, mindenesetre emelkedő vonalban, néhány jelenség vonatkozásában ereszkedő vonalban, de mindenütt a világmindenségben találunk olyasmit, mint a nappalok és éjszakák ritmusa, más ritmusok, nagyobb, két jégkorszak között lezajló ritmusok és így tovább. Ha ahhoz a ritmushoz igazodunk, amely az emberi észlelés számára a legnagyobb intervallumú, akkor az úgynevezett platóni évet kapjuk, amely mindig nagy szerepet játszott ezekben a szemléletekben és a világ emberi vizsgálatában, amikor ezek még jobbak voltak.

Ez a platóni év, amihez azáltal jutunk el, hogy a tavasz kezdetének napján, az év március 21-én megfigyeljük azt a pontot, ahol a Nap reggel felkel. A Nap az égbolt egy meghatározott pontján kel fel. Ez a pont a csillagzatban látható, és ezt a pontot mindig feljegyezzük, mert minden évben egy kicsit változik. Ha, mondjuk, valaki tavaly, tehát 1923-ban pontosan megfigyelte a tavaszpont helyét az égen a többi csillaghoz viszonyítva, és 1924-ben ismét megfigyelte, akkor a napfelkelte idei pontja nem ugyanazon a helyen van, hanem eltolódott abba az irányba, amit a Bika csillagképét és a Halak csillagképét összekötő vonallal határozhatunk meg. Az állatövnek ebbe az irányába tolódik el a tavaszpont. És így tolódik el minden évben. Ez arra utal, hogy minden évben eltolódás történik az egész csillagzat együttállásában, amit ilyen módon lehet feljegyezni. Ha azután megvizsgáljuk ezeknek az eltolódásoknak az összességét - láthatják, ha eltolódás történik -, az egyik évben itt van, a másikban ott és így tovább. Az eltolódás egyszer idekerül, másszor oda, míg vissza nem jut ugyanarra a pontra. Ez azt jelenti, hogy egy bizonyos idő elteltével a tavaszpontnak az égbolt ugyanazon pontján kell állnia. Ezzel tehát a napfelkelte vonatkozásában a Nap egész útja egy fordulatot tett meg. Ha ezt kiszámítjuk, átlagosan 25920 évente történik meg. Ezzel megtaláltuk azt a ritmust, ami az emberi észlelés számára hozzáférhető legnagyobb intervallumú: a platóni világévet, ami körülbelül 25920 évig tart.

Ezzel távoli világokba pillantottunk ki, és a gondolataink olyasmibe ütköznek, amiről az általunk kialakított számok lepattannak. A gondolataink mintegy falba ütköznek. A gondolkodás nem jut ennél tovább. Itt szellemi látásra van szükség, az jut tovább. De a gondolkodás nem jut tovább. Minden fejlődés ezen belül zajlik le, amit ez a 25920 év zár közre, és ezt a kiterjedést, amit nem csak tér, hanem tér-idő zár be, ha akarjuk, igen jól elképzelhetjük egyfajta kozmikus méhfalként. Olyasminek képzeljük el tehát, ami a legtávolabbi világűrben körülvesz minket (11. tábla, piros-sárga). És most innen, ami a légtávolabbi világűrben ritmusként körülvesz, magában hordja a számunkra létező legnagyobb intervallumokat, ahhoz fordulunk, ami az emberben kisebb intervallumnak látszik, a lélegzetvételhez.

Látják, természetesen ismét közelítő számokat kell feltételeznünk, amikor a lélegzetvételről beszélünk: Percenként tizennyolc lélegzetvétel; és ha kiszámoljuk, hogy az naponta hány lélegzet, akkor 25920 lélegzetvételt kapunk az embernél.

Ugyanaz a ritmus van kívül a nagy intervallumokkal, mint az emberben, a mikrokozmoszban a legkisebb intervallumokkal. Az ember tehát olyan világmindenségben él, amit a ritmusában, a világmindenség saját ritmusában utánoz. Csak az ember, az állat nem, mivel pontosan ezekben a finomabb megismerésekben látjuk csak a különbséget ember és állat között. Az ember esetében úgy áll a dolog, hogy testének kompaktsága, lénye csak akkor ismerhető fel, ha visszavezetjük a platóni világévre. 25920 év, ebben gyökerezik fizikai testünk lényege. Nézzék meg a Szellemtudomány körvonalaiban, milyen nagy időszakokat, elsősorban nem idő-tér, hanem a Nap, Hold, Föld átalakulása által meghatározottakat, milyen dolgokat kellett nem kvantitatív, számszerű módon összegyűjteni, hogy az elemei alapján megértsük az emberi testet a mai állapotában.

Ha a közepébe vágunk, ahol a 25920 lélegzet van (11. tábla), ami az embert, hogy úgy mondjam, a világméh közepébe helyezi, akkor eljutunk az énhez. Mert az egyéni emberi élet a Földön ezekben a lélegzetvételekben jut kifejezésre, mindazzal együtt, amit elmondtam a légzésről, amely a felső ember felé halad, és az úgynevezett szellemi élet felé finomodik. Itt van az én. Ahogyan a fizikai testünknek a nagy időszakokkal, a platóni világévvel való összefüggését fel kell fognunk, úgy kell szemügyre vennünk az énünk összefüggését a légzési ritmusunkkal, amit érezhetünk a légzés minden rendellenességében.

Látják, e két dolog között van az ember élete a Földön, a lélegzet és a világév között van az emberi élet. Ezek a lélegzetvételek szabályozzák mindazt, ami az énnek fontos. Fizikai testünk élete azokban a roppant nagy folyamatokban rejlik, amelyeket a 25920 éves ritmus szabályoz. A fizikai testünkben végbemenő törvényszerűség úgy függ össze a platóni világév nagy ritmusával, ahogyan én-tevékenységünk a légzésünk ritmusával függ össze. A kettő között belül van az emberi élet, amit számunkra a fizikai test, étertest - asztráltest és én zár közre. Egy bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a földi emberi élet a fizikai test, étertest - asztráltest és én között van, és más szempontból, az emberi életet isteni-kozmikus nézőpontból tekintve mondhatjuk, hogy a napi légzés és a platóni világév között van. Ezzel a napi légzés egy egész. Ezzel a napi légzés összetartozik az emberi élettel.

Nos, vizsgáljuk meg ebből a kozmikus szempontból, mi van az emberi légzés, tehát az én működése és élete és egy platóni világév, tehát a kinti, a makrokozmoszbeli élet és működés között. Látják, úgy van azzal, ami a légzési szervünkben kíván hatni, hogy a napi huszonnégy órás légzéssel, azzal, ami ezen belül, a légzés és az ezen a légzésen belül található egész légzési ritmus között van, minden alkalommal azzal a ritmussal találkozunk, amely a nappalok és éjszakák ritmusaként van jelen, és összefügg a Nap-lény és a Föld-lény kapcsolatával. Ahogy a Nap minden nap felkel és lenyugszik, a Nap végigjárja az égboltot, a Föld elsötétíti a Napot, a Napnak ebben a mindennapi körbejárásában van az, amit a légzési ritmusunkban találunk.

De ezzel a naphoz érkezünk, a huszonnégy órás naphoz, a huszonnégy órás emberi naphoz érkezünk el. És most számoljunk tovább, ahogy a légzéstől eljutunk a világba. Számoljuk ki azt, hogyan jutunk el ahhoz, amit a makrokozmosz napjának lefolyásában találunk, ahogy benne állunk. Látják, így számolhatunk: Van egy nap, vegyük az évet háromszázhatvan naposnak - közelítő értékeket használhatunk -, akkor van háromszázhatvan napunk. Most számítsuk az emberi életet hetvenkét évnek, a feltételezett pátriárkai kornak, és 25920 napot kapunk. Azt kapjuk, hogy az emberélet hetvenkét év alatt egy egészet ábrázol, olyan ritmust ábrázol, amelyben a világ helyezkedik el, ami azonos a platóni Nap-év ritmusával.

A légzési ritmusunkkal úgy helyezkedünk bele az egész emberi életünkbe, hogy a 25920 ritmusa szerint szabályozzuk. Ahhoz, ami ebben az emberi életben így benne van, úgy jutunk el, ahogyan a lélegzetvétel aránylik egy naphoz. Mi is van a hetvenkét évben, a 25920 napban úgy, ahogyan a lélegzetvétel, a lélegzetvételben a be- és kilégzés benne van? Van először is a be- és kilégzés. A ritmus első fázisa. Másodszor: a nappal folyamán belehelyezkedünk az életbe, az életben is 25920-szor élünk át valamit. Mit? Az alvást és az ébrenlétet. Az emberi élet során ez, az alvás és ébrenlét váltakozása ismétlődik 25920-szor, éppen úgy, ahogyan a belégzés és kilégzés 25920-szor ismétlődik a nap folyamán, a Nap egy körforgása alatt. De gondolják meg, mi is az elalvás és ébredés, elalvás-ébredés, elalvás-ébredés? Minden alkalommal, amikor elalszunk, nem csak szénsavat lélegzünk ki, hanem fizikai emberként kilélegezzük az asztráltestünket és az énünket. Ébredéskor ismét belélegezzük. Ez hosszabb lélegzetvétel, ami huszonnégy óráig, egy napig tart. Ez egy második légzés, aminek ugyanaz a ritmusa. Van tehát a legkisebb légzés, amely a szokásos be- és kilégzésből áll. Van a nagyobb légzés, ahol az ember a világba kinöveszti azt, ami az alvásban és ébrenlétben éli ki magát.

Menjünk tovább. Próbáljuk ki, egy ilyen, átlagosan hetvenkét évnyi emberélet hogyan helyezkedik el a platóni világévben. Ezt a hetvenkét évet számoljuk úgy, mintha egy évnek a része lenne, egy egész évnek, amelynek napjai egy-egy emberéletnek felelnek meg. Számoljunk tehát egy nagy világévvel, amelynek egyes napjai emberéletek, és számítsuk ezt a világévet is 360 naposnak, azaz 360 emberéletnek; 72-szer 360 emberéletet = 25920 évet kapunk, éppen a platóni világévet.

De mit teszünk, ha ezt a platóni évet teljesítjük? Elkezdjük az életet és meghalunk. Mit teszünk, amikor meghalunk? Amikor meghalunk, a földi szervezetünk vonatkozásában az asztráltestünknél és énünknél többet lélegzünk ki. Kilélegezzük az étertestet a világmindenségbe. Gyakran ábrázoltam, hogyan lélegezzük ki az étertestet a világmindenségbe, hogyan terjed szét a világmindenségben. Ha visszajövünk, ismét belélegzünk egy étertestet. Ez egy óriáslégzés. Az éter be- és kilégzése. Reggel asztralitást lélegzünk be. Minden lélegzetvétellel oxigént lélegzünk be, de minden földi meghalással kilélegezzük az étert, és minden földi élettel belélegezzük az étert.

Itt van a harmadik: Élet és halál. Ha az életet úgy fogjuk fel, hogy az életet a földi életnek tekintjük, a halált pedig a halál és az új születés közötti életnek, akkor platóni világévhez jutunk, amennyiben a legkisebb légzéshez először a nagyobb légzést, aztán a nagyobb légzéshez a legnagyobb légzést kapcsoljuk hozzá.

12. tábla

És így állunk, mondhatnám, a csillagok világában. Az egyik oldalon, befelé, a légzésünkre támaszkodunk, a másik oldalon, kifelé, a platóni világévre. Ezek között játszódik le az emberi életünk, de ebben az emberi életben magában ugyanaz a ritmus jelentkezik.

De mi kerül ebbe, a platóni világév és a lélegzetvételünk közötti közbe? Ahogyan a festő alapozást készít, hogy aztán arra fessen, kíséreljük meg, hogy miután a ritmust számszerűnek találtuk, miután ezt az alapozást elkészítettük, erre ráfessünk. Azt találjuk, hogy mind a platóni világévvel, mind a kisebb időritmusokkal, de az éves ritmussal egészen nyilvánvalóan folyamatos változás játszódik le a külső világban, amelyet észlelünk is, és amelyet a legkönnyebben akkor észlelünk, ha a hideg és meleg minősége szerint vizsgáljuk meg. Elég csupán arra gondolnunk, hogy a tél hideg, a nyár meleg, máris látjuk azt, ami a háttérben számokként mutatkozik meg, minőségileg a meleget és hideget látjuk; és az ember az életével benne van a hidegnek és a melegnek ebben a váltakozásában. Igen, látják, kívül lehet a meleg és a hideg időszakok közötti változás, van is, és az úgynevezett természet számára az időszakoknak ez a változása egészen üdvös is, ha a meleg és a hideg váltakozik. Az ember nem teheti ezt. Neki a normális meleget, normális hideget - aszerint, hogy viszonylagosan hogyan tekintjük - meg kell őriznie magában. Belső erőket kell tehát kifejlesztenie, amelyekkel a nyári meleget megőrzi télre, a téli hideget megőrzi nyárra. A bensőjében ki kell egyenlítenie, helyesen kiegyenlítenie, az emberi szervezetben folyamatosan úgy kell kiegyenlítenie a hideget és a meleget, ahogyan az kívül, a természetben lejátszódik.

Vannak olyan hatások az emberi szervezetben, amelyekre egyáltalán nem ügyelünk. Az ember belsőleg a nyarat a télbe, a telet a nyárba viszi. Ha nyár van, azt visszük be magunkba, amit a szervezetünk télen élt át. A tavaszponton túl, egészen János-napig a telet visszük be, azután ez kiegyenlítődik. Ahogy közeledik az ősz, elkezdjük magunkkal vinni a nyarat, Karácsonyig, december 21-ig visszük, akkor ismét kiegyenlítődik. Így a melegnek és a hidegnek ezt a váltakozását folyamatosan, kiegyenlítően hordjuk magunkban. De mit is teszünk ekkor?

Látják, ha most valaki megvizsgálja, mit csinálunk ezzel, akkor rendkívül érdekes eredményre jut. Ha az embert így fogjuk fel (lásd a rajzot), akkor már felületes megfigyeléssel is arra jutunk, hogy minden, ami az ember bensőjében hidegként jelentkezik, olyan tendenciát mutat, hogy az ideg-érzékszervi ember felé haladjon. Így ma bizonyítható: mindennek, ami hidegként hat, a tél, része van az ember fejképzésében, az ideg-érzékszervi rendszerben. Mindennek, ami nyár, mindennek, ami meleget tartalmaz, az anyagcsere-végtagemberben van része. Ha az anyagcsere-végtagemberünket tekintjük, akkor minden nyárszerűt a szervezetünkben hordunk. Ha az ideg-érzékszervi funkcióinkat tekintjük, akkor ezekben tulajdonképpen mindazt hordozzuk, amit a világmindenségből télként felveszünk. Így a fejünkkel megélünk mindent, ami tél, az anyagcsere-végtagszervezetünkkel mindent, ami nyár, és a ritmikus szervezettel kiegyenlítést teremtünk a bensőnkben, meleget és hideget merítünk ide-oda, meleget és hideget az anyagcsere-rendszer és a fej-rendszer között, és eljutunk ahhoz, ami a többi dolgot szabályozza. Az anyag melegsége csak a melegfolyamatok következménye, és az anyagok hidegsége csak a hidegfolyamatok következménye. Odajutunk, hogy a világritmus az emberi szervezetben játszódik le. Eljutunk oda, hogy azt mondjuk: A makrokozmikus tél az emberi fej-, illetve ideg-érzékszervi szervezetben teremtő. A makrokozmikus nyár az ember anyagcsere-végtagrendszerében teremtő.

Látják, ha így tekintünk bele az emberi szervezetbe, akkor ismét van egy fogódzónk ahhoz a beavatott orvosláshoz, amiről elmondtam, hogy azzal a könyvvel veszi kezdetét, amit Dr. Wegman^[2] asszony velem együtt dolgozott ki. Olyasmi veszi a kezdetét, aminek egyre inkább be kell kapcsolódnia a tudományba.

Másszunk fel most a sziklákra, ahol a téli növények teremnek, ahol olyan a talaj, hogy a téli növények nőnek, ahhoz jutunk a külső világban, ami az emberi fej szervezetével függ össze. Tegyük fel, gyógynövény-gyűjtők vagyunk a világban, és arról akarunk gondoskodni, hogy az ideg-érzékszervi szervezetben gyökerező betegségnél fellépő szellemi erőket a külső világban levő szellemmel gyógyítsuk meg, másszunk fel a magas hegyekre, gyűjtsünk ott ásványokat és növényeket, és hozzuk el onnan a fej-betegségek gyógyszereit. A teremtő gondolkodásunk szerint cselekszünk. A lépteinket a Föld olyan dolgai felé irányítja, ahol meg kell találnunk a megfelelőt. A kozmoszból származó helyes gondolatoknak kell ösztönözniük az emberi cselekvést, egészen a konkrétumig. Tudat alatt teszik ezt azzal, hogy az irodában dolgozó ember, akinek szintén vannak gondolatai, legalább néha, amikor az ösztönei hajtják, mindenféle vándorutakra indul. Csak éppen nem tudunk az összefüggésről. Nem is olyan fontos. Akkor válik csak fontossá, ha orvosi vagy papi szempontból vizsgáljuk. De a világ helyes megfigyelése ahhoz is ösztönzést ad, amit az egyes embernek kell tennie.

És ha az anyagcsere-végtagrendszerben észlelünk betegségeket, akkor megint inkább a földi-növényi és a földi-ásványi dolgok felé haladunk, olyasmit keresünk, ami leülepedett, nem olyasmit, ami kristályos szerkezetben fent nő, és ekkor megkapjuk az ásványi és növényi gyógyszert. És ez már csak így van, hogy a makrokozmoszbeli folyamatok egybevetése azzal, ami az emberben van, valóban elvezet a patológiából a terápiába.

Látják, ezeket a dolgokat egészen világosan át kell látni. Az ősi időkben jól felismerték az ilyen összefüggéseket. Hippokratész tulajdonképpen az ősi orvoslás késői szülötte. De ha utánaolvasnak az állítólagos írásaiban, amelyek még legalább a szellemét őrzik, mindenütt érezni fogják ezt a felfogást. Mindenütt van benne valami, ami a részletekben, a konkrétumokban ehhez a nagy áttekintéshez kapcsolódik, amit ezzel kaphatunk. Azután jönnek a későbbi idők, amikor az ilyen dolgok már nem voltak meg az emberi megfigyelés számára, amikor az emberek egyre inkább a pusztán elvont intellektuális gondolkodásba és a természet külső megfigyelésébe kerültek, ami azután a puszta kísérlethez vezetett. Meg kell találni az utat vissza, az ember és a világ közötti összefüggés egykori látásához.

Látják, így élünk emberként a Földön, az énünk és a fizikai testünk között élünk; a lélegzetvétel és a világév, platóni világév között - benne élünk, és így kapcsolódunk a naphoz a lélegzetvételünkkel. Mihez kapcsolódunk a fizikai testünkkel? A platóni világévhez? - A nagy természeti folyamatokban lezajló klímaváltozás legkülső láncolataihoz és összefüggéseihez kapcsolódunk, ezekben a nagy természeti folyamatokban megváltoztatjuk alkatunkat, az emberi alkatot, így új fajták jelennek meg és így tovább. De mindahhoz is kapcsolódunk, ami a rövidebb, külső, minőségi változásban történik, ahhoz kapcsolódunk, amit az egymás utáni évek hoznak, röviden, emberként fejlesztjük magunkat e két külső határ között, de középen emancipálódunk, mert középen a makrokozmoszba is beavatkozik egy figyelemreméltó elem.

Tényleg csodálatra méltónak találhatjuk, ha ezt, a körülbelül 25920 éves ritmust hatni engedjük. Igazán elmélyülten csodálhatjuk azt, ami a világmindenség és az ember között lejátszódik. És ha valaki teljesen belemerül, akkor méret, szám és súly szerint rendezve jelenik meg előtte az egész világ, az embert is beleértve. Azt akarom mondani, hogy minden csodálatosan van elrendezve, csak mégis emberi számítás. Ezért azonban a döntő helyeken, ha ezeket magyarázzuk - bár érvényes, bár benne van - a döntő helyeken mindig hozzávetőlegesen kell beiktatni a figyelemreméltó szót. Soha nem érthető teljesen. Benne van a racionalitás, ott van, él, hat: minden él, amit leírtam. Valami belekerül, valami egészen irracionális a világmindenségbe, ami azt okozza, hogy ha bármennyire is elmélyülünk, megcsodálva feloldódunk benne - sőt tőlem akár beavatottként -, ha bármilyen, pár órás sétára indulunk, esernyőt viszünk magunkkal, még akkor is, ha beavatottak vagyunk. Esernyőt viszünk, mert belép valami az irracionalitásból, ahol a valóságban az nyilatkozik meg, ami a számokban soha nem érthető, hogy szökőévre, szökőhónapra, minden egyébre van szükségünk. Az időmeghatározáshoz mindig is kellett ez. Azt, amit a tudós asztronómia, az asztrológiában és az asztrozófiában elmélyült asztronómia - mert így tekinthetjük tudósnak - nyújt, a közvetlen életben lerombolja a meteorológia, amely nem emelkedik a racionális tudomány rangjára, amelyet valamennyire áthat a látás, amit egyre inkább áthat a további látás, amely azonban egészen más úton jár, abban él, ami a többiből megmarad. És különösen, ha a mai asztronómiát tekintjük, az nevekben él, az a csillagok elnevezése, valójában semmi egyéb. Ezért szűnt meg a „Serenissimus” megértése a csillagok névadása során. Felkereste az országának csillagőreit, megmutattatott magának különböző dolgokat, távoli csillagokat távcsövön keresztül, és miután látta ezt, így szólt: Mindezt megértem. De amint tudják, azt nem fogom fel, mi a neve ennek a csillagnak, ami olyan távol van. -- Látják, ezért természetes az álláspontjuk, amit ebben a pillanatban elfoglalnak, hogy kinevetik Serenissimust. Van másik álláspont is, hogy az asztronómusokat nevetik ki így. Én inkább az asztronómusokon nevetnék, a világ folyásában van ugyanis valami nagyon figyelemreméltó.

Ha az ősi elnevezéseket, mint a Szaturnusz és így tovább, kutatják, akkor ahhoz, hogy valamit felfogjanak belőle, emlékezniük kell egy kicsit a beszédtanfolyamunkra^[3], amelyen a legtöbbjük részt vesz, emlékezniük kell arra, hogy az ősi neveket az asztrológusok és asztrozófusok egyes csillagoknál tapasztalt hang-érzése szerint adták. Megkérdezték, hogy hívják őket, a csillagokat, mert érzékelték a csillag hangját, és mindig eszerint nevezték el. Igen, menjenek vissza az asztrozófiai, asztrológiai fejlődés bizonyos határáig. A neveket az égből kellett lehozniuk. Nos, nézzék most az újabb kort, ahol a nagy felfedezéseket például kis csillagtörpékkel tették, igen, itt minden összegabalyodik. Az egyiket Andromédának hívják, a másiknak más görög neve van, minden önkényesen összegabalyodik. Nem lehet a Neptunusz vagy az Uránusz nevét ugyanúgy kigondolni, mint a Szaturnuszét. Ez emberi önkény, és Serenissimus azt az egy hibát követte el, hogy azt hitte, az asztronómusok úgy fejlődtek, mint az ősi asztrozófusok. De nem. Megvannak az emberi korlátok, miközben az ősi korok asztrozófusainak, a régebbi idők asztrológusainak a tudása az emberek és istenek közötti érintkezésből keletkezett. De ha az ember ma ismét felemelkedik az asztronómiától az asztrológiához, az asztrozófiához, és ezzel mintegy a makrokozmoszban él, amelyben mindenütt ráció van, akkor eljut Sophiához. Akkor a másik oldalon, azokban a dolgokban, amelyek számolással nem érthetők meg, mintegy ezen a ráción és Sophián belül, itt él a meteorológia és meteorozófia, ami tulajdonképpen csak a saját szabad akarata szerint hagyja kifaggatni magát. Ez egy másik hölgy. Külsőleg, a szokásos fizikai életben szeszélyesnek nevezik. De a meteorológia meglehetősen szeszélyes az egész napos esőtől fel egészen az üstökösökig. De amikor az ember egyre feljebb beleéli magát a meteorológiától a meteorozófiába, rátalál a világ eme kormányzónőjének jobb tulajdonságaira, azokra a tulajdonságokra, amelyek nem pusztán hangulatból, a kozmikus emócióból származnak, azt mondanám, amelyek ennek a hölgynek a belső szívélyességéből erednek. De nem megy másképp, kedves barátaim, mint hogy az ember a számolással, a gondolkodással, mindazzal, ami racionálisan nyomon követhető, szembeállítja a kozmikus lények közvetlen ismeretét, olyannak ismeri meg őket, amilyenek. Megmutatkoznak, itt vannak, először némileg ridegek, nem tolakodóak. A számolásban mindenesetre egyre tovább jutunk, de a tulajdonképpeni kozmikus lénytől egyre inkább eltávolodunk. Csak a hátrahagyott tetteket érjük el.

Ha a szokásos durva számolástól eljutunk a ritmikus számolásig, amit az asztrológia jelentett a szférák harmóniájának, akkor a ritmikus számolástól eljutunk oda, hogy a világszervezetet az asztrozófiában meglevő ábrákként, számokként szemléljük. De a másik oldalra jutunk el, azt mondanám úgy, hogy az irányító kozmikus lények némileg ridegnek mutatkoznak. Nincsenek mindjárt itt. Először csak egyfajta akasha-fényképet mutatnak, amiről nem tudjuk, honnan vágták hozzánk. Megvan a világ, de mindenütt csak a világéterben megrajzolt fényképeken. De nem tudjuk, honnan erednek.

Ekkor jelentkezik az inspiráció. Ekkor a lény kezd a képből megmutatkozni. A -nómiából ezután a  -lógiába jutunk. Csak ha egészen eljutunk az intuícióhoz, akkor következik magának a lénynek az inspirációja, eljutunk a Sophiához. Ez azonban személyes fejlődési út, amely az egész embert igénybe veszi, meg kell ismerkednie egy olyan hölggyel, aki a meteorológia mögött rejtőzik, a szélben és időjárásban, a Holdban és Napban, amikor ezek beleavatkoznak az elemekbe. Ilyenkor nem elég csak a fejnek elköteleznie magát, mint a -lógiánál, hanem az egész embernek kell.

Nos, ebből azonban láthatják, fennáll a lehetőség, hogy ebben a vonatkozásban tévútra jussanak, hiszen az antropozófiában is, amennyiben az antroponómiától, amely ma tulajdonképpen az egyetlen uralkodó tudomány, az antropológiához jutnak, eljuthatnak a fejükkel az antropozófiához. Akkor csak a ráció van meg, de a ráció nem él. Csak nyomokban mutat életet, ahol nem arról van szó, hogy a részletekre kellene figyelni. Az élet azonban éppen a részletekben él, az irracionálisban. Amit a fej felfogott, azt le kell vezetniük az egész emberbe, majd az egész emberrel feljutni a -nómiától a -lógiához, a Sophiához.

Ezt kell éreznünk, ha fel akarjuk éleszteni egyrészt a teológiát, másrészt az orvoslást azzal, ami mindkettőt életre kelti, a lelkipásztori orvoslással. Ezt fogjuk holnap néhány speciális szemlélődéssel lezárni. De ez a legfontosabb, hogy először, a lelkipásztori orvoslásban való elmélyedés kezdetén megismerjük a világszemlélet útjait, amelyeket a lelkipásztori orvoslásnak járnia kell.

[1] Hans Driesch, 1867-1941, természettudós és filozófus. Főműve: Philosophie des Organischen - A szerves anyagok filozófiája, 2 kötet, 1909., 4. kiadás 1930.

[2] a könyvvel, amit Frau Dr. Wegman velem írt: Dr. Rudolf Steiner - Dr. Ita Wegman: Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen - A gyógyítóművészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján, 1925., GA 27. (Magyarul megjelent 2005-ben - a ford.)

[3] a beszédművészeti tanfolyamunkra emlékeztet: Rudolf Steiner - Marie Steiner-von Sivers: Sprachgestaltung und Dramatische Kunst - Beszéd- és drámaművészet, 19 dornachi előadás, 1924. szeptember 5-23., GA 282.