"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A gyógyítás művészetének elmélyítése (3)

2. --

[A lény részeinek jellege. Az én és a földi alak. Az én és a halál. A fizikai szervezet és a táplálkozás. Az étertest és az asztráltest közötti viszony és a betegségre való hajlam. A tudatos lelki élet előfeltétele. Az érzés lényege. A betegség keletkezése. Gyulladás és burjánzás. Betegség és lelki élet. A máj mint a külső világ szubsztanciáinak érzékszerve. A szív a belső világ érzékszerve. A szervek lényszerű egységet képeznek. A táplálék megítélése az emberi szervezettel való kozmikus összefüggés alapján.]

Dornach, 1924. január 3.

Gondoljunk arra, hogy kihasználjuk a nyolc órát, így valamivel lassabban haladhatok, mint akkor lehetne, ha sietnünk kellene. Ez kétségtelenül a dolog javára fog válni.

Nos, úgy szeretném a tegnapi anyagunkat folytatni, hogy az egyes emberi tagok sajátosságairól beszélek Önöknek. Tudják, tegnap felhívtam a figyelmet rá: az egész embert csak úgy vizsgálhatjuk, hogy megkülönböztetjük benne a fizikai testet, ezt a fizikai testet azonban közvetlen összefüggésbe hozzuk mindazzal, ami az emberben éles körvonalakban képzelhető el. Akkor megvan az, amit folyadékszervezetnek neveznék. Ezt a folyadékszervezetet átitatják, áthatják az étertest erői, amelyek azonban valamilyen eredeti alkotórészként kapcsolódnak össze a fizikai testtel. Nos ezt a folyadékembert áthatják az éteri erők. Ezek perifériásan ható erők, a mindenhonnan ható erők5. Azután itt van az asztráltest, amit úgy kell szemlélni, hogy egy térbeli szemléletmóddal nem juthatunk semmire, hogy tisztában kell lennünk vele: az asztráltestet tisztán minőségi módon kell szemlélnünk, itt a mennyiségi szemlélet semmit sem nyújt. Valóban úgy kell elképzelnünk, mint ami olyan világban helyezkedik el, ami nem az a térbeli világ, amit egyelőre ismerünk, hanem ezen a térbeli világon kívül van.

És az én-szervezettel kapcsolatban aztán végképp ezt kell gondoljuk. Nos, a dolog úgy világítható meg a legkönnyebben, ha mindjárt az én-szervezetből indulunk ki. Mert mit jelenít meg ez az én-szervezet? Ez az én-szervezet a fizikai világban észlelhető, a fizikai test alakításában. A fizikai világban természetesen csak a fizikai test belső és külső alakításában lehet észlelni. De ha az ember fizikai testét szemléljük, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy ahogyan fizikai testként a fizikai világban áll, semmi közös nincs benne azokkal az erőkkel, amelyek a fizikai világban hatnak. Hisz abban a pillanatban, hogy az ember átlép a halál kapuján, tehát az én-szervezet elhagyja a fizikai testet, a fizikai test számára érvényesül az a tény, hogy elkezdenek felette a külső világ erői érvényesülni, ami viszont azt jelenti, hogy elpusztul, nem pedig felépül. Ha meggondolják, hogy a külső természetben levő erők elpusztítják a fizikai testet, akkor feltétlenül belátják: felépítésében semmiképp sem a fizikai világ erői uralják. Ha tehát az én-szervezet alakítja ki, formálja a fizikai testet, akkor ez azt jelenti, hogy kiszakítja azokból az erőkből, amelyek egyébként az ember földi környezetében találhatók.

Ez más szavakkal azt jelenti: az én-szervezet valami egészen más, mint amit a fizikai világban találunk. Nos, ez az énszervezet kétségtelenül rokona, valóban rokona a halálnak. Ez azt jelenti, hogy az, ami a halállal egyszerre bekövetkezik, az a földi élet alatt az én-szervezet által szakadatlanul, folyamatosan történik. Az ember tulajdonképpen folyton meghal, csak ez a meghalás kiegyenlítődik. Hogy képet alkothassunk a dologról, képzeljék el a Pénelopé-probléma fordítottját. Gondolják el, hogy mindennap az a dolguk, hogy a házuk közelében levő földkupacot eltüntessék, és éjszaka, amikor nincsenek ott, valaki visszalapátolja, és mindaddig, amíg a földkupacot oda lehet lapátolni, Önöknek el kell azt lapátolniuk. Csakhogy, ha annak tevékenysége következtében, aki odalapátolja, ez a földkupac egyre kisebb és kisebb lesz, és végül egyáltalán nincs már ott, akkor nincs többé tennivalójuk vele. Nagyjából ilyen az én-szervezet kapcsolata a fizikai testtel. Gondoljanak arra, hogy amikor a fizikai testet táplálják, akkor a földi környezetből visznek be szubsztanciákat. Ezeknek a szubsztanciáknak, amelyeket bevisznek, megvannak a belső erői, megvan a belső erőkonfigurációjuk. Ha a táplálék kísérőanyagaként például konyhasót vesznek fel, akkor ez a konyhasó, mivel kívülről jön be, eleinte belsőleg igazán ugyanarra a tevékenységre törekszik, mint amit kint konyhasóként végez. Önök mindazonáltal már a szájukban elkezdik megfosztani ezektől a tulajdonságaitól, és azután egyre inkább elveszik tőle, így végül, ha az én-szervezet kielégítően működik, semmi sem marad Önökben a konyhasóból, abból, ami kint volt. A konyhasó valami teljesen mássá vált. Az én-szervezetük tevékenysége éppen abban áll, hogy átformálja azt a táplálékot, amit felvesznek. Ha nincs lehetőségük arra, hogy a fizikai testükbe táplálékot vegyenek fel, akkor az énnek nincs több feladata, ahogy Önöknek sincs több feladata, ha már senki sem lapátolja oda a földkupacot. Akkor a táplálékfelvételre való képtelenség miatt az én számára lehetetlen lesz, hogy a hőviszonyok által hasson a fizikai testben. Azt mondhatjuk, hogy a halált ugyanaz okozza, ami miatt lehetetlen a külső szubsztanciákat úgy átalakítani, hogy semmi se maradjon abból, ami az ilyen külső szubsztanciákban van, hanem teljesen az én-szervezet szolgálatában álljanak.

Mit is tesz az én-szervezet a fizikai testtel? Folyamatosan pusztítja, ugyanazt teszi, mint a halál, csak ezt mindig kiegyenlíti az, hogy a fizikai test képes külső szubsztanciákat táplálékként felvenni, így poláris ellentét van az én-szervezet és a táplálkozás között. Az én-szervezet az ember számára azonban pontosan ugyanazt jelenti, csak folyamatos tevékenységként, amit a halál jelent egyszerre, bizonyos fokig összefoglalóan. Az én-szervezetük által állandóan meghalnak; azaz a fizikai testüket befelé pusztítják el, míg ha átmennek a halálon, a külső természet kívülről pusztítja el a fizikai testüket. A fizikai test két irányból pusztítható el, és az én-szervezet egyszerűen a befelé ható pusztító erők összege. Azt mondhatjuk, az én-szervezet feladata, hogy halált okozzon - később még látni fogjuk, miért -, de egyelőre valóban úgy tűnik, mintha semmi más feladata nem lenne, mint hogy folyamatosan halált okozzon az emberi lényben, amit mindig csak az akadályoz meg, hogy újabb utánpótlás történik, és ez a halált okozó tevékenység mindig csak elkezdődik.

Így tehát: az én-szervezet tulajdonképpen minőségileg azonos a halállal, és a fizikai szervezet tulajdonképpen azonos a táplálkozással. Ezt most csak felvázoljuk, azután részletesebben is megbeszéljük.

én-szervezet = halál
fizikai szervezet = táplálkozás

Ez a két folyamat, amely az emberben polárisan hat, az étertest és az asztráltest között van. Az én-szervezet és a fizikai szervezet között van az asztráltest és az étertest. Látják, az asztráltest közvetlenül csak az emberi szervezet levegőszerű részében hat, onnan az étertesten keresztül, kerülő úton hat a folyadékszervezetre és a táplálkozási vagy fizikai szervezetre. Minden egyes emberi szervben benne van az éter- és asztrál-szervezet együttműködése. Ha az éter-szervezet működését valamilyen szerven figyeljük meg, akkor tehát az éter-szervezet működése úgy mutatkozik meg, hogy a szerv sarjadó, bimbózó életet kap ettől az éter-szervezettől. Minden, ami az egyes szervben vagy szervezetben életerőként van jelen, az éter-szervezettől származik.

Ha az asztrál-szervezetet vizsgáljuk, az minden pillanatban olyan, hogy ez az asztrál-szervezet folyamatosan arra irányul, hogy a növekedést, a sarjadó, bimbózó életet megbénítsa, ne megölje, hanem megbénítsa. Az én-szervezet arra törekszik, hogy a szervezetet és az egyes szerveket folyamatosan megölje, és ezzel azt kell szembeállítani, ami a kívülről felvett táplálkozási szubsztanciaként, ingerként tulajdonképpen folyamatosan élteti a szerveket, ami különösen élénk az ember gyermek- és ifjúkorában.

Az éter-impulzusokkal szemben áll az asztráltest tevékenysége, ami tulajdonképpen folyamatosan megbénítja az étertevékenységet. Tegyük fel, hogy a szervezetükben csak étertevékenység folyna, sarjadó, bimbózó élet: soha nem lehetne lelki életük, soha nem tudnák kialakítani a tudatukat. Növényi létben kellene vegetálniuk. Minden nőne, bimbózna, sarjadna, de a puszta növekedésben, bimbózásban, sarjadásban nem fejlődik ki a tudat. Ahhoz, hogy a tudat kialakuljon, meg kell bénítani az éteri, bimbózó és sarjadó életet. És ezzel már a normális emberi életben, a megbénított szervben tulajdonképpen megvan a betegség folyamatos kezdete. Nem tudják ma- gukban6 kialakítani a tudatot anélkül, hogy folyamatosan ki ne alakítanák magukban a betegségre való hajlamot. Mert ha csak egészségesek akarnának lenni, megtehetnék, de akkor vegetálniuk kellene. Ha lelki életet akarnak kialakítani, ha tudatosak akarnak lenni, akkor először a vegetálásra van szükségük, aztán ezt meg kell bénítani. És az éter- és asztrál-szervezet, bár nem olyan erősen, mint a fizikai szervezet és az én-szervezet, de gyengébb értelemben így áll polárisan egymással szemben, ahol az asztrál-szervezetnek azt kell folyamatosan megbénítania, amit az éter-szervezet tesz. Ezért amit az asztrál-szervezet nap mint nap tesz, valóban folyamatosan a betegségre irányul. Amit az éter-szervezet tesz, az a duzzadó egészség. Ezért éppen úgy, ahogy elvontan mondhatjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és én-szervezetből áll, azt is mondhatják, az ember táplálkozási folyamatokból, sarjadó, bimbózó gyógyulási folyamatokból, folyamatosan ható betegségi folyamatokból, és abból áll, ami folyamatos megölés, ami újra meg újra megszakad, míg az ölési folyamatok úgymond összegződnek, bizonyos fokig az integráljuk képződik, és beáll a halál.

Vegyük ezt az asztrál-szervezetet, amely folyamatosan arra irányul, hogy az emberben egy szervet vagy az egész embert megbetegítse. Igen, csak valóban egészséges önvizsgálatot kell tartaniuk, hogy rájöjjenek, a dolog úgy áll, semmilyen érzés sem keletkezhetne Önökben, ha nem lenne meg ez az asztrál- szervezet. Képzeljék csak el: van az éter-szervezet, ez alakítja ki az életet; az asztrál-szervezet megbénítja. Nos, az éber életben - az alvásról még majd beszélek - az éter- és az asztráltest között egy labilis egyensúlyban folyamatos ide-oda mozgásnak kell lennie. Ez által érez az ember. Semmit sem érezne, ha nem lenne ez az ide-oda mozgás. De képzeljék el, hogy az éteri tevékenység nem veri rögtön vissza az asztrális tevékenységet. Ha visszaveri, ha tehát az éteri tevékenység mindjárt in statu nascendi visszaveti az asztrálisat, létrejön a normális érzés. Látni fogjuk a fizikai szervezetben, hogy ez hogyan kapcsolódik a mirigyek tevékenységéhez. Ha azonban az asztrál-szervezet erősebbé válik, és így a szerv éteri tevékenysége nem tud eléggé visszahatni, akkor az asztrális tevékenység túl erősen ragadja meg a szervet, és ahelyett, hogy ide-oda lendülne, a szerv deformálódik, és egyszerűen azzal, hogy az asztráltest nagyobb mértékben bénít, mint amennyire bénítania szabad, azaz mint ami in statu nascendi kiegyenlítődik, az asztráltestben van a betegség oka. A betegség pedig valóban úgy függ össze az érzéssel, hogy azt mondhatjuk: az ember érzelmi élete egyszerűen a betegségfolyamatok lelki tükröződése. Ha ebben az időszakban megtörténik az ide-oda lengés, akkor az érzelmi élet alapja mindig ugyanaz, a kezdődő, az in statu nascendi, a keletkezés pillanatában levő folyamat, amely az asztrál-szervezet elhatalmasodása esetén betegségi folyamatot jelent. Azonban az asztralitás is lecsökkenhet, az éteriség elhatalmasodhat, akkor burjánzás keletkezhet, tehát egy betegség a másik irányba. Ha a gyulladásos állapotok előidézőjében az asztralitás elharapózását látják, akkor az éteriség elharapózását a burjánzások fellépésében látják. És azt kell mondaniuk, hogy az egészen normális érzelmi életben folyamatos, labilis egyensúly áll fenn a burjánzások és a gyulladásos folyamatok között. Az ember normális életének szüksége van arra a lehetőségre, hogy beteg legyen. Csak éppen folyamatos kiegyenlítődésnek kell végbemennie. Látják, ez lehetővé teszi, hogy az ember érzelmi életében rendkívül sokat meglássunk, képesek legyünk helyesen meglátni abból, amit a betegségfolyamatok jelentenek. Ha megfigyelhetjük az ilyen dolgokat, akkor abból, hogy az érzelmi élet nem rendjén működik, jóval azelőtt konstatálhatjuk a közelgő betegséget, hogy fizikailag diagnosztizálható lenne. A betegség csak az ember érzelmi életének abnormis állapota.

Az érzelmi élet a lélekben marad, mivel az éteriben folyamatos a kiegyenlítődés. Amint nincs meg többé a kiegyenlítődés, az érzelmi élet lehatol a fizikai testbe, összekapcsolódik a testtel, tehát amint az érzelmi élet belövel a szervbe, megjelenik a betegség. Ha tehát az ember normális esetben meg tudja tartani az érzést a lelkében, akkor egészséges; ha nem tudja, az érzés valahol lejut a szervekbe, így betegség keletkezik.

Ezt azért mondom el bevezetésképpen, mert ebből láthatják, mennyire fontos, hogy az orvosnak tényleg finom érzéke legyen az ember lelki életéhez is. És alapjában véve egyáltalán nem lehet kifejleszteni a diagnosztikai érzéket, ha nincs meg a finom érzék az ember lelki életéhez. A részletekről még beszélni fogunk, akkor ez még világosabb lesz.

De mi a helyzet akkor, ha az én-szervezetet és a fizikai szervezetet vizsgáljuk? Tekintsük először a táplálkozási folyamatot. Ez a táplálkozási folyamat állandóan megsemmisíti a külvilág szubsztanciáit. Az asztrális szervezet azt bénítja meg, amivé az ember az éter-szervezete által a maga bensőjében válik, ez az asztrális és az éter-szervezet közötti belső egyensúly létrehozása. Egyensúly jön létre az én és a fizikai szervezet között, a külvilág és a belső világ között. Így azt mondhatjuk: A só, ahogyan ismerjük, a külvilág. Ha a sót megragadja a táplálkozás és az én-szervezet, akkor az én-szervezetnek képesnek kell lennie arra, hogy semmit se hagyjon meg abból, ami a só kint, hanem mindent átalakítson. Ha meghagy valamit, akkor az az emberi szervezetben idegen testet jelent. De ezt az idegen testet az emberi szervezetben nem pusztán úgy kell felfogniuk, mintha ez élesen körvonalazott idegen test lenne, ez a legritkábban fordul elő. Hanem ilyen idegen test lehet a külső hő is. Semmilyen hő sem lehet a szervezetükben, amit nem dolgoznak meg saját maguk az én-szervezetük által. Gondolják el, van az ember, és azt kell tapasztalniuk az emberben, hogy valahol megragadja egy külső hőállapot, amit nem ő maga alakított ki, mint ahogy egy darab fát ragad meg egy külső hőállapot. A külső hőállapot az ember számára nem csak inger, hogy reakcióként, hatásként saját hőt állítson elő, hanem a külső hő - vagy hideg - közvetlenül eléri az embert. És ezt a külső hideget vagy hőt is idegen testnek látják magukban. Így azt mondhatjuk: a betegség és az egészség közötti belső egyensúlyt az asztrális és az éteri szervezet hozza létre, az ember és a világ közötti egyensúlyt pedig a fizikai test és az én-szervezet közötti poláris ellentét. Arról van szó, hogy valóban elsajátítsák a helyes szemléletet az emberi szervezet e négy tagjának működéséről. Hiszen látják, hogy a külső fizikai szervezetből egyáltalán nem lehet felismerni a betegséget. Az, ami betegség, egészen az érzékfelettiekben játszódik le. Ha egyáltalán el akarunk jutni a betegséghez, akkor kell hogy legyen fogalmunk az asztrális szervezetről. És ezt egy másik tényállás alapján is be fogják látni, amikor ma, bevezetésképpen megismerkedünk még ilyen triviális fogalmakkal. Az egyik szervben fájdalom jelentkezik. Igen, ha az asztráltest túl erős, a szerv deformálódik, és fájdalom jelentkezik. Ha a szerv az asztráltest befolyását rögtön, in statu nascendi kiegyenlíti, akkor jelentkezik az érzet. De a fájdalom alapjában véve érzet, csak a deformációból eredő, fokozott érzet, így megértjük, a betegséget miért kíséri fájdalom. Különben nagyon könnyen arra a kérdésre juthatunk, hogy egyáltalán miért lép fel fájdalom a betegség jelenségeinél? Nagyon könnyen megérthetjük, miért jelentkezik a fájdalom, ha tudjuk, hogy ez a betegség csak az olyan erősen fellépő érzetben jelentkezik, melyben ez az érzelmi élet deformálóan hat a szervre. Belátják majd, hogy valójában minden érzelmi jelenség az ember lelki életének beható vizsgálata alapján ítélhető meg. Nos, ezeket a dolgokat csakis akkor láthatjuk a helyes megvilágításban, ha azt mondjuk: Az emberben természetesen különbözőképpen jelentkezik, ha az asztráltest túlburjánzó tevékenysége valahogy megragadja az egyik vagy másik szervet. - Tegyük fel például, hogy egy bizonyos esetben, mondjuk, a májat ragadja meg az asztráltest. A máj egészen másképpen viselkedik, mint a többi szerv. Az aszt- ráltest nagymértékben deformálhatja, anélkül, hogy fájdalmat okozna, anélkül, hogy fájdalom lépne fel közvetlenül a májban, mint szervben. A májbetegségek azért olyan rejtettek, olyan lappangóak, mert nem jelzi őket fájdalom. Ez abból adódik, hogy a máj az a szerv, amelyik az emberi szervezetben felépítése folytán egyfajta kihagyott (enklávét) alkot. A májban olyan folyamatok játszódnak le, amelyek az emberi szervezetben előforduló minden folyamat közül a legjobban hasonlítanak a külvilág folyamataihoz, így az ember a májban a legkevésbé emberi. A májban megszűnik embernek lenni. Külvilág lesz, a bensőjében van egy darab a külvilágból. Ez nagyon érdekes. Van a külvilág (lásd a rajzot), van az ember, és az emberben megint valami, ami olyan, mint egy darabka külvilág. Bizonyos fokig olyan ez, mintha az emberi szervezetbe egyfajta lyuk lenne beleütve. És ahogy nem fájna, ha az asztráltest benyomódna ebbe a kendőbe, éppoly kevéssé fájna, ha az asztráltest a májba nyomódik be. Az asztráltest képes pusztítani, de nem tud fájni, ha a májat vesszük figyelembe, mert a máj az a szerv, ami ki van hagyva, ahol, mint egyfajta kihagyott részben (enklávéban) egy darab külvilág jelenik meg az emberi szervezetben.

Ha nem foglalkozunk ilyen dolgokkal, soha nem értjük meg az emberi szervezetet. A szokásos fiziológiai és anatómiai irodalomban a legsokrétűbb adatokat találhatják a májról. Ezeket akkor fogják megérteni, ha tudják, hogy az ember bensőjében a máj az, ami ennek az embernek a leginkább idegen. És miért a leginkább idegen a máj az ember bensőjében? Ha megvizsgálják az emberi szemet - vagy bármelyik érzékszervet7 -, az olyan, mint a külvilágból az ember bensője felé húzódó lyuk. A szemben olyan folyamatok léteznek, amelyeket a fizika segítségével majdnem felfoghatunk. Az embert a szem esetében könnyen figyelhetjük meg pusztán fizikusként. Ugye, felrajzolnak egy képet, rajzolnak egy pár vonalat, ami tulajdonképpen borzasztó badarság, és ami ábrázolhatja a közönséges lencse fénytörését és képalkotását. Ugyanilyen rajzot készítenek az emberek a szemről. Felrajzolnak valamilyen fénysugarat, ami áthalad egy lencsén, megtörik, a szemben, a háttérben keletkezik egy kép és így tovább. Az emberek a szemmel kapcsolatban teljesen fizikusok lettek, és végül Helmholtz óta a fül is majdnem zongora lett8. Az érzékszervekkel kapcsolatosan tehát meglehetősen széles körben elterjedt a természetre külsőleg alkalmazható szemlélet. Itt valami kívülről folytatódik befelé. A külső világ egy darabja folytatódik a bensőben. Ez még fejlődéstörténetileg is igazolt. Bizonyos alacsonyabb állatoknál látják, hogy a szem benyomódás és kitöltés útján, kívülről alakult ki. Így a szem bizonyos fokig a szervezetbe beleképződött, nem abból nőtt ki. Így az érzékszervekben a külvilág egy darabja van a szervezetben. De ezek kifelé nyitottak, a külvilág az érzékszerveknél öbölszerűen lép be a szervezetbe. Nos, a máj elsősorban olyan, hogy minden oldalon zárt, de olyan, mint egy érzékszerv, olyan érzékszerv, amelyik tudat alatt nagyon érzékeny az egyes, magunkba felvett szubsztanciák tápértékére. És azt kell mondanunk, hogy csak akkor értjük meg, hogy mi játszódik le az emésztésben, a táplálkozásban, ha a májnak nem csak azokat a fizikai folyamatokat tulajdonítjuk, amelyeket ma leginkább tulajdonítanak neki. Ezek csak szellemi-lelki kifejeződését jelentik. A májat a táplálkozási folyamatok belső érzékszervének kell tekintenünk. És gondolják csak meg, hogy így sokkal közelebb áll a földi szubsztanciákhoz, mint a szokványos érzékszerveink. A szemünkkel elsősorban az éter hatásának vagyunk kitéve, a fülünkkel a levegőének, a máj közvetlenül a külvilág anyagi minőségeinek van kitéve, és ezeket az anyagi minőségeket kell észlelnie.

Egy másik érzékszerv a szív. De amíg a máj az érzékelő-képességével az emberbe bejutó külső szubsztanciáknak van kitéve, addig a szív olyan érzékszerv, amely az ember egész bensőjét érzékeli. Ahogy néhány, korábban adott leírásomból talán már látták, képtelenség, hogy a szív egyfajta pumpa9, amely a vért mozgatja az erekben. A vér mozgatását az én és az asztráltest végzi. És a szívben kizárólag egy érzékszerv van, amely a keringést észleli, mégpedig a keringést az alsóból a felső emberbe.

Igen, látják, a májnak az emésztési folyamatban úgymond látnia kell, mennyit ér az emberben, mondjuk, valamilyen szénhidrát. A szívnek látnia kell, hogyan működik az emberben az asztráltest és az én. A szív tehát teljesen szellemi érzékszerv, a máj teljesen anyagi érzékszerv. És így kell különbséget tennünk. El kell érnünk a szervek minőségi megismerését. Hogyan jár el ma az orvostudomány alapját képező természettudomány? Nagyon közömbösen vesznek szövetet a szervezet valamelyik részéből, mondjuk a szívből vagy a májból. Ennek a szövetnek a külső, fizikai szerkezetét és természetét vizsgálják. De ezzel semmit sem mondtak ki az illető szervről az emberi szervezetben. Van egy kés itt, meg egy kés ott, és megvizsgálom őket. Ez egy kés, az is egy kés. Ha a formájuk szerint vizsgálom, aszerint vizsgálom, hogy egy kés hogyan néz ki, hogy hátul pereme van, elöl éle, ami egy nyélbe van dugva és így tovább, akkor csak arra jutok: ez is egy kés, az is egy kés. El kell hagynom az ilyenfajta vizsgálatot, tudnom kell az egészre vonatkoztatni, és akkor megtalálom a különbséget egy étkezőkés és egy borotvakés között. Külsőleg szemlélve a borotvakés is lehet étkezőkés. Tehát pusztán a külső alakja alapján nem ismerhetem fel, hogy borotvakésről vagy étkezőkésről van-e szó, hanem minden dolgot teljes összefüggésben kell szemlélni. Egy szerv szerkezetének és természetének puszta vizsgálata nem nyújt semmit. Először is az ember egészen másfajta vizsgálatát kell alapul venni, mint azt, ami a kémiából ered, és csak a vegyi affinitást, a vegyi erőket vizsgálja.

Ebben a vonatkozásban az emberek naivitása ma egyenesen borzasztó. Egy bizonyos élettani intézetben olyan kísérleteket végeztek, hogy hogyan lehet egereket tejjel táplálni. Nagyon jól táplálhatók. Kitűnően fejlődnek. Kövérek és hájasak lesznek. Igen, és hogy bebizonyítsák, hogy a tejben az alkotórészein kívül még valami más is van, fogták az alkotórészeit, és beadták az egereknek. Elvégezték ezeket a kísérleteket. Az egerek három-négy nap alatt megdöglöttek, nem tudták életben tartani őket. Mit tettek az emberek? Azt mondták: A tej tehát nem csak azokból az alkotórészekből áll, amelyeket ismerünk, hanem van még egy anyaga, a vitamin. - Konstatálniuk kellett még egy finom anyagot, a vitamint. Feltaláltak egy ilyen anyagot. De nem ez a fontos, hanem az, hogy ha megvannak a tej alkotórészei, akkor az olyan, mintha valaki azt mondaná: Itt van egy óra lánccal, és most megismerem az aranyat, az ezüstöt, a többi fémet, ami az órában van, az üveget és így tovább. Igen, üveg, arany, ezüst, a többi fém: ebből még nincs óra. Az óra abban rejlik, amit ebből a műszerész gondolata készít. És abban az esetben, amikor a tejet és az alkotórészeit vizsgálom, a műszerész gondolata az, hogy az alkotórészek a földi minőségeket tartalmazzák, azokat a minőségeket, amelyeket az egyes alkotórészek a Földtől kaptak. Ezen alkotórészek mellett egy bizonyos időpontig még jelen vannak az étertestből származó perifériális erők.

El kell szánni magunkat, hogy ezeket a dolgokat több mint létezőnek fogadjuk el. Nem azért találnak fel valamit, mert az rejtett, hanem az olyan dolgok, mint a vitamin, olyan találmányok, amelyek által egyszerűen konstatálni lehet azt, ami létezik. Egészen más szemléletmódnak kell elterjednie.

Ha túl sok burgonyát esznek, és megállapítják a szénhidrát mennyiségét; az semmit sem segít, azzal nem érik el, hogy konstatálják a burgonya hatását az emberi szervezetben. Az egyéb szénhidrátok, amelyek például a levelekben, nem a gyöktörzsben vannak, vagy felőlem akár a gyümölcsökben, még az emésztőrendszerben feldolgozásra kerülnek. A burgonya valami rendkívül figyelemreméltó. Az erőivel annyira behatol az emberi szervezetbe, hogy az, ami például a babbal még az emésztőrendszerben történik, a burgonyánál tulajdonképpen csak az agyban történik meg. Az agyban is folyamatosan zajlanak táplálkozási folyamatok. Azért jelzem ezeket a dolgokat, hogy később részletezzem. Tehát az, aki túl sok burgonyát eszik, adott esetben túl sokat vár el az agyától. Az agyba helyez olyan folyamatokat, amelyeknek az agy alatt kellene megtörténniük. Ebből az a lehetőség adódik, hogy az orvostudományból a higiéniánk, egyáltalán az egész társadalmi élet hozzájusson valamihez, amikor ilyen módon tanuljuk meg, hogy az emberek kapcsolatát a környező anyaggal ne a vegyi természet, hanem a világ-összefüggés alapján ismerjük meg.

Alapvető különbség, hogy egy szubsztancia a levélben vagy a gyöktörzsben jelenik-e meg. Sokkal fontosabb azt tudni, hogy a növény mely részéből származik, mint azt, hogy szénhidrátot tartalmaz. A gyöktörzsek inkább az ember fej-szervezetéhez, a virág- és levélszervezetek inkább az alsó emberhez kapcsolódnak. És tulajdonképpen a vegyi összetétele egyáltalán nem mérvadó. Egészen más dolgok alapján kell megismerni az ember kapcsolatát a környezetével, ha valóban el akarjuk dönteni, mi az, ami gyógyít és megbetegít, tehát mi tesz beteggé, és mi a gyógyszer. Ha valaki az elvont kémia ismertetőjeleire ügyel, az olyasmi, ami tulajdonképpen minden emberi megismerést fokozatosan aláásott, mert azzal, hogy valamit a vegyi tulajdonságai alapján ismer, azáltal nem tudja, hogy tulajdonképpen milyen is az ember kapcsolata a környező világgal.

Vegyünk egy másik példát: a pusztán a kémiából átvett szemléletmód azt mutatja, hogy a levegőben szükség van oxigénre, de nitrogénre nem ugyanolyan mértékben. És abból, amit az emberek ma az oxigénről és a nitrogénről gondolnak, azt hihetnénk, hogy a légzés szempontjából nem olyan fontos, hogy valamely levegőben túl kevés a nitrogén, ha elég oxigén van benne. De világossá válik, hogy ha a levegőben kevés a nitrogén, akkor az ember nitrogént ad le10, hogy pótolja az őt körülvevő levegőben.

Az ember rá van utalva, hogy a saját nitrogéntartalma és az őt körülvevő levegő nitrogéntartalma között, a légzéstől teljesen eltekintve, bizonyos arány álljon fent.

Mindezek a dolgok rendkívül fontosak az ember megismeréséhez. De mindezek a dolgok, bár egyik-másik ember kutathatja vagy megismerheti őket, terméketlenek maradnak a mai tudományos világ számára, ha nincsenek meg az ember egész környezetébe való beillesztésének alapjai. Ezt fogjuk tenni a vizsgálódásaink során, hogy ezzel fényt derítsünk mind az egészséges, mind a beteg emberre.

én-szervezet = halál
asztrál-szervezet = betegség
éter-szervezet = egészség
fizikai szervezet = táplálkozás

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként