Legelsőként arról szeretnék beszélni Önöknek, ami az orvosi tanulmányokra vonatkozik. Hiszen az orvosi tanulmányokat ma úgy végzik, hogy azok a természettudományos világnézetre épülnek, jobban mondva olyan természettudományos értelmezésre, amely nem vezet el az emberhez, amely ma egyáltalán nem alkalmas, hogy bármit is mondjon az emberről. És a fiatal orvosok tulajdonképpen így közelednek a beteghez, és anélkül jutnak el a beteghez, hogy bármilyen valódi elképzelésük lehetne az egészséges emberről. Mert látják, ha azzal az elképzeléssel tanulják először az anatómiát, a fiziológiát, hogy az emberi szervezetben a szilárd körvonalakkal megjelenő szervek és szervrendszerek a lényegesek, mint a csontrendszer, az izomzat, és ha hozzászoktak, hogy ezeket a rendszereket olyan szilárd körvonalakkal lássák, mint ahogyan általában azokat ábrázolják, akkor ezzel az ember egészen téves szemléletéhez jutnak. Mert az, amit az ember ilyen módon lerajzol, és így ábrázolva is képzel el, amihez a megismerésének tartalmaként jut, az valójában állandó létesülési folyamatban van, folyamatosan felépül és leépül, folyamatosan létesül, folyamatosan keletkezik és elmúlik. És ha szemügyre vesszük ezt a keletkezést és elmúlást, nyomban kiderül, hogy az emberi szervezet vonatkozásában az élesen körülrajzoltról át kell térnünk a folyékonyra, a nem körvonalazottra, hogy az embert, hogy úgy mondjam, egy áramlat eredményeként kell elképzelnünk, amely bizonyos pontokon elidőz; ahhoz tehát, ami mindazonáltal az ember legcsekélyebb része, hozzá kell tegyük a folyadékembert: ha szabad így kifejeznem magam, azt az embert, amelyik már nem tartozik azoknak a törvényeknek a hatálya alá, amelyek alá az élesen körvonalazott testek tartoznak. Ma az anatómiaifiziológiai elképzelések alapján az a szokásos elképzelés alakul ki, hogy ha folyadékot veszünk fel, hogy a szomjunkat oltsuk, és azután ugyanabból a folyadékból egyre többet veszünk fel, akkor ez a folyadék, mondjuk, miután az ember megivott egy pohár vizet, negyedik, ötödik pohár vízként ugyanazon a folyamaton megy keresztül a szervezetben, mint amelyiken az első. De ez nem igaz. Az első pohár víz bonyolult folyamaton megy át, amíg csillapítja a szomjat, a második pohár víz, ha már nem olyan nagy a szomjúság, e nélkül a folyamat nélkül sokkal gyorsabban megy át a szervezeten, mint az első. Egyáltalán nem járja be azokat a bonyolult utakat, mint amelyeket az első járt be, és a második pohár víznél sokkal inkább a folyadékemberben való egyfajta egyszerű továbbáramlással van dolgunk, hogy most csak elnagyoltan fejezzem ki magam.

És így azt kell mondanunk, hogy a valódi ember-megismerésnek először az élesen körülrajzolt szervekkel kell számolnia, de azután azzal is, ami a szervezetben áramlásban van. Persze utalnak erre is, ami áramlásban van, de úgy utalnak rá, hogy a mozgásban levő nedvek, egyáltalán a folyékony konfiguráció az emberi szervezetben csak a dinamika vagy a mechanika törvényei szerint érthető meg. Nem igaz, hogy ez így van, ugyanis abban a pillanatban, hogy a folyadékembert vizsgáljuk, a folyadékemberbe az ember éterteste avatkozik bele.

Csupán az ember fizikai teste az, ami az atlaszokban, anatómiai könyvekben látható anatómiai rajzokra vonatkozik. Itt azonban el fognak tekinteni attól, ami a folyadékáramlás az emberi szervezetben. Az emberi szervezetben a folyadékáramlás nem függ a földi erőktől; földi erők is hatnak rá, de lényegében nem függ a földi erőktől, sokkal inkább azoktól a bolygóerőktől, amelyekről az előadásban beszéltem1. Így azt kell mondanunk, mindaddig, amíg pontosan körvonalazott szervekkel és szervrendszerekkel van dolgunk, csakis a Föld erői vannak figyelembe véve. Abban a pillanatban, hogy azzal van dolgunk, ami kering, legyen ez a tápnedv vagy a már vérben átalakult tápnedv keringése, irányító erőkként nem a földi, hanem a bolygóerőkkel van dolgunk. E dologra még részletesebben visszatérünk. Most csak az alapelvről van szó.

Így a szilárd embert lényegében a fizikai testhez, a folyadékembert az étertesthez rendeltük hozzá. Az emberi szervezetben részt vesz a levegőszerű is, a gázjellegű, mégpedig jóval inkább, mint azt sokan gondolják. Ha a gázszerű alakító, éltető módon jelen van a szervezetünkben, akkor ez teljesen az asztráltesttől függ, úgy hogy például az ember légzését a maga fizikai megnyilvánulásában az asztráltest tevékenységeként kell értelmezni.

És hogy éppen a negyedik embernél, a hőembernél - tehát a fizikai emberről beszélek, aki a fizikai testhez van rendelve, a folyadékemberről, aki az étertesthez van rendelve, a gázszerű emberről, azaz minden gáz- vagy levegőszerű tevékenységről, amely az asztráltesthez van rendelve -, a hőember vonatkozásában egy pillanatig sem kétséges, hogy abban a térben, amit az ember fizikailag elfoglal, sőt még azon kívül is, differenciált hő van. Ha a fül mögött mérik meg vagy a hónaljban, egészen differenciált hőszervezetet találnak. A hőfokok mindenütt különbözőek. Éppen úgy, ahogy azt mondhatják, a máj az emberben egy bizonyos helyen van, úgy arról is beszélhetnek, hogy a bél-szervek egy teljesen pontosan meghatározott helyen vannak; mindkettőnek egészen különböző a hőmérséklete. A máj hőmérséklete teljesen más, mivel a májnak egészen különleges hőszervezete van. Ez a hőszervezet eredetileg az én-szervezethez tartozik. De tulajdonképpen csak most van lehetőségük elképzelni az embert, amennyiben is szilárdként, folyékonyként, gázneműként és hőszerűként magában hordja az egyébként a Földön található anyagokat. A hőszerű irányítása az én-szervezetből történik. Nos azonban, ha valaminek van egy bizonyos hőállapota, akkor ez a hőállapot arra hat, amit az illető hő áthat, és itt jutunk el az én-szervezet valódi állapotához. Az, amit egyébként az én-szervezet az emberi szervezetben tesz, a hőszervezet kerülőútjain történik. Tegyük fel tehát, hogy járok, egyszerűen csak járok. Amikor járok, az én-szervezetemből beavatkozom a szervezetem hő-szervezetébe. Amit ilyenkor a hő olyan mértékben tesz, mint amilyen mértékben a lábamat kitöltik a láb szilárd részeit kitöltő folyadékok, közvetetten ugyan az én-szervezet következménye, de az én-szervezet közvetlenül csak a hő-szervezetbe avatkozik be. Az egész szervezetben, a szilárdban, a folyékonyban, a gázneműben és a hő-szervezetben mindenütt láthatjuk tehát az én-szervezet beavatkozását, de csakis a hő-szervezet kerülőútján keresztül. Az asztráltest beavatkozását is láthatjuk az egész szervezetben, de az asztrál- test közvetlenül csak levegő-szervezetünkbe avatkozik bele és így tovább. A többit már elképzelhetik.

Nos, látják, ezen az úton még valami egészen másra is lehetőség nyílik. Ha elfogadják, amit ma a fiziológia és az anatómia nyújt Önöknek, amit ott olyan szépen lerajzolnak, és a teljes embernek tartják, ha ezt elfogadják, akkor soha nem lesz lehetőségük, hogy ettől az embertől, aki a valóságban nem is létezhet, eljussanak a lélekhez vagy akár a szellemhez. Hol a csudában volna bármi köze is a lelkiekhez vagy szellemiekhez ennek az embernek, melyet a mai fiziológia vagy anatómia ábrázol? Ezért is keletkezett mindenféle, látszólag jól kigondolt elmélet a szellemi-lelkiek és a test kölcsönös viszonyáról. A legszellemesebb, mert a leghülyébb - ez korunkban legtöbbször együtt jár - a pszichofizikai paralellizmus. Azt mondja, a kettő egyidejűleg történik, és egymással párhuzamosan folyik, egyáltalán nem keres hidat. De abban a pillanatban, hogy felemelkednek a szervezett hő-differenciálódáshoz, és a szervezett hő-differenciálódásban az én-szervezet beavatkozását látják, rájönnek: Igen, a hőéterben rögtön elképzelhető, hogy az én-szervezet beavatkozik, mégpedig a hő-szervezet kerülőútján az egész emberbe, egészen az élesen körvonalazott fizikai szervezetig. - A fizikai és lelki ember közötti hidat csak azért nem tudták megtalálni, mert nem vették tekintetbe az emberi szervezet ezen egymásutániságát, amelybe a szellemi-lelki szervezet megint csak beavatkozik. Valójában úgy van ez, hogy ha például félnek, ez az egyszerű lelki tényállás először a hő-természetükre képes hatni. Természetesen nem tudják elgondolni, hogy a félelem átélésének lelki tényállása a tagjaik reszketését okozza, ez elgondolhatatlan, és ezért kell olyasmit kitalálniuk, mint a pszichofizikai paralellizmus. De azt el tudják gondolni, hogy a félelem által megérintődik a hőéterben lehorgonyzott lelki szervezet, és hogy a félelem a hőállapot megfelelő változásában éli ki magát. Ezzel a hő-szervezet áttevődik a levegő légzésére, a folyékony és le, egészen a szilárd emberbe. Csak ilyen módon van lehetőség, hogy hidat verjenek a fizikaitól a lelkiekhez.

Anélkül, hogy belátnák ezt az emberről, sohasem lesznek képesek eljutni az egészséges embertől, az egészséges emberbe való bepillantástól, a beteg emberbe való bepillantáshoz. Mert vegyük az emberi szervezet valamelyik részét, mondjuk, a májat vagy a vesét, amelyek az úgynevezett normális szervezetnél úgy kapnak impulzusokat az én-szervezettől, hogy az én-szervezet ezen impulzusai először a hő-szervezetbe avatkoznak be, majd lemennek az élesen körülrajzolt májig vagy az élesen körülrajzolt veséig és így tovább. Ha ezt megfigyeljük, akkor természetesen fennáll a lehetősége, hogy az én-szervezetnek ez a hő-szervezet kerülőútján keresztüli szokásos beavatkozása intenzívebbé válik, eltér a szokásostól, hogy tehát az én-szervezet erősebb hatást gyakorol a hő-szervezeten keresztül a májra vagy a vesére, ahogyan nem kellene hatnia, és az emberi szervezet berendezkedésében, amelynek meg kell lennie, hogy hathasson benne az én-szervezet, akkor, ha ez a berendezkedés rossznak vagy felőlem akár diszlokáltnak látszik, fennáll a lehetőség, hogy ez az emberi szervezet megbetegszik. Ha ugyanis úgy képzelik el az emberi szervezetet, ahogyan a mai anatómia vagy fiziológia ábrázolja, nem betegedhet meg. Mert honnan is jönne a beteges állapot? A szervezetben valahogy meg kell lennie a lehetőségnek, hogy betegség keletkezzen. Nos, az én-szervezetnek például egy bizonyos módon, erősen kell hatnia a szívre, azaz a hő-szervezet kerülőútján keresztül hatnia a szívre. Ha valamilyen körülmények folytán megtörténik - a külső világban is megtehetik, hogy a hőállapotot nem kívánatos és diszharmonikus módon más helyre irányítják -, hogy az, aminek a hő-szervezet kerülőútján keresztül a szívre kell hatnia, a vesében vagy a májban hat, akkor az történik a szervezetben, aminek történnie kell. Csak éppen eltolódott, és megvan a megbetegedés lehetősége.

Csak akkor jutnak a betegség lehetőségének megértéséhez, ha ilyesmit figyelembe vesznek, különben nem. Azt kell mondaniuk: Minden, ami az emberi szervezetben történik, természeti folyamat. - De a betegség is természeti folyamat. Hol végződik az egészséges folyamat? Hol kezdődik a beteges folyamat, hogyan megy át az egészséges folyamat betegesbe? Ezek a dolgok teljességgel megválaszolhatatlanok, ha megmaradunk a szokásos fiziológiánál és anatómiánál. Csak akkor lesz elképzelésük a betegség lehetőségéről, ha tudják, hogy ami beteg a májban, az egészséges a szívben, az egész embert tekintve ott kell lennie. Mert ha az emberi szervezet nem tudná az én-szervezetből, mondjuk, a hő-szervezetet létrehozni, amelynek a szív környékén van a helye, akkor ez az emberi szervezet nem lenne képes például gondolkodni, érezni. Ha azonban beavatkozik a máj- vagy a veseszervezetbe, akkor innen ki kell űzni, tehát úgymond visszaszorítani az eredeti határai közé. És látják, kedves barátaim, a természetben kint, erre megvannak a szubsztanciák és a szubsztanciális tevékenységek, amelyek szervről- szervre képesek egyszerűen átvenni az étertest tevékenységét, az asztráltest tevékenységét, az én-szervezet tevékenységét. Tehát mondjuk, az én-szervezet helytelen módon avatkozik be a vesébe - mindez ma csak bevezetésként szolgál, a következő napokban szakszerűbben is megtárgyaljuk ezeket a dolgokat -, tegyük fel, a vese én-szervezet túl intenzíven avatkozik be, az Equisetum arvense bizonyos adagolásával lehetőséget adunk a vesének, hogy azt tegye, amit ebben az abnormális, beteg állapotban különben az én-szervezet tesz. Itt van tehát ez, hogy beteg állapotban az én-szervezet beavatkozik a veseszervezetbe, de úgy, ahogyan csak a szívbe kell beavatkoznia, nem ahogyan a vesébe kell beavatkoznia. Olyan tevékenység folyik a vesében, amely nem odavaló, ami azáltal keletkezik, hogy az én-szervezet túl intenzív tevékenységet visz bele. Ezt csak úgy lehet kiemelni onnan, ha mesterségesen viszünk a vesébe olyan tevékenységet, ami megegyezik az én-szervezetnek ezzel a tevékenységével. Ezt vihetik be a vesébe, ha sikerül az Equisetum arvenset a maga funkciójában, a maga tevékenységében, a megfelelő módon a vesébe juttatni. A vesének nagy az affinitása az Equisetum arvenséhez. A tevékenység ugyanabban a pillanatban a vesére irányul, és az én-szervezetet kiemeljük onnan. Ha a beteg szerv beteg azonban a tevékenységét másképpen tudja folytatni, és az olyasmit, mint az én-szervezetet visszaadjuk a saját feladatának, akkor ez az én-szervezet immár gyógyítóan működik. Gyógyító tevékenységre hívhatják fel az ember úgynevezett magasabb részeit, ha kiűzik őket a beteg szervből, és a feladatukba illesztik őket. Akkor ez a rész reaktív erővel hat, amely a beteg szervre ténylegesen gyógyítóan hatva lép fel. Ha azonban be akarnak hatolni ezekbe a létező erőkbe, ha meg akarják ismerni az emberi szervezetet a kozmosz berendezkedéséhez, és az embert a Földön körülvevő három természeti birodalom berendezkedéséhez fűződő kapcsolatával, akkor másmilyen természettudományra van szükség, mint az, amit ma gyakran űznek.

Szeretnék bemutatni egy példát. Mindnyájan ismerik a hangyabolyt. Tudják, hogy a hangyákból hangyasavat lehet kinyerni. Ma úgy beszélnek a hangyasavról, ahogy egy vegyész, felőlem akár egy gyógyszervegyész beszélhet, de nem tudják a következőket. Nem tudják például, hogy ha egy erdőben egyetlen hangya sem végez munkát, borzasztó károsodást jelent az, ami a gyöktörzsben satöbbiben és egyáltalán elkorhad. Borzasztóan károsítja a Föld fejlődését. A Földet úgymond az elkorhadt szerves maradványok teszik tönkre. De képzeljék el - most csak bevezetésképpen, vázlatosan elmondva -, hogy az a fa, amelyben már nincs vegetáció, amely, mondhatni, egyfajta ásványi állapotba ment át, elporlad, elkorhad. Azzal, hogy a hangyák dolgoznak, az erdő területén mindig rendkívül magas potenciában hangyasav van a talajban és a levegőben. Ez a hangyasav, áthatja az elkorhadt dolgokat, és az, ami a hangyasav tevékenysége és az elkorhadt dolgok közötti összefüggésből keletkezik, megmenti a továbbfejlődést, mert a por nem száll el a világmindenségbe, hanem anyagot adhat le a Föld továbbfejlődéséhez. Így tehát, azok az anyagok, amelyek látszólag csupán a rovarok vagy más állatok kiválasztott anyagai, ha helyesen ismerjük fel a funkciójukat, ténylegesen a Föld továbbfejlődésének megmentői.

Látják, a szubsztanciák olyan vizsgálata, ahogy ma a vegyész végzi, soha nem vezet oda, hogy megismerjék a szubsztanciák világfeladatát. De a szubsztanciák világfeladatának megismerése nélkül lehetetlen azoknak a szubsztanciáknak a feladatát megismerni, amelyek bejutnak az emberi bensőbe. Ami a hangyasavval kint, a természetben egészen észrevétlenül történik, az történik folyamatosan a hangyasavval az emberi szervezetben. Így már egy másik előadásban hangsúlyozhattam2: az emberi szervezet rá van utalva arra, hogy mindig bizonyos mennyiségű hangyasav legyen benne, mivel a hangyasav állítja újra elő az öregedési folyamatban egyébként elpusztuló anyagokat. Nos, arról lehet szó, hogy bizonyos esetekben megállapítsuk, az ember szervezetében túl kevés hangyasav van. Azt kell tudni, hogy a különböző szervekben különböző mennyiségű hangyasav van. Nos tehát, arról van szó, hogy kiderítsük, az ember egyik szervében túl kevés a hangyasav. Azután az a fontos, hogy ellássuk a szervezetet ezzel a hangyasavval. Lesznek olyan esetek, amikor a hangyasavval való ellátás semmit sem használ, más esetekben nagyon is sokat használ. Van olyan eset, hogy a szervezet közvetlenül védekezik a hangyasavval való közvetlen ellátás ellen, de ha megnöveljük az oxálsav-tartalmát, nagyon hajlani fog rá, hogy az oxálsavból maga állítson elő hangyasavat. Azokban az esetekben, ahol hangyasavval nem jutunk előre, gyakran szükséges egy oxálsav-kúra beállítása, mert az oxál- savból az emberi szervezetben hangyasav lesz. Ez csak utalás arra, hogy mennyire nem elég a pontosan körvonalazott szerveket megismerni, hanem fontos a nedv- és folyadék-folyamat ismerete is, mégpedig úgy kint a kozmoszban, mint az emberi szervezeten belül, mégpedig minden részletében.

Látják, vannak bizonyos folyamatok kint a természetben, amelyeket az ember idéz elő: ezeket meg lehet figyelni, ám a természettudományos magyarázattal nem lehet megismerni teljes jelentőségüket.

Egy nagyon egyszerű jelenséget szeretnék bemutatni Önöknek. A déli területeken vannak fügefák. Vannak olyan fügefák, amelyek mindenekelőtt vadfügét teremnek, és olyan fügefák, amelyeken a különösen kedvelt, édes füge terem. Az emberek elég körmönfontak az édes füge létrehozásában. A következőt teszik: egy bizonyos darázsfajtát rábírnak, hogy a petéit egy fügébe rakja le, egy szokásosan termett fügébe. Így a darázscsírából darázskukac lesz, amely bebábozódik. Ezt a folyamatot szakítják meg az emberek, és a fiatal darázsfajtát rábírják, hogy másodszor is lerakja a petéit. Ezen a módon, hogy másodszor is peték lerakása történik az ugyanabban az évben létrejött darázsgeneráció által, jelentős édesség keletkezik a fügében. Délen úgy csinálják az emberek, hogy először fogják a már majdnem érett fügéket, és két fügét hánccsal összekötnek, és az ágra akasztják. A fügét megszúratják a darázzsal, és attól, hogy már levágták, a gyümölcs érése nagyon felgyorsul. Így az első darázsgeneráció is nagyon gyorsan kifejlődik, átmegy a másik fügébe, ami nincs leszedve, és megédesíti azt.

Ez a folyamat nagyon fontos, kedves barátaim, mert magán a természeten belül, a folyamatos füge-szubsztanciában összesűrítve ugyanaz megy végbe, mint elnyújtva, amikor a darázs, vagy felőlem akár a méh, kiszedi a virágból a nektárt, behordja a méhkasba, és mézet állít elő. Az, ami a méheknél elnyújtva megy végbe a virágokból felszívott nektártól a méz előállításáig a méhkasban, az a fügében magában játszódik le. Amikor a déli emberek ezt a folyamatot előidézik, akkor a fiatal darázsgenerációval megszúratott fügében méztermelő folyamatot indítanak el. Ebbe a fügébe, amit a fiatal generáció megszúr, méztermelő folyamat kerül bele. Itt két természeti folyamat átalakulását látják, amelyek közül az egyik elnyújtva zajlik le, amikor a méhek a távoli virágból hordják a nektárt, és abból a méhkasban mézet állítanak elő. A másik ugyanazon a fán játszódik le, ahova a két fügét felakasztották, amelyek gyorsabban érnek, gyorsabban keletkezik a darázsgeneráció, és megszúr egy másik fügét. Mivel a többi fügét megszúrják, mindenütt édes füge jelenik meg. Tulajdonképpen az ilyen folyamatokat kellene tanulmányozni, mert ezek a szóba jövő természeti folyamatok. Az emberben olyan folyamatok zajlanak le, amelyekről a mai fiziológiának és anatómiának egyszerűen fogalma sincs, mert nem terjesztik ki a vizsgálataikat az olyan természeti folyamatokra, mint amilyeneket most leírtam. Fontos, hogy éppen a finomabb folyamatokat figyeljük meg a természetben, akkor juthatunk az ember valódi megismeréséhez.

De mindehhez a természet iránti valódi belső érzék tartozik, képesnek kell lenni együtt látni a hőt, a levegőáramlatokat, a levegő felmelegedését, a levegő lehűlését, a napsugarak szerepét a levegő felmelegedésében és a levegő lehűlésében, a légköri vízpárát, a reggeli harmat csodálatos játékát minden növényen, a csodálatos folyamatokat, amelyek mondjuk, egy gubacsban zajlanak le, amely ugye egy darázsszúrás és egy petelerakás útján keletkezik. Mindezt azonban makroszkopikus3 pillantással kell tudni vizsgálni. Ehhez kell a természet iránti érzék. És egész biztosan nincs meg a természet iránti érzék, ha mindent a mikroszkópiában nyert preparátumok bezártságától tesznek függővé, ahogy ez a mai vizsgálatoknál történik. Akkor egyszerűen kiveszik a dolgot a természetből. Látják, ez egy borzasztó illúzió. Mit akarnak tulajdonképpen a mikroszkópos vizsgálatokkal? Azt akarják látni, amit a szokásos szemmel nem lehet. Azt gondolják, hogy amikor a tárgyat óriásira nagyítják, ugyanolyan a hatása, mint a legkisebben. De egészen hamis tárgyat néznek, egy valótlan tárgyat néznek. A mikroszkópiának csak akkor van értelme, ha van annyi érzékük a természet iránt, hogy miután a mikroszkópban megfigyelték a tárgyat, képesek belsőleg megváltoztatni a megfelelő legapróbb részletig. Akkor egészen más lesz a dolog; akkor valami egészen mást látnak. Ha egy dolgot felnagyítva látnak, akkor képesnek kell lenniük azt önmagukban, egyszerűen saját bensőségességük által újra lekicsinyíteni. Ezt általában nem teszik meg. Többnyire fogalmuk sincs arról, hogy a természeti tárgyak nagyságviszonya egyáltalán nem viszonylagos. A relativitáselmélet valami nagyon szép és nagy dolog, a legtöbb területen kikezdhetetlen. Na, de az emberi szervezet! Három éve részvettem egy professzori vitán. Az emberek egy kicsit sem értették, amikor azt mondtam nekik, hogy az emberi szervezet nem lehet például kétszer akkora, mint amilyen, nem létezhetne; a nagysága nem viszonylagos, hanem a kozmosz által abszolút meghatározott. És normális feletti méretnél, mint egy óriásnál, vagy normális alattinál, mint egy törpénél, már beteg állapotokba kerülünk bele. És így azt kell mondani, ha valamit a mikroszkópban látunk, akkor először hazugságot látunk, és képesnek kell lennünk ezt lekicsinyíteni a valóságra. De csak akkor tudjuk a valóságra redukálni, ha megvan az érzékünk az iránt, ami kint, a természetben történik.

Fontos, hogy pillantást vessünk olyasvalamire, mint a méhkas, és megtanuljuk, hogy az egyes méh buta. Vannak ösztönei, de buta; azonban az egész méhkas rendkívül bölcs. Látják, megint nagyon érdekes megbeszélés volt fent, a munkásokkal, akiknek normális időkben hetente két előadást tartok. A méhek birodalmát beszéltük meg4, és felmerült egy nagyon érdekes kérdés. A méhész nagyon jól ismeri ennek a jelentőségét. Ha a méhraj szereti a méhészt, és az megbetegszik vagy meghal, akkor az egész méhraj ténylegesen megzavarodik. Ez így van. Az egyikük, aki igazán a jelenlegi nézet szerint gondolkodott, azt mondta: De a méh nem lát olyan jól, egyáltalán nincs elképzelése a méhészről, hogyan keletkezhet akkor az összetartozás érzete? És még tovább menve. Tegyük fel, a méhész idén ellát egy méhkast, a következő évben pedig egy teljesen más méhraj van benne, teljesen kicserélődött, a méhkirálynőt kivéve csupa fiatal méh van benne. Hogyan keletkezzen akkor az összetartozás érzete? - A következőket válaszoltam: Aki ismeri az emberi szervezetet, az tudja, hogy az emberi szervezet bizonyos időszakonként minden anyagát kicseréli. Tegyük fel, valaki megismert ma egy embert, aki Amerikába megy, és tíz év múlva visszajön. Egészen más embert fog látni, mint akit tíz éve megismert. Minden anyaga ki van cserélve, egészen más ösz- szeállítást talál. Itt ugyanaz van, mint a méhkasnál, ahol kicserélték a méheket, de megmarad a méhkas és a méhész közötti összetartozás. Ez az összetartozás azon alapul, hogy hatalmas bölcsesség él a méhkasban, nem csak egyes méhek ezen kupacát jelenti, hanem a méhkasnak tényleg valódi, saját lelke van.

Ez az, amit az embernek be kell fogadnia a természet iránti érzékébe, azt a szemléletet, hogy a méhkasnak lelke van. Így másba is át tudjuk vinni az ilyen szemléletet, amit a természet iránti igazi, valódi érzék hordoz. És csak ilyen megismeréssel, amit a természet iránti érzék hordoz, amely nem csak mikroszkópozni, hanem makroszkópozni is képes, ha szabad ezt a kifejezést használnom, jutunk el az egészséges és a beteg emberhez. Ezt fogjuk tenni az elkövetkező napokban, különösen arra való tekintettel, amit az orvosi tanulmányok és az orvostudomány erkölcsének neveznék. Ezt tesszük a következő napokban.