"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A gyógyítás művészetének elmélyítése (4)

3. --

[Az egyes szervrendszerekben kiegyenlítődnek a földi és a periférikus anyagok erői. A fej vizsgálata ebből a szempontból, súlytalansága és statikus nyugalmi állapota. Kozmikus és földi erők a koponyában és a csontváz többi részében, a szén- és foszforsavas mész fontossága. A szubsztanciák mint kozmikus képzési folyamatok és a kozmikus lény viselkedése velük szemben. Az ólom-folyamatot meghaladó erők speciális vizsgálata. A magnézium-folyamat jelentősége, a ritmikus szakaszok, amelyekben más értelme van a folyamatnak. Az antimon és a szén-folyamat átalakulásainak tanulmányozása időrendben, a kozmikus és éteri kialakulás folyamata szerint.]

Dornach, 1924. január 4.

Közlöm Önökkel, hogy holnaptól úgy csináljuk a dolgot, hogy meggondolják, milyen kérdéseket tennének fel szívesen, azután ideadják vagy felírják nekem ezeket a kérdéseket, hogy minden Önöktől eredő kívánságot figyelembe vehessek az előadásokon, szóba kerüljön minden, amit szeretnének.

Nos, ma szeretnék még valamit elmondani Önöknek, ami közvetlenül kapcsolódik a tegnapi és tegnapelőtti vizsgálódásainkhoz magáról az emberről és kapcsolatáról a világhoz. Itt, az ember antropozófiai megfigyelése során ne hagyjuk zavartatni magunkat azoktól, akiknek a mai tudomány alapján van mindenféle nézetük az emberről, akiknek tulajdonképpen nincs is nézetük az emberről, és semmit sem ér, ha megpróbálunk a lehető legkevésbé eltérni a mai általános dolgoktól. Mert amiről szó van, az az, hogy az igazság a nagy és fontos tényekben egészen lényegesen eltér a ma szokásostól. És ezért annak, aki ma az igazságra törekszik, bátornak kell lennie, hogy jónéhány olyan dolgot lásson be, amit a jelenlegi tudomány egyenesen rendkívül abszurdnak tart. Ha valóban gyógyítani akarnak, azaz úgymond azok közé akarnak keveredni, akik ma a külső világból gyógyítanak, akkor mégis szükséges, hogy - nem itt, hanem egyébként - olyan módon, amit még elmondok, foglalkozzanak ezzel, a ma külsődleges tudománnyal. Különben az igazság birtokában meglehetősen kábultan járkálhatnak a mai tévedések közepette.

Ma úgy veszik azt, amiről szó van, mintha az embernek csak a Földön meglevő hetven-nyolcvan anyaggal11 lenne dolga, bizonyos erőkkel, amelyek ezek között az anyagok között hatnak, húzó- és taszítóerőkkel és így tovább, olyan erőkkel, amelyek bizonyos egyenértékű számok, atomsúly-számok stb. által hatnak. Ezzel bizonyos, úgynevezett természeti törvényekhez jutnak, amelyekkel áttekintést próbálnak nyerni afölött, hogy az anyagok hogyan alakulnak ki12, hogyan válnak természeti törvényekké, és aztán fantomképet alkotnak arról, hogy milyen is az ember, aki különböző erőkből alakult ki, amelyek eredetét az anyagokban keresik és így tovább. De ez nem így van. Az ember sem az egész alakjában, sem a táplálkozási és növekedési folyamatait fenntartó erőkben egyáltalán nem pusztán a földi anyagokból kiinduló hatások alatt áll. Már az étertest vizsgálatakor láttuk, hogy ez nagyon is olyan erők befolyása alatt van, amelyek a perifériáról, a kozmoszból áramlanak be. Ha csak ezt a kétfajta erőt vizsgálják meg, a Föld anyagaiból eredő erőket és a perifériáról eredő erőket, már elfogadták, hogy minden szerv számára szükséges ennek a kétfajta erőnek a kiegyenlítése, az egyensúlya, a harmonizálása. Az egyes emberi szervrendszerek valóban jelentősen különböznek egymástól abban, ahogyan ezt az egyensúlyt létrehozzák.

És vizsgáljuk meg ebből a szempontból az emberi főt, az emberi fejet. Először is arra kell felhívni a figyelmet - azokban az előadásokban, ahol ilyesmi szóba került, már többször felhívtam erre a figyelmet -, hogy a nehézségi erő, a súly, amit figyelembe kell venni minden földi testnél, figyelembe kell venni az összefüggését, hogy az emberi agy súlya tulajdonképpen nagyrészt kiküszöbölődik, ugyanis az élesen körvonalazott agy az agyvízben úszik. Így azt mondhatjuk: az agyvízben, amely tulajdonképpen a gerincvelő-csatornában cirkulál lefelé, ebben az agyvízben úszik az agy. Ha megmérjük az agyat, a súlya 1300-1500 gramm. De az emberben nem nyom ennyit, legfeljebb 20 grammot. Miért van ez? Mert az agyvízben úszik, és az archimédeszi törvények szerint minden test annyit veszít a súlyából, mint amennyi az általa kiszorított folyadék súlya. A folyadékban az agyra felhajtóerő hat, így a súlyából tulajdonképpen csak 20-25 gramm marad. Ezzel fejt ki nyomást lefelé. Ha a teljes súlyával fejtene ki nyomást lefelé, akkor az agy alatt nem lehetne érrendszer. Mindent összenyomna. Így azt mondhatjuk: tényleg úgy van, hogy megfosztották a súlyától, mint földi tulajdonságától. Az agyunkkal nem a súly földi tulajdonságával élünk, hanem azzal, ami a Földtől el akar távolítani, a felhajtóerővel, ami a földi nehézkedéssel ellentétesen hat. Legfeljebb 20 grammal van az agy a földi súlynak alávetve. A fejünket tekintve csak nagyon csekély erővel vonz a Föld.

Ez az egyik dolog. Ebből láthatjuk, hogy az emberi szervezet nagymértékben eltünteti az agy földszerűségét. Az emberi szervezet berendezkedése olyan, hogy a földi erők egyszerűen eltűnnek. De ez még nagyobb mértékben is fennáll. A felhajtóerőt jól ismeri az emberiség az archimédeszi elvből, pedig a műszaki életben nem mindig veszik figyelembe. Különben nem történnének olyan dolgok, mint az olaszországi víztározó elsivatagosodása13, ahol egyszerűen műszaki hibát követtek el, mert nem ismerték fel az archimédeszi elvet a maga teljességében. Nem tudom, hogy vajon belátja-e ezt az emberiség, de a feljegyzett leírásokból nagyon egyértelműen kivehető. Az emberek azokat a törvényszerűségeket tekintik igaznak, amelyek éppen megfelelnek. Azokat a törvényszerűségeket, melyek éppen nem felelnek meg, figyelmen kívül hagyják.

Nos, nem csupán az érvényes az emberi fejre, hogy az emberi fej egész belső kialakítása, a súly eltűnik, hanem még más is van az emberi légzési folyamat különleges kialakítása folytán, bizonyos, a belégzés és a kilégzés között lejátszódó statikus viszonyok által. Az a helyzet, hogy a lélegzetvétel, ami úgy történik, hogy belélegzünk, bizonyos módon megszakad, amikor belélegzünk, és hogy a kilégzéskor bekövetkező ellenlökés hasonlóképpen történik. A kettő hasonlóan viselkedik, mint a nehézkedés és a felhajtóerő. Így az a különös, hogy amikor megyünk, valójában a fejünk statikus viszonyait tekintve, a fejünket, az agyunkat nyugalomban hagyjuk. Ahogy a víz felhajtóerejével nem hagyjuk, hogy súlyos legyen, ugyanaz vonatkozik a belső viszonyaira, amikor megyünk. És ez nem csak a járásra érvényes, hanem különös módon főleg arra a mozgásra is, amit a Földdel együtt hajtunk végre. Ezt csak a testünk többi részével hajtjuk végre, az agyunkkal nem; az agyunk számára folytonosan megszűntetjük. Így az agynál az 1500 gramm súlyból mindig csak 20 gramm marad meg. Ezenkívül az a helyzet, hogy ha az agyunkat ugyanolyan gyorsan mozgatjuk, mint a testünk többi részét, akkor valójában nyugalomban marad. Nehezebb elképzelniük, hogy valami, ami látszólag mozgásban van, a valóságban nyugalomban van, mint ahogy el tudják képzelni, hogy valami, amire a nehézkedési erő hat, tulajdonképpen nem nehéz. De ez mégis így van. Az ember belső szervezete számára a fej olyan, mintha folyamatosan nyugalomban lenne, minden erő kölcsönösen kiegyenlítődik, csak lefelé létezik egy 20:1500 arányú nehézkedési erő, és előre egy egészen csekély mozgatóerő hat. De a mozgás nagy része kiegyenlítődik. Így azt mondhatjuk, az emberi fej - a belső átélését tekintve - a szervezetben olyan, mint az ember, aki az autóban nyugodtan ül, egyáltalán nem mozog; az autó mozog, és az ember mégis előrehalad. Az emberi fej úgy éli meg, ahogyan akkor élné meg, ha nem lenne súlya. Megszünteti a mozgékonyságát, amikor az ember mozog, és amikor a Föld mozog az emberrel.

A fej emberi szerve tehát valami egészen különleges, amikor kizárja, száműzi magát mindabból, ami a Földön történik. A Föld csak kevéssé vesz részt a fej bármilyen tevékenységében. Ezzel szemben ez az egész emberi fej a kozmosz másolata. Ami az emberi fej, a kozmosz másolata, valóban a kozmosz képmása, a lényében ténylegesen semmi dolga sincs a Föld erőivel. A belső agyképződés tehát a kozmosz erőit utánozza, és olyan a belső agykialakításunk, hogy a formájára nem valami földi a magyarázat, hanem a kozmosz alapján kell magyaráznunk. A Föld csak annyiban hat, amikor - most csak nagyjából fogalmazom meg, de meg fognak érteni - lefelé áttöri a kozmikus képződést, és beilleszti az emberbe mindazt, ami csak a Föld felé irányul. Ezt nagyon könnyen megfigyelhetik egy csontvázon. Ha leveszik az emberről a koponyát, akkor elveszik azt, ami kozmikus másolat, és egyelőre az marad, ami már csak félig kozmikus, a bordák elrendeződése, de az már földi befolyás alatt áll. Ha a csontvázon megnézik különösen a láb csöves csontjait, a kar csöves csontjait: ezek tisztán földi képződmények. Nézzék meg a csontvázon a gerincvelő-csigolyákat, a durva gerinccsigolyákat, amelyeken a bordák ülnek. Be kell látniuk, hogy ez a kozmosz és a Föld közötti egyensúlyi állapotból keletkezett. És nézzék meg a fejet, ahol a kozmosz egy földi dolgot megfosztott a lehetőségtől, hogy saját magát alakítsa ki, a koponyatető formája is olyan, hogy ez a forma a kozmosz másolata. Így kell valójában tanulmányozni az emberi formákat.

Ha így tanulmányozzák az emberi formákat, és azonkívül tudják, hogy belső átéléséhez a fej éppen lágyrészeinek képzését, folyadékainak képzését tekintve tulajdonképpen a kozmoszt képzi le, akkor azt kell mondaniuk, hogy a mai leírásokban megjelenő anatómia és fiziológia tulajdonképpen mind olyasmi, amiről nem beszélhetünk valóságként, mert ezek nincsenek tudatában annak, hogy olyasmiről van szó, ami kozmikus befolyás alatt áll.

Azt mondtam, vannak olyan erők, amelyek a perifériáról hatnak, mintha minden oldalról érnék az emberi fejet. De nagy különbség, hogy amikor ezek az erők érkeznek, akkor a Hold tartja fel, vagy a Nap tartja fel, vagy a Szaturnusz tartja fel ezeket. Ezeket a periférikus erőket módosítja, hogy vannak bizonyos csillagok. Tehát nem mindegy, milyen irányból érkeznek ezek az erők. A hatásukat lényegesen módosítja az a hely, ahol valamilyen csillagképet látunk. A nagyon régi időkben ez a gondolat, ma már csak dilettáns módon, az ősi asztronómia alapját képezte. Manapság a meglévő tényekből senki sem jut el az elképzelésig, hogy milyenek is a dolgok a valóságban. Amit mondtam, nagyon fontos ahhoz, hogy belássuk, tulajdonképpen milyen képződmény az ember. Mert abban, hogy az ember a fejében egészen a kozmoszhoz tartozik, hogy abban, amit a lábában a csöves csontok jelentenek, csak a Földhöz tartozik, egészen a szubsztanciákig menően egyben az is kifejeződik, ami a képzőerőkben rejlik. Vegyük az emberi csontrendszert: tudják, hogy abban az van, ami azután szénsavas mészként jelenik meg. De van még foszforsavas mész is, mindkettő nagyon fontos a csontfelépítéshez. A szénsavas mésszel kapja meg a csont azt a tulajdonságát, hogy a Földhöz tartozik. Ha a csont szubsztanciáját egyáltalán nem hatná át a szénsavas mész, a Föld nem jutna el a csonthoz. A szénsavas mész adja a Föld számára a szubsztanciális támadáspontot, hogy a saját képzőerői szerint alakítsa a csontot. A foszforsavas mész képzi a kozmosz támadási pontját a csont alakításához. Ha tehát van egy olyan csöves csontunk, mint az emberi combcsont, akkor ennek a combcsontnak nem lehetne meg a kiterjedése fentről lefelé, ha ezt nem közvetítené a szénsavas mész. De nem lenne meg a combnyak, ha ezt nem közvetítené a foszforsavas mész. Ezen mit sem változtat az a tény, melyet az anatómusok ellenvetésként hoznak, hogy a csöves csontban és a combnyakban lényegében nem különbözik a foszforsavas és a szénsavas mész mennyisége. Először is, finomabb vizsgálat esetén ez nem teljesen igaz, különbözőek, de ezeknél a dolgoknál még valami számba jön. Az egész emberi szervezet arra szolgál, hogy felépítő és leépítő folyamatai legyenek. Olyan folyamatai, amelyekből valami felépül, és olyan folyamatai, amelyekben az, ami a felépüléshez nem használható, kiválasztódik. Az ilyen felépítő és leépítő erők közötti egyik legnagyobb, magukban a szubsztanciákban meglevő különbséget például a fluornál állapíthatják meg. A hétköznapi anatómus azt mondaná: a fluornak szerepe van a fogak felépítésében, megtalálható a vizeletben is, tehát fluor van itt is, ott is. Nem erről van szó. A fluor a fogak felépítésében pozitív szerepet játszik; fluor nélkül nem alakulhatnának ki a fogak. A vizeletben az a fluor található, ami kioldódott, aminek le kell épülnie. Fontos, hogy különbséget tegyenek, hogy valami az egyik helyen kiválasztódik, és azért képződik, vagy abszolút szükséges a felépítéshez. És így van ez. Ha van egy olyan darab csont, ami lényegében a kozmoszból képződött, akkor a foszforsavas mész a felépítő. Egy másik csontrészben a foszforsavas mész kiválasztott anyagként található. És fordítva: a csöves csontnál a szénsavas mész felépítő, és üledékként aszerint a rész szerint választódik ki, amelyik a kozmoszból képződött. Azt kell mondanunk, sohasem az a fontos, jelen van-e valamilyen anyag, hanem az a fontos, milyen utat tesznek meg ezek az anyagok, mi a jelentőségük a szervezet valamely helyén.

Egyszer úgy próbáltam meg a barátainknak szemléltetni ezeket a dolgokat, hogy azt mondtam: Tegyük fel, reggel kilenckor sétálni megyek, és látok két embert, amint nyugodtan üldögélnek egy padon. Délután háromkor ismét arra megyek. Az emberek ismét nyugodtan ülnek ott. Ha ezt a két tényt konstatálom, semmit sem tettem, mert úgy lehet: az egyik ember vihetett magával vajas kenyeret, és kilenctől háromig ülve maradt, a másik elment, megtett valamilyen utat, és csak három előtt ült vissza. Az egyik kipihent, a másik borzasztó fáradt. A belső felépítésük lényegesen eltér egymástól. Ezek után nem az lesz a fontos, hogy az egyik vagy a másik ember ott van-e, hanem az: mit csinált, milyen utat tett meg a létben, hogy eljusson erre a helyre. - És így az ember megértése szempontjából alapjában véve mindegy, hogy egy szervben milyen anyag van. Azt kell tudni, hogy került oda, felépítő vagy kiválasztott anyagként van-e ott, akkor lehet csak megérteni az embert. Ha ezt a folyamatot nem tudjuk helyesen szemügyre venni, soha nem találjuk meg az átmenetet az emberi szervezet számára szükséges anyag minőségétől a gyógyszerhez. Csak majd ha erre képesek vagyunk, akkor jövünk rá, hogy az anyagok eloszlása a kozmoszban ténylegesen egészen más, mint általában hisszük.

Van egy feltűnő tény, amire csak öt vagy hat évszázada nem gondolnak, hogy úgy vélik, az emberi szervezetben bizonyos analitikus folyamatokkal ki lehet mutatni a vasat. Ezek a folyamatok olyanok, hogy azt mondhatjuk: az emberi szervezetben, a vérben vas van. De hiába próbálnánk meg ólmot kimutatni az emberben, ha a szervezet normális. Nos, az ólmot tulajdonképpen csak ólomércként ismerjük, valamint ott, ahol durva darabokban fordul elő. De minden fém, ami durva darabokban található Földünk szubsztanciájában, egykor, ősalakjában a Szaturnuszon, a Napon és így tovább, egészen illékony, sőt hőéteri állapotban, mint oldott, illékony, hőéteri állapot volt meg. Nos az ember, természetesen más formában, lényében már az ősi Szaturnuszon létezett. Végigcsinálta mindazokat a folyamatokat, amelyek során például a vas egészen illékony, finom eloszlású, hőéteri állapotból olyanná vált, mint amilyen ma. Végigcsinálta, ahogy a világ kialakult és így tovább. A sajátságos az, hogy az ember a vassal, a magnéziummal szemben úgy viselkedett, hogy ezeket az anyagokat felvette a saját képződésébe. Az ólmot meghaladta. A magnéziummal szemben tehát úgy viselkedett, hogy a magnézium-folyamatot összekapcsolta a saját folyamatával. Az ólommal szemben úgy viselkedett, hogy elmenekült az ólom-folyamattól, kiválasztotta magából, így a magnéziumra vonatkozóan azt látjuk, hogy az emberben ugyanazok az erők működnek, mint amelyek a magnéziumban kint. Az embernek belsőleg meg kell haladnia ezeket. De az ember az ólomfolyamatot meghaladta, mielőtt lezárta volna magát a bőrével, amikor még átalakuló képződmény volt, amely egy volt a kozmosszal. Így még ma is benne van ez a győzelem, az ólomfolyamat kiválasztása. Benne vannak a magnézium felépítő erői, benne vannak az ólomfolyamatot kiválasztó erők.

Tulajdonképpen mit is jelent ez? Csak azt kell tanulmányozniuk, mi lesz az emberi szervezettel, ha ólommérgezése van. Törékeny, szklerotikus lesz. Ezért azt mondhatjuk: az emberi szervezet nem viseli el az ólmot. Ha ólommérgezés lép fel, akkor tehát az ólom benne van az emberi szervezetben. A szervezet mindazonáltal elkezdi leküzdeni az ólomszubsztanciában levő folyamatot - a szubsztanciák mindig folyamatok. Az ólom a szerves folyamatban terjed szét; a szervezet összeszedi magát, megpróbálja kiűzni az ólmot. Ha képes erre, meggyógyul. Ha az ólom az erősebb, nem gyógyul meg. Az emberi szervezetben fellép az ólommérgezésnél ismert bomlási folyamat, mert az emberi szervezet csak az ólomfolyamatot meghaladó folyamatokat viseli el. Nem lehetnek benne az ólomszubsztanciát képző erők.

Ha utánanézünk, hogy mit nyer az ember azzal, hogy nem viseli el magában az ólmot, a következőkre jutunk. Látják, az ember először is érzékelő lény. Érzékeli a körülötte levő dolgokat, és aztán elgondolkozik e dolgokról. Mindkettőre szüksége van. Észlelnie kell a dolgokat, hogy kapcsolatba léphessen a világgal. Gondolkodnia is kell, vissza kell fognia az érzékelését, és a visszafogás által kialakítania az önállóságát. Ha csak érzékelnénk, feloldódnánk a külső szemlélődésben. Azonban csak azzal válunk személyiséggé, individualitássá, hogy eltávolodunk a dolgoktól, elgondolkozunk rajtuk. Így nem oldódunk fel a dolgokban. És ha tanulmányozzuk az étertestet, találunk benne egy központot, mely az ólomerőket elhárítja. Ez a központ nagyjából ott található, ahol a haj forgót képez. Itt sugároznak ki az ólmot meghaladó erők. Mindenhonnan besugároznak a szervezetbe, hogy az ólomképző erők be ne juthassanak a szervezetbe. Az ólmot meghaladó erőknek, amelyeket a test alakított ki, az a nagy jelentősége, hogy ezek teszik azt, hogy amikor erre a krétára ránézek, nem tart fogva a kréta egyszerű szemlélése. Különben azonosítanám magam a szemlélt dologgal. Önállóvá válok, megbénítom a megfigyelést, de ezt ugyanazokkal az erőkkel teszem, mint amelyek az ólmot meghaladják. Így az ember ezeknek az ólmot meghaladó erőknek köszönheti, hogy belsőleg zárt személyiség lehet. Az ólmot meghaladó erőknek köszönheti az ember, hogy el tud különülni a világtól.

Úgy van ez, hogy ha figyelembe veszünk egy bizonyos összefüggést, amit mindjárt megemlítek, akkor igencsak feltűnhetnek ezek az emberben levő erők, és a meglétük, amelyeknek nem csak fizikai-éteri jelentőségük van, hanem lelki-erkölcsi is. Amit mondani akarok: az ember felvesz magába bizonyos fémtesteket, amelyeket összekapcsol a saját testi szervezetével, más fémtesteket pedig meghalad; ezek csak elhárító, meghaladó folyamatokként vannak meg benne. Nos, miből ered ez, hogy hosszú fejlődése alatt, a Szaturnusz-korszaktól, a Napkorszaktól és így tovább, az ember bizonyos, kint keletkezett szubsztanciákat kiválasztott magából, másokat csak felvett? Ebben a kiválasztásban rejlik egyidejűleg az, hogy az ember fel tud venni magába bizonyos önálló erkölcsi erőket. Úgy van ez, hogy ha az ember például hajlamos lenne arra, hogy ólomképző erői legyenek, akkor azt gondolhatnánk, hogy az ember mostani szervezetének ugyan nincs most szüksége ólomra, de ha lennének ólomképző erői, ha ugyanúgy lenne benne az ólom, mint most a vas, akkor az embernek - az ólomnál így van ez - félig morális tulajdonságai lennének az ólom miatt, akkor az embernek, ma betegesnek neveznénk, beteges affinitása lenne a világ külső tisztátalanságaihoz. Az ember szívesen keresne erős szagú, büdös anyagokat, és ezeket szaglászná, hogy feloldódjon bennük. És ha van olyan gyerek, akin megfigyelhető, ahogyan előfordul a gyerekeknél, hogy ilyen perverz tulajdonsága van - vannak olyan gyerekek, akik szívesen keresnek meg mindenféle büdös dolgot, például petróleumot szagolgatnak -, akkor ennek mindig az az oka, hogy nincs meg a vér ólmot elutasító tulajdonsága. Ilyenkor klinikai vagy akár gyógyszeres úton kell megpróbálni előhívni az ólomnak ellenálló erőt. Vannak olyan kezelési módok, amelyekkel lehetséges előhívni az ólomnak ellenálló erőt; ezekről még beszélni fogunk.

Maradjunk annál az anyagnál, amelyik szerepet játszik az emberi szervezetben, a magnéziumnál. Itt különösen érdekes dolgot tanulmányozhatunk. Pedagógiai téren ismételten felhívtam a figyelmet arra, hogy a fogváltásig tartó első életszakaszt élesen el kell különítenünk az összes utána következőtől. Aztán a következő szakasz az, amely a nemi érettségig tart. Nos, a dolog úgy áll: ahogy a fluor szükséges a fogképződéshez, úgy a magnéziumra is szükség van. De a fogképződés nem csak a szájban, a felső és alsó állkapocsban történik, hanem az egész szervezet részt vesz benne, a magnézium-folyamat az egész emberi szervezetben játszódik le. És a fogváltásig ez a legeslegfontosabb az embernek. Utána, a fogváltás után nincs akkora jelentősége a magnéziumnak, mint korábban, mert az emberben levő magnéziumerők megkeményítik a szervezetét. Magába zárják a szervezetét, és azt mondhatnám, az emberi szervezet konszolidációjának a befejezése, az erőknek és anyagoknak ez a magába tagozása befejeződik a fogváltással, amikor megkapja második fogait. Addig azonban a magnézium felhasználása a legnagyobb jelentőségű az emberi szervezet számára.

Nos, az emberi szervezet időbeli fejlődését tekintve egy egészet alkot. Magnéziumot kell kialakítania magában, meg kell lennie benne. Nem lennének meg a konszolidációhoz szükséges erők, ha nem lennének benne ezek a magnézium-folyamatok. Azonban nem hagyhatja abba ezen magnézium-erők képzését. Ez fogváltás után ugyanúgy történik, mint a fogváltás előtt.

Ezeket fel kell dolgozni a szervezetben, és így a fogváltás után az lesz a fontos, hogy meghaladja, kiválassza a magnéziumot. Különösen az emberi tejelválasztásba húzódik bele, különösen a tejjel választódik ki. Mivel a tejelválasztás összefügg a nemi érettséggel, egy sajátságosan összefüggő folyamatot, egy periodikus folyamatot látnak. Vegyük a magnéziumot: a fogváltásig, úgymond az emberi szervezet fogyasztja, utána a fogváltástól a nemi érettségig kiválasztja, és a tejerőket létrehozó erők között a magnézium éppenséggel kiválasztó. Ezután, a huszadik életévig, következik egy visszacsapás. Azután a magnéziumerő az izmok finomabb konszolidációjában kerül felhasználásra. A szubsztanciák tulajdonképpen csak folyamatok összességei, az ólom csak látszólag ilyen durva, szürke kinézetű szubsztancia. Badarság azt mondani, hogy egy darab durva szubsztancia, mert az ólom az a folyamat, mely az ólom kiterjedésének kiszabott határai között zajlik le; folyamatként létezik minden! Mondhatjuk, ugye, hogy az emberben a szubsztanciális folyamatok nem csak olyanok, hogy bizonyos szubsztanciális folyamatok feldolgozhatók az emberben, mások pedig elháríthatók, mint az ólomfolyamat, amelyre soha nincs szükségünk, hanem vannak mások, mint a magnézium-folyamat, ami olyan, hogy ritmikusan váltakozik, és életünkben ténylegesen ritmikus szakaszokban a magnézium-erőket felhasználó, azután kiválasztó folyamatokat alakítunk ki.

Ez mutatja meg Önöknek, hogy tulajdonképpen semmire sem jutunk, ha pusztán elemzünk, és azt mondjuk, hogy az emberi szervezetben magnézium van. Ezzel semmit sem mondtunk, hiszen a tizenkettedik életévben egészen más jelentősége van ezeknek a szubsztanciáknak, mint az ötödikben vagy a negyedikben. És csak akkor ismerjük meg az embert, ha tudjuk, hogy mi a jelentősége bizonyos szubsztanciális folyamatoknak, tehát szubsztanciáknak az emberi szervezetben. Ha azt akarjuk megtudni, hogy a kint, a természetben található szubsztanciák hogyan hathatnak tovább az emberi szervezetben, akkor a szubsztanciák pusztán vegyi természetének tanulmányozása valóban a legkevésbé sem fontos. Olyasmit kell tanulmányozni, amivel ma alig foglalkoznak. Ha a XIII. vagy a XIV. századig megfigyeljük a szubsztanciákról szóló tanulmányokat, akkor ott csak a mai kémia alapgondolatait találjuk meg. Ezeket az alapgondolatokat az akkori, számunkra gyakran balgának tűnő alkímiai folyamatok tartalmazzák. De van bennük még valami. Volt akkoriban valami, ami egyáltalán nem folytatódott, valami, amit ma szignatúratannak nevezhetnénk, amit különösen a növényeknél alkalmaztak, de ásványoknál is, és ez nem fejlődött tovább.

Vegyünk egy olyan anyagot, mint az antimon, az antimonit: ennek az antimonércnek az a különlegessége, hogy az ismert tűszerű alakot, ezt a hajszálformájú alakot veszi fel.

Ha egy bizonyos kohászati módon kezelik, akkor megkapják az antimon-tükröt, mégpedig akkor, amikor az elillanó antimon egy hideg felületen lecsapódik. Az antimonitban mindenütt megvan a hajlam, hogy olyan formákat képezzen, amelyek tulajdonképpen nagyon egyértelműen az étertest formáiként jelennek meg. Ami ilyenkor képződik, nagyon hasonlít bizonyos egyszerű növények formáira, amelyek az étertesthez illeszkednek. Ha megfigyeljük az antimon-szubsztanciát, mindjárt az az érzésünk, hogy ez az antimon nagyon fogékony az éteri erőkre. Beleilleszkedik az éteri erőkbe. Ezt bárki megállapíthatja azzal, hogy elektrolitikusan kezeli az antimont, bizonyos körülmények között a katódhoz vezeti: egy sor robbanás történik, melyek átvezetnek az antimon éteri erőkkel való kapcsolataiba. Ez egy feltűnő eset, de ezekhez a dolgokhoz egykor nagyon erős felfogóképessége volt az embernek, ma már egyáltalán nem rendelkeznek ezzel a felfogóképességgel; már egyáltalán nem becsülik az olyan szemléletmódokat, mint amilyenekről beszéltem. Ezért jutottunk oda, hogy tanácstalanul állunk a lényeges észlelések előtt. Látják, van a gyémánt, a grafit, az antracit és a kőszén: mind szén, mégis annyira különböző. Miért van ez így? Ha az emberek tényleg képesek lennének felfogni azt, ami nem pusztán vegyi összetétel, hanem azt, ami az ősi értelemben vett szignatúra, akkor elkezdenék megérteni a kőszén és a grafit közötti különbséget. A kőszén a Föld-folyamat alatt keletkezett. A grafit a Hold-folyamat, a Földet megelőző planetáris folyamat során, és a gyémánt a Nap-folyamat alatt. És ha kozmikusan vizsgálják a dolgokat, bepillantást nyernek abba is, hogy megint nem a szubsztancia a fontos, hanem arról van szó, hogy egy szubsztancia milyen körülmények között és időben15 vett fel egy bizonyos, tehát szilárd formát. Nos, ha azonban a szubsztanciális, a fizikai valóságot az idő befolyásolja, akkor ugye az időnek is van bizonyos jelentősége. Mert gondolják meg, ha elfogadják, amit mondtam, akkor azt mondhatják, a kőszén gyerek, még nem nagyon idős; a grafit ifjú, már idősebb; a gyémánt, ha nem is aggastyán, de legalábbis erősen férfias. Ha van valamilyen feladat, ami érett kort kíván meg, akkor nem egy gyerekre bízzák, az életkor a fontos. Így beláthatják, hogy akárhol is van jelen a szén, egyszerűen a kozmikus kora miatt más a feladata, mint a grafitnak, ami érettebb korú. Ezért szükséges, hogy betekintsünk a kozmikus folyamatokba, ha meg akarjuk ismerni az emberek kapcsolatát mindazzal, ami kint, a kozmoszban van. Ha az antimon különösen érzékeny az emberi étertestre, és gyógyszerként antimont visznek be az emberi szervezetbe, és meg akarják ismerni, hogy mit serkent az emberi étertestben, akkor meg kell ismerniük, hogy az emberen kívül milyen kapcsolata van már. Ha meg akarják érteni, hogy mi is legyen az emberben valamilyen gyógyszer, akkor mindenképp meg kell ismerniük a természet finom folyamatait.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként