A szó modern értelmében általában Kantot nevezik az ismeretelmélet alapítójának. Jogosan kifogásolhatnánk ezt a véleményt, hiszen a filozófia története számos olyan kutatásról számol be már Kant előtt is, amelyet egy ilyen tudomány csíráinál többnek kell tekintenünk. Volkelt is említi alapvető ismeretelméleti művében, hogy a tudomány kritikai elemzése már Locke-val kezdetét vette. De az ismeretelméletben ma is használatos fejtegetéseket megtaláljuk már régebbi filozófusoknál, sőt, már a görögök filozófiájában is[1]. Mindazonáltal Kant olyan mélyen megbolygatta az összes itt számba vehető problémát, a hozzá kapcsolódó számos gondolkodó pedig olyan sok oldalról átdolgozta őket, hogy a megoldásra törekedő és már régebben is meglévő próbálkozásokat találjuk meg újból Kantnál, vagy követőinél. Ha tehát az ismeretelmélet tisztán csak tárgya szerinti és nem történeti tanulmányozásáról van szó, aligha megyünk el egy fontos jelenség mellett még akkor sem, ha csak azt az időt vesszük tekintetbe, ami Kant „A tiszta ész kritikájá”-nak megjelenése óta telt el. Ebben az időszakban csak az ismétlődik meg újra, amit e téren előzőleg teljesítettek.

Kant ismeretelméleti alapkérdése: Hogyan lehetségesek már eleve összefoglaló[2] ítéletek? Vizsgáljuk meg egyszer ezt a kérdést, hogy feltételektől mentes-e vajon! Kant a kérdést azért veti fel, mert véleménye szerint feltétlen biztos tudásra csak akkor tehetünk szert, ha képesek vagyunk kimutatni szintetikus ítéletek eleve jogos voltát. Ezt mondja: „Fenti feladat megoldása egyben a tiszta ész használatának lehetősége is minden olyan tudomány alapvetése és művelése során, amely a tárgyak elméleti megismerését ’a priori’ tartalmazza.”[3] Továbbá: „Teljesen ennek a feladatnak a megoldásán áll vagy bukik a metafizika és így létezése is.”[4]

De ahogyan Kant teszi fel a kérdést, feltételektől mentes-e vajon? Semmiképpen sem, hiszen attól teszi függővé, hogy lehet-e a tudásnak feltételek nélkül biztos módszere, hogy csak szintetikus és minden tapasztalástól függetlenül kialakult ítéletekre épül-e. Szintetikusoknak azokat az ítéleteket nevezi, ahol az állítmány fogalma valami teljesen rajta kívül lévőt kapcsol az alany fogalmához, „bár az kapcsolatos vele”[5], az analitikus ítéleteknél viszont az állítmány olyasmit fejez ki, ami - burkoltan - már benne van az alany fogalmában. Most valóban nincs rá helyünk, hogy Johannes Rehmke éles elméjű ellenvetéseivel foglalkozzunk az ítéletek efféle felosztásával szemben[6]. Kitűzött célunkhoz elegendő belátnunk, hogy igazi ismeretekhez csak olyan ítéletekkel juthatunk, amelyek egy fogalomhoz egy olyan másikat fűznek, amelynek a tartalma még nem volt meg - legalábbis a mi számunkra - az előbbi fogalomban. Amennyiben az ítéleteknek ezt az osztályát szintetikusnak nevezzük, mint Kant, úgy mégiscsak megengedhető, hogy ítélet formájában csak akkor juthatunk kifejezetten ismeretekhez, ha szintetikus kapcsolatban van az állítmány az alannyal. Más a helyzet azonban a kérdés másik részével, amely kiköti, hogy az ilyen ítéleteket ’a priori’, vagyis minden tapasztalástól függetlenül kell nyernünk. Éppenséggel az is lehet, hogy nincsenek is egyáltalán ilyen ítéletek - természetesen pusztán csak a gondolkodás lehetőségét értve alatta. Az ismeretelmélet első lépésénél még teljesen nyitottnak kell a kérdésnek lennie, hogy ítéletekhez csak tapasztalás útján juthatunk-e, vagy másképpen is. Elfogulatlanul meggondolva már eleve lehetetlennek tűnik az efféle független állapot, hiszen bármi légyen is megismerésünk tárgya, mégiscsak közvetlenül, egyénileg kellett egyszer találkoznunk vele, vagyis tapasztalnunk kellett. A matematika ítéleteit is csak úgy nyerjük, hogy egyes meghatározott esetekben tapasztaljuk őket. Még akkor is ez a helyzet, ha tudatunk bizonyos módon megszervezett voltában látjuk alapját, mint például Ottó Liebmann[7]. Ebben az esetben mondhatjuk ugyan, hogy valamilyen állítás szükségképpen helytálló, hiszen nem is tudnánk róla egyáltalán, ha tagadnánk valóságos voltát, de tartalmához ismeretként mégiscsak úgy juthatunk, ha ugyanúgy élményünkké válik, mint egy külső, természeti folyamat. Egy ilyen állítás nem kerülhet másképpen birtokomba, csak ha már egyszer tapasztaltam, akár vannak benne abszolút érvényességéért kezeskedő elemek, akár más a biztosíték róla. Ez az egyik dolog.

A másik meggondolandó pedig az, hogy ismeretelméleti kutatásunk kezdetén semmiképpen sem állíthatjuk, hogy tapasztalatból nem származhatnak feltételek nélkül érvényes ismeretek. Kétségtelenül helyes az elképzelés, hogy magának a tapasztalásnak is lehet a belőle leszűrt vélemény bizonyosságáért kezeskedő ismertetőjegye.

Kant kérdésének felvetése tehát két feltételt takar. Az egyik, hogy a megismerésnek még kell, hogy a tapasztaláson kívül más módja is legyen. A másik, hogy csak feltételekkel lehet érvényes minden tapasztalásból származó tudás. Kantnak eszébe sem jut, hogy vizsgálatra szorulnak, és még kétségbe is vonhatók ezek az állítások. Egyszerűen csak elfogultságból átveszi őket a dogmatikus filozófiától és rájuk építi kritikai kutatásait. A dogmatikus filozófia feltételezi, hogy érvényesek és egyszerűen azért alkalmazza őket, hogy a nekik megfelelő ismeretekhez jusson. Kant is azt feltételezi róluk, hogy érvényesek, csak az a kérdése, hogy milyen feltételek mellett érvényesek? De mi van, ha egyáltalán nem érvényesek? Akkor hiányzik minden alap Kant tanainak épülete alól.

Kant mindazzal, amit alapkérdése megfogalmazását megelőzően öt paragrafusba foglal össze, azt próbálja bizonyítani, hogy a matematika ítéletei szintén szintetikusak[8]. De mint tudományos elfogultság éppen az előbb említett két előfeltétel megmarad.

„A tiszta ész kritikája” II. Bevezetésében mondja: „Bár a tapasztalás arra tanít, hogy valami ilyen, vagy olyan, de nem arra, hogy másmilyen nem lehetne”, továbbá „a tapasztalás mindig csak feltételezett és összehasonlító általánossággal szolgál ítéleteinek (indukció útján), de igazi, vagy szigorú egyetemességet soha.” A Prolegomena I.§.-ában ez áll: „Először is, ami a metafizikus megismerés forrásait illeti, benne van már a fogalmában is, hogy nem is lehet empirikus. Alapelveihez tehát - és az alapfogalmak is ide tartoznak, nem csak az alaptételek - tapasztalati úton soha nem juthatunk, hiszen nem lehetnek fizikai ismeretek, metafizikai, vagyis a tapasztalást meghaladó ismereteknek kell lenniük.” Végül ezt mondja Kant a Kr.d.r.V. 58. oldalán: „Mindenekelőtt meg kell, jegyezzem, hogy az igazi matematikai tételek mindenkor ’a priori’ és soha nem empirikus ítéletek, mert tapasztalás útján soha el nem érhető szükségességgel járnak együtt. De ha valaki ezt nem akarja elismerni, ám legyen, tételemet a tiszta matematikára korlátozom, amelynek fogalmával már együtt jár, hogy pusztán csak tisztán ’a priori’ megismerést tartalmaz, empirikusat nem. Bárhol ütjük is fel „A tiszta ész kritikájá”-t, mindenütt azt találjuk, hogy ezeknek a dogmatikus tételeknek feltételei közepette végzik benne a kutatásokat. Cohen[9] és Stadler[10] megpróbálják bizonyítani, hogy Kant a matematikai és tisztán természettudományos tételek ’apriorisztikus’ természetét ki is mutatta. Márpedig mindaz, amivel Kant megpróbálkozik a „Kritiká”-ban a következőkben foglalható össze. Mivel a matematika és a természettudomány apriorisztikus tudományok, az alanyban kell keresnünk minden tapasztalás formájának okát, empirikusan tehát csak az érzületek anyaga adott, amelyet a lélekben lévő formákkal a tapasztalás rendszerévé épít ki. Az apriorisztikus elméletek formális igazságainak csak mint az érzületek anyagát rendező alapelveknek van értelme és jelentősége, a tapasztalást lehetővé teszik, de nem nyúlnak túl rajta. A formális igazságok azonban azok a szintetikus ’a priori’ ítéletek, amelyek csak addig érhetnek, mint maguk a tapasztalások, mivel egyúttal minden lehetséges tapasztalás feltételei is. A tiszta ész kritikája tehát semmiképpen sem bizonyítja be a matematika és a tiszta természettudomány ’a priori’ természetét, csupán megszabja érvényes voltának határait, azzal a feltétellel, hogy igazságaihoz tapasztalástól függetlenül kell jutnunk. Sőt, Kant az ’a priori’ állapot bizonyításába oly kevéssé megy bele, hogy egyszerűen kizárja a matematikának még saját véleménye szerint is kétségbe vonható részét és bizonyítását csak arra a részre korlátozza, amelyről azt gondolja, hogy pusztán csak a fogalomból következtethető. Úgy találja Johannes Volkelt is, hogy „Kant határozottan abból a feltételezésből indul ki, miszerint valóban létezik egy egyetemes és szükséges tudás.” Még ezt is mondja erről: „A kritikai ismeretelméletnek annyira ellentmond a Kant által kifejezetten soha meg sem vizsgált feltételezés, hogy komolyan foglalkozni kell a kérdéssel, tekinthető-e kritikai ismeretelméletnek vajon ’A tiszta ész kritikája’?” Bár Volkelt úgy találja, jó okunk van rá, hogy „igennel” feleljünk a kérdésre, de „ez a dogmatikus feltételezés mégis erőteljesen megzavarta Kant ismeretelméletének kritikai tartását”[11]. Egyszóval Volkelt sem tartja „A tiszta ész kritiká”-ját feltételektől mentes ismeretelméletnek.

Azt illetően, hogy Kant a tiszta matematika és természettudomány ’a priori’ érvényességét előfeltételként állítja fejtegetései élére, lényegében véve O. Liebmann[12], Hölder[13], Windelband[14], Überweg[15], Ed.v. Hartmann[16] és Kuno Fischer[17] véleménye is egyezik a mienkkel. Csak más ítéletek folyományaként tudnánk elfogadni, hogy valóban vannak minden tapasztalástól független ismereteink, és hogy tapasztalásaink csak összevethető általánosságok felismerésére szolgálnak. Az ilyen állításokat okvetlenül meg kellene előznie a tapasztalás és a megismerés mivoltára vonatkozó vizsgálódásnak. Az előbbiből a bekezdés első mondatának első fele, utóbbiból a második fele következhetne.

„A tiszta ész kritikája” ellen felhozott kifogásokra még a következőket is válaszolhatjuk. Azt mondhatná valaki, hogy az ismeretelméletnek előbb el kell juttatnia oda az olvasót, ahol megtalálhatja a feltételektől mentes kiindulópontot. Hiszen az életünk bármely pillanatában meglévő ismereteink már messze eltávolodtak kiindulópontjuktól és mesterségesen kell oda bennünket visszavezetni. Az ismeretelmélet minden művelőjének tényleg szüksége van arra, hogy tudománya kezdeteit didaktikus értelemben egyeztesse, aminek azonban mindenképpen csak arra kell szorítkoznia, hogy megmutassa, a megismerés szóbanforgó kiindulópontjának mennyiben kellene valóban csak tisztán magától értetődő, analitikus tételekben zajlania és állításainak sem lehet további fejtegetéseinek mondanivalóját valóban meghatározó tartalma, mint Kantnál. Ki kellene mutatnia továbbá, hogy amiből kiindul, valóban mentes minden feltételtől. Mindezeknek azonban semmi köze sincs a kiindulópont mivoltához, rajta kívül állnak és semmit sem állítanak róla. A matematika oktatásának elején is azon kell fáradoznom, hogy a tanulót meggyőzzem bizonyos igazságok axióma-jellegéről. Viszont nem állíthatja senki, hogy az axiómák tartalma az előbb említett megfontolásoktól függne. („Az ismeretelmélet kiindulópontjai” című IV. fejezetben megmutatjuk majd, hogy amikor a saját ismeretelméletünket vesszük fontolóra, ugyanígy járunk el.) Az ismeretelmélet minden művelőjének ugyanígy kellene bevezetésül megmutatnia, hogyan juthatnak el a feltételektől mentes kiindulópontjukra, tulajdonképpeni tartalmuknak azonban függetlennek kell lennie ezektől a megfontolásoktól. Aki viszont teljesen meghatározott, dogmajellegű állításokból indul ki, úgy, mint Kant, mindenképpen messze távol áll attól, hogy bevezessen az ismeretelméletbe.