"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nevelés művészete. Metodika, didaktika (2)

2. A beszéd - az ember kapcsolata a kozmosszal

Stuttgart, 1919. augusztus 22.

Az olyan dolgokat, amelyekre tegnap utaltunk, lépésről lépésre kell majd felépítenünk. Bizonyára látták a tegnap előadottakból, hogy a tanítás egészen speciális dolgai közül is sok minden átalakításra és megújításra szorul majd.

Gondoljanak most vissza egy kicsit arra, amit éppen az előző órán adtam elő4. Ha tekintetbe veszik ezeket az éppen elmondottakat, az embert tulajdonképpen olyan lényként foghatják fel, mely három gócot hordoz magában, amelyekben mindenütt szimpátia és antipátia küzd egymással. Így azt mondhatjuk, hogy már a fejben küzd egymással az antipátia és a szimpátia. Egyszerűen azt mondhatjuk sematikusan: tegyük fel, hogy a fej egy bizonyos pontján először „szakad meg” az idegrendszer, behatolnak az érzéki észleletek, s szembetalálkoznak az ember antipátiájával. Láthatják ebből, hogy minden egyes rendszert megint csak a teljes emberben kell átgondolniuk, hiszen az érzékelési tevékenység, mint olyan, tulajdonképpen szabad végtagi tevékenység, így az érzékelés szférájában előbb szimpátia működik, és az idegrendszerből érkezik az antipátia. Ha tehát elképzelik a látást: a szemben magában egyfajta szimpátia alakul ki - a szem véredényei; s az antipátia átsugározza ezt a szimpátiát - ez a szem idegrendszere. Ezáltal jön létre a látás.

De egy második, számunkra most fontosabb küzdelem zajlik azután szimpátia és antipátia között az ember középső részében. Itt megint a szimpátia és az antipátia küzd egymással, így az ember középső rendszerében, a mellkas-rendszerben szintén a szimpátia és az antipátia küzdelmével állunk szemben. Ennél megint csak a teljes ember tevékeny, hiszen miközben szimpátia és antipátia küzd a mellkasunkban, ennek tudatában vagyunk. De azt is tudják, hogy ez a küzdelem abban jut kifejezésre, hogy mondjuk egyvalamiféle benyomás után hirtelen reflexmozdulatot végzünk, miközben nem sokat gondolkodunk, hanem amikor valami olyannal állunk szemben, ami veszéllyel fenyeget minket, gyorsan visszacsapunk, egyszerűen ösztönből. Az ilyen inkább tudat alatti reflexmozdulatok azután az agyban, a lélekben is visszatükröződnek, és ezáltal az egész megint csak képi jelleget ölt. Azt kísérjük képekben, ami a mellkas-rendszerünkben a szimpátia és az antipátia küzdelmeként játszódik le. Ezáltal aztán már nem is ismerjük fel igazán, hogy szimpátia és antipátia küzdelmén alapszik a dolog. A mellkasban azonban olyasvalami játszódik le, ami rendkívül erősen összefügg az ember egész életével. Szimpátia és antipátia küzdelme zajlik, ami rendkívül jelentős mértékben függ össze a külső életünkkel.

Az egész emberben kifejlesztünk egyfajta tevékenységet, amely szimpátiaként működik, amely egyfajta szimpátia-tevékenység. És ebbe a szimpátia-tevékenységbe a mellkas-ember részünkben folytonosan belejátszik egy kozmikus antipátia-tevékenység. Ezeknek az egymással küzdő szimpatikus illetve antipatikus folyamatoknak a kifejeződése az emberi beszéd. A beszéd megértése annak a világos megnyilvánulása, hogy az agy nyomon követi a szimpátia és antipátia e mellkasban végbemenő küzdelmét. Értve kísérjük figyelemmel a beszédet. A beszédben alapjában véve olyan tevékenység nyilvánul meg, amely a mellkasban zajlik, és egy párhuzamosan zajló tevékenység, amely a fejben történik; a mellkasban csupán sokkal reálisabb ez a tevékenység; a fejben képpé gyengült. Amikor beszélnek, folyamatosan zajlik önökben ez a mellkasi tevékenység, s egyidejűleg kísérik azt, a fejbéli tevékenységgel, így könnyen belátják majd, hogy a beszéd alapjában véve szimpátia- és antipátiahatások folytonos ritmusán alapszik, akárcsak az érzés. A beszéd is mindenekelőtt az érzésben horgonyoz. És hogy a beszédben benne van a gondolatokkal megegyező tartalom, az abból fakad, hogy az érzésbeli tartalmat a felismerésbeli tartalommal kísérjük, a képzet-tartalommal. Megérteni azonban csak akkor fogjuk a beszédet, ha mindenekelőtt valóban úgy fogjuk fel, mint az emberi érzésben gyökerezőt.

Nos, a beszéd tényleg kétszeresen horgonyoz az emberi érzésben. Először is mindabban, amivel az ember az érzéseiből kiindulva a világra reagál. Mivel is reagál az ember az érzéseiből kiindulva a világra? Vegyünk egy világosan megnyilvánuló érzelmet, érzelmi nüánszot, például a csodálkozást, a rácsodálkozást. Amíg az emberben, ebben a mikrokozmoszban maradunk lelkileg, addig a csodálkozással, rácsodálkozással van dolgunk. Ha abba a helyzetbe kerülünk, hogy kialakítsuk a kozmikus kapcsolatot, a kozmikus viszonyt, amely a csodálkozásnak ehhez az érzelmi nüánszához kapcsolódhat, akkor a csodálkozásból „O” lesz. Az „O” hang alapjában véve nem más, mint a légzés működése bennünk, amikor is ezt a légzést megragadja a bensőnkben a csodálkozás, a rácsodálkozás. Ezért az „O” hangot úgy foghatják fel, mint a csodálkozás, a rácsodálkozás kifejeződését.

A világ külsőleges szemlélésének módja a legutóbbi időkben a beszédet is mindig külsőleges dolgokhoz kapcsolta. Azt kérdezték, honnan erednek az összefüggések a hangok és a hangok jelentése között? Nem jöttek rá arra, hogy a világ minden dolga érzelmi benyomást tesz az emberre. Minden egyes dolog hat valamiképpen az emberi érzésre, még ha gyakran egészen csendesen is, s így félig tudat alatt marad. De sohasem fogunk olyan dologgal találkozni, amelyet olyan szóval jelölünk, amelyben benne van az „O” hang, ha nem csodálkoztat el minket valahogyan ez a dolog, még ha egészen csendes is ez a csodálkozás. Ha kimondják az ’Ofen’ szót [= kályha, tűzhely, kemence; a ford. megj.], akkor azért élnek olyan szóval, amelyben „O” hang van, mert olyasvalami van a jelenség tartalmában, ami csendes csodálkozást juttat kifejezésre önökben. Ily módon alapul a beszéd az emberi érzésen. Az egész világgal érzelmi kapcsolatban állunk, és az egész világot olyan hangokkal jelöljük, amelyek valamilyen módon kifejezésre juttatják az adott érzelmi kapcsolatot.

Ezeket a dolgokat ugye szokás szerint igen külsőlegesnek vették. Azt hitték, hogy az ember a beszéddel utánozza, ahogy az állat ugat vagy brummog. Ennek alapján alakítottak ki egy elméletet, a híres nyelvészeti „Vauvau-elméletet”, amely szerint mindent utánzunk. Az ilyen elméletekben az a veszélyes, hogy negyed-igazságok. Amikor utánzóm a kutyát és vau-vaut mondok - ebben az a nüánsz rejlik, amely az „au”-ban jut kifejezésre ezzel belehelyezkedem az ő lelkiállapotába. Nem ennek az elméletnek az értelmében, hanem a kutya lelkiállapotába való belehelyezkedés kerülőútján keresztül képezzük ezt a hangot. - Egy másik elmélet az, amelyik úgy gondolja, hogy a világ minden tárgyában benne rejlik egy hang, úgy, ahogy például a harangban benne rejlik a saját hangja. E felfogás alapján alakult ki azután az úgynevezett „bimbam-elmélet”. Ez a két elmélet, a vauvau-elmélet és a bimbam-elmélet létezik. Az embert megérteni azonban csak akkor tudjuk, ha elfogadjuk, hogy a beszéd az érzés-világnak, azoknak az érzelmi viszonyoknak a kifejeződése, amelyeket a dolgokkal kapcsolatban kialakítunk.

Egy másik nüánsz a dolgokkal kapcsolatban az az érzelmi nüánsz, amivel az üresség, vagy a feketeség iránt viseltetünk, ami ugyebár rokona az ürességnek, vagy mindaz iránt, ami a feketeség rokona: ez az ijedtség, a félelem nüánsza. Ez az „ú” hangban nyilvánul meg. A teljességgel szemben, a fehérséggel, a világossággal és mindazzal szemben, ami rokona a világosságnak vagy a fehérségnek, a hangzással szemben is, amely a világossággal rokon, a csodálat, a tisztelet érzelmi nüánszával rendelkezünk: ez az „á”. Ha úgy érezzük, hogy el kell hárítanunk egy külső benyomást, bizonyos módon el kell fordulnunk tőle, hogy védjük önmagunkat, ha tehát az ellenállás érzését viseljük, úgy ez az „é” hangban jut kifejeződésre. És ha megint csak az ellentétes érzéssel, a rámutatás, a közeledés, az eggyé olvadás érzésével vagyunk eltelve, akkor ez az „í” hangban jut kifejeződésre.

Ezzel megvannak - minden egyedi részletre később még majd rá kívánunk térni, s a diftongusokra is - a legfontosabb magánhangzók, ahol is még egy magánhangzó számításba jöhetne, amely az európai vidékeken kevésbé fordul elő, s amely az összes többinél erősebb dolgot fejez ki. Ha megpróbálnak úgy megkapni egy magánhangzót, hogy olyan hang legyen, amelyben tulajdonképpen á, ó és ú is szól, akkor az - bár először félelmet jelent - ennek ellenére belehelyezkedést is az először még ijesztő dologba. A legmagasabb rendű tisztelet az, amely e hang által kifejezésre jutna. Ez a hang különösen a keleti nyelvekben gyakran fordul elő, ez pedig azt is bizonyítja, hogy a keletiek olyan emberek, akik nagy tiszteletet tudnak kifejteni, miközben a nyugati nyelvek elhagyták ezt a hangot, mert ott olyan emberek élnek, akiknek egyáltalán nem áll közel a lelkéhez ez a fajta tisztelet.

Ezzel képet kaptunk arról, ami belső lelki rezdülésként a magánhangzókban kifejezésre jut. Minden magánhangzó belső lelki rezdüléseket fejez ki, amelyek a dolgok iránti szimpátiában élik ki magukat. Hiszen, még ha félünk is egy dologtól, ez a félelem valamiféle titkos szimpátián alapszik. Egyáltalán nem volna bennünk félelem, ha nem rendelkeznénk titkos szimpátiával az adott dolog iránt. Az ilyen dolgok megfigyelésénél egyvalamire kell csupán tekintettel lenniük. Viszonylag könnyen megfigyelhető, hogy az „ó”- nak valami köze van a csodálkozáshoz, az „ú”-nak az ijedtséghez illetve a félelemhez, az „á”-nak a tisztelethez, a csodálathoz, az „é”- nek az ellenálláshoz, az „í”-nek a közeledéshez és az „aou”-nak a mélységes tisztelethez. Megfigyelésünket elhomályosítja, hogy könnyen felcseréljük azt az érzelmi nüánszot, amellyel a hang meghal- lásánál rendelkezünk, azzal, amelyet a kiejtésekor érzünk. A kettő különbözik. Azoknál a nüánszoknál, amelyeket bemutattam, arra kell tekintettel lenniük, hogy a hang közlésére érvényesek. Tehát arra az esetre érvényes ez, ha valakivel közölni szeretnénk valamit a hang által. Ha közölni akarjuk valakivel, hogy mi magunk féltünk, akkor ezt az „ú”-val fejezzük ki. Nem ugyanaz a nüánsz az, ha valaki maga fél, vagy ha az „ú” hang előhívása által a másik emberben akar félelmet kelteni. Sokkal inkább a saját élményük becsengését érik el, ha félelmet akarnak kelteni, amikor például egy gyermeknek mondják: „ú-ú-ú!” Fontos, hogy erre tekintettel legyünk a beszéd szociális összefüggéseinek szempontjából. Ha tekintettel lesznek rá, könnyen eljuthatnak ehhez a megfigyeléshez.

Amit ilyenkor érzünk, az ugye tiszta belső lelki folyamat. Ezzel a lelki folyamattal, amely tulajdonképpen nagyon is egyfajta szimpátián alapszik, találkozhat a kívülről érkező antipátia. Ez a kon- szonánsok, a mássalhangzók által történik. Ha összekapcsolunk egy mássalhangzót egy magánhangzóval, akkor mindig szimpátiát és antipátiát kapcsolunk egymásba, és a nyelvünk, az ajkaink, az ínyeink és a szájpadlásunk tulajdonképpen azért vannak, hogy antipátia- szervekként érvényesítsék magukat, hogy visszatartsák a dolgokat. Ha csupán vokálisokkal, magánhangzókkal beszélnénk, akkor csakis odaadóan viselkednénk a dolgokkal szemben. Tulajdonképpen összefolynánk a dolgokkal, nagyon kevéssé volnánk egoisták, mert a legmélyebb szimpátiánkat alakítanánk ki a dolgok iránt; érzés-szinten csupán a szimpátiánk „nüanszírozásával” húzódnánk vissza kissé a dolgoktól, például ha félünk vagy megijedünk, de ebben a dolgoktól való visszahúzódásban még mindig szimpátia volna jelen. Ahogy a magánhangzók önnön hangzásunkra vonatkoznak, úgy a mássalhangzók a dolgokra; így csengenek velünk a dolgok.

Ezért úgy fogják találni, hogy a magánhangzókra érzelmi nüánsz- ként kell tekintenünk. A mássalhangzókra, az F-re, B-re, M-re és így tovább úgy kell tekintenünk, mint külső dolgok utánzására. Tehát ahogy tegnap a ’Fisch’ [hal] szón mutattam meg önöknek az F-et, annyiban volt igazam, hogy a külső ’hal’ formáját utánoztam. A mássalhangzókat mindig külső dolgok utánzására vezethetjük vissza, a magánhangzókat ezzel szemben az ember érzelmi nüánszainak a dolgok iránti egészen elementáris megnyilvánulásaira. Ezért a beszédet valójában antipátia és szimpátia küzdelmeként foghatjuk fel. A szimpátiák mindig a magánhangzókban rejlenek, az antipátiák pedig mindig a mássalhangzókban.

A beszéd képzését azonban még egy más módon is felfoghatjuk. Azt kérdezhetjük: tulajdonképpen miféle szimpátia az, amely a mellkas-emberben kifejeződésre jut, hogy megállítja az antipátiát, és a fej-ember csupán kíséri őt? Ami ennek az alapja, az valójában a zeneiség, amely túllépett egy bizonyos határon. A zeneiség adja az alapot, és túllép egy bizonyos határon, bizonyos értelemben átszökell önmagán, több lesz, mint pusztán zeneiség. Vagyis: amennyiben a beszéd magánhangzókból áll, zeneiség van benne, amennyiben mássalhangzókból, konszonánsokból áll, egyfajta plasztikusság, festőiség van benne. És a beszédben valós szintézis rejlik, a zenei és a plasztikus elemek valós összekapcsolódása az emberben.

Láthatják tehát, hogy a beszédben lévő egyfajta tudat alatti nüánsszal valójában kifejeződésre jut nemcsak az, hogy az egyes emberek milyenek, hanem az is, hogy milyenek valójában az egyes ember-közösségek. A németben azt mondjuk: ’Kopf [fej]. A ’Kopf szó teljes összefüggésében a kerekséget, a fej formáját fejezi ki. Ezért nem csak az emberi fejet hívjuk ’Kopf-nak, hanem a káposztafejet is ’Kopf-nak nevezzük: ’Kohlkopf. A németben a formát fejezzük ki a ’Kopf szóban. A román (neoromán) nem a formáját fejezi ki a fejnek. Azt mondja: ’testa’5, és ezzel egy lelki minőséget fejeznek ki. Azt fejezik ki, hogy a fej az igazoló, a bizonyító, a tesztelő, a megállapító tag. Teljesen más alapból veszi a fej megnevezését. A kedélybeli szimpátiára mutat rá egyfelől, másfelől pedig az antipátiának a külső résszel való összenőttségére. Próbálják meg először is a fő magánhangzó alapján világossá tenni önmaguk számára, miben is rejlik a különbség: ’Kopf, o = csodálkozás, rácsodálkozás! A lélekben valamiféle csodálkozás, rá- csodálkozás rejlik minden kerek dologra, mert a kerekség önmagában mindennel összefügg, ami csodálkozást, rácsodálkozást idéz elő. Vegyék a ’testa’ szót: e = ellenállást tanúsítani. Helyt kell állnunk, ellenállást kell tanúsítanunk, ha a másik ember valamilyen megállapítást tesz, máskülönben összefolynánk vele. Ez az érzelmi nüánsz nagyon jól kifejeződésre jut a fejnél, ha az adott népjelleg a rendelkezés minőségével találkozik.

Így, ha tekintettel lesznek ezekre a dolgokra, kikerülnek annak az absztraktságából, hogy arra figyeljenek, ami a lexikonban áll: az egyik nyelvben ez a szó, a másik nyelvben az a szó. Hiszen az egyes nyelvek szavai itt vagy ott egészen más összefüggésekből erednek. Teljes külsőségesség volna, ha egyszerűen össze akarnánk hasonlítani őket, és a lexikográfiai fordítás alapjában véve a legrosszabb fordítás. A németben a ’Fufl’ [láb] szó azzal van összefüggésben, hogy amikor lelépünk, akkor űrt, barázdát [’Furche’] szorítunk ki. A 'Fuji’, a láb a ’Furche’-val, a barázdával függ össze. Abból vesszük a láb megnevezését, amit tesz, a barázda kiszorításából. A román nyelvek, a ’pes’ szót pedig a szilárd megállásból, az állásponttal rendelkezésből veszik. Ez a pedagógia számára rendkívüli segítséget nyújtó nyelvészeti ág, amely a jelentéssel foglalkozó nyelvészet volna, még egyáltalán nem szerepel a tudományban, és bizony meg tudjuk válaszolni magunknak ezt a kérdést: miért nem szerepelnek még ezek a dolgok a tudományban, amelyek pedig valóban gyakorlati segítséget nyújthatnának?

Azért nem szerepelnek még a tudományban, mert még annak a kidolgozásánál tartunk, amire az Atlantisz utáni ötödik korszakban szükségünk van, különösen a nevelés terén. Ha így nézik a beszédet, a magánhangzókban a belső dolgokra utalóként, a mássalhangzókban a külső dolgokra utalóként, akkor el fognak jutni oda, hogy könnyen találnak majd rajzokat a mássalhangzóknak. Akkor nem csak azt kell majd felhasználniuk, amit a következő órákon adni fogok a mássalhangzók képeiként, hanem maguk is képesek lesznek arra, hogy képeket alkossanak, és ezáltal el fogják érni, hogy belső kapcsolatuk lesz a gyerekekkel, ami sokkal jobb, mintha csak a külső képet veszik fel.

Ily módon úgy ismertük meg a beszédet, mint az ember egyik kapcsolatát a kozmosszal. Hiszen az ember maga néma maradna a rácsodálkozásnál, a megcsodálásnál, csupán a kozmoszhoz kötődő kapcsolatai teszik a rácsodálkozást, a megcsodálást olyasvalamivé, ami hangzik.

Nos, az ember egy bizonyos módon6 ágyazódik a kozmoszba, és ugye már teljesen külső megfontolásokkal is megfigyelhetjük az embernek ezt a kozmoszban állását. Amit most mondok, azt azért mondom, mert - ahogy azt már a tegnapi előadásból látták - sok múlik azon, hogyan viszonyulunk érzésben a kialakuló emberi lényhez, hogyan tudjuk a kialakulóban, keletkezőben lévő emberi lényben valóban az egész kozmosz egy titokzatos megnyilvánulását tisztelni. Rettentően sok múlik azon, hogy nevelőként, tanárként ki tudjuk-e alakítani ezt az érzést.

Tekintsenek most még egyszer valamivel szélesebb szemszögből arra a jelentőségteljes tényre, hogy az ember körülbelül 18 lélegzetet vesz percenként. Mennyit vesz akkor négy percben? 18-szor 4 = 72 lélegzetvétel. Hány lélegzetet vesz egy nap? 18-szor 60-szor 24 = 25920 lélegzetvétel egy napon. De úgy is kiszámolhatom, hogy 4 perc lélegzetvételeinek a számát veszem, az = 72. Akkor 24-szer 60 helyett csak 6-szor 60-nal, vagyis 360-nal kellene megszoroznom 4 perc lélegzetvételeinek a számát, és akkor is 25920 lélegzetvételt kapnék egy napra, 360-szor 72 = 25920. Azt mondhatjuk: 4 perc alatt a légzésfolyamat - belégzés, kilégzés, belégzés, kilégzés - bizonyos értelemben egy kicsinyített napi folyamat, és amidőn megszoroztuk ezt a számot 360-nal, a másik, 25920-as összeg ehhez képest egy éves folyamat, és a 24 órából álló nap egy év a légzésünk számára. Most nézzék a nagyobbik légzésfolyamatunkat, amely abban áll, hogy naponta váltunk ébrenlét és alvás között. Mit is jelent alapjában véve az ébrenlét és az alvás? Az ébrenlét és az alvás azt jelenti, hogy ekkor is kilélegzünk, illetve belélegzünk valamit. Az „én”-t és az asztráltestet lélegezzük ki elalváskor, és újra belélegezzük őket ébredéskor. Ezt 24 órán belül tesszük meg. Ha ezt a napot vesszük, akkor ahhoz, hogy megkapjuk hozzá az éves ritmust, meg kell szoroznunk 360-nal. Ez azt jelenti, hogy egy év során valami hasonlót végzünk ebben a légzésben, mint a kis légzésfolyamatban egy nap alatt, amikor azt szoroztuk meg 360-nal, ami 4 percben történik. Szorozzuk meg 360- nal az ébredés és az elalvás közötti időt, ami egy nap alatt eltelik, akkor megkapjuk, azt ami egy évre vonatkozik; és szorozzuk most meg egy év értékét az években számolt átlagos élettartamunkkal, vagyis 72-vel, így megint 25920-at kapunk. Most már tulajdonképpen egy kétszeres légzésfolyamat áll előttünk: be- és kilégzésünk, ami 4 percben 72-szer történik7 és egy nap alatt 25920-szor; illetve ébredésünk és elalvásunk, ami mindennap megtörténik, s ami egy évben 360-szor és az egész életben 25920-szor történik meg. - Azután van még egy harmadik légzés is, ha követjük a Napot a járása során. Tudják, hogy az a pont, ahol tavasszal felkel a Nap, látszólag minden évben előbbre kerül egy kicsivel, és a Nap ily módon 25920 év alatt járja körbe a teljes ekliptikát, a látszólagos nappályát, lökésszerűen haladva; tehát itt megint csak a 25920-as számmal találkozunk a planetáris világ-évben8.

Hogyan illeszkedik az életünk a világba? Átlagosan 72 évig élünk. Szorozzák meg ezt a számot 360-nal, akkor megint csak 25920-at kapnak. Elképzelhetik tehát, hogy a platóni évnek, a nap világjárásának, amely 25920 év alatt megy végbe, egy napja a mi emberi életünk, így hát, ahogy itt állunk az emberi életünkben, egyetlen lélegzetvételnek tekinthetjük azt a folyamatot, amely az egész világ- egyetemben egy évként jelenik meg, s emberi élettartamunkat egy napként értelmezhetjük a nagy világ-évben, így hát a legkisebb folyamatot megint csak a nagy kozmikus folyamat leképeződéseként tisztelhetjük. Ha pontosabban megvizsgáljuk a dolgokat, akkor a platóni évben, vagyis abban, ami egy platóni évben történik, a teljes folyamat leképeződését kapjuk, amely a régi Szaturnusz fejlődésétől a Nap, a Hold, a Föld fejlődésén át, és így tovább, a Vulkánig lejátszódik. De minden folyamat, amely a felvázolt módon játszódik le, légzésfolyamatként van elrendezve a 25920-as szám szerint. És abban, ami számunkra játszódik le az ébredés és az elalvás közötti időben, megint csak kifejezésre jut, ami a Hold fejlődése alatt játszódott le, ami lejátszódik a Föld fejlődése során, s ami lejátszódik majd a Jupiter fejlődése folyamán. Kifejeződésre jut itt az, ami a földön kívüli világhoz tartozóvá tesz minket. És ami a legkisebb légzésfolyamatunkban játszódik le, amely 4 percben jut kifejeződésre, abban az működik, ami földi emberekké tesz bennünket. Azt kell tehát mondanunk: a légzésfolyamatunk által vagyunk földi emberek. Ébredésünk és elalvásunk váltakozása által Hold-, Föld- és Jupiter-emberek vagyunk, és azáltal, hogy életutunkkal beilleszkedünk a világ-év viszonyaiba, kozmikus emberek vagyunk. A kozmikus élet, az egész bolygórendszer számára egyetlen lélegzetvétel egy napját öleli fel ittlétünknek, és 72 életévünk egy napot ér annak a lénynek, amelynek szervei alkotják a bolygórendszert. Hagyják el azt az illúziót, hogy önök behatárolt emberek, fogják föl magukat akként, amik: a kozmoszban lejátszódó folyamatként - ahogy az valójában van -, s akkor azt mondhatják: „Én magam a kozmosznak egy lélegzetvétele vagyok.”

Ezt úgy is felfoghatják, hogy az elméleti része iránt teljesen közömbösen viseltetnek, hogy ez csak egy folyamat, és hogy bizonyos értelemben jó volt, hogy egyszer hallottak ilyesmiről, de ha megtartanak belőle egy érzést: a végtelen tisztelet érzését az iránt, ami titokzatos módon minden emberi lényben kifejezésre jut, akkor ez az érzés összesűrűsödik önökben azzá, aminek a tanítás és a nevelés alapjául kell szolgálnia. Nem járhatunk el úgy a jövő nevelésében, hogy a felnőttek külsőleges életét visszük be bizonyos módon a nevelésbe. Hátborzongató, igen hátborzongató kép az, hogy a jövőben demokratikus választás útján kell összejönniük embereknek a parlamentekben, hogy döntéseket hozzanak az oktatás és a nevelés kérdéseiről, legfeljebb olyan emberek szakértői véleményére alapozva, akik ugye - demokratikus érzületükön kívül - valójában nincsenek mélyebben érintve az ügyben. Ha úgy valósulna meg a dolog, ahogy az most Oroszországban körvonalazódik, akkor az azt jelentené, hogy a Föld elveszítené a feladatát, megfosztanák feladatától, kiemelnék a világegyetemből, és elahrimanizálódna9.

Annak van most itt az ideje, hogy ami a neveléshez tartozik, azt az ember és a kozmosz kapcsolatának felismeréséből kell előhoznia az embernek. Mindnyájunknak át kell hatnunk a nevelésünket ezzel az érzéssel: a folyvást létesülő, kialakuló ember áll előttünk, ám ő annak a folytatása, ami az érzékfelettiben játszódott le, mielőtt megszületett illetve megfogant. Ennek az érzésnek kell megszületnie az afféle felismerésből, amilyet most legutóbb hozzákapcsoltunk a magánhangzók és mássalhangzók szemléletéhez. Ennek az érzésnek kell áthatnia bennünket. És, ha valóban áthat bennünket ez az érzés, csak akkor tudunk majd valóban jól tanítani. Mert ne higgyék, hogy ez az érzés terméketlen! Úgy szerveződik az ember, hogy helyesen orientált érzéssel maga ad önmagának irány-erőket ezekből az érzésekből. Ha nem tesznek szert erre az érzésre, amely kozmikus talányként láttat minden embert, akkor csak olyan érzést lesznek képesek kialakítani, hogy minden emberre úgy fognak tekinteni, mint egy mechanizmusra, és ennek az érzésnek a kialakulásában, hogy, tudniillik, az ember egy mechanizmus csupán, bizony a földi kultúra pusztulása rejlene. A földi kultúra felemelkedését ezzel szemben csakis abban kereshetjük, hogy nevelési impulzusunkat áthatjuk a teljes ember kozmikus jelentőségének érzésével. Ez a kozmikus érzés azonban, amint látják, csak azáltal adódik számunkra, ha egyszer azt, ami az emberi érzésben rejlik, ahhoz az időhöz tartozónak tekintjük, amely a születés és a halál közé van zárva; ami az emberi képzeletben rejlik, az az egyik irányban a születés előttre vezet el minket, és ami az emberi akaratban rejlik, az a másik irányban a halálon túlra, a csírázó eljövendőkbe irányít bennünket. Amidőn a három rétegű embert látjuk magunk előtt, először is a születés előtti rész áll előttünk, azután az, ami a születés és a halál között van, harmadjára pedig a halálon túli elem, a születés előtti rész képszerűen nyúlik bele csupán a földi életünkbe, miközben a halálon túli elem csírájában már a halál előtt jelen van bennünk.

Csakis ilyen dolgokon keresztül alakulhat ki elképzelésünk arról is, hogy tulajdonképp mi is történik valójában, amikor ember és ember kapcsolatba lép. Ha régebbi pedagógiákat olvasunk, például Herbart10-nak a régebbi idők számára kitűnő pedagógiáját, mindig az az érzésünk: olyan fogalmakkal operálnak az emberek, amelyeken keresztül egyáltalán nem érhetik el a valóságot, megállnak a valóságon kívül. Gondoljuk csak át, hogyan hat át a szimpátia, úgy igazán a földi értelemben kialakulva, minden akaratot; vagyis mindazt, ami a jövő csírájaként, a halálon túli dolgok csírájaként bennünk rejlik az akarat által, áthatja a szeretet, a szimpátia. Ezért mintha ugyanígy - de tulajdonképp nem is mintha, hanem valóban úgy - mindent, ami az akarattal kapcsolatos, hogy a megfelelő módon gátolható illetve ápolható legyen, a nevelésben is egészen különleges szeretettel kell kísérnünk. Segítségére kell sietnünk a már az emberben rejlő szimpátiának, úgy, hogy az illető akaratához fordulunk. Minek is kell lennie ezért az akarati nevelés tulajdonképpeni impulzusának? Nem lehet más, mint hogy mi magunk szimpátiát alakítsunk ki a növendékünk irányában. Minél több szimpátiát alakítunk ki irányában, annál jobb módszereink lesznek a nevelésben.

Most pedig azt fogják mondani: Mivelhogy az értelmi nevelés ellentéte az akarati nevelésnek, mert azt az antipátia hatja át, antipátiát kellene kialakítanunk, amikor a növendékünket az értelmére, az intellektusára irányulóan neveljük! Ez helyes is, csupán helyesen kell értelmezniük. A megfelelő talajra kell állítaniuk az antipátiákat. Meg kell próbálniuk magát a növendéket megfelelően megérteni, ha helyesen akarják nevelni a képzetéletét. A megértésben már benne rejlik az antipatikus elem, hiszen ez ehhez az oldalhoz tartozik. Amidőn megértik a növendéküket, amidőn megpróbálnak lényének minden nüánszába behatolni, az értelme, a felismerő képessége nevelőjévé, tanítójává válnak. Ebben már benne rejlenek az antipátiák; önök csupán jóvá alakítják az antipátiát, amidőn a növendéküket nevelik. És egészen biztosak lehetnek abban: nem vezet össze bennünket az élet anélkül, hogy annak ne lennének meg a feltételei. A külsőleges folyamatok tulajdonképpen mindig a belső dolgoknak külső kifejeződései, akármilyen különösnek tetszik is a külső világ-szemlélet számára. Hogy most azért kell itt lenniük, hogy a Waldorf-gyerekeket tanítsák és neveljék, illetve tegyék mindazt, ami ezzel összefügg, az ugyebár mégiscsak arra utal, hogy e tanárcsoport karmikus összefüggésben van éppen ezzel a gyermek-csoporttal. És azáltal lesznek ezeknek a gyerekeknek a megfelelő tanáraivá, hogy korábban egyszer antipátiákat alakítottak ki ezekkel a gyermekekkel szemben, és ezektől szabadulnak meg, amidőn most az értelmét nevelik ezeknek a gyerekeknek. A szimpátiákat pedig úgy kell megfelelő módon fejlesztenünk, hogy a megfelelő módon végezzük az akarat fejlesztését.

Legyenek hát tisztában azzal, hogy a legjobban úgy próbálhatnak meg behatolni a kettős lényű emberbe, ahogy azt a szemináriumi beszélgetésünk során megpróbáltuk11. De az emberi lénynek minden aspektusába meg kell próbálniuk behatolni. Azáltal, amit a szemináriumon megpróbáltunk12, csupán a gyerekek képzetéletének válnak jó nevelőivé. Az akarati életük számára akkor válnak jó nevelővé, ha megpróbálják mindegyiküket szimpátiával, valódi szimpátiával körülvenni. Ezek a dolgok is a neveléshez tartoznak: az antipátia, amely képessé tesz minket a megértésre - a szimpátia, amely képessé tesz bennünket a szeretetre. Mivel van egy testünk, és abban vannak gócpontok, ahol szimpátia és antipátia küzdenek egymással, ez belopódzik az embereknek abba a szociális érintkezésébe is, amely a nevelésben és az oktatásban jut kifejeződésre. Kérem, hogy ezt gondolják át, érezzék át, s akkor holnap tovább tudunk lépni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként