Tegnap már felhívtam a figyelmüket arra13, hogy a tanításnál először is egy bizonyos művészi megformálásból kellene kiindulnunk, hogy így a teljes embert, mindenekelőtt az akarati életével vegyük igénybe a tanítás során. Az olyan fejtegetésekből, amilyeneket itt végeztünk, önök minden további nélkül belátják majd egy ilyen eljárás fontosságát, továbbá azt is belátják majd, hogy úgy kell szerveznünk a tanítást, hogy folytonosan tekintettel legyünk arra, hogy az emberben van egy halott, egy haldokló, halódó elem, amit át kell alakítanunk egy új, élő elemmé. Ha csupán szemlélődve, vagyis a képszerű képzet-világunkkal közelítünk a természeti, s az egyéb világbéli lényekhez, úgy inkább egy haldoklási folyamatban állunk benne. Ha az akaratunkkal közelítünk a természeti és a többi világbéli lényekhez, akkor egy életre keltő folyamatban állunk benne. Nevelőként tehát az lesz a feladatunk, hogy folytonosan életet öntsünk a halott dolgokba, az emberben a halál ellenében működő folyamatokat megóvjuk a teljes elhalástól, igen, bizonyos módon megtermékenyítsük őket azzal, amit az akaratból életadó elemként kialakíthatunk. Ezért nem szabad visszariadnunk attól, hogy már a gyermeknél beindítsuk a tanítás bizonyosféle művészi megformálását.

Nos, ugyebár minden, ami művészien közelíti meg az embert, megint csak két áramra bomlik: a plasztikus-képzőművészeti áramra és a zenei-költészeti áramra. A plasztikus-képzőművészeti illetve a zenei-költészeti elemek e két művészeti területe valóban polárisán különbözik egymástól, bár éppen a poláris különbözőségük által jól egymásra találhatnak egy magasabb szintézisben, egy magasabb rendű egységben. Sőt, talán tudnak róla, hogy a világ-fejlődés során még faji vonatkozásban is kifejeződésre jut ez a kettősség a művészetekben. Csupán Heinrich Heine bizonyos fejtegetéseire kell visszaemlékezniük, s így felfigyelnek egyfajta kettősségre: hogy minden, ami a görög néptől indult el, vagy rokon volt vele, ami tehát faji vonatkozásban a görög nép lényéből nőtt ki, a legeminensebb értelemben vett hajlammal rendelkezik a világ plasztikus képzőművészeti alakításához, miközben mindaz, ami a zsidóságból nőtt ki, különleges adottsággal bír a világ tulajdonképpeni zenei eleméhez kapcsolódóan. Így tehát faji vonatkozásban is megtalálják e két áram megoszlását, és aki fogékony ezekre a dolgokra, az nagyon jól nyomon tudja majd követni ezt a művészettörténetben. Természetesen újra és újra születnek olyan törekvések, jogos törekvések, amelyek egyesíteni akarják a zeneit a plasztikus képzőművészetivel. Azonban csak a tökéletesen kialakított euritmiában lehetne valóban teljességében egyesíteni ezeket, ahol a zenei és a látható elemek egységet alkothatnak - természetesen még nem a kezdeteknél, ahol most járunk, hanem a célokban, amelyeket az euritmiának önmaga számára fel kell állítania. Tehát a teljes harmonikus emberi természetnél tekintettel kell lennünk arra, hogy jelen van benne egy plasztikus-képzőművészeti elem, amely felé az ember akarati jellegű része hajlik. Nos, hogyan is jellemezhetjük helyesen az arra hajló tendenciát14 az emberben, hogy plasztikus képzőművészeti irányban működjék?

Ha csupán értelmes emberek volnánk, ha csupán képzeteinken keresztül szemlélnénk a világot, akkor fokozatosan két lábon járó halottakká válnánk. Ténylegesen haldokló lények benyomását keltenénk itt a Földön. Csakis azáltal menthetjük meg magunkat ettől az elhalástól, hogy késztetést érzünk magunkban arra, hogy a fogalmak világában haldokló részt a fantázia által plasztikus képzőművészeti módon élettel telítsük. Óvakodniuk kell attól, hogy a dolgokat absztrakt módon egységesíteni akarják, ha valódi nevelőkké szeretnének válni. Nem szabad viszont azt mondaniuk: nem kellene tehát kialakítani az emberben a halálba taszító részt, el kellene kerülni a fogalmi, a képzetalkotó világ kialakítását az emberben. Ez azonban a szellemi-lelki oldalra vonatkozóan ugyanahhoz a hibához vezetne, mintha az orvosok nagy pedagógusként szemlélnék a kultúra fejlődését, és azután azt mondanák: „A csontok képezik az elhaló részt az emberben, óvjuk tehát az embert ettől az elhalástól, próbáljuk meg a csontokat élőként, lágy állapotban megtartani.” Látják, az ilyen orvosok nézetei oda juttatnák az embereket, hogy mind angolkórosok lennének, s így nem teljesíthetnék teljességében a feladatukat. Mindig helytelen alapelv, ha úgy akarnánk eljárni, ahogy azt sok teozófus és antropozófus tenni szeretné, amikor Ahrimánról, Luciferről és az ő befolyásukról van szó az emberiség fejlődésére, akik akkor azt mondják: „Ezek olyan dolgok, amelyek ártanak az emberi természetnek, tehát óvakodnunk kellene tőlük.” Ez azonban oda vezetne, hogy minden olyantól megfosztaná az embert, ami alkotóeleme kell, hogy legyen. Így nem akadályozhatjuk meg a képzeleti-képzeti elem kialakulását sem, ki kell alakítanunk, de sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy egy más időpontban plasztikus-képzőművészeti úton közelítsünk az emberi természethez. Ezáltal adódik az egység. Nem azáltal adódik, hogy az egyik oldalt kitöröljük, hanem amidőn az egyiket a másik mellett fejlesztjük. Ebben az összefüggésben a mai kor emberei még nem tudnak egységesen gondolkodni. Ebből ered azután az is, hogy nem értik a szociális szerveződés hármas tagozódását15. A szociális élet szempontjából csak az helyes, ha a szellemi, a gazdasági és a jogi terület egymás mellett állnak, és ha ez az egység szépen kialakul, és nem azáltal jön létre, hogy absztrakt módon megformálják azt. Gondolják csak el, mit is jelentene, ha az emberek azt akarnák mondani: „Mivel a fej egy egységet alkot, és a test többi része egy másikat, így az embernek tulajdonképp egyáltalán nem is kellene léteznie; a fejet le kellene választani az ember többi részéről, és hagyni, hogy szabadon mozogjon a világban!” Csakis akkor teremtünk a természet szerint, ha az egyoldalú dolgokat egy egésszé hagyjuk összeállni.

Így arról van szó, hogy fejlesztjük az egyik egyoldalú dolgot: a képzeleti-képzeti neveltetést, s azután a másik egyoldalú dolog, a plasztikus-képzőművészeti elem élettel tölti azt, amit a puszta fogalommal kialakítunk. Arról van itt szó, hogy most, anélkül, hogy elveszítenénk a naivitásunkat, ebben a korban, amely mindig megsemmisíti a tudatosságot, felemeljük ezeket a dolgokat a tudatba. Nem kell, hogy elveszítsük a naivitásunkat, ha konkrétan, nem absztrakt módon rendezzük el a dolgokat. Minden körülmények között igen jó lenne például, ha a plasztikus-képzőművészeti elem tekintetében lehetőleg korán hozzálátnának ahhoz, hogy a gyermek a színek világában éljen. Igen jó volna, ha tanárként áthatnánk magunkat azzal, amit Goethe Színtanának didaktikai részében16 ír le.

Min is alapszik Goethe Színtanának e didaktikai része? Azon alapszik, hogy Goethe minden egyes színt mindig egy érzésbeli nüánsszal hat át. Hangsúlyozza így a piros szín kihívó természetét; nem csak azt emeli ki, amit a szem lát, hanem amit a lélek érez a piros szín láttán. Ugyanígy hangsúlyozza a nyugalmat, az önmagába mélyedést, amit a lélek a kék szín kapcsán érez. Anélkül, hogy megtörnénk a gyermek naivitását, bevezethetjük a színek világába úgy, hogy élőén kialakuljanak a színek világának érzésbeli nüánszai. Ha pedig kezdetben talán túl erősen összepiszkolja magát a gyermek, akkor jó feladat lesz a nevelésben, hogy eljuttassuk odáig, hogy eztán ne piszkolja össze magát túlságosan.

A lehető legkorábban kezdjük a színekkel kapcsolatba hozni a gyermeket, melynek során jó lenne színes felületre felhordani más színeket, s nem csak a puszta fehér felületre, és próbáljunk meg olyan érzéseket kelteni a gyermekben, amilyenek csupán a színek világának szellemtudományos felfogásából keletkezhetnek17. Ha úgy dolgozunk, ahogy néhány barátommal a dornachi építmény kis kupoláján18 dolgoztam, akkor élő kapcsolatba kerülünk a színnel. Ha például kék színt hordunk fel, felfedezzük, hogy a kék színben, magában rejlik az a tulajdonság, hogy minden olyan dolgot, ami bensőséges, ezzel karakterizálunk. Tehát mondjuk egy bensőségességből megmozduló angyal esetében önmagától lesz olyan késztetésünk, hogy kéken tartsuk, mert a kék szín árnyalása, a világos és sötétkék árnyalatok a lélekben a mozgás érzését keltik, mely a lelki részből ered. A sárgás-pirosas szín a ragyogás, a kifelé való megnyilvánulás érzését hívja elő a lélekben. Ha tehát valami agresszíven hat, ha figyelmeztető szándékkal jelenik meg előttünk valami, ha az angyal mondani akar nekünk valamit, ha hátteréből beszélni akar hozzánk, akkor ezt a sárgás-pirosas árnyalatokkal fejezzük ki. Elemi módon igenis rávezethetjük a gyerekeket a színek eme élő-bensőségességére.

Azután saját magunkat kell igen erősen áthatnunk azzal, hogy a puszta rajzolásban már van valami igaztalan. A legigazabb dolog a színből való megérzés, valamivel már igaztalanabb a világos-sötét árnyalásból való megérzés, a legigaztalanabb pedig a rajzolás. A rajzolás, mint olyan bizony már ahhoz az absztrakt elemhez közelít, mely haldoklóként, elhalóként van jelen a természetben. Rajzolnunk tulajdonképpen csak úgy szabadna, hogy közben tudatában legyünk: lényegében halott dolgot rajzolunk. Színes festékekkel úgy kellene dolgoznunk, hogy közben tudatában legyünk: a halott dolgokból előhívjuk az elevenséget. Végül is mi a horizont vonala? Ha egyszerűen fogunk egy ceruzát és berajzoljuk a horizont vonalát, úgy az egy absztrakt, halált hozó, igaztalan, valótlan dolog a természettel szemben, amelynek mindig két áramlata van: a halott és az eleven. Lehámozzuk róla az egyik áramot, és azt állítjuk, hogy ez a természet.

Ha azonban azt mondom, hogy látok egy zöld felületet, és látok egy kékséget, amelyek elválnak egymástól, akkor a színek határosságából jön elő a horizont vonala, akkor igazságot mondok.

Így lassanként rájönnek majd arra, hogy a természet formája valójában a színből születik, s hogy ezért a rajzolás egy absztraháló dolog. Az ilyen dolgokról jó elképzelést, jó ráérzést kellene kialakítani már a felnövekvő gyermekben, mert ez egész lélek-lényébe életet önt, és megfelelő viszonyulást teremt a külvilághoz. Hiszen amiatt betegeskedik a kultúránk, hogy nem vagyunk megfelelő viszonyban a külvilággal. Egyáltalán nem kell, hogy úgy mondjam, tanítás közben újra és újra egyoldalúvá válnunk. Egészen jó volna például, ha apránként meg tudnánk teremteni annak a lehetőségét, hogy a puszta absztrakt művészi dolgoktól, amiket az ember a szépségben lelt gyönyöréből hoz létre, áttérjünk a konkrét művészi dolgokhoz, a kézművességhez, hiszen igencsak nagy szüksége van manapság az emberiségnek arra, hogy beillesszünk egy valódi kézműves, kézműipari elemet az általános kulturális létbe. A XIX.

század folyamán, ugye, ténylegesen odáig vittük a dolgokat, hogy a bútorainkat a szemnek készítjük, vagyis egy széket a szemnek készítünk el, miközben azt a jelleget kellene magában hordoznia, hogy érezzük a széket, mikor rajta ülünk. Eszerint kell kialakítanunk. Ereznünk kell a széket, nem csupán szépnek kell lennie, azt a jelleget kell magában hordoznia, hogy egy ember reá ülhet. A tapin- tás-érzék, sőt, az alakított tapintás-érzék teljes összenőttsége a székkel - annak módján keresztül, hogy milyenek a karfák a széken és így tovább, amidőn a székben támaszt keres az ember - kellene, hogy kifejeződésre jusson a székben. Ezért ha bevezethetnénk az oktatásügyben a kézügyesség-fejlesztést, határozott kézműipari célzattal, úgy azzal nagy szolgálatot tennénk a kultúrának. Hiszen gondolják csak át, milyen kulturális gondot okoz az manapság egy olyan embernek, aki őszintén szívén viseli az emberiség sorsát, ha látjuk, miként akarják például a jelenkor absztraktságai - ez ugye nem fog bekövetkezni akkor, ha végig tudjuk vinni a szándékainkat -, korunk szocialista szellemű embereinek botokúd-jellege miként akarja elárasztani a kultúránkat: Akkor semmi szép nem lesz majd a kultúránkban, csakis hasznos dolgok! És ha álmodnak is az emberek a szépről, nem lesznek képesek érzékelni, hogy amint egyfajta „elszocializálódás” felé tartunk, a szépség szükségességét az eddigieknél erősebben kell majd kihangsúlyoznunk. Ezt be kellene látnunk.

Nem szabadna tehát spórolnunk a plasztikus-képzőművészeti jelleggel az oktatásban. De ugyanígy azzal sem szabadna takarékoskodnunk, hogy valóban átéreztessük azt a dinamikus elemet, amely az építészet művészetében jut kifejeződésre. Itt igen könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy túlságosan korán szembesítjük a gyermeket az egyes dolgokkal. De bizonyos értelemben ennek meg is kell történnie. Néhány szót intéztem azokhoz a gyerekekhez, akik müncheni vakációzó gyerekekként tartózkodtak Dornachban, szám szerint 80-an voltak, s akiknek 12 euritmia órájuk volt Kisseleff asszonnyal19, és akik azután azt, amit tanultak, be tudták mutatni tanári karuk illetve a dornachi antropozófus társaság egy részének. A gyerekek jól benne voltak a feladatukban, és miután az egész euritmia-előadásnak - mely ezen kívül még dornachi euritmistáink bemutatóiból állt - vége lett, odajöttek a gyerekek és megkérdezték: „Tetszett-e a mi előadásunk is?” Valóban megvolt bennük a késztetés, hogy ők is bemutassanak valamit; ez igen szép dolog volt. Nos, azon személyek felkérésére, akik az egészet megszervezték, néhány szót kellett intéznem a gyerekekhez. Annak a napnak az előestéjén történt ez, amikor ismét vissza kellett vinni a gyerekeket München környékére. Nyomatékosan azt mondtam akkor: „Most olyasvalamit fogok mondani, amit ti most még nem értetek. Csak a jövőben fogjátok majd megérteni. De jegyezzétek meg magatoknak, ha majd a jövőben a ’lélek’ szót halljátok, mert most még nem érthetitek...” A gyermeknek az effajta figyelmessé tétele arra, amit még nem ért, aminek még meg kell érnie, ez rendkívül fontos. És bizony hibás az az alapelv, amelyet manapság olyannyira előtérbe helyeznek: Csakis azt kellene megtanítani a gyermeknek, amit már megért. Ez olyan alapelv, amely mindenféle nevelést élettelenné tesz. Hiszen élettelivé csupán akkor válik a nevelés, ha a befogadott dolgokat egy ideig a felszín alatt hordozták, és azután valamennyi idő múlva megint felszínre hozzuk azokat. Ez nagyon fontos a 7. és a 15. életév közötti nevelésben; ekkor nagyon sok mindent bele- csöpögtethetünk a gyermeki lélekbe, amit csupán később lesz majd képes megérteni. Erre kérem önöket, hogy ne ütközzenek meg azon, ha túllépnek a gyermek érettségének határain, és olyasvalamire apellálnak, amit a gyermek csupán később lesz majd képes megérteni. Az ezzel ellentétes alapelv halált hozó elemet vitt a pedagógiánkba. A gyermeknek viszont éppenséggel tudomásul kell vennie, hogy várnia kell. Ezt az érzést is fel lehet benne kelteni, hogy várnia kell annak megértésével, amit már most befogad. Ezért az egyáltalán nem is volt olyan rossz a régebbi időkben, hogy akkor a gyerekeknek egyszerűen meg kellett tanulniuk: 1X1 = 1,2X2 = 4, 3X3 = 9 és így tovább, ehelyett - amint az ma történik - , a számológépen tanulják meg ezt. Meg kellene törni azt az alapelvet, mely szerint lejjebb kell szállítani a gyermek értelmét. Ez természetesen megint csak a szükséges tapintattal történhet, hiszen nem szabad túlságosan eltávolodnunk attól, amit a gyermek szeretni képes, de igen sok mindennel meg tud birkózni, tisztán a tanár tekintélyét követve, amit csupán később lesz majd képes megérteni.

Ha ily módon hozzák közel a gyermekhez a plasztikus képzőművészeti minőséget, akkor látni fogják, hogy sok halált hozó dolgot élettel tudnak megtölteni.

A zenei elem, amely ugye a születéstől fogva benne él az emberben, és amely, amint már mondtam, különösen a 3. és 4. életévben táncolási hajlamként jut kifejeződésre a gyermeknél, önmagából adódóan egy akarati elem, életet hordoz magában. De bármily különösen hangzik is, igaz, hogy eleinte, ahogyan kiéli magát a gyermekben, túlságosan erős életet, szédítő életet hordoz magában, olyan életet, amely könnyen túlharsogja a tudatot. A gyermeki fejlődés az erős zeneiség által igen könnyen kerül bizonyosféle kábult állapotba. Ezért azt kell mondanunk: a nevelő hatásnak, mely akkor lép fel, amikor a zeneiséggel dolgozunk, az emberi természetből fakadó dionüszoszi elemnek az apollói elem általi folytonos egymásba szövődő harmonizálásából kell állnia. Miközben a plasztikus-képzőművészeti oldalon keresztül egy sorvadó, dekadens elemet kell élettel tölteni, a zeneiségben egy a legnagyobb mértékben eleven dolgot kell lecsillapítani, hogy ne ingerelje túl erősen az embert a zeneiség. Érzéssel kell a zenei elemmel a gyerekekhez közelítenünk.

Nos, az a helyzet, hogy az emberi természet ugye a karma által az egyik vagy a másik oldal felé tolódva egyoldalúan alakul ki. Ez különösen észrevehető a zenei elemnél. De azt mondanám, hogy ezt itt túl erősen kihangsúlyozzák. Nem szabadna túl erősen kihangsúlyozni: ez egy botfülű gyermek, amaz pedig egy muzikális gyerek. A tény, mint olyan, bizonyosan adott, de hogy olyan konzekvenciát vonjon ez maga után, hogy a botfülű gyermeket minden zenei dologtól távol tartsuk, és csak a muzikális adottságú gyerekeket részesítsük zenei nevelésben, ez teljesen helytelen; a legeslegbotfülűbb gyerekeknek is legalábbis mindenkor ott kellene lenniük a többiekkel, amikor zeneileg tevékenykedünk. Egészen biztosan helyénvaló, hogy zenei produkcióval egyre inkább csak azokat a gyerekeket szerepeltessük, akik valóban muzikálisak. De ott lenniük, fogékonyságot kialakítaniuk a zenei érzékkel nem rendelkező gyerekeknek is kellene; mert észre fogjuk venni, hogy a legkevésbé muzikális gyermekben is megvan a zenei adottságoknak egyfajta maradéka, amely viszont igen mélyen ül, és csak szeretetteljes hozzáférkőzés által emelhető fel. Ezt sohasem szabadna elmulasztanunk, mert sokkal igazabb, mint hinnénk, ami Shakespeare egyik színdarabjában20 áll: „Az ember, akiben nincsen zene ... árulásra, gyilkolásra, álnokságra képes ... egy ilyenben se bízz meg.” Ez egy igen mély igazság. Ezért semmit sem szabadna elmulasztanunk abból, hogy a zeneiséget még azokhoz a gyerekekhez is közel vigyük, akik eleinte botfülűnek számítanak.

A legnagyobb jelentőséggel bír majd azonban, éppen szociális viszonylatban, hogy a zeneiséget elemi módon is ápoljuk, hogy így kábító elmélet nélkül, a zeneiség elemi tényeiből kiindulva tanítsuk a gyerekeket. A gyerekeknek világos elképzelést kellene kapniuk az elemi zenei dolgokról, a harmóniákról, dallamokról és így tovább, lehetőleg elemi tények felhasználása által, dallamok és harmóniák hallás utáni elemzésével, hogy így a zeneiség terén ugyanolyan elementáris módon járjunk el az egész művészeti oldal felépítésénél, ahogy a plasztikus-képzőművészeti oldalnál is eljárunk, ahol szintén a részletekből kiindulva dolgozunk felfelé. Ezáltal enyhíteni fogjuk azt, ami oly erősen hat a zeneiségben: a dilettantizmust, bár egyáltalán nem utasíthatjuk vissza, hogy a zenei dilettantizmusnak is van bizonyos haszna a szociális együttélésünkben. Nélküle nem tudnánk jól előrehaladni, azonban ennek csakis a befogadói oldalra kellene korlátozódnia. Viszont éppen ezáltal volna lehetséges, hogy a zeneileg alkotókat szociális berendezkedésünkön belül megfelelően érvényre juttassuk. Hiszen nem szabadna elfelejtenünk, hogy mindenféle plasztikus-képzőművészeti dolog az ember individualizálásán alakít, mindenféle zenei-költészeti dolog ezzel szemben a szociális életet mozdítja előre. Az embereket egyfajta egységbe hozza össze a zene és a költészet; s individualizálódnak az emberek a plasztikus-képzőművészeti által. Az egyéniséget inkább a plasztikus-képzőművészeti tartja fenn, a társas érintkezést inkább a közösségi élet illetve a zeneibe és a költészetibe való beleszövődés. A költészet a lélek magányosságából születik, csakis ott. Megértésre az emberi társadalmon keresztül talál. Nem absztrakt dolog az, amit meg akarunk indokolni, hanem ugyancsak konkrétum, ha azt mondjuk, hogy az ember a költészeti alkotásával a bensőjét tárja fel, és hogy ezzel a bensővel az alkotás befogadása által megint a másik ember legmélyebb bensője találkozik szembe. Ezért mindenekelőtt

örömet, és vágyat kellene nevelnünk a felnövekvő gyermekben a zene és a költészet iránt. A költészet terén a gyermeknek korán meg kellene ismernie az igazi költőit. Manapság olyan szociális rendbe nő bele az ember, amelyben a nyelv prózaiságával tirannizálják. Számtalan olyan előadóművész van manapság, aki a prózával tirannizálja az embereket, amidőn azt helyezi előtérbe, ami prózai, tisztán tartalmi rész egy költeményben. És amikor úgy adják elő a verset, hogy a tulajdonképpeni tartalmi nüánsz játssza a főszerepet, akkor azt manapság tökéletes előadásnak tekintik. A valóban tökéletes szavalat azonban az, amelyik a zenei elemre fektet különös hangsúlyt. Abban a pár szóban, amelyet az euritmia-elődaások előtt néha el szoktam mondani21, többször felhívtam a figyelmet arra, hogyan jön elő a vers egy olyan költőnél, mint Schiller, a lelkének alsó rétegeiből. Sok versénél előbb egy általános melódia uralkodott a lelkében, és ebbe az általános melódiába csupán később süllyesztette bele, úgymond, a tartalmat, a szavakat. Az általános melódia az, amiben a tartalom lebeg, és a versköltés azután a nyelvi rész megformálásában merül ki, nem a tartalomban, hanem az ütemben, a ritmusban, a rím-igazításban, tehát a költészet alapját adó zeneiségben. Azt mondtam, hogy a szavalás mai módjával tirannizálják az embereket, mert mindig tirannizálásról van szó, ha egy versnek, amelyet teljesen absztraktnak vesznek, csupán a prózai részére, a tartalmára helyezik a fő hangsúlyt. Szellemtudományos úton csak úgy léphetünk túl a „zsarnokon”, hogy, amint azt mindig próbálom, különböző szempontokból mutatjuk be a dolgokat, s így, mesterségesen is, képlékenyen tartjuk a fogalmakat. Egy alkalommal' különös örömömre szolgált, amikor az egyik művészeti téren tehetséges barátunk azt mondta nekem, hogy bizonyos előadás-sorozatokat, tisztán a belső felépítésük által, szimfóniává lehetne alakítani. Felépítésük által valóban ilyesmi szolgál alapjául bizonyos ciklusoknak. Vegyék például azt a Bécsben tartott előadás-sorozatot22, amely a halál és az újbóli megszületés közötti életről szól, s láthatják, hogy szimfóniát csinálhatnának belőle. Azért lehetséges ez, mert egy szellemtudományos előadásnak nem tirannikusan kell hatnia, hanem az emberek akaratát kell felébresztenie. Ha azonban egy olyan dologgal szembesülnek az emberek, mint „A szociális kérdés fő pontjai”, akkor azt mondják, hogy ez számukra érthetetlen. De nem érthetetlen az, hanem csupán szokatlan számukra a jellege.

Ezért rendkívül fontos, hogy minden költeménynél felhívjuk a gyermek figyelmét az alapul szolgáló zeneiségre. Ezért a tanítás elrendezésében úgy kellene kialakítani a dolgokat, hogy a recitációs elem, mely bekerül az iskolába, lehetőleg a zenei elem közelébe kerüljön. A zeneileg tanító résznek lehetőleg közel kellene állnia a recitálva tanító részhez, hogy az egyiket közvetlenül kövesse a másik, s így élő kapcsolat alakuljon ki a két dolog között. Különösen jó volna, ha a zenét tanító személy még jelen lehetne a recitációt tanító személy munkájánál és fordítva, s így mindig rámutathatnának a másik tananyaggal való további összefüggésekre. Ezáltal alapjaiban kizárnák azt, ami jelenleg még oly erősen belejátszik az oktatásügyünkbe, s ami valóban borzasztó: a versek absztrakt elemzése, megmagyarázása. A költeményeknek ez az absztrakt megmagyarázása - amit keményen a nyelvtani részhez kapcsolnak - a halála mindennek, aminek hatnia kellene a gyermekre. A vers-interpretálás valami egészen szörnyűséges dolog.

Most azt a kifogást emelhetik: „De hiszen az interpretálásra szükség van a vers megértéséhez!” Ehhez azt kell mondanom: egészként kell a tanórát megformálni. Beszélni kell erről a tanári kar heti konferenciáján. Ez és ezt a verset fogjuk szavalni. Azután a tanítás további elemeiből kell beszivárognia a szükséges dolgoknak, amelyek egy adott vers megértéséhez tartoznak. Gondoskodni kell arról, hogy a gyermek a tanítás recitációs részéhez már magával hozza, amire a vers megértéséhez szükség van. Igen jól bemutathatjuk a gyermeknek - például amikor Schiller „Spaziergang” („Séta”) című művét vennénk át vele - a verssel összefüggő kultúrtörténeti és pszichológiai dolgokat, de nem úgy, hogy a vers mentén sorról sorra haladunk, hanem úgy, hogy beszélünk a gyermeknek a tartalomhoz kapcsolódó dolgokról. A recitációs órán csakis a műalkotás művészi előadására kellene hangsúlyt fektetni.

Ha ily módon használnánk a művészeti elemeket a két áramlatukban, hogy mintegy „átharmonizáljuk” az emberi természetet, akkor rendkívül sokat érnénk el ezzel. Csak át kell gondolnunk, hogy az ember és a világ „együtt-járásában” egy végtelenül fontos dolgot érünk el, amidőn énekel az ember. Az éneklés ugye önmagában annak a leképezése, ami a világban már jelen van. Amidőn az ember énekel, kifejeződésre juttatja azt a jelentőségteljes bölcsességet, amelyből merítkezve a világ felépül. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ember az éneklésben a tulajdonképpeni hangsor kozmikus elemét kapcsolatba hozza az emberi szóval. Ezzel valamilyen természetellenes dolog kerül az éneklésbe. Képesek leszünk ezt megérezni, ha felfogjuk a vers össze nem tartozó hangzó elemét, illetve tartalmi elemét. Bizonyos előrehaladás volna már, ha tovább kiépíthetnénk a kísérletet, amelyet ugye most kezdtünk el: a verssorokat puszta recitativo hangzásban tartanánk és csak a rímszót élénkítenénk fel dallammal, így a verssor szétfolyna a recitativóban, a rímszót pedig áriaszerűen énekelnénk23. Ezáltal tisztán szétválnának a versek hangzó elemei, illetve a szavak, amelyek ugye zavarják a tulajdonképpeni zenei embert.

És megint csak, amidőn az ember hallását kiképezzük a zeneiségre, ösztönzést kap az ember, hogy élőén átérezze magának a világnak a zeneiségét. A legnagyobb jelentőséggel bír ez a fejlődő ember számára. Nem szabad elfelejtenünk: a plasztikus képzőművészetiben rátekintünk a szépségre, átéljük azt, a zeneiségben magunk válunk a szépséggé. Ez rendkívül sokat jelent. Ha visszamegyünk a régebbi időkbe, akkor minél régebbi korokba jutunk, annál kevesebbet találunk abból, amit a tulajdonképpeni zeneiségnek nevezünk. Az lehet a határozott érzésünk, hogy a zeneiség kialakulóban van még, annak ellenére, hogy bizonyos formái megint csak kihalóban vannak már. Ez egy igen jelentős kozmikus tényen alapszik. Minden plasztikus-képzőművészeti tevékenységben az ősi égi rend leképezője volt az ember. A világi-égi rend legmagasabb rendű leképezését a világ plasztikus képzőművészeti leképezése adja. A zeneiségben azonban az ember maga a teremtő. Itt nem abból alkot, ami már jelen van, hanem lerakja az alapját, a talaját annak, ami csupán a jövőben fog kialakulni. Természetesen megalkothatunk egy bizonyos zeneiséget azáltal, hogy csupán zeneileg utánozzuk például a víz hullámainak a zúgását vagy a csalogányok énekét. A valódi zeneiség és a valódi költészet azonban új-alkotás, és ebből az új-alkotásból alakul majd ki egyszer a későbbi Jupiter-, Vénusz- illetve Vulkán-fejlődés. Azt, aminek még meg kell születnie, bizonyos értelemben átmentjük létének jelenlegi nulla állapotából a realitásba, amidőn a zeneiséghez kapcsolódunk.

A világ nagy tényeihez kapcsolódva jutunk majd el a tanítás helyes megértéséhez is. Ez adhatja meg neki a valódi felszentelést, hogy a tanítás így valóban egyfajta istentiszteletté válhasson, amidőn efféle avatási szertartás lesz.

Amit így önök elé állítok, az többé-kevésbé egyfajta eszmény. De ugye azt, amit konkrétan teszünk, besorolhatjuk az eszménybe. Egy dolgot például nem szabadna elmulasztanunk - ha a gyerekekkel, akiket tanítunk, a hegyekbe, a mezőkre is kimegyünk, ami szintén meg fog történni olykor -, amikor tehát a természetbe vezetjük a gyerekeket, ebben a vonatkozásban mindenekelőtt mindig szem előtt kellene tartanunk, hogy maga a természetrajzi oktatás csakis az iskola épületén belülre tartozik. Tételezzük fel, hogy most belépünk a gyerekekkel a természetbe, tekintetüket egy kőre vagy egy virágra irányítjuk. Szigorúan el kellene kerülnünk ilyenkor, hogy odakint a természetben arra emlékeztessünk, amit odabent az iskolaépületben tanítunk. Odakint a természetben teljesen más módon kellene a gyermekeket a természet felé fordítanunk, mint az iskolaépületben. Sohasem szabadna elmulasztanunk, hogy felhívjuk a figyelmüket arra: kiviszünk benneteket a szabadba, hogy érezzétek a természet szépségét, és bevisszük a természet produktumait az iskolába, hogy odabent felbonthassuk nektek a természetet. Ezért kint sohasem szabadna arról beszélnünk a gyerekeknek, amit bent például a növényeken bemutatunk nekik. Ki kellene hangsúlyoznunk a különbséget, hogy más dolog a halott természetet boncolgatni az osztályteremben, vagy odakint megcsodálni a természet szépségét. Ezeket egymás mellé kellene állítanunk. Aki kivezeti a gyerekeket a természetbe, hogy odakint egy természeti objektumon példázzon nekik valamit, amit az osztályteremben tanít, az nem a helyes dolgot teszi. A gyerekekben bizony ilyesféle érzést kellene ébresztenünk: sajnos szét kell bontanunk a természetet, ha az osztályterembe visszük. Nos, a gyerekeknek ezt szükségszerűségnek kellene érezniük, mert ugye a természet dolgainak szétdarabolására az ember felépítéséhez is szükség van. Egyáltalán nem szabadna azt hinnünk, hogy jót teszünk, ha tudományosan magyarázunk el egy bogarat kint a természetben. A bogár tudományos magyarázata az osztályterembe való! Örömet ébreszteni a bogár láttán, örömet a futásában, a bohókásságában, kapcsolatában a természet többi részével, ezen kellene munkálkodnunk, amikor a szabadba visszük a gyerekeket. És így azt sem szabadna elmulasztanunk, hogy előidézzük a gyermeki lélekben annak a határozott érzését, hogy a zeneiségben teremtő elem van jelen, egy a természeten túlmenő elem, és hogy az ember maga társ-teremtőjévé válik a természetnek, amidőn fejleszti a zeneiséget. Ezt természetesen igen primitív módon kell érzésként megformálnunk, de ez lesz az első dolog, aminek éppen a zene akarati-jellegű eleméből kell következnie: hogy az ember magában a kozmikusban érezze magát!