"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA nevelés művészete. Metodika, didaktika (1)1. Bevezetés - aforisztikus megjegyzések a művészeti tevékenységről, a számolásról, az olvasásról és az írásról Stuttgart, 1919. augusztus 21. Az előadásokat, amelyeket ebbe a kurzusba be akarunk vonni, fel kell osztanunk általános pedagógiai, illetve inkább speciális metodikai-didaktikai előadásokra. Ezekhez is szeretnék egyfajta bevezetőt mondani, hiszen a ténylegesen alkalmazott módszereinknek is - teljes szerénység mellett - különbözniük kell azoktól a módszerektől, amelyek teljesen más feltételezésekből alakultak ki manapság, mint azok, amelyeket nekünk kell alkalmaznunk. Valóban, nem azért különböznek majd az általunk alkalmazott módszerek azoktól, amelyeket eleddig követtek, mert mi önfejűen valami újat, valami mást akarunk csinálni, hanem mert nekünk sajátos korunk feladatai alapján kell majd felismernünk, hogyan is kell történnie az emberiség oktatásának, ha a jövőben meg kíván felelni a fejlődés azon impulzusainak, amelyeket az általános világrend egyszer előírt számára. Mindenekelőtt, ugyebár, a módszerek alkalmazásánál tudatában kell lennünk annak, hogy bizonyos értelemben a felső ember, a szellemi-lelki ember illetve a testi ember, az alsó ember harmonizálásával lesz majd dolgunk. Hiszen a tantárgyakat nem úgy kell majd használniuk, mint ahogyan eddig szokás volt. Bizonyos értelemben eszközként kell használniuk a tantárgyakat, hogy az ember lelki-testi erőit a megfelelő módon indítsák fejlődésnek. Ezért az önök számára nem arról lesz szó, hogy átadjanak egy tudásanyagot, mint olyat, hanem hogy önök ezt a tudásanyagot az emberi képességek fejlesztésére használják fel. Ekkor különbséget kell majd tenniük mindenekelőtt a tulajdonképpeni konvención, az emberek közötti megegyezésen alapuló tudásanyag - ha ez nem teljesen pontos és világos megfogalmazás is -, és a között a tudásanyag között, amely az általános emberi természet ismeretén alapszik. Figyeljék csak meg kívülről, amikor olvasni és írni tanítják manapság a gyermeket, hogyan is helyezkedik el tulajdonképpen ez az olvasás, illetve írás az általános kultúrában. Olvasunk, de az olvasás művészete, ugyebár, a kulturális fejlődés során alakult ki. A betűformák, amelyek kialakultak, a betűformák összekapcsolása egymással, mindez konvención alapuló dolog. Midőn megtanítjuk a gyermeknek az olvasást a mai formájában, olyasvalamit tanítunk, aminek - ha eltekintünk az ember egy bizonyos adott kultúrában való tartózkodásától - bizony semmi jelentősége sincs az ember lényegére nézve. Tudatában kell lennünk, hogy annak, amit a fizikai kultúránkban teszünk, a fizikain túli emberiség, a fizikain túli világ szempontjából egyáltalán nincsen közvetlen jelentősége. Teljesen helytelen, mikor egyes - különösen spiritiszta - körök úgy gondolják, hogy a szellemek írták le az emberi írást, hogy bevezessék azt a fizikai világba. Az emberek írása az emberek tevékenységén, konvencióján keresztül, fizikai síkon alakult ki. A szellemeknek egyáltalán nem érdekük, hogy kössék magukat ehhez a fizikai konvencióhoz. Akkor is, ha a szellemek beleszólása helyes elképzelés, ez egy sajátos fordítás az ember mediális tevékenységén keresztül, s nem olyasvalami, amit a szellem közvetlenül maga végez, midőn azt, ami benne él, beleviszi az írásnak, illetve az olvasásnak ebbe a formájába. Tehát amit olvasásként és írásként a gyermeknek megtanítanak, olyan konvención alapuló dolog, ami a fizikai életen belül1 alakult ki. Teljesen más dolog, amikor számolást tanítanak a gyermeknek. Erezni fogják, hogy a lényeg itt nem a számjegyek formáiban rejlik, hanem abban, ami a számjegyekben benne él a valóságból. És ennek ez életnek már nagyobb jelentősége van a szellemi világ számára, mint annak, ami az olvasásban és az írásban él. S ha még odáig is eljutunk, hogy bizonyos művészinek nevezhető tevékenységeket tanítunk a gyermeknek, úgy belépünk abba a szférába, amely örök jelentőséggel bír, amely az ember szellemiségének-lelkiségének működtetéséhez ér fel. A legeslegfizikaibb dolgok területén mozogva tanítunk, amidőn olvasni és írni tanítjuk a gyermekeket, már kevésbé fizikailag tanítunk, mikor a számolást tanítjuk, és tulajdonképpen a lélek-szellemet vagy a szellem-lelket tanítjuk, midőn zenei, rajzos és ehhez hasonló dolgokat tanítunk a gyermeknek. Nos, az ésszerűen végzett tanítás során azonban összekapcsolhatjuk egymással a fizikain túlinak a művészetekben, a félig fizikain túlinak a számolásban, és a teljesen fizikainak az olvasásban és az írásban megnyilvánuló e három impulzusát, és éppen ezáltal fogjuk előidézni az ember harmonizálódását. Képzeljék el, hogy például - ma mindez csupán bevezetés, ahol csak aforisztikusan kell megjelenniük egyes dolgoknak - úgy fordulunk a gyermekhez, hogy ezt mondjuk: „Láttál már halat. Tedd hát világossá magadnak, hogyan is nézett ki az, amit halként láttál. Ha lerajzolom neked ezt (lásd a bal oldali rajzot), akkor ez nagyon hasonlít egy halra. Amit halként láttál, az valahogy úgy néz ki, mint az, amit itt látsz a táblán.
Most képzeld el, hogy kimondod a hal szót. Amit mondasz, amikor kimondod a hal szót, az ebben a jelben (lásd a bal oldali rajzot) van benne. Próbáld most meg nem kimondani a hal szót, hanem csak kezdd el kimondani, hogy hal [németül: Fisch - a ford. megj.] - Most megpróbáljuk megtanítani a gyermeknek, hogy csak kezdje el kimondani a hal nevét [Fisch]: F-f-f-f-. - Látod, most elkezdted kimondani, hogy 'Fisch'; s most gondold el, hogy az emberek fokozatosan eljutottak oda, hogy azt, amit itt látsz, egyszerűbbé tegyék (lásd a jobb oldali rajzot). Amidőn elkezded kimondani, hogy 'Fisch', F-f-f-f-, azt úgy fejezed ki, amikor leírod, hogy ezt a jelet teszed ki. S ezt a jelet az emberek f-nek hívják. Megtanultad tehát, hogy az, amit a 'Fisch' [hal] szóban kimondasz, f-fel kezdődik - és most leírod f-ként. Mindig azt leheled a lélegzeteddel, hogy F-f-f-f-, mikor elkezded leírni, hogy 'Fisch'. Így az elején tehát megtanultad a 'Fisch'-hang kimondásának a jelét. Ha ily módon kezdenek a gyermek természetére apellálni, akkor rendesen visszahelyezik a gyermeket a korábbi kulturális korszakokba, hiszen eredetileg így alakult ki az írás. Később csupán konvencióvá vált a folyamat, s így ma már nem ismerjük fel az összefüggést az absztrakt betűformák és a képek között, amelyek tisztán rajzos ábrázolás útján keletkeztek a szemlélődésből és a szemléltek utánzásából. Minden betűforma ilyen kép-formákból alakult ki. S most gondolják végig, ha a gyermeknek csak a konvenciót tanítják meg: így kell leírnod az f-et! - akkor valami teljesen leszármaztatott, az emberi összefüggésekből kiemelt dolgot tanítanak meg neki. Akkor az írást kiemelik abból, amiből kialakult: a művészi tevékenységből. Ezért hát, amikor az írást tanítjuk, a formák, a hangok betűformáinak művészi rajzolásával kell kezdenünk, ha szeretnénk oly messzire visszanyúlni, hogy a gyermeket megragadják a formák közötti különbségek. Nem elegendő ezt csupán a szánkkal elmondani a gyermeknek, mert ez teszi azzá az embereket, amivé mára lettek. Amidőn kiemeljük az írás-formát abból, ami ma a konvenció, és megmutatjuk, hogy miből is eredt, ezzel az egész embert ragadjuk meg, és valami teljesen mássá tesszük, mint amivé akkor tennénk, ha csupán a belátásra apellálunk. Ezért nem szabad csupán absztrakt módon gondolkoznunk: művészetet kell tanítanunk a rajzolásban, lelki dolgokat kell tanítanunk a számolásban, és, művészi módon, konvencionális dolgokat kell tanítanunk az olvasásban illetve írásban; az egész tanítást át kell hatnunk egyfajta művészi minőséggel. Ezért kezdettől fogva nagy súlyt kell majd fektetnünk arra, hogy ápoljuk a gyermekben a művészit. Maga a művészi leginkább az ember akarati természetére hat. Ezáltal olyasvalamihez törünk előre, ami az egész emberrel van kapcsolatban, miközben annak, ami a konvencióval kapcsolatos, a fej-emberhez van köze csupán. Ezért úgy fogunk eljárni, hogy minden egyes gyermekkel végeztetünk valamiféle rajzolásos és valamiféle festéses tevékenységet. Rajzolásos illetve rajzolásos-festéses dolgokkal kezdünk tehát, a legegyszerűbb módon. De a zenei résszel is foglalkozni kezdünk, hogy így a gyermek kezdettől fogva hozzászokjék, hogy mindjárt valamilyen hangszerrel bánjék, hogy művészi érzék ébredjen a gyermekben. Akkor érzéke lesz majd ahhoz is, hogy az egész emberből kiindulva érezzen meg dolgokat, amelyek egyébként csupán konvencionálisak. Az lesz a feladatunk a metodikában, hogy mindig a teljes embert foglalkoztassuk. Nem tehetnénk meg ezt, ha nem irányítanánk a figyelmünket egyfajta, az emberben rejlő művészi érzék kibontására. Ezzel a későbbiekre nézve is alkalmassá tesszük az embert, hogy teljes lényével érdeklődjön az egész világ iránt. Az alaphiba mindeddig az volt, hogy az emberek csupán a fejükkel helyezkedtek bele a világba; a többi részt csak vonszolták utána. És ennek az a következménye, hogy a többi rész most az animális ösztönei felé for- dúl, emocionálisan éli ki magát - ahogy ezt manapság megéljük abban, ami oly különös módon terjed szét Európa keleti része felől. Azáltal következik be ez, hogy nem gondozták a teljes embert. De nem arról van szó csupán, hogy ápolni kell a művészeti oldalt is, hanem hogy a tanítás egészét a művésziből kell előhívni. Ebbe kell alámeríteni minden metodikai dolgot. A nevelésnek és az oktatásnak valóságos művészetté kell válnia. A tudásnak itt is csupán az alapot szabad szolgáltatnia. Így fogjuk előhozni a rajzos elemekből előbb a betűk írott formáit, azután a nyomtatottakat. Az olvasást a rajzolásra fogjuk felépíteni. Ily módon látni fogják, hogy olyan húrt pendítünk meg ezzel, amely- lyel a gyermeki lélek nagyon szívesen együtt rezdül majd, mert akkor nem csupán külsőséges érdeklődése lesz a gyermeknek, és így például azt, ami a leheletében formálódik, az olvasásban és írásban ténylegesen kifejeződni látja. Át kell majd fordítanunk akkor néhány dolgot a tanításban. Látni fogják, hogy azt, amit ma el akarunk érni az olvasásban és írásban, természetesen nem tudjuk maradéktalanul felépíteni ily módon - ahogy arra itt utaltunk -, hanem csupán erőket tudunk ébreszteni egy ilyen építkezéshez. Hiszen ha a mai életben az egész tanítást úgy akarnánk felépíteni, hogy a rajzolásból akarnánk előhozni az olvasást és írást, akkor ehhez a 20. életévig tartó időre volna szükségünk, nem tudnánk elvégezni ezt az iskola évei alatt. Ennek tehát egyelőre csupán az alapelvét vezethetjük le, és azután mégis csak tovább kell lépnünk, meg kell maradnunk azonban a művésziben, magában. Ha tehát egy ideig kiemeltünk ily módon egyes dolgokat a teljes emberből, akkor azután át kell térnünk arra, hogy megértessük a gyermekkel, hogy ugye a nagyok, ha előttük vannak ezek a különös formák, értelmet fedeznek fel bennük. Midőn tovább alakítgatjuk, amit a gyermek így részletekben megtanult, rátérünk arra - teljesen mindegy, hogy a gyermek érti-e az egyes dolgokat vagy sem -, hogy mondatokat írjunk fel. Ezekben a mondatokban a gyermek észre fog venni olyan formákat, mint amilyeneket itt f-ként a 'Fisch' [hal] szónál megismert. Azután más formákat is észrevesz majd emellett, amelyeket most idő hiányában nem tudunk levezetni. Nekilátunk azután, hogy felrajzoljuk a táblára, hogy néznek ki az egyes betűk nyomtatásban, és egy napon majd egy hosszú mondatot írunk fel a táblára, és azt mondjuk a gyermeknek: „Ezt látják hát a nagyok maguk előtt." Miután mindazt levezették, amit megbeszéltünk az f- ként a ’Fisch' [hal] szónál és így tovább. - Azután megtanítjuk a gyermeknek lemásolni az írást. Arra törekszünk, hogy az, amit lát, átmenjen a kezeibe, hogy így ne csak olvasson a szemével, hanem utánozza a kezeivel a formát, és hogy tudja: mindazt, ami a táblán előtte áll, így és így ő maga is meg tudja formálni. Tehát nem tanul meg olvasni anélkül, hogy a kezeivel utánozná a formákat, amelyeket lát, a nyomtatott betűket is. Így tehát elérjük azt a rendkívül fontos dolgot, hogy sohasem szemmel olvasnak csupán, hanem hogy a szem tevékenysége titokzatos módon átmegy az ember teljes végtagi tevékenységébe. A gyerekek akkor tudat alatt a lábukig hatóan érzik azt, amit máskülönben csak a szemükkel futnak át. Ennél a tevékenységnél törekednünk kell arra, hogy a teljes ember figyelmét használjuk. Azután a fordított úton járunk: a mondatot, amelyet felírtunk, részekre bontjuk, és a többi betűformát, amelyeket még nem hoztunk elő az elemeikből, a szavak atomizálásán keresztül mutatjuk be, az egésztől az egyes részek felé haladunk. Például: az áll itt, hogy ’KOPF' [fej]. A gyermek most előbb megtanulja leírni, hogy 'KOPF', egyszerűen lemásolja a szót. És most felbontjuk a 'KOPF'-ot K-ra, O- ra, P-re és F-re, kihozzuk az egyes betűket a szóból; tehát az egésztől az egyes részek felé haladunk. Ezt az egésztől az egyes részek felé haladást végeredményben az egész tanítás során folytatjuk. Úgy csináljuk, hogy egy más alkalommal esetleg egy darab papírt egy sor kis papírszeletre tépünk szét. Azután megszámoljuk ezeket a papírszeletkéket; mondjuk 24-et számolunk. Azt mondjuk azután a gyermeknek: „Nézd csak, ezeket a papírszeletkéket úgy fogom nevezni, ahogy ide felírtam, és azt mondom: „Ez 24 papírszeletke (természetesen babszemek is lehetnének). Ezt most jegyezd meg. Nos, elveszek valamennyi papírszeletkét, csinálok belőlük egy kupacot, ott pedig csinálok egy másik kupacot, amott egy harmadikat, és itt egy negyediket; most a 24 papírszeletkéből négy kis kupacot csináltam. Nézd csak: most számolok, te még nem tudsz ilyet, én tudok, és azt, ami itt az egyik kupacban van, 9-nek nevezem, ami a második kupacban van, azt 5 papírszeletkének nevezem, ami a harmadikban van, 7 papírszeletkének hívom, és ami a negyedik kupacban van, azt 3 papírszeletkének nevezem. Látod, korábban egyetlen egy kupacom volt: 24 papírszeletke. Most négy kupacocskám van: 9, 5, 7 és 3 papírszeletke. Ez pontosan ugyanaz a papírdarab. Az egyik alkalommal, amikor mind együtt vannak, 24-nek nevezem; most négy kupacra osztottam szét, és egyszer 9, azután 5, azután 7 és azután 3 papírszeletkének hívom őket. Most azt mondom: 24 papírszelet az együtt 9 meg 5 meg 7 meg 3." Megtanítottam most a gyermeknek az összeadást. Vagyis nem az egyes összeadandókból indultam ki és azután alakítottam ki az összeget; ez sohasem felel meg az eredeti emberi természetnek (utalnék itt „A goethei világszemlélet ismeretelmélete" című művemre2), hanem a fordítottja felel meg az emberi természetnek: az összeget kell először szemrevételezni, és azt azután fel kell bontani az egyes összeadandókra. Így tehát fordított úton kell megtanítanunk a gyermeknek az összeadást, mint ahogy azt szokták: az összegből kiindulva, az összeadandókra rátérve. A gyermek akkor jobban megérti majd az „együtt, összesen" fogalmát, mint ha az eddig szokásos módon szedegetjük egybe az egyes részeket. Ebben kell különböznie a mi tanításunknak az eddigiektől, hogy bizonyos módon fordított úton kell megtanítanunk a gyermeknek azt, hogy mi is az összeg az összeadandókkal szemben. Akkor számíthatunk arra, hogy teljesen másféle megértést fognak tanúsítani a gyerekek, mint akkor, ha fordítva járnánk el. A dolog legfontosabb részét tulajdonképpen majd csak a gyakorlatban fogják átlátni. Mert a dolgoknak teljesen másféle megközelítését fogják észrevenni a gyermeken, teljesen más lesz a felfogóképessége ha a jellemzett úton haladnak. A fordított utat azután végigvezethetik a további számolások során. Azt mondhatják: Most megint egy kupacba dobom ezt az összes papírszeletkét; azután megint elveszek belőle valamennyit, két kupacot csinálok, és azt a kupacot, amelyiket elkülönítettem, 3- nak nevezem. Mi által kaptam meg ezt a 3-at? Azáltal, hogy elvettem a másik kupacból. Amikor még együtt voltak, 24-nek neveztem őket; most elvettem belőle 3-at, és azt, ami itt megmaradt, 21-nek nevezem. - Ily módon térnek rá a kivonás fogalmára. Vagyis újra csak nem a kisebbítendőből és a kivonandóból indulnak ki, hanem a maradékból, ami megmaradt, és ebből térnek rá arra, amiből a maradék keletkezett. Itt is a fordított úton járnak. És ezt így - ahogy majd még látni fogjuk a speciális metodikában - kiterjeszthetik a számolás egész művészetére, hogy mindig az egészből kiindulva mennek aí egyes részek felé. Ebben a vonatkozásban bizony hozzá kell szoknunk, hogy egy teljesen másféle tanmenetet kövessünk, mint amit megszoktunk. Úgy járunk el itt, hogy a szemlélettel - amelyet egyáltalán nem szabad elhanyagolnunk, de amit manapság egyoldalúan emelnek ki - egyúttal az autoritásérzéket is ápoljuk. Hiszen folyton azt mondjuk: „Ezt 24-nek nevezem, amazt 9-nek hívom." Amikor az antropozófiai előadásokban kiemelem: a 7. és a 14. életév között ápolni kell a tekintély-érzéket, akkor nem a tekintély követésére való idomításra kell gondolni, hanem arra a szükséges dologra, ami ugye belefolyhat a tanítás metodikájába. Úgy működik az ott, mint egy mellékhang. A gyermek azt hallja: „Aha, ezt 9-nek nevezi, amazt 24-nek hívja." És így tovább. Önmagától szót fogad. Azáltal, hogy hallgat arra, aki alkalmazza ezt a módszert, beleszűrődik a gyermekbe az, aminek aztán tekintély-követésként kell megnyilvánulnia. Ez a titka ennek. A tekintély követésére irányuló minden művi idomítást ki kell zárni magán a metodikán keresztül. Tökéletesen tisztában kell lennünk azzal is, hogy mindenkor azt akarjuk, hogy együttesen működjék: az akarat, az érzés és a gondolkodás. Amikor így tanítunk, akkor bizony együtt működik az akarat, az érzés és a gondolkodás. Arra kell odafigyelnünk csupán, hogy az akaratot sohase mozdítsuk hamis eszközökkel az ellenkező irányba, hanem művészi eszközökkel helyesen juttassuk kifejeződésre az akarat megerősödését. Ezt a kezdetektől festészeti, művészeti oktatásnak kell szolgálnia, és zeneinek is. Ennek során észre fogjuk venni, hogy éppen a második életszakasz első idejében a legeslegfogékonyabb a gyermek a művészeteken keresztül történő autori- tatív oktatás iránt és hogy ebben érhetjük el nála a legtöbbet. Szinte magától fog belenőni abba, amit át akarunk adni neki, és az elképzelhető legnagyobb örömét leli majd abban, ha rajzolással, sőt, festéssel vet papírra ezt-azt, melynek során mindenféle - pusztán külsőséges - másolástól tartózkodnunk kell. Ez esetben is emlékeznünk kell a tanítás folyamán, hogy bizonyos értelemben vissza kell helyeznünk a gyermeket korábbi kulturális korszakokba, nem járhatunk el azon- bán úgy, ahogyan ezekben a korábbi kulturális korszakokban tették. Akkortájt egyszerűen mások voltak az emberek. Most teljesen másféle lelki és szellemi hangulattal fogják visszahelyezni a gyermeket a korábbi kulturális korszakokba. Ezért a rajzolásban nem arra fogunk törekedni, hogy a gyerek ezt vagy azt utánozza, hanem eredeti formákat fogunk neki tanítani a rajzolásban, meg fogjuk tanítani neki, hogy egy ilyen, meg egy másik olyan szöget rajzoljon; megpróbáljuk megtanítani neki a kört, a spirálvonalat.
Tehát az önmagukban zárt formákból fogunk kiindulni, nem pedig abból, hogy egy forma hasonlít-e valamire, hanem maga a forma iránt próbáljuk majd meg felkelteni a gyermek érdeklődését. Emlékezzenek vissza arra az előadásra, amelyben megpróbáltam érzékeltetni az akantuszlevél keletkezését3. Ebben kifejtettem, hogy az a gondolat, mely szerint utánoztuk volna az akantusz-növény levelének a formáját, ahogy az megjelenik a legendában, teljesen téves, hiszen az akantusz-levél egyszerűen egy bensőleg adott formából született meg, és utólagosan úgy éreztük: ez hasonlít a természetre. Nem utánoztuk tehát a természetet. Erre tekintettel kell majd lennünk a rajzolásos és a festéses elemnél. Akkor végre vége lesz annak a rettenetes dolognak, ami olyannyira sivárrá teszi az emberek kedélyét. Ha valamilyen ember alkotta dologgal szembesülnek, akkor azt mondják: „Ez természetesnek hat, amaz természetellenesnek." Egyáltalán nem arról van szó, hogy ilyen ítéletet kellene alkotni: „Ez egy jól utánzott dolog." stb. Az ilyen külvilággal való hasonlóságnak csupán másodlagosan kell felvillannia. Aminek az emberben élnie kell, az a formákkal, magukkal való benső „összenőttség". Tehát, még ha egy orrot rajzol is az ember, bensőleg „össze kell nőnie" az orrformával, és utólag derül ki csupán a hasonlóság az orral. A belső törvényszerűségek iránti érzéket a 7. és a 14. életév közötti időszakban sohasem fogjuk külsőleges utánzással felébreszteni. Mert tudatában kell lennünk: amit a 7. és a 14. életév között kialakíthatunk, azt később már nem tudjuk kialakítani. Azok az erők, amelyek itt működnek, ez után az életszakasz után elhalnak. Később ebből már csak valamilyen pótlékkal rendelkezhetünk, hacsak nem következik be az embernek egy olyanfajta átalakulása - természetes vagy természetellenes úton -, amelyet beavatásnak hívunk. Most valami szokatlant fogok mondani, vissza kell ugyanis térnünk az emberi természet alapelveihez, ha a helyes értelemben vett nevelők szeretnénk lenni manapság. Vannak kivételek, amikor magasabb életkorban is pótolhat még valamit az ember. Akkor azonban át kell esnie egy súlyos betegségen, vagy valamilyen más módon kell deformációt elszenvednie, el kell törnie például a lábát, amely azután már nem jött rendesen helyre, el kell tehát szenvednie az étertest bizonyos mértékű elválását a fizikai testtől. Ez természetesen veszélyes dolog. Ha a karmán keresztül következik be, akkor el kell fogadni. De nem számíthatunk arra, és nem adhatunk egyfajta előírást a nyilvános élet számára ahhoz, hogy valaki ily módon pótolhatna valami elmulasztottat, hogy másféle dolgokról ne is beszéljünk. Az ember fejlődése titokzatos dolog, és amire az oktatás és a nevelés során törekedni kell, abban sohasem szabad az abnormális esetekkel számolni, hanem mindig a normális úttal kell számolnunk. Ezért az oktatás mindig szociális kérdés. Ezért mindig számolnunk kell azzal, melyik életkorra kell esnie bizonyos erők kifejlődésének, hogy így a fejlesztés az embert a helyes módon állíthassa bele az életbe? Számolnunk kell tehát azzal, hogy bizonyos képességek csakis az ember 7. és 14. életéve között fejleszthetők oly módon, hogy az ember később helyt tudjon állni az élet csatáiban. Ha nem alakítanánk ki ezeket a képességeket ebben az időszakban, akkor az emberek később nem nőnének fel az élet-küzdelemhez, hanem alul kellene maradniuk benne, ami manapság a legtöbb emberrel így is történik. Amit nevelőként ki kell fejlesztenünk a gyermekben, az nem más, mint hogy művészi módon álljon bele a világ nyüzsgő forgatagába. Akkor észre fogjuk venni, hogy olyan az ember természete, hogy bizonyos értelemben zenésznek született. Ha az emberek a megfelelő könnyedséggel rendelkeznének ez irányban, akkor minden kicsi gyermekkel táncra perdülnének, minden kicsi gyermekkel mozognának valamilyen módon. Úgy születik az ember a világra, hogy saját testiségét zenei ritmusba, zenei összefüggésbe akarja hozni a világgal, s ez a belső zenei képesség leginkább a 3. és a 4. életév között van jelen a gyerekekben. Borzasztó sokat tehetnének a szülők, ha felfigyelnének erre, s azután kevésbé a külső zenei hangulathoz kapcsolódnának, sokkal inkább a saját testi meghatározottsághoz, a táncos elemhez. És pontosan ebben az életkorban tudnánk végtelenül sokat elérni azzal, hogy elemi euritmiával hatjuk át a gyermeki testet. Ha a szülők megtanulnának euritmizálva foglalkozni a gyermekükkel, akkor valami egészen más születne meg a gyerekekben, mint ami egyébként megszületik. Legyőznék azt a bizonyos nehézséget, ami a tagjaikban él. Minden ember tagjaiban van egy ilyesféle nehézség manapság, amelyet legyőznénk. És ami azután megmaradna, amikor bekövetkezik a fogváltás, az a teljes zeneiség iránti fogékonyság. Az egyes érzékek - a zeneileg hangolt fül, a plasztikusan hangolt szem - ebből a zeneiségből bontakoznak ki csupán; a teljes zenei ember specifikációja az, amit a zenei fülnek vagy a rajzos-plasztikus szemnek nevezünk. Ezért igenis táplálnunk kell azt a gondolatot, hogy bizonyos módon azt, ami a teljes emberben meglévő fogékonyság, a felső emberbe, az idegi-érzékszervi emberbe vezetjük be, amidőn művészileg tevékenykedünk. Az érzést az intellektusba vezetik fel, ha a zeneiség vagy a rajzos-plasztikusság eszközével élnek. Ennek a megfelelő módon kell történnie. Ma minden összemosódik, különösen a művészeti tevékenység terén. Kézzel rajzolunk, és kézzel formázunk is, és mégis teljesen más a két dolog. Ez különösen akkor juthat kifejeződésre, amikor bevezetjük a gyerekeket a művészeti tevékenységbe. Amikor a plasztikus formázásba vezetjük be a gyerekeket, lehetőleg oda kell figyelnünk arra, hogy kövessék a kezükkel a plasztikus formákat. Azáltal, hogy a gyermek érzi a saját forma-alkotását, hogy mozgatja a kezét, és valamilyen rajzos tevékenységet végez, azáltal juttathatjuk el őt oda, hogy a szemével, de a szemén keresztül hatoló akarattal kövesse a formákat. Egyáltalán nem sérti a gyermeki naivitást, ha arra kérjük a gyermeket, hogy puszta kézzel maga tapogassa le a testek formáit, ha felhívjuk a figyelmét a szemére, amikor például a kör görbületeit követi, és azt mondjuk neki: „Kört jársz le te magad is a szemeddel." Ez nem a gyermeki naivitás megsértése, hanem a teljes ember érdeklődésének igénybe vétele. Ezért tudatában kell lennünk annak, hogy az ember alsó részét felvezetjük a felső részbe, az idegi-érzékszervi lénybe. Ily módon szert teszünk egy bizonyos metodikai alap-érzékre, amelyet ki kell alakítanunk önmagunkban nevelőként, tanárként, s amelyet úgy közvetlenül nem vihetünk át senkire. Képzeljék el, hogy egy ember, akit tanítanunk és nevelnünk kell, tehát egy gyermek van előttünk. Manapság teljesen eltűnik a nevelésből a kialakuló, folyvást létesülő ember szemlélete, minden összekavarodik. Hozzá kell azonban szoknunk, hogy differenciáljunk a gyermek szemléletében. Bizonyos módon, amit tanítva és nevelve teszünk, azt belső érzelemmel kell kísérnünk, belső érzésekkel, és benső akarati rezdülésekkel is, amelyek bizonyos értelemben ténylegesen meg nem alkotott alsó oktávként csendülnek bele tevékenységünkbe. Tudatában kell lennünk: a létesülő, kialakuló gyermekben fokozatosan fejlődik ki az „én" és az asztráltest. Az öröklés által már adott az étertest és a fizikai test. Jó, ha most elgondoljuk: a fizikai test és az étertest olyanok, hogy mindenkor különös gondozásban részesülnek a fejből lefelé kiindulva. A fej sugározza ki azt, ami tulajdonképpen megteremti a fizikai embert. Ha a megfelelő nevelési és tanítási procedúrákban részesítjük a fejet, akkor szolgáljuk legjobban a növekedés szerveződését. Ha úgy tanítjuk a gyermeket, hogy előhozzuk a teljes emberből a fej-elemet, akkor a megfelelő dolgok átterjednek a fejéből a tagjaira: Az ember jobban növekszik, jobban tanul járni és így tovább. És így azt mondhatjuk: Lefelé áramlik a fizikaiságba és az éteriségbe, ha mindent szakszerű módon kialakítunk, ami a felső emberre vonatkozik. Ha az az érzésünk - miközben inkább intellektuális módon alakítjuk ki az olvasást és az írást -, hogy a gyermek eleget tesz a szándékainknak, amidőn felveszi, amit tanítunk neki, akkor ezeket a dolgokat a fejből kiindulva belé fogjuk küldeni a test többi részébe. Az „én" és az asztráltest azonban lentről felfelé kiindulva alakul ki, amikor a teljes ember részesül nevelésben. Akkor alakulna ki például egy erős „én"-érzés, ha a 3. és a 4. életév között elemi euritmiával közelítenénk a gyermekhez. Akkor ez igénybe venné az embert, és rendes „én"-érzést „lövellne bele" a lényébe. És ha sokat mesélnek neki, amiben örömét leli, vagy amiben fájdalmat is megél, akkor ez az alsó emberből kiindulva kialakítja az asztráltestet. Kérem, reflektáljanak csak valamivel intimebben itt a saját élményeikre. Úgy gondolom, mindannyian szereztek tapasztalatokat: ha az utcán sétáltak és valami megijesztette önöket, akkor nem csupán a fejükkel és a szívükkel ijedtek meg, hanem a végtagjaikkal is, és érezték azokban az ijedtséget. Ebből le tudják majd vonni a következtetést, hogy az odaadás olyasvalami iránt, ami érzéseket és indulatokat vált ki, az egész embert megragadja, nem csupán a szívet és a fejet. Olyan igazság ez, amelyre a nevelő ill. tanító személynek különösen tekintettel kell lennie. Oda kell figyelnie arra, hogy az egész embert meg kell ragadni. Ezért ebből a szempontból kiindulva gondolják át a legenda- és mese-mondást, és legyen rendes érzékük eziránt, hogy így a saját hangulatukból kiindulva mondjanak mesét a gyermeknek, s akkor úgy fognak mesélni, hogy a gyermek egész testében érezni fog valamit az elmesélt dolgokból. Akkor aztán valóban a gyermek asztráltestéhez szólnak. Az asztráltestből felsugárzik valami a fejbe, amit a gyermeknek ott kell megéreznie. Azt kell éreznünk, hogy az egész gyermeket megragadjuk, és hogy csupán az átérzett dolgokból, az indulatokból, amelyeket keltünk, kell következnie az elmondott dolgok megértésének. Tekintsék ezért ideálnak, hogy amikor meséket vagy legendákat mondanak a gyermeknek, vagy amikor festéses, rajzolásos dolgokat végeztetnek vele, akkor ne magyarázzanak, ne az észre hassanak, hanem ragadják meg a teljes embert, hogy azután így menjen el önöktől a gyermek, és csak utólag, önmagából kiindulva jusson el a dolgok megértéséhez. Próbálják meg tehát az „én"-t és az asztráltestet lentről kiindulva nevelni, hogy aztán a fej és a szív ez után menjenek csupán. Próbáljanak meg úgy mesélni, hogy sohasem a fejre és az értelemre reflektálnak, hanem úgy, hogy bizonyos csendes borzongást idézzenek elő a gyermekben - bizonyos határok között -, hogy a teljes embert megragadó jó- vagy rosszkedvet idézzenek elő, s hogy ez még benne csengjen a gyermekben, amikor már elment, és hogy azután váltson át csupán a dolgok megértésébe és az irántuk való érdeklődésbe. Próbáljanak meg azon keresztül hatni, hogy teljesen össze vannak kötve a gyerekekkel. Próbálják meg ne mesterségesen felkelteni az érdeklődést, miközben a szenzációkra számolnak, hanem próbáljanak meg azáltal, hogy belső kapcsolatot alakítanak ki a gyerekekkel, a gyermek saját lényéből érdeklődést szítani. Hogyan tehetjük ezt egy egész osztállyal? Egyetlenegy gyermekkel viszonylag könnyen megy a dolog. Csupán kedvelnünk kell, s amit végeztetünk vele, azt iránta való szeretettel kell tennünk, akkor az egész embert megragadjuk, nem csak a szívet és a fejet. Egy egész osztály esetében sem nehezebb a helyzet, ha minket, magunkat megragadnak a dolgok, ha önmagunk esetében sem csak a szívünket és a fejünket ragadják meg. Vegyék ezt az egyszerű példát: A léleknek a halál utáni továbbélését szeretném világossá tenni a gyermek számára. Sohasem teszem világossá, hanem csak áltatom magamat valamivel, ha elméletekkel traktálom. Semmiféle fogalom sem taníthat meg semmit a gyermeknek a 14. életéve előtt a halhatatlanságról. De azt mondhatom neki: „Nézd csak meg ezt a pillangóbábot. Nincsen benne semmi. A pillangó volt benne, de kimászott belőle." Megmutathatom neki a folyamatot is, és jó, ha bemutatunk a gyermeknek ilyen átalakulásokat, metamorfózisokat. Most ezt az összehasonlítást tehetem: „Képzeld el, hogy most te magad vagy egy ilyen báb. Benned van a lelked, s majd később kibújik, úgy fog majd kibújni, mint a pillangó a bábból." Ez kétségtelenül naiv megfogalmazás. Most hosszasan beszélhetnek a témáról. Ha azonban maguk nem hisznek abban, hogy a pillangó az ember lelkét jeleníti meg, akkor nem sokat fognak elérni a gyermeknél egy ilyen összehasonlítással. Azt a tiszta valótlanságot sem szabad majd belekeverniük, hogy csupán emberileg alkotott hasonlatnak tekintik a dolgot. Nem ilyen hasonlat ez, hanem az isteni világrend által elénk állított tény. A két dolgot nem a mi intellektusunk alkotta. És ha helyesen viselkedünk a dolgokkal kapcsolatban, akkor megtanulunk hinni a tényben, hogy a természetnek mindenütt vannak hasonlatai a szellemi-lelki dolgok képére. Ha eggyé válunk azzal, amit a gyermeknek tanítunk, akkor működésünk az egész gyermeket megragadja. Hogy nem vagyunk már képesek a gyermek érzéseibe helyezkedni, hanem csupán átültetjük a dolgokat egyfajta „rációba", amibe mi magunk nem hiszünk, ez okozza, hogy oly kevés dolgot tanítunk meg a gyermeknek. Saját felfogásunkkal úgy kell hozzáállnunk a tényekhez, hogy például a bábból előbújó pillangó képével nem egy önkényes képet, hanem egy általunk megértett, hittel befogadott, az isteni világ-hatalom által alkotott példát helyezünk a gyermek lelkébe. A gyermeknek nem fültől fülig, hanem lélektől lélekig kell megértenie a dolgokat. Ha erre tekintettel vannak, akkor ezzel előbbre fognak jutni. |