"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (9)

VII.

A „Goethei világnézet ismeretelmélete” c. könyvemet abban az időben írtam, amikor sorsom egy családdal hozott össze, amelynek körében sok szép órát, életem egy boldog szakaszát éltem át. Ekkor már hosszabb ideje volt egy barátom, akit eleven, napsugaras lénye, az életre és emberekre vonatkozó találó megjegyzései és nyílt, hűséges volta miatt nagyon megszerettem. Ő vezetett be más barátainkkal együtt ebbe a családba. Ott jöttünk össze két nővérével is és egy fiatalemberrel, aki rövidesen az idősebb leány vőlegénye lett.

A háttérben volt valaki, akit soha nem ismertünk meg. Ez a családfő, a testvérek apja volt. Itt volt és mégsem volt itt. De a legkülönbözőbb formában hallottunk róla. Ezek szerint különös embernek kellett lennie. A testvérek eleinte egyáltalán nem beszéltek apjukról, aki nyilván a szomszéd szobában élte a maga életét. Csak lassanként jutott a dolog odáig, hogy valamelyikük említést tett róla. Ilyenkor minden szavukat az őszinte tisztelet hatotta át. Az ember érezte, hogy jelentős valakinek tartják, tisztelik, és ugyanakkor félnek attól, hogy egyszer véletlenül összetalálkozunk vele.

Beszélgetéseink rendszerint az irodalom körül mozogtak. És a testvérek egyik vagy másik témához több könyvet is hoztak ki apjuk könyvtárából. A körülmények tehát úgy hozták magukkal, hogy annak ellenére, hogy őt magát sosem láttam, sok mindent megismertem olvasmányaiból. Végül aztán kérdezősködtem felőle. Így a testvérek bár tartózkodó, de mégis sok mindent eláruló közlései nyomán kialakult bennem ennek a különös embernek a képe. Megszerettem ezt az embert, akit én is értékes valakinek tartottam. Olyan embert tiszteltem benne, akit az élet súlyos megpróbáltatásai odáig vittek, hogy a világgal már csak a maga belső világában foglalkozzék és kerüljön minden emberi érintkezést.

Egyszer aztán közölték, hogy beteg, majd nemsokára, hogy meghalt. A testvérek engem kértek fel a gyászbeszéd tartására. Én őszinte szavakkal mondtam el azt, amit róla így közvetve tudtam. A temetésen a család, a nagyobb lány vőlegénye és az én barátaim voltak csak jelen. A testvérek szerint beszédemben hű képet adtam apjukról. Szavaikból, könnyeikből kiéreztem, hogy ezt valóban őszintén gondolták. És azt is tudtam, hogy ez az ember szellemileg olyan közel állt hozzám, mintha sokat lettünk volna együtt.

Köztem és a fiatalabb lány között lassanként meleg barátság alakult ki. Volt benne valami a német leány őstípusából. Nem volt nagyon művelt, de valamilyen finom ösztönös báj és természetesség volt benne nemes tartózkodással párosulva. Tartózkodása belőlem is ugyanezt váltotta ki. Szerettük egymást és ezt nagyon jól tudtuk mind a ketten, de egyikünk sem tudta legyőzni elfogódottságát, hogy ezt be is valljuk egymásnak. Így szerelmünk az egymásnak mondott szavak között és nem a szavakban élt. Kapcsolatunk a legbensőségesebb lelki kapcsolat volt, de nem jutott odáig, hogy csak egy lépéssel is túlmenjen a lelkieken.

Öröm volt számomra ebben a barátságban élni; barátnőm mintegy a napot jelentette az életemben. A sors azonban elszakított bennünket egymástól. A boldog együttlét óráiból nem maradt más, csak egy rövid levélváltás, aztán szomorú emlékezés életemnek erre a szép időszakára. Emlékezés, amely lelkem mélyéről egész életemben mindig újra és újra felszínre tört.

Ekkoriban történt, hogy egyszer elmentem Schröerhez, aki éppen egy nagy élmény hatása alatt állt. Megismerkedett Marie Eugenie delle Grazie költészetével, akinek akkor már megjelent egy pár műve, egy kis költemény-kötet, a „Herman” c. eposz, a „Saul” c. dráma és a „Cigányasszony” c. elbeszélése. Schröer lelkesedve beszélt ezekről. „És mindezt egy fiatal nő írta, aki még nem töltötte be tizenhatodik évét” - mondta és hozzátette, hogy Robert Zimmermann azt mondta delle Grazieről, hogy ő az egyetlen igazi lángész, akit életében megismert.

Schröer lelkesedése arra ösztönzött, hogy egymás után elolvassam írásait. Írtam egy tárcát a költőnőről, aminek nagy örömömre az lett a következménye, hogy meghívott magához. Látogatásom során olyan beszélgetés alakult ki közöttünk, amelyet életem későbbi időszakában gyakran idéztem magam elé. Ekkor már belefogott egy egészen nagystílű munkába, „Robespierre” c. eposzának a megírásába; ottlétemkor vázolta a mű alapeszméjét. Már akkor kiérződött annak pesszimista alaphangulata és úgy láttam, hogy Robespierre személyében minden idealizmus tragikumát akarja ábrázolni. Az emberi lélekben ideálok születnek, de ezeknek nincs hatalma a természet eszme-nélküli, kegyetlen, pusztító hatásával szemben; a természet minden ideálnak odakiáltja, hogy „csak illúzió vagy, az én látszat-teremtményem, amelyet mindig újra visszadobok a semmibe.”

Ez volt delle Grazie meggyőződése. Azután egy további költői tervéről, egy a „Sátánról” szóló mű megírásáról beszélt. Ebben Isten ellentétét akarta ábrázolni, mint azt az ősi lényt, aki az ember számára a kegyetlen, eszme-nélküli, mindent elpusztító természetben megnyilatkozó hatalom. Zsenialitással beszélt erről a hatalomról, aki a lét mélységeiben él és onnan uralkodik a lét felett. Mély megindultsággal jöttem el az írónőtől. Ereztem a beszédében megnyilatkozó nagyságot, bár eszméinek a tartalma ellentéte volt mindannak, ami az én szellemi szemléletemben élt. De sosem hajlottam arra, hogy ne csodáljam azt, ne érdeklődjem az iránt, amit nagynak tartok, még ha tartalma idegen is számomra. Azt mondtam: ezek a világban létező ellentétek mégis meg kell hogy találják valahol harmóniájukat. Ez tette lehetővé, hogy olyan megértéssel álljak szemben azzal, ami ellentétes az én nézetemmel, mintha az saját szemléletem vonalába esnék.

Röviddel ezután meghívást kaptam delle Graziehez. Pár embernek, Schröernek és feleségének, egy barátnőjüknek és még néhányunknak olvasta fel „Robespierre” c. műve egyes részleteit. Nagy költői lendülettel, naturalista stílusban megírt, de pesszimista alaphangú művet hallottunk, amely az életet a maga megrendítő oldaláról ábrázolta. Emberi nagyságok álltak előttünk, akiket a sors belső világukban rászedett, hogy aztán megkapó tragikummal hulljanak a mélybe. Nekem ez volt a benyomásom. Schröer viszont fel volt háborodva. Szerinte a művészetnek nem szabad a „borzalom” ilyen feneketlen mélyeibe alászállni. A nők elmentek. Mintegy görcsöt kaptak. Nem voltam Schröerrel egy véleményem. Úgy tűnt, mintha azt érezné, hogy egy borzalmas élmény, még ha őszintén átélt is, nem lehet művészi ábrázolás tárgya. Nem sokkal ezután megjelent delle Grazienek egy költeménye, amelyben a természetet, mint a legnagyobb hatalmat énekli meg úgy, hogy a természet kigúnyol minden ideált. De azért életre hívja őket, hogy az embert megszédítve visszadobja őket a semmibe.

Ehhez a költeményhez kapcsolódva írtam egy tanulmányt „Die Natur und unsere Ideale” (A természet és ideáljaink) címmel, amelyet nem publikáltam, csak kis példányszámban nyomattam ki. Ebben a delle Grazie szemléletének látszólagos jogosultságáról beszéltem. Kifejtettem, hogy szerintem egy olyan szemlélet, amely nem zárkózik el annak az elismerésétől, hogy a természet az emberi ideálokkal szemben ellenséges, magasabb, mint a „lapos optimizmus”, amely nem veszi figyelembe a lét mélységeit. Beszéltem arról is, hogy az ember belső szabad mivolta önmagából teremti meg azt, ami az élet értelmét és tartalmát adja. És hogy az embernek ez a mivolta nem tudna megfelelően kibontakozni, ha kívülről egy boldogságot nyújtó természettől kapná meg azt, aminek az ő belső világában kell megszületnie.

Tanulmányom miatt nagy fájdalmat éltem meg. Amikor Schröer megkapta, azt írta nekem, ha így gondolkodom a pesszimizmusról, ez azt jelenti, hogy sosem értettük meg egymást. És aki a természetről úgy beszél, ahogy én ebben a tanulmányomban, az elárulja, hogy Goethe szavait „ismerd meg magadat és élj békében a világgal” nem tudja elég mélyen átélni.

Lelkem mélyéig megrendültem, amikor ezeket a sorokat megkaptam attól, akihez a leginkább ragaszkodtam. Schröer nagyon fel tudott indulni, ha látta, hogy valaki vétkezik a művészi szépség harmóniája ellen. Elfordult delle Grazietől, amikor ezt a vétket észrevette nála. És hogy a költőnőt továbbra is csodáltam, azt a tőle és egyben Goethetől való elpártolásnak tekintette. Tanulmányomban nem látta meg, amit a természet akadályait belső erejéből legyőző emberi szellemről mondtam. Sértette, amit a természeti világról állítottam, hogy nem lehet az ember igazi belső megelégedettségének a létrehozója. Én a pesszimizmus jelentéktelen voltát akartam kihangsúlyozni, jóllehet bizonyos határok között jogosult; Schröer minden pesszimizmust” a kiégett szellemek produktumának” nevezett.

Delle Grazie házában sok szép órát töltöttem. Minden szombaton fogadónapja volt. Sok szellemi irányzat képviselője jött itt össze. A költőnő volt a középpont. Műveiből olvasott fel; világnézete szellemében beszélt, határozott hanglejtéssel. Világnézete alapján magyarázta az emberi életet. De ez nem a nap világossága volt, inkább a hold komorsága. Sötét felhőkkel borított ég. Az emberek lakásaiból pedig lángok csaptak ki a sötétségbe, mintegy hordozva a szenvedélyeket és illúziókat, amelyekben az emberek elemésztik önmagukat. De mindez emberien megható, mindig magával ragadó volt és ami fájdalmas volt benne, azt egy teljesen átszellemült ember nemes varázsa lengte körül.

Delle Grazienál mindig ott volt Laurenz Müllner katolikus pap, a költőnő tanára, majd gondoskodó, nemes barátja. A keresztény filozófia professzora volt az egyetem teológiai fakultásán. Nem csak arca, egész alakja is kifejeződése volt a lelki aszkézisben élő ember szellemi fejlődésének. Filozófiai dolgokban szkeptikus volt, e mellett rendkívül jártas a filozófia, a művészi szemlélet és az irodalom minden területén. A „Vater- land” (Haza) c. katolikus napilapban érdekes cikkeket írt művészeti és irodalmi kérdésekről. Egyébként ő is a költőnő pesszimista világ- és életfelfogását vallotta.

Egyek voltak a Goethével szembeni erős antipátiájukban is; érdeklődésük Shakespeare és a szenvedéssel áthatott élet, az emberi természet naturalista eltévelyedéseivel foglalkozó újabb-kori költők felé fordult. Dosztojevszkijért lelkesedtek; Leopold von Sacher-Masochról azt tartották, hogy semmilyen igazságtól nem retten vissza. Ragyogóan ábrázolja a modern élet mocsarából kisarjadó, elpusztítandó, gyarlón emberi elemet. Laurenz Müllner Goethevel szembeni antipátiáját némiképpen színezte az, hogy katolikus teológus volt. Dicsérte Baumgartner Goethe-monografiáját, amely úgy jellemzi Goethet, mint aki ellensége lenne mindannak, amire emberileg törekedni érdemes. Delle Grazieben meg valami mély személyes antipátia élt Goethével szemben.

E két ember köré gyűltek professzorok a teológiai fakultásról, nagy tudású katolikus papok. Mindenek előtt a mindig szuggesztív heiligenkreuzi cisztercita pap: Wilhelm Neumann. Müllner joggal tisztelte őt átfogó tudásáért. Egyszer azt mondta nekem, amikor Neumann nem volt jelen és én lelkesedéssel beszéltem Neumann széles tudásáról: Igen, Neumann professzor ismeri az egész világot és még három falut. Delle Grazietól távozva szívesen csatlakoztam ehhez a tudóshoz. Sokat beszélgettünk a tudományos műveltségnek ezzel az „ideáljával”, aki egyszersmind hű fia volt egyházának. Csak két ilyen beszélgetést említek. Az egyik Krisztus lényére vonatkozott. Elmondtam, hogy szerintem a Názáreti Jézus földön kívüli hatásra felvette magába Krisztust és Krisztus mint szellemi lény a Golgotai Misztérium óta együtt él az emberiséggel. Ez a beszélgetés mélyen belém vésődött és mindig újra felidéződött, mert igen jelentősnek éreztem. Tulajdonképpen hárman beszélgettünk akkor: Neumann professzor, én és egy láthatatlan harmadik, a katolikus dogmatika megszemélyesítője, aki szellemi szemmel láthatóan mintegy Neumann professzor mögött fenyegetően jött és rendreutasítóan mindig a vállára koppintott valahányszor a tudós finom logikája túlságosan közeledett az én álláspontomhoz. Különös volt nála, hogy befejező mondatai igen gyakran a kezdő mondat ellentétébe csaptak át. A katolikus élet egyik legkiválóbb képviselőjével álltam itt szemben; megtanultam tisztelni ezt az életmódot és éppen Neumann professzor révén alaposan meg is ismertem.

Egy másik alkalommal az ismétlődő földi életekről beszéltünk. Neumann meghallgatott, majd mindenféle irodalomról beszélt, amelyben lehet valamit erről olvasni; többször csendesen csóválta a fejét, de nyilván nem is volt szándékában, hogy a számára különösnek látszó témába belemenjen. És mégis ez a beszélgetés is fontos volt számomra. Neumannak az a kényelmetlen érzése, amellyel az én állításaimra vonatkozó ki nem mondott ítéleteit átélte, mélyen belevésődött emlékezetembe.

A szombati látogatók között még egyháztörténészek és más teológusok is voltak. És néha megjelent Adolf Stöhr filozófus, Goswine Berlepsch, a mély érzésű elbeszélő, Emilie Mataja (akinek az írói álneve Emil Mariot volt), Fritz Lemmermayer költő és író és Stross zeneszerző. Lemmermayert, akivel később szoros barátságot kötöttem, delle Grazie délutánjain ismertem meg. Egészen különös ember volt. Mindarról, ami érdekelte bensőségesen, kimért méltósággal beszélt. Külső megjelenésében nagyon hasonlított a muzsikus Rubinstein-hez és a színész Lewinsky-hez. Hebbelből szinte kultuszt csinált. A művészetről és az életről határozott, okos belső megismerésből származó nézetei voltak, amelyekhez szigorúan ragaszkodott. O írta „Az alkimista” című érdekes, mély értelmű regényt és még sok szép és értékes dolgot. Az élet legkisebb dolgainak is fontosságot tudott tulajdonítani. Arra az esetre gondolok, amikor egyszer többen meglátogattuk egy bécsi mellékutcában levő kis lakásán. Éppen maga készítette el ételét egy gyorsforralón: két lágy tojást és hozzá kenyeret. Nagy lelkesedéssel mondta, miközben a víz a tojásokkal forrt, hogy milyen pompás lesz. Életem egy későbbi szakaszával kapcsolatban még lesz róla mondanivalóm.

A zeneszerző Alfred Stross zseniális, de rendkívül pesszmista volt. Ha delle Grazienál leült a zongorához és etűdjeit játszotta, az embernek az volt az érzése, hogy Anton Bruckner muzsikája úszik a levegőben, mintegy el akarva szakadni a földi világtól. Strosst nem igen értették meg; Fritz Lemmermayer nagyon szerette.

Mindketten, Lemmermayer és Stross is jó barátságban voltak Hamerlinggel. Később ők adták az indítékot ahhoz, hogy levelet váltsak Hamerlinggel, de erről még beszélni fogok: Stross súlyos betegen, elborult elmével fejezte be életét.

A szobrász Hans Brandstadter is ott szokott lenni delle Grazienál. Az egész társaság felett gyakran ott lebegett láthatatlanul, csodálatos érzékelhetőségben és mintegy himnikusan az egyház-történész: Werner. Delle Grazie mindenek fölött szerette. Amíg én a szombatokra jártam, ő maga sohasem jelent meg; de csodálója, delle Grazie mindig új és új oldaláról mutatta be Wernert, Aquinoi Tamás biográfusát, a jóságos, szeretetteljes, naivságát a legmagasabb életkorban is megtartó tudóst. Ez az ember olyan önzetlen volt, olyan egzaktan és odaadással foglalkozott a tárggyal, amelyről mint történész beszélt, hogy az ember azt kívánta, bár volna sok ilyen történetíró.

Ezek a szombati összejövetelek igazán varázslatosak voltak. Ha besötétedett, egy vörössel burkolt mennyezetlámpa égett és az egész együttlétet ünnepélyessé tette. Ilyenkor delle Grazie - különösen, ha a kevésbé közelállók már elmentek — gyakran rendkívül beszédessé vált és sok olyat mondott, ami a nehéz napjaiban átéltek utólagos átérzéseként hatott. De ugyanakkor az élet fonákságairól is beszélt és pedig az igazi humor, a sajtó- és egyéb korrupcióról pedig a felháborodás hangján. Közben néha Müllner is megszólalt szarkasztikus, sokszor éles megjegyzéseket téve filozófiai, művészeti és egyéb dolgokról. Delle Grazie házában a pesszimizmus elég erőteljesen érvényesült. És ugyanakkor a Goethe- ellenesség is. Mindig meghallgatták, ha Goethéről beszéltem, de Laurenz Müllernek az volt a véleménye, hogy olyan dolgokat tulajdonítok Goethének, amelyekhez a Kari August nagyherceg miniszterének nem sok köze volt. Mégis minden egyes látogatásomnak - ahol tudtam, hogy szívesen látnak - kimondhatatlanul sokat köszönhettem. Az ottani atmoszféra igen jó hatással volt rám. Ehhez nem kellett az eszmékkel egyetértenem, csak törekvő, a szellemiséggel szemben fogékony emberiességre volt szükség.

Így két világ között álltam. Ott volt delle Grazie, ahová olyan szívesen jártam, másrészt tanítóm és atyai barátom Kari J. Schröer, aki az első látogatások után többé nem jött el delle Graziehez. Mivel mind a kettőjükkel szemben őszinte szeretet és tisztelet élt bennem, érzésvilágomban komoly szakadék keletkezett.

Éppen ebben az időben értek meg bennem a Philosophie der Freiheit első gondolatai. A delle Grazienek megküldött „A természet és ideáljaink” c. Írásom következő mondataiban van az ősmagja ennek a könyvnek: „Ideáljaink már nem elég alaposak ahhoz, hogy a gyakran annyira tartalmatlan, annyira üres valóság kielégítsen bennünket. - Ennek ellenére nem hihetem, hogy ne lehetne kiemelkedni abból a mély pesszimizmusból, amely ebből a felismerésből fakad. Ki tudok emelkedni, ha belső világomba tekintek, ha ideáljaink világához közelebb kerülök. Ez egy önmagában lezárt, önmagában tökéletes világ, amely a múlandó külső dolgok által nem nyerhet és nem is veszíthet semmit. Ha ideáljaink valóban eleven individualitások, vajon nem önmagukban megálló lények-e, függetlenek a természet kegyétől, vagy kegyetlenségétől? Ha a rózsa szirmait a vad szélroham le is tépi, küldetését betöltötte, mert sok emberi szemnek szerzett örömet; ha a gyilkos természetnek holnap úgy tetszik, hogy az egész csillagos eget elpusztítsa, évezredeken keresztül emberek tekintettek fel rá csodálattal és ezzel betöltötte hivatását. Nem az időbeli lét, hanem a dolgok belső mivolta teszi őket tökéletesekké. Szellemi ideáljaink külön világ, amely külön is kell hogy élje az életét és amely semmire sem számíthat a természettől. - Milyen szánalmas teremtmény volna az ember, ha nem a saját ideál-világán belül találna kielégülést, hanem ehhez rászorulna a természettel való együttműködésre. Hol maradna a szabadság, ha a természet, mint valami gyámoltalan gyermeket járószalagon vezetne bennünket és úgy gondoskodnék rólunk? Nem, a természet mindent meg kell hogy tagadjon tőlünk, hogy ha boldogok vagyunk, ezt teljesen a mi szabad énünknek köszönhessük. Pusztítsa csak el a természet naponta, amit létrehozunk, hogy minden nap újra örülhessünk teremtő tevékenységünknek! Semmit sem akarunk a természetnek köszönni, mindent magunknak.

Ez a szabadság mégis csak álom - mondhatná valaki. Miközben szabadoknak hisszük magunkat, a könyörtelen természeti szükségszerűségnek engedelmeskedünk. Legmagasztosabb gondolataink is csak a bennünk rejtetten működő természet produktumai. - Végre el kellene már ismernünk, hogy az a lény, aki önmagát megismeri, nem lehet nem-szabad! ... Látjuk, hogy a törvények világa uralkodik a dolgokon és ez eredményezi a szükségszerűséget. Nekünk a megismerésben megvan a hatalmunk arra, hogy a természeti jelenségekben levő törvényszerűséget eloldjuk tőlük és mégis ezeknek a törvényeknek az akaratnélküli rabszolgái lennénk?”

Ezeket a gondolatokat nem ellenkezésből fejtettem ki, hanem mert a szellemi világ látása indított arra, hogy szembehelyezkedjem az enyémmel ellentétes életfelfogással, amelyet mégis nagyon tiszteltem, mert igazi lelki mélységből fakadt. Ugyanabban az időben, amikor delle Grazie társaságában olyan sokféle impulzust kaptam, egy fiatal osztrák költői körbe is bekapcsolódtam. Hetenként találkoztunk valamely téma megvitatására vagy olyan kérdések megbeszélésére, amelyeket valamelyikük odahozott. A legkülönbözőbb emberek gyűltek itt össze. Az életet optimista, naiv módon szemlélő embertől az ólomlábú pesszimistáig minden életszemlélet és lelki hangulat képviselve volt. Fritz Lemmermayer volt a kör lelke. Élt itt valami abból a támadó jellegből, amelyet a kor szellemi életében levő „régiesség” ellen a német birodalomban a Hart fivérek, Kari Henckel és mások képviseltek. De mindez az osztrák „szívélyesség” jegyében. Sokat beszéltek arról, hogy eljött az idő, amikor minden téren új hangnak kell érvényesülnie; de ezt azzal a radikalizmus elleni idegenkedéssel tették, amely az osztrák ember sajátja.

A kör egyik legfiatalabb tagja Joseph Kitir volt. Olyanféle lírai költészetre törekedett, mint a Martin Greif-é. Nem akart szubjektív érzéseket kifejezni; egy eseményt, vagy szituációt „objektíven” akart leírni, de úgy, mintha az ember nem az érzékeivel, hanem érzésével figyelné meg. Nem akarta azt mondani, hogy ő el van ragadtatva, hanem az elragadó eseményt egyszerűen le akarta írni, az elragadtatás azután a hallgatóban, vagy olvasóban jöjjön létre, anélkül, hogy a költő arról beszélne. Kitir ebben az irányban igazán szép dolgokat alkotott. Naiv természet volt. Rövid ideig szorosabb kapcsolat volt köztünk.

Ebben a körben nagy lelkesedéssel hallottam egy német-osztrák költőről beszélni, akinek néhány művét el is olvastam. Ezek nagy hatással voltak rám. Szerettem volna személyesen is megismerni. Megkérdeztem Lemmermayert, aki jól ismerte és még másokat is, nem lehetne-e meghívni összejöveteleinkre. De azt mondták még négy lóval sem lehet odavonszolni. Különc és nem akar emberek közé menni. De én minden áron meg akartam ismerni. Így egy este az egész társaság felkerekedett és elzarándokoltunk oda, hol az „őt ismerők” szerint megtalálható volt. Ez egy kis borozó volt egy a Kamtnerstrasseval párhuzamos utcában. Ott ült egy sarokban, előtte egy elég nagy pohár vörösbor. Úgy ült ott, mintha időtlen idők óta ott ülne és még időtlen időkig ott akarna ülni. Meglehetősen idős volt, de szemében fiatalos tűz égett és arcának rendkívül finom, beszédes vonásai elárulták a költőt és idealistát. Nem vett észre bennünket, mert szép formájú fején szemmel láthatóan akkor suhant át egy éppen születő költemény.

Lemmermayer meg kellett hogy fogja a karját, hogy felénk fordítsa arcát és ránk nézzen. Megzavartuk, ez látszott rajta. Meglepett pillantása nem tudta eltitkolni, de igen szeretetreméltóan adta ennek jelét. Köréje álltunk. A szűk helyiségben nem volt hely ahhoz, hogy olyan sokan leülhessünk. Érdekes volt, ahogy ez a „különcnek” mondott ember rövid idő múlva milyen szellemesen beszédes lett. Mindnyájan úgy éreztük, hogy beszélgetésünkkel nem maradhatunk ebben a fülledt, szűk helyiségben. És nem is volt nehéz a „különcöt” magunkkal vinni egy másik vendéglőbe. Rajta és egy ismerősén kívül, aki már régen járt a körünkbe, mindannyian fiatalok voltunk; de hamarosan kiderült, hogy sohasem voltunk olyan fiatalok, mint ezen az estén, amikor az öregúr közöttünk ült, aki tulajdonképpen mindünk között a „legfiatalabb” volt.

Mélyen meghatott ennek az embernek a varázsa. Világos volt előttem, hogy még sokkal jelentősebb dolgokat kellett hogy írjon, mint ami megjelent tőle és merészen rákérdeztem. Szinte elfogódottan felelt: igen, van otthon még néhány kozmikus vonatkozású dolgom. És elértem, hogy megígérje, ha legközelebb találkozunk, elhozza ezeket magával.

Így ismerkedtem meg Fercher von Steinwanddal. Ízes, ideálisén érző karintiai költő volt, tele eszmékkel. Szegény emberek gyermekeként ifjúkorát nagy nélkülözések között élte le. Hyrtl a kiváló anatómus nagyra becsülte és olyan életet biztosított számára, hogy teljesen a költészetnek, a gondolkodásnak és elmélkedésnek élhessen. A világ elég sokáig csak keveset tudott róla. Róbert Hamerling Fercher von Steinwand első művének a „Seelenbrand grófnődnek a megjelenésétől kezdve a legteljesebb elismeréssel volt iránta.

Most már nem kellett a különcöt elhozni közénk. Szinte rendszeresen jelent meg estéinken. Nagyon örültem, amikor egy ilyen alkalommal magával hozta „kozmikus műveit: az „Ősösztönök kórusát” (Chor der Urtriebe) és az „Ősálmok kórusát” (Chor der Urtraume) továbbá költeményeit, amelyek lendületes ritmusában mintegy a világ teremtő erőihez emelkedő érzések éltek. Ezekben az eszmék mintegy lényszerűén nyilatkoztak meg a gyönyörű dallamosságban és úgy hatottak, mint a világot teremtő hatalmak képei. Azok között az élmények között, amelyeket fiatal éveimben átéltem, egyik legjelentősebbnek a Fercher von Steinwanddal való kapcsolatomat tartom. Mert lénye úgy hatott, mint egy bölcsé, aki bölcsességét a költészetben szólaltatja meg.

Küszködtem az ismétlődő földi életek problémájával. Ebben az irányban sok minden vált világossá, ha olyan emberekkel kerültem közelebbi kapcsolatba, akiknek magatartásában, egész jellegében olyan tulajdonságok nyomai voltak felfedezhetők, amelyek sem öröklöttek, sem születésük óta szerzettek nem lehettek. Fercher mimikájában, minden mozdulatában egy olyan lelkiség mutatkozott meg, amely csak a kereszténység kezdetén alakulhatott ilyenné, amikor a pogány görög világ még hatott a fejlődésre. Ilyen meglátáshoz azonban nem juthatunk, ha valakinek csak a felénk jövő megnyilvánulásait nézzük. Az ember úgy érzi, mintha látását a másik arcvonásai és mimikája hívnák életre; ezek azonban csak látszólag kísérik individualitása megnyilvánulásait, a valóságban rendkívül mélyre, az intuícióhoz vezetnek. Ehhez a meglátáshoz nem juthatunk akkor, amikor az illetővel együtt vagyunk, csak amikor a benyomás a maga utóhatásában eleven emlékezéssé válik. Ebben az emlékezésben kioltódik ami a külső életben lényegesnek látszik, az egyébként „lényegtelen” pedig világosan érthető nyelven szólal meg. Aki embereket azért „figyel meg”, hogy elmúlt életeiket kikutassa, az egész biztosan nem jut célhoz. Az ilyen megfigyelést a megfigyelt emberrel szemben elkövetett sérelemnek kell éreznünk. Csak ha ezt figyelembe vesszük, remélhetjük, hogy a sorsnak mintegy a szellemi világból jövő rendeléséből mutatkozik meg a másik ember múltja a jelenben.

Éppen ebben az életszakaszomban jutottam oda, hogy az ember ismétlődő földi életeire vonatkozólag biztos szemléletem legyen. Erről régebben is volt elképzelésem, de a határozatlan vonásokból még nem kerekedett ki éles kép. Elméleteket olyan dolgokról, mint az ismétlődő földi életek, magam nem alakítottam ki. Ilyeneket az irodalomból és más közlésekből, mint nyilvánvalókat tudomásul vettem ugyan, de én magam nem teoretizáltam róluk. És csak mert szemléletemben teljesen biztos voltam, folytathattam az említett beszélgetést Neumann professzorral. Abban egyáltalán nincs semmi kivetnivaló, ha valaki az ismétlődő földi életekre vonatkozó, vagy más, csak érzékfeletti úton elérhető megismerésről meggyőződik; mert elfogulatlan, egészséges emberi értelemmel teljes meggyőződést szerezhet ezen a területen akkor is, ha ő maga nem látta. Csakhogy a teoretizálás ezen a területen nem volt az én utam.

Abban az időben, amikor egyre jobban kialakultak az ismétlődő életekre vonatkozó konkrét látásaim, akkoriban ismertem meg a Blavatsky által alapított teozófíai mozgalmat. Sinnet „Ezoterikus buddhizmusát” egy barátom adta a kezembe, akivel ezekről a dolgokról beszéltem. Az első könyv, amelyet a teozófíai irodalomból megismertem, egyáltalán nem volt hatással rám. És örültem, hogy nem olvastam, mielőtt a saját lelki életemből fakadó látásaim kialakultak, mert tartalma visszataszított és az érzékfelettiség ilyen ábrázolási módja elleni antipátiám minden bizonnyal megakadályozott volna abban, hogy kijelölt utamon továbbhaladjak.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként