A sors sajátságos pedagógiai feladatot juttatott nekem. Nevelőnek ajánlottak egy családhoz, ahol négy fiú volt. Háromnak először csak elemi iskolai előkészítő órákat, azután a középiskolában korrepetáló órákat kellett adnom. A negyedik nevelését, aki kb. 10 éves volt, teljesen rám bízták. Ez a szülőknek, különösen az anyának nagy gondot okozott. Amikor hozzájuk kerültem, még alig sajátította el az írás-olvasás és számolás alapelemeit. Mind testi, mind lelki fejlettsége annyira abnormálisnak látszott, hogy a család kételkedett abban, hogy lehet-e egyáltalán embert faragni belőle. Gondolkodása lassú és nehézkes volt. Már a legcsekélyebb szellemi erőfeszítés is fejfájást, sápadtságot, aggasztó lelki magatartást váltott ki nála. És egész életműködése is lecsökkent.

Miután megismertem a gyermeket, az a véleményem alakult ki, hogy ennek a testi és lelki organizmusnak megfelelő nevelést kell adni és ez majd felébreszti szunnyadó képességeit. A szülőknek azt javasoltam, hogy egész nevelését bízzák rám. A fiú anyja bizalommal fogadta javaslatomat, így elvállaltam ezt a különleges pedagógiai feladatot.

Meg kellett találnom az utat egy olyan lélekhez, amely valamilyen alváshoz hasonló állapotban volt és el kellett juttatnom oda, hogy uralkodni tudjon testi megnyilvánulásai felett. Először mintegy be kellett „hozni” a lelket a testbe. Teljesen áthatott az a meggyőződés, hogy a fiúnak - bár rejtetten - de komoly szellemi képességei vannak. És ettől lett ez a feladatom olyan csodálatos. Csakhamar elértem, hogy a gyermek megszeretett és ragaszkodott hozzám. Ennek az lett a következménye, hogy már a puszta együttlétünk is felébresztette szunnyadó lelki képességeit. A tanításra különleges módszereket kellett kitalálnom. Minden olyan negyedóra, amely a tanulásra szánt időn túlment, ártott a fiú egészségi állapotának. Néhány tantárgyhoz csak igen nehezen tudott kapcsolódni.

Ebből a nevelési feladatból rendkívül sokat tanultam. Az a tanítási mód, amelyet alkalmaznom kellett, betekintést nyújtott az ember lelki-szellemi mivolta és testisége közötti összefüggésbe. Fiziológiai és pszichológiai stúdiumomat tulajdonképpen ezen az úton végeztem el. Megtanultam, hogy a nevelésnek és tanításnak olyan művészetté kell válnia, amelynek az igazi emberismeret az alapja. Bizonyos ökonómiai elvet kellett nagy gonddal érvényesítenem. Sokszor fél órai tanításra két óra hosszat kellett készülnöm, hogy a tanítási anyagot úgy állítsam össze, hogy a legrövidebb idő alatt és a testi és szellemi erők lehető legkisebb igénybevételével a fiú teljesítőképességét a legmagasabbra emeljem. A tantárgyak sorrendjét gondosan meg kellett fontolni, az egész napi menetrendet pedig szakszerűen beosztani. Legnagyobb megelégedésemre a gyermek két év alatt pótolta az elemi iskolai anyagot és letette a gimnáziumi felvételi vizsgát. Egészségi állapota is lényegesen javult. Korábbi hydrocephaliája kezdett erősen visszafejlődni, azt javasoltam szüleinek, hogy adják nyilvános iskolába. Szükségesnek láttam, hogy Eduard von Hartmann pesszimizmusa annak a következménye, hogy további fejlődése a többi fiúval való közösségben történjék. Még évekig ott maradtam a családnál, mint nevelő. Tevékenységemet főleg ennek a fiúnak szenteltem, szüksége volt rá, hogy az iskola mellett otthoni munkája a megszokott szellemben folytatódjék. Most neki kellett látnom, hogy görög és latin tudásomat tovább fejlesszem, mert vele és egy a családhoz tartozó másik fiúval is a gimnáziumi anyagot kellett korrepetálnom.

Hálásnak kell lennem a sorsnak, hogy életemet így irányította. Mert az ember mivoltát ilyen életteljesen, azt hiszem, más úton nem tudtam volna megismerni. A család is szokatlanul nagy szertettel fogadott be és így szép közösség alakult ki velük. A fiú apja üzletember volt; indiai és amerikai gyapottal kereskedett. Betekintést nyertem üzletébe és sok mindenbe, ami az üzlettel összefüggött. Ebből is sokat tanultam. Az importüzlet egyik rendkívül érdekes ágának a vezetésébe tekinthettem be. Megfigyelhettem az üzletfelek érintkezését, a különböző kereskedelmi és ipari tevékenységeket.

A fiú végig tudta járni a gimnáziumot; az utolsó előtti osztályáig vezettem. Ekkor már nem volt rám tovább szüksége. A gimnázium elvégzése után az orvosi egyetemre ment, orvos lett és így esett el a világháborúban. Anyja, akit a fiával való foglalkozásom jó barátommá tett és aki mélységes szeretettel csüngött féltett gyermekén, nemsokára utánahalt. Apja már előbb eltávozott a Földről.

Fiatalságom nagy része ezzel a tevékenységgel telt el. A családdal több éven keresztül minden nyáron Salzkammergutba, az Attersse-hez utaztunk. Ott megismertem a gyönyörű felső-ausztriai alpesi világot. Más magánóráimat lassanként lemondtam és így maradt időm tanulmányaim folytatására. Mielőtt ehhez a családhoz kerültem, kevés alkalmam nyílt arra, hogy gyermekként játsszam. Így történt, hogy Játszó korszakom” húszas éveimre esett. Ekkor meg kellett tanulnom játszani, mert nekem kellett a játékokat vezetni. Ezt nagy örömmel csináltam. És azt hiszem, nem játszottam életemben kevesebbet, mint más. Csak éppen azt, amit más tizedik éve előtt csinál, 23 éves koromtól 28 éves koromig csináltam.

Ebben az időben foglalkoztam Eduard von Hartmann filozófiájával. Ismeretelméletét tanulmányozva folytonos ellenkezés élt bennem. Az a nézete, hogy a valóság, mint nem-tudatos valami, a tudati élményeken túl lenne és ezek nem lennének egyebek, mint a valóság nem-valóságos, képszerű visszfényei, nagyon nem tetszett. Nekem az volt a véleményem, hogy a tudati élmények a lelki élet megerősítése révén el tudnak jutni a valósághoz. Bizonyosságként élt bennem, hogy az isteni-szellemi princípium megnyilatkozik, ha ezt az ember belső életével lehetővé teszi.

Úgy láttam, hogy helytelenül teszi fel az életre vonatkozó kérdéseket. Én az embert olyan lénynek tartottam, aki a felé a cél felé törekszik, hogy belső világából hozza fel az élet által nyújtott kielégülést. Ha a világ úgy lenne berendezve, hogy már eleve a „legjobb életet” juttatná az embernek, hogyan tudná felhozni belső világából azt, ami ehhez elvezeti? A külső világrend eljut a fejlődésnek ahhoz a pontjához, amikor a jót és rosszat már szétosztotta a világ dolgai között. Ekkor ébred csak önálló tudatra az ember és fejlődik tovább a szabadság felé anélkül, hogy kívülről kapna irányítást. Itt már saját maga veszi kézbe magát. Úgy láttam, hogy már a pesszimizmus vagy optimizmus kérdésének a felvetése is vét az ember szabadsága ellen. Sokszor mondtam magamnak: hogyan hozhatja az ember a maga legfőbb értékét a szabadságot létre, ha azt a külső világrend részben már biztosítja neki?

Viszont rendkívül érdekelt „Phanomenologie des sittlichen Bewusstseins” (Az erkölcsi tudat tünet-tana) c. műve. Úgy láttam, hogy ebben az emberiség erkölcsi fejlődését az empirikus megfigyelés vonalán követi. Itt nem irányul Hartmann gondolati spekulációja egy tudaton túli, ismeretlen lét felé, mint ismeretelméletében és metafizikájában, hanem megjelenésében ragadja meg azt, amit erkölcsként élhetünk át. Világosan láttam, hogy a filozófiai spekulációnak, ha az igazi valósághoz akar jutni, nem szabad a jelenségen túli világba mennie. Maguk a jelenségek nyilatkoztatják meg a valóságot, csak a tudatos léleknek előbb alkalmassá kell tennie magát arra, hogy azt felfogja. Aki csak a fizikailag érzékelhetőt veszi fel tudatába, az keresheti a valóságosan létezőt a tudaton túli világban; aki azonban szemlélni tudja a szellemiséget, az ismeretelméleti értelemben úgy beszél róla, mint ami ebben a világban létezik, nem pedig egy tudatunkon túli világban. Hartmann erkölcsi világról szóló fejtegetése rokonszenves volt, mert itt teljesen háttérbe szorítja a tudaton-túlira vonatkozó álláspontját, és ahhoz igazodik, ami megfigyelhető. Elmélyedni a jelenségekbe egészen addig a mértékig, hogy azok maguk nyilatkoztassák meg szellemi mivoltukat - ilyennek akartam tudni a létező megismerését; nem pedig olyannak, hogy gondolkodjunk arról, ami a jelenségek „mögött” van.

Mindig arra törekedtem, hogy pozitív oldaláról nézzem az emberi teljesítményt; ezért Hartmann filozófiáját is értékesnek tartottam, annak ellenére, hogy alap- gondolata és életszemlélete nem volt szimpatikus, mert a jelenségekkel kapcsolatban sok mindent erőszakosan magyaráz. Így „Philosophie des Unbewussten” („A tudattalan filozófiája”) c. Írásában is, amelyet elvben elutasítottam, sok mindent rendkívül érdekesnek találtam. És így voltam Hartmann népszerű kultúrtörténeti, pedagógiai és politikai írásaival is. Úgy láttam, hogy ez a pesszimista filozófus jó néhány optimistánál egészségesebben ítéli meg az életet. Éppen vele szemben érzetem azt, amire szükségem volt: hogy elismerjek akkor is, ha ellent kell mondanom.

Az Attersee mellett a késő estéket nem egyszer azzal töltöttem, hogy miután „fiaimat” magukra hagytam és a család a ház erkélyén a csillagos égben gyönyörködött, én a „Phanomenologie des sittlichen Bewusstseins” (Az erkölcsi tudat fenomenológiája) és a „Das religiöse Bewusstsein der Menschheit in der Stufenfolge seiner Entwicklung” (Az emberiség vallásos tudata fejlődése során) c. műveket tanulmányoztam. Ezeknek az írásoknak az olvasása közben egyre inkább megbizonyosodtam saját ismereteiméin szempontjaim helyességéről.

1883-ban Schröer ajánlására Joseph Kürschner meghívott megához és megbízott azzal, hogy az általa kiadandó „Deutsche Nationalliteratur” sorozatban Goethe természettudományos írásait bevezetésekkel és magyarázatokkal lássam el. Schröernek, aki Goethe drámáit vállalta ebben a nagy gyűjteményes műben, az általam elkészítendő kötetek elé előszót kellett írnia. Ebben kifejtette, hogy Goethe mint költő és gondolkodó milyen helyet foglal el az újabb-kori szellemi életben. Megítélése szerint a Goethe utáni kor természettudományos világnézete hanyatlást jelent azzal a szellemi magassággal szemben, amelyen Goethe állt. Feladatomat, amely Goethe Természettudományos írásainak a kiadásával osztályrészem volt, Schröer ebben az előszóban átfogóan értékelte.

Ez a feladat azt jelentette, hogy beszéljek egyrészt a természettudományról, másrészt Goethe világnézetéről. És mivel ezzel a munkámmal kellett a nyilvánosság elé lépnem, mindazt, amit addig világnézetként kialakítottam, össze kellett foglalnom.

Irodalmi tevékenységem addig csak újságokban megjelenő néhány tanulmányra terjedt ki. Ami lelkemben élt, azt nem volt könnyű úgy leírnom, hogy érdemesnek tartsam publikálásra. Mindig az volt az érzésem, hogy amit belső munkával elértem, szegényessé válik, amikor kész formába akarom önteni. Így minden írói kísérletem folytonos belső elégedetlenség forrása lett.

Azt a gondolkodásmódot, amely a 19. sz. elejétől olyan nagy hatással volt a civilizációra és a természet- tudományra, alkalmatlannak találtam annak a megértéséhez, amire Goethe a természet megismerése érdekében törekedett és amit oly nagy mértékben el is ért.

Goethét olyan valakinek tartottam, aki az embert és a világot szellemi kapcsolatba tudta hozni és ezáltal képes volt arra is, hogy a természeti megismerést helyesen állítsa bele az emberi tevékenységek egészébe. Annak a kornak a gondolkodásmódját, amelyben felnőttem, csak arra tartottam alkalmasnak, hogy az élettelen természetről alkosson gondolatokat. De képtelennek tartottam arra, hogy megismerő erőivel az élő természethez hozzáférjen. Azt mondtam magamnak: a szerves világ megismerését közvetítő eszmékhez csak úgy juthatunk el, ha a szervetlen természet megismerésére szolgáló fogalmakat tesszük élőkké. Mert ezeket halott fogalmaknak láttam és ezért csak arra alkalmasaknak, hogy a halott világot értsék meg.

Hogy Goethe szellemében hogyan váltak az eszmék élőkké, hogyan váltak alakító eszmékké, ezt próbáltam a goethei természetszemlélettel kapcsolatban kimutatni.

Hogy Goethe a természeti megismerés egyes területeivel kapcsolatban mit gondolt és mit dolgozott ki, kisebb jelentőségűnek tartottam, amellett a centrális felfedezés mellett, amelyet neki tulajdonítottam, és amelyet abban láttam, hogy Goethe megtalálta a módját, ahogyan az organikus világról gondolkodnunk kell, ha megismerésünkkel meg akarjuk közelíteni.

Úgy láttam, hogy a mechanika azért elégíti ki az emberek megismerési igényeit, mert ésszerű módon olyan fogalmakat alkot, amelyeket azután az ember az élettelen világban megvalósult állapotukban érzékel. Goethe úgy állt előttem, mint az organikus fejlődés tudományának a megalapítója, amely tudomány ugyanilyen viszonyban van az élő világgal. Amikor az újabb-kori szellemi élet történetében Galileire néztem, észre kellett vennem, hogy a szervetlen világra vonatkozó fogalmak kialakításával ő adta meg a természettudomány mai alakját. Amit ő tett a szervetlen világ területén, arra törekedett Goethe a szerves világnál. Számomra Goethe az organikus fejlődés tudományának a Galileije.

Goethe természettudományos írásainak első kötetéhez mindenekelőtt a metamorfózisra vonatkozó eszméit kellett tanulmányoznom. Nehéz volt megfogalmaznom, hogyan viszonylik az élő eszmeforma, amellyel a szerves világot lehet megismerni, ahhoz a formanélküli eszméhez, amely a szervetlen világ megismerésére alkalmas. De feladatom szempontjából ennek a problémának a kellő megvilágítását tartottam a legfontosabbnak. A szervezetlen világ megismerésénél a fogalmakat egymáshoz fűzzük, hogy áttekintsük a természeti hatásokat előidéző erők összefüggését. A szerves világ megismeréséhez viszont az szükséges, hogy az egyik fogalmat a másikból növesszük ki úgy, hogy az eleven fogalmak egymás utáni alakulásában képként álljon előttünk az, ami a természetben mint kész, reális valami jelenik meg. Goethe ezt úgy igyekezett elérni, hogy megkísérelt a növény leveléről szellemileg egy eszmei képet kialakítani, amely nem valamilyen merev, élettelen fogalom, hanem a legkülönbözőbb formákban tud megjelenni. Ha szellemileg ezeket a formákat egymásból létrehozzuk, megkapjuk az egész növényt. Eszmeileg hozzuk létre lelkünkben azt a folyamatot, amellyel a természet ténylegesen kialakítja a növényt.

Ha így akarjuk megérteni a növény mivoltát, szellemünkkel sokkal közelebb állunk a természethez, mint amikor a szervetlen világot közelítjük meg a formanélküli fogalmakkal. A szervetlen világra vonatkozólag csak a szellemi látszat-képét ragadjuk meg annak, ami szellem-nélküli módon van meg a természetben. A növény keletkezésében azonban él valami, aminek már valamilyen távoli hasonlósága van az ember szellemében kialakult növény-képhez. Felismerjük, hogy a természetben magában is, amikor organikusát teremt, szellemhez hasonló lényszerűség működik.

Goethe botanikai írásaihoz írt bevezetésemben azt akartam kimutatni, hogy Goethe a maga metamorfózistanával abban az irányban haladt, amely az organikus természeti hatásokat szellemi hatásokhoz hasonlóknak fogja fel.

A szellemi hatásokhoz még hasonlóbbnak látta Goethe az állati természetben és az ember mivoltának természeti alapjaiban megnyilatkozó hatásokat.

Az állati, illetve emberi alkat vizsgálatáról Goethe a kortársainál tapasztalt tévedésből indult ki. Ezek az ember orgnikus alapja számára azzal akartak a természetben különleges helyet biztosítani, hogy olyan ismertető jegyeket kerestek, amelyek az embert az állattól megkülönböztetik. Ezt vélték megtalálni az állati „os intermaxillare”-ban (állközi csont), amelyben a felső metszőfogak ülnek. Szerintük az embernek nincs ilyen közbülső csontja a felső állkapocsban; az emberi felső állkapocs egy darabból áll.

Goethe ezt tévedésnek tartotta. Szerinte az ember alakja az állati alak magasabb rendű formája. Mindaz, ami az állati alkatban megjelenik, meg kell hogy legyen az emberiben is, csak magasabb formában, hogy az emberi organizmus az én-tudatos szellem hordozója lehessen.

Goethe az emberi és állati forma közötti különbséget abban látja, hogy az emberi a maga egészében fejlődött magasabbra és nem a részletekben.

Ha a növény után az állatvilág különböző formáit vizsgáljuk, látjuk, hogy az organikus teremtő erők fokozatosan egyre szellemibbek lesznek. Az ember organikus alakjában olyan szellemi erők tevékenyek, amelyek az állati alkat legmagasabb rendű metamorfózisát hozzák létre. Ezek az erők építik az emberi organizmust; végül mint az emberi szellem jelennek meg, miután az ember természeti mivoltában egy olyan edényt hoznak létre, amelyet ők mint nem természeti létforma fel tudnak használni.

Úgy láttam, hogy amit később darwini alapon jogosan mondtak az ember és állat rokonságáról, az elővételezve már mind benne volt az emberi organizmusra vonatkozó goethei szemléletben. De ugyanakkor láttam azt is, hogy a goethei szemlélet mindazt elutasítja, ami a darwiniban jogosulatlan. Darwin megállapításának materialista értelmezése oda vezet, hogy az ember és állat közötti rokonságról olyan fogalmakat alkossunk, amelyek a szellemet éppen ott tagadják, ahol az a maga legmagasabb rendű formájában, az emberben jelenik meg. Goethe felfogása pedig oda vezet, hogy az állati alkatban a szellem olyan alkotását lássuk, amely még nem érte el azt a fokot, amelyben a szellem mint szellem élni tud. Ami az emberben mint szellem él, az az előbbi fokon, az állati formában teremtően hat. Azután ezt a formát az embernél úgy változtatja át, hogy ne csak mint teremtő erő jelenjék meg, hanem úgy is, hogy önmagát tudja élni.

Így nézve Goethe természetszemléletét, látjuk, ahogy fokonként követi a természeti létesülést a szervetlen léttől a szervesig és így a természettudományt lassan a szellemtudományba vezeti át. Amikor Goethe természet- tudományos írásainak első kötetéhez írtam a bevezetést, elsősorban ezt akartam hangsúlyozni. Ezért azzal fejeztem be, hogy a darwinizmus materialista magyarázata olyan egyoldalú szemlélet, amelynek a goethei gondolkodásmód révén kell ebből az egyoldalú voltából kijutnia.

A goethei organikus fejlődéstan vizsgálatával azt akartam kimutatni, milyennek kell a megismerésnek lennie ahhoz, hogy az élet jelenségeibe behatoljon. Csakhamar rájöttem, hogy ezt megfelelően alá kell támasztani. Ahogy akkoriban a megismerés mivoltát meghatározták, nem lehetett Goethe szemléletét megközelíteni. Az ismeretelmélettel foglalkozók csak saját koruk természettudományát tartották szem előtt. Amit ők a megismerés mivoltáról mondtak, csak a szervetlen világ megismerésére volt érvényes. Nem volt összhang a között, amit Goethe megismerési módjáról mondtam és az akkori idők általános ismeretelméletei között.

Ezért az, amit Goethe organikus fejlődéstanával kapcsolatban írtam, újólag arra késztetett, hogy az ismeret- elmélettel foglalkozzam. Előttem voltak az olyan nézetek, mint az Otto Liebmannéi, amelyek a legkülönbözőbb formákban mondták ki azt a tételt, hogy az emberi tudat sohasem tud kijutni önmagából; meg kell elégednie azzal, amit mint valóságot lát maga körül és ami benne szellemi formában jelenik meg. Ha így látjuk a dolgot, nem beszélhetünk arról, hogy az organikus természetben szellemmel rokon valamit találunk goethei módon. A szellemet az emberi tudatban kell keresni és a szellemi természetszemléletet megengedhetetlennek kell tartani.

Úgy láttam, hogy a goethei megismerési módnak nincs ismeretelmélete. Ez arra indított, hogy megkíséreljem egy ilyen ismeretelméletnek legalább a vázlatos kidolgozását. Ezért, mielőtt hozzákezdtem volna a további kötetek feldolgozásához, mintegy belső szükségességből megírtam „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” (A goethei világnézet ismeretelmélete) c. művemet. Ezzel 1886-ban lettem készen.