"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (7)

V.

Az ausztriai közélettel kapcsolatban akkoriban nem jutottam olyan gondolatokhoz, amelyek mélyebben hatottak volna rám. Megmaradtam a rendkívül bonyolult viszonyok megfigyelésénél. Csak Schröerrel tudtam engem mélyebben érdeklő kérdésekről beszélgetni. Éppen akkoriban gyakran látogattam meg. Sorsa szorosan összefüggött az ausztria-magyarországi németség sorsával. Fia volt Tóbiás Gottfried Schröernek, aki Pozsonyban egy német liceum vezetője volt és drámákat meg történelmi és esztétikai könyveket írt. Az utóbbiak Chr. Oeser néven jelentek meg és kedvelt tankönyvek voltak. Tob. G. Schröer költői művei, bár kétségkívül jelentős művek voltak és szűkebb körben nagy elismerésre is találtak, nem váltak általánosan ismertekké. A belőlük áradó gondolkodásmód éles ellentétben állt a Magyarországon uralkodó politikai áramlattal. Ezért a szerző név nélkül részben külföldön, Németországban jelentette meg őket. Ha szellemi iránya Magyarországon ismertté vált volna, szerzőjét nem csak hivatalából bocsátották volna el, de súlyos büntetést is kaphatott volna.

Így Schröer már fiatalon saját családjában átélte a németség elnyomását. Ilyen elnyomás mellett fejlesztette ki bensőséges odaadását a németséggel és német irodalommal szemben és nagy szeretetét minden iránt, ami Goethével függ össze. Nagy hatással volt rá Gervinusnak a német költészet történetéről szóló könyve.

A 19. sz. negyvenes éveiben Németországba ment és a lipcsei, hallei és berlini egyetemen nyelvi és irodalmi tanulmányokat folytatott. Visszatérése után a német irodalom tanára és egy szeminárium vezetője lett apja liceumában. Megismerte azokat a népi karácsonyi játékokat, amelyeket a Pozsony környéki németek minden évben eljátszottak. Ez a német népi jelleg Schröernek nagyon kedves valami volt. A Magyarország nyugati vidékeire évszázadok előtt bevándorolt németek régi hazájukból - valószínűleg a Rajna vidékéről - hozták magukkal ezeket a játékokat és továbbra is úgy játszották, ahogy a régi időkben Karácsonykor szokták. A paradicsomi történés, Jézus születése, a Három Királyok népies formában élt ezekben a játékokban. Schröer miután a játékokat végignézte, vagy a parasztoknál levő kéziratokat áttanulmányozta, megjelentette azokat „Magyarországi német karácsonyi játékok” (Deutsche Weihnachtsspiele aus Ungarn) címmel.

Schröer szeretettel élte bele magát a német népi elembe és ez egyre jobban foglalkoztatta. Sokat utazott, hogy a különböző ausztriai nyelvjárásokat tanulmányozza. A monarchia szláv, magyar és olasz részein élő németségjellegzetességeit mind tanulmányozta. Így jött létre az észak-magyarországi szepességi nyelvjárás, a krajnai kis német néptöredék gottschee-i nyelvjárása és a nyugat-magyarországi heane nyelv grammatikája és szótára.

Schröer számára ezek a tanulmányok sohasem voltak pusztán tudományos feladatok. Egész lelkével a népi elemben élt és ennek mivoltát akarta szóban és írásban azok tudatába belevinni, akiket az élet ebből kiszakított. Később professzor lett Budapesten. Az akkor uralkodó áramlat miatt azonban itt nem érezte jól magát, ezért Bécsbe költözött, ahol először az evangélikus iskolák vezetését bízták rá, majd később a német nyelv és irodalom professzora lett. Én akkor ismertem meg és kerültem vele közelebbi kapcsolatba, amikor már ebben az állásában volt. Akkoriban minden érdeklődésével Goethe felé fordult. A „Faust” második részének a kiadásán és előszaván dolgozott; az első részt már korábban megjelentette.

Amikor Schröert kis könyvtárszobájában, amely egyszersmind dolgozószobája is volt, meglátogattam, nagyon jótékony hatású szellemi atmoszférába kerültem. Akkor már tudtam, hogy az uralomra jutott kultúrtörténeti módszerek hívei Schröerrel írásai (főleg „A német költészet története a 19. században” - Geschichte der deutschen Dichtung” c. műve) miatt ellenségesen állnak vele szemben. Schröer nem úgy írt, mint a Scherer féle iskola tagjai, akik az irodalommal természettudósok módjára foglalkoztak. Az irodalmi jelenségekre vonatkozó érzéseit és eszméit magában hordta, azután tisztán emberi módon írta meg anélkül, hogy írás közben sokat törődött volna a „forrásokkal”. Ezért azt is mondták róla, hogy a dolgait csak úgy „kirázza magából”.

Engem ez nem igen érdekelt. Szellemi melegség járt át, ha nála voltam. Órák hosszat ültem mellette. Lelkesedő szavai nyomán életet kaptak a karácsonyi játékok, a német nyelvjárásokban élő szellemiség, az egész irodalmi élet. A nyelvjárások irodalmi nyelvhez való viszonya világossá vált előttem. Igazi öröm volt, amikor - ezt egyébként előadásaiban is megtette - az alsó-ausztriai nyelvjárás költőjéről, Joseph Missonról beszélt, aki „Da Naaz, a niederöstreichischer Bauernbua, geht ind Fremd” című ragyogó költeményt írta. Schröer azután mindig adott olyan könyveket, amelyekben tovább követhettem beszélgetéseinket. Amikor így egyedül ültem Schröerrel, mindig az volt az érzésem, hogy egy harmadik is jelen van: Goethe szelleme. Schröer annyira benne élt Goethe lényében és műveiben, hogy minden benne felmerülő érzéssel és eszmével kapcsolatban felvetette azt az inkább érzésbeli kérdést: vajon Goethe is így érzett vagy gondolkodott volna?

Szellemi értelemben nagyon rokonszenves volt mindaz, amit Schröer mondott. Mégsem tehettem másként vele szemben sem, minthogy azt, amire legbelül szellemileg törekedtem, teljesen függetlenül építsem fel saját magamban. Schröer idealista volt és szerinte az eszmevilág, mint olyan, hajtóereje a természeti és emberi alkotásoknak. Szerintem viszont az eszme a szellemi világ vetülete a fizikai világban. Nagyon nehéz volt a Schröer gondolkodásmódja és az én gondolkodásmódom közötti különbséget a magam számára szavakba foglalni. Schröer úgy beszélt az eszmékről, mint a történelem hajtóerőiről. Úgy érezte, hogy az eszmék maguk is élnek. Szerintem a szellem az eszmék mögött él és az eszmék csak a szellemet jelenítik meg az emberi lélekben. Akkoriban nem tudtam jobb kifejezést találni gondolkodásmódomra, mint „objektív idealizmus”. Ezzel azt akartam kifejezni, hogy számomra nem az a lényeges az eszmével kapcsolatban, hogy az megjelenik az emberi szubjektumban, hanem hogy a szellemi objektumon jelenik meg úgy, ahogy a szín a fizikai jelenségeken; és hogy az emberi lélek - a szubjektum - a szellemi objektumon észleli úgy, ahogy szemünk a színt valamely élőlényen.

Schröer nagy mértékben közeledett az én felfogásomhoz a „népszellemmel” kapcsolatos beszélgetéseinkben. Úgy beszélt a népszellemről, mint reális szellemi lényről, aki az egy néphez tartozó, egyes emberek összességében nyilvánul meg. Szavaiból kicsendült, hogy nem valamilyen absztrakt eszmét gondol a népszellemnek. Ilyen szemlélettel néztük aztán a régi Ausztria konstitúcióját és a népszellemek mint individualitások hatását. - így vált lehetővé, hogy a közállapotokról olyan gondolatokat alkossak, amelyek mélyebben hatottak rám.

Így életem akkoriban szorosan összefüggött Schröerrel. - Schröert nem igen érdekelték a természet- tudományok. Én viszont mindenekelőtt arra törekedtem, hogy a természettudományokkal szemben helyes álláspontot alakítsak ki. „Objektív idealizmusomat” is összhangban akartam tudni a természeti megismeréssel.

Amikor a Schröerrel való kapcsolatom a legintenzívebb volt, újólag felvetődött bennem a szellemi és természeti világ viszonyának a kérdése. Ez egyelőre Goethe természettudományos gondolkodásmódjától teljesen függetlenül történt. Mert Schröer sem tudott döntő dolgokat mondani Goethe tevékenységének erről a területéről. Örült, ha egyik vagy másik természettudós jóakaratúan elismerte Goethe növényekre és állatokra vonatkozó megfigyeléseit. Goethe színtanát azonban a természettudományosan képzett emberek mindenütt elutasították. Így ebben nem alkotott határozott véleményt.

A természettudományhoz való viszonyomat életemnek ebben a szakában nem befolyásolta, hogy Schröerrel való kapcsolatom révén közelebb kerültem Goethe szellemi életéhez. Ezt a viszonyomat inkább az abból adódó nehézségek határozták meg, hogy optikai megállapításait a fizikusok értelmezése szerint kellett végiggondolnom.

Úgy láttam, hogy a természettudományos szemlélet a fényről és hangról tévesen, analóg módon gondolkodik. Beszélnek „hangról általában” és „fényről általában”. Az analógia abban állt, hogy az ember által hallott egyes hangokat speciálisan modifikált levegőrezgéseknek tartják, az ember hangélményén kívüli objektív hangot pedig a levegő valamilyen rezgésállapotának. Hasonlóan gondolkodnak a fényről is. Ami az emberen kívül játszódik le, amikor az ember a fény által létrehozott jelenséget észleli, azt éterrezgésnek mondják. A színek tehát speciális éterrezgések. Ez az analógia elképzelhetetlen volt számomra. Mert tisztán állt előttem, hogy a „hang” mint fogalom csak absztrakt összefoglalása a hangzó világ egyes megnyilvánulásainak, a „fény” viszont a világ megvilágított jelenségeitől független, konkrét valami. - A „hang” számomra összefoglaló, absztrakt fogalom volt, a „fény” konkrét valóság. Azt mondtam magamnak, hogy a ”fényt” fizikailag nem is észleljük; „színeket” észlelünk a fény által, amely a színészleletben mindenütt megnyilvánul, de a fényt magát fizikailag nem észleljük. A „fehér fény” nem fény, hanem már szín. A fény tehát valóságosan létező lényszerű valami, ami ugyan a fizikai világban nyilatkozik meg, de ő maga nem fizikai. Előttem állt mintegy a nominalizmus és a realizmus közötti ellentét, ahogy az a skolasztikában kialakult. A realisták azt állították, hogy a fogalmak lényszerűek, benne élnek a dolgokban és az ember megismerésével csak felszínre hozza őket. A nominalisták viszont a fogalmakat csak az ember által adott neveknek fogták fel, amelyek összefogják a dolgokban levő sokféle elemet, de ők maguk nincsenek a dolgokban. Úgy láttam, hogy a hangélményeket nominalista, a fény által létrehozottakat realista módon keli szemlélni.

Ezzel az orientáltsággal kezdtem foglalkozni a fizikusok optikájával. Sok mindent el kellett a fizikusokkal szemben utasítanom. Ez a szemlélet utat nyitott a goethei színtanhoz. Erről az oldalról próbáltam megközelíteni Goethe természettudományos írásait. Eleinte természettudományos nézeteim alapján írt kis tanulmányokat vittem Schröernek, de ő nem tudott velük mit kezdeni, mert ezeket még nem a goethei szemlélet szerint dolgoztam ki. A végén viszont röviden megjegyeztem, hogy Goethe természettudományos kutatása csak akkor kapja meg a tudományban a neki járó elismerést, ha az emberek úgy gondolkodnak a természetről, ahogy leírtam. Schröer nagyon örült az ilyen megállapításoknak, de különösebben nem érdekelték. Helyzetemet a legjobban a következő eset jellemzi. Egy napon elmondta nekem, hogy beszélt egy fizikus kollégájával. Hát igen, mondta ez, Goethe támadta Newtont, pedig Newton „mégis csak zseni volt”; mire Schröer azt felelte „de hiszen Goethe is az volt”. Úgy éreztem, megint magamra maradtam problémámmal.

Úgy látszott, hogy optikai nézeteim segítségével hidat tudok verni szellemi látásom és a természettudományos kutatás között. Szükségét éreztem, hogy olyan kísérleteket végezzek, amelyekkel fizikai úton tudom ellenőrizni a fény és a színek mivoltáról alkotott gondolataim helyességét. Nem volt könnyű megvennem a kísérletekhez szükséges dolgokat, mert amit magánóráimmal kerestem, az elég kevés volt. De mindent elkövettem, hogy végre tudjam hajtani a kísérleteket, amelyek a fénytanban a természeti tények előítélet-mentes megismeréséhez vezethettek.

A fizikában szokásos kísérleti eljárásokat ismertem, mert a Reitlinger féle fizikai laboratóriumban korábban már dolgoztam. Az optika matematikai vonatkozásaiban is jártas voltam, mert éppen ezen a területen beható stúdiumokat folytattam. - A fizikusoknak Goethe színtanával szembeni minden ellenvetése ellenére saját kísérleteim alapján mindinkább a goethei szemlélet irányába mentem. Felismertem, hogy minden ilyen kísérletezés csak bizonyos tények megállapítása a fénnyel kapcsolatban, de - goethei kifejezéssel élve - nem kísérletezés magával a fénnyel. Azt mondtam: a szín nem a fényből keletkezik - ahogy Newton gondolja - hanem akkor jelenik meg, amikor a fény szabad sugárzásának valami az útjába kerül. Úgy láttam, ez a kísérletekből közvetlenül leolvasható.

Ezzel azonban számomra a fény tulajdonképpen megszűnt fizikai valami lenni, hanem közbülső fokot jelentett az érzékekkel felfogható és a szellemileg látható dolgok között.

Idegenkedtem attól, hogy ezekkel a dolgokkal kapcsolatban csakis filozófiailag gondolkozzam. De súlyt helyeztem arra, hogy a természet jelenségeit helyesen olvassam. Egyre világosabbá vált előttem, hogy a fény maga nem jelenik meg a fizikailag látható világban, hanem azon kívül marad, a szín viszont megjelenik, ha valamilyen fizikailag látható dolog kerül a fény hatókörébe. Szükségesnek láttam, hogy újólag foglalkozzam a természettudományos ismeretekkel a legkülönbözőbb vonatkozásokban. Újból tanulmányoztam az anatómiát és a fiziológiát. Áttanulmányoztam továbbá az emberi, állati és növényi organizmus felépítését. Így a magam módján eljutottam Goethe metamorfózis-tanához. Egyre inkább rájöttem arra, hogy az érzékekkel felfogható természeti kép abba az irányba mutat, amelyet szellemileg láttam.

Ha ilyen szellemi módon vizsgáltam az ember lelki tevékenységét, a gondolkodást, érzést, akaratot, a „szellemi ember” szinte képszerűen állt előttem. Nem lehetett megállnom azoknál az absztrakcióknál, amelyekre az emberek általában gondolnak, amikor a gondolkodásról, érzésről és akaratról beszélnek. A belső életnek ezekben a megnyilvánulásaiban teremtő erőket láttam, amelyek a „szellemi embert” állították elém. Ha azután a fizikai emberre néztem, akkor ezt kiegészítette az a szellemi alak, aki a fizikaiban tevékenykedik.

Ezzel itt volt az érzéki-érzékfeletti forma, amelyről Goethe beszél, és amely mind a természethez, mind a szellemiséghez igazodó szemlélet számára az érzékekkel felfogható, illetőleg szellemileg látható világ közé ékelődik.

Az anatómia és a fiziológia arra késztettek, hogy fokozatosan közeledjem e felé az „érzéki-érzékfeletti forma” felé. És e közben tekintetem, egyelőre még kezdetlegesen, az ember mivoltának hármas tagozódására esett. Később, 30 évi erre irányuló stúdium után, a „Von Seelenratseln” c. könyvemben kezdtem erről beszélni. Először az vált világossá előttem, hogy az emberi organizmusnak abban a részében, amely leginkább az ideg- és érzékszervi rendszert alakítja ki, az érzéki-érzékfeletti forma is a legerősebben fejeződik ki fizikailag észlelhetően. Úgy láttam, hogy a fej-organizmus az, ahol az érzéki-érzékfeletti elem a leginkább láthatóvá válik a fizikai formában. A végtagrendszert viszont olyan organizmusnak láttam, amelyben az érzéki-érzékfeletti elem a legkevésbé nyilatkozik meg, úgy hogy itt az emberen kívüli természetben működő erők hatnak az ember felépítésére. Az emberi organizmus e két pólusa között van mindaz, ami a ritmikus rendszerhez tartozik, a lélegzési, keringési stb. rendszer.

Akkoriban nem akadt senki, akinek beszélhettem volna ezekről a nézeteimről. Ha itt-ott mégis mondtam valamit ezekről, valamilyen filozófiai eszmének gondolták. Én viszont tudtam, hogy előítélet-mentes anatómiai és fiziológiai tapasztalatok eredményei.

Attól a hangulattól, amely azért nehezedett rám, mert nézeteimmel ilyen egyedül voltam, csak az szabadított meg, ha mindig újból elolvastam Goethenek Schillerrel folytatott beszélgetését, amikor a jénai természet- tudományi társaság egyik összejöveteléről jöttek el. Egyetértettek abban, hogy a természetet nem szabad olyan részekre szétszedve szemlélni, ahogy azt egy Batsch nevű botanikus az előadásában tette. Goethe néhány vonással felvázolta Schillernek az „ősnövényt”. Ez mint érzéki-érzékfeletti forma az egész növényt jelenítette meg; ebből a levél, a virág stb. úgy alakul ki, hogy az egészet az egyes részekben leképezi. Schiller - mivel akkor még Kant álláspontján volt - ebben az „egészben” csak egy „ideát” látott, amelyet az emberi ész az egyes részletek megfigyelése nyomán alakít ki. Goethe viszont szellemileg „látta” az egészet, mint ahogy fizikailag látta az egyes részleteket. És nem ismerte el, hogy a szellemi és a fizikai szemlélet között alapvető különbség van, csak azt, hogy az egyik szemléletből át lehet jutni a másikba. Világosan látta, hogy mind a kettő a tapasztalati valóságban gyökerezik. De Schiller folyton csak azt hajtogatta, hogy az ősnövény nem tapasztalat, hanem eszme. Mire Goethe azt válaszolta, hogy hát akkor ő a szemével látja az eszmét.

Úgy gondoltam, eljutottam oda, hogy megértsem Goethenek ezeket a szavait és ez a sokáig tartó belső küzdelmek után megnyugvást jelentett. Mert Goethe természetszemléletét most szellemi szemléletnek láttam.

Ezek után belső szükséget éreztem arra, hogy Goethe természettudományos írásait részletesen tanulmányozzam. Ekkor még nem gondoltam arra, hogy ezeket az írásokat magyarázni próbáljam, mint ahogy ezt nem sokkal ezután megtettem, amikor Goethe természettudományos írásait, amelyek a „Kürschner” kiadásában jelentek meg, bevezetésképpen magyarázatokkal láttam el. Sokkal inkább arra gondoltam, hogy a természettudomány valamelyik ágát önállóan úgy írjam le, ahogy ezt a „szellemiségnek megfelelően” elgondoltam.

Külső életem azonban akkoriban nem alakult úgy, hogy ehhez hozzájutottam volna. A legkülönbözőbb tárgyakból kellett magánórákat adnom. A pedagógiai szituáció, amelybe be kellett illeszkednem, elég változatos volt. Így egyszer felbukkant Bécsben egy porosz tiszt, akinek valamilyen okból a német katonai szolgálatból ki kellett lépnie. Szeretett volna hadmérnökként belépni az osztrák hadseregbe, és erre elő akart készülni. A sors furcsa módon úgy rendezte, hogy matematikában és a természettudományos tárgyakban én készítsem elő. Ez a tanítás nagy örömet jelentett számomra, mert tanítványom rendkívülien szeretetreméltó volt, aki ha az előkészüléséhez szükséges matematikai és mechanikai tanulmányokat elvégeztük, szeretett emberi beszélgetést folytatni velem. - Más esetekben is, így doktorátusra készülő abszolvált diákoknak is tanítottam matematikát és természettudományt.

Mivel így kényszerűségből az akkori idők természet- tudományát ismételten át kellett tanulmányoznom, elég alkalmam volt arra, hogy ebben a tárgyban időszerű ismereteket szerezzek. Hiszen a tanításban csakis ezeket adhattam át. Ami azonban a természeti megismerésben számomra a legfontosabb volt, azt csendben magamban kellett hordoznom.

Magántanítói tevékenységem, amely abban az időben az egyetlen kereseti lehetőségem volt, megvédett az egyoldalúságtól. Sok mindent kellett előbb megtanulnom, hogy azután tanítani tudjam. Így sajátítottam el a könyvelést, mert alkalmam nyílt arra, hogy éppen ezt tanítsam.

A pedagógiai gondolkodás területén is Schröertől kaptam termékeny ösztönzést. Évekig működött mint a bécsi evangélikus iskolák igazgatója és tapasztalatait „Unterrichtsfragen” (Tanítási problémák) c. kedves kis könyvében írta le. Amit ebben olvastam, azt aztán vele is megbeszéltem. Sokszor emelt szót az ellen, hogy a nevelés és tanítás puszta ismeret-átadás legyen, hiszen az egész embert kell a neveléssel és tanítással előbbre vinni.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként