"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (10)

VIII.

Ebben az időben - 1888 körül — lelki életemet erős szellemi koncentráció vette igénybe, az élet viszont széleskörű társas érintkezéssel járt. Mivel részletes bevezetést kellett írnom az általam kiadandó goethei természettudományos írások második kötetéhez, szükséges volt, hogy a szellemi világra vonatkozó szemléletemet úgy írjam le, hogy az gondolkodással megérthető legyen. Ez azzal járt, hogy belsőleg elvonatkoztassam magam mindattól, ami a külső élethez kötött. Sokat köszönhetek annak, hogy ezt meg tudtam valósítani. A kávéházban ülve, a körülöttem zajló élénk sürgés-forgás mellett is, belső világomban egész csendben tudtam lenni és gondolataimat a bevezetés fogalmazványának a megírására koncentrálni. Így éltem a magam belső életét anélkül, hogy az bármilyen összefüggésben lett volna a külvilággal, amellyel érdeklődésem folytán mégis intenzíven összefonódtam.

Ez volt az az időszak, amikor érdeklődésem az akkori Ausztriában a közügyek területén megnyilvánuló válságos jelenségek felé fordult. Ismerőseim, munkájukat és tevékenységüket az Ausztria nemzetiségei között folyó tárgyalásoknak szentelték. Mások a szociális kérdéssel foglalkoztak. Ismét mások a művészi élet megfiatalítására törekedtek.

Amikor lelkemmel a szellemi világban éltem, sokszor az volt az érzésem, hogy mindezeknek a célkitűzéseknek terméketlenségbe kell fulladniuk, mert nem akarnak tudomást venni a világ szellemi erőiről. Ezekre a szellemi erőkre való eszmélés látszott pedig számomra elsősorban szükségesnek. Ennek a tudata azonban abban a szellemi életben, amely körülvett, nem volt meg.

Ekkor jelent meg Robert Hamerling szatirikus eposza a „Homunkulus”. Ebben Hamerling tükröt tartott kora elé és a tükörben a kor materializmusát az élet külsőségek felé forduló érdeklődését karikírozott képekben mutatta fel. Egy férfi, aki csak mechanisztikus-materialista fogalmakban és tevékenységben tud élni, kapcsolatot teremt egy asszonnyal, aki nem a valóságos, hanem valamilyen fantasztikus világban él. Hamerling a civilizációnak ezt a két eltorzult formáját akarta ábrázolni. Az egyik oldalon a szellem-nélküliséget, amely a világot csak mechanizmusnak gondolja és az életet el akarja gépiesíteni, a másikon a léleknélküli fantasztikumban élést, amely egyáltalán nem akarja szellemi látszat-életét kapcsolatba hozni a valósággal.

Hamerling ábrázolásának groteszksége sok olyan embert fordított el tőle, aki előbbi műveiért tisztelője volt. Delle Grazie házában is, ahol előzőleg Hamerlinget maradéktalanul elismerték, kedvezőtlenül ítélték meg az eposzt.

Rám a Homunculus nagy hatással volt. Úgy láttam, azokat az erőket mutatja be, amelyek a modern civilizációban a szellem ellen működnek. Korunknak szóló komoly figyelmeztetést láttam benne. De ugyanakkor nehezen tudtam megfelelően állást foglalni Hamerlinggel szemben. És a Homunculus egyelőre még fokozta is a nehézségeimet. Hamerlinget olyan valakinek tartottam, aki számomra sajátságos módon maga is a kor megnyilatkozása volt. Visszanéztem azokra az időkre, amikor Goethe és kortársai az idealizmust emberhez méltó magasságba emelték. Felismertem annak a szükségességét, hogy az ember ezen az idealizmuson keresztül hatoljon be a szellemi világba. Ezt az idealizmust valamilyen nagyszerű árnyéknak fogtam fel, amelyet nem a fizikai világ vetít az emberi lélekbe, hanem a szellemi világ áraszt az ember belső világába és ezzel felhívja arra, hogy az árnyékból kiindulva jusson el az árnyékot vető világhoz. Szerettem Hamerlinget, aki olyan nagyszerű képekben festette meg ezt az idealista árnyékot; de nagyon hiányoltam, hogy ennél megállt. Hiányoltam, hogy tekintetét nem eléggé irányította előre, hogy keresztültörje magát a szellemi világ új formájához, hanem inkább hátrafelé a materializmus által lejáratott szellemiség árnyékára. Ennek ellenére vonzott a Homunculus, bár nem mutatta meg, hogyan jut az ember a szellemi világba, de leírta, hová jutunk, ha csak egy szellem nélküli világban akarunk élni.

A Homunculusszal való foglalkozásom arra az időre esett, amikor a művészi alkotás és szépség mivolta is foglalkoztatott. Ami akkor lelkemet áthatotta, annak a „Goethe als Vater einer neuen Aesthetik” (Goethe mint egy új esztétika atyja) c. kis írásom a lecsapódása. Ez a mű a bécsi Goethe-egyesületben tartott előadásom. Meg akartam találni annak az okát, hogy a Fichteben és Hegelben olyan erőteljesen megnyilatkozó, bátor filozófiai idealizmus miért nem tudott az élő szellemiséghez eljutni. Több úton is próbálkoztam ezzel. Az egyik az volt, hogy gondolatban sokat foglalkoztam az idealista filozófia esztétikai tévedéseivel. Hegel és a hozzá hasonlóan gondolkodók szerint a művészet tartalmát az adja, hogy az „eszme” megjelenik az érzékelhetőségben. Szerintük, ha az „eszme” érzékelhető anyagban jelenik meg, akkor mint szépség nyilatkozik meg. De az utánuk következő kor az „eszme” lényszerű mivoltát már nem akarta elismerni. Mert az „eszme” ahogy az idealizmusban, az idealista világnézet képviselőinek tudatában élt, nem utalt egy szellemi világra, azért követőiknél már nem is lehetett valóság-értéke. És így keletkezett a „realista” esztétika, amely a műalkotásban már nem az abban megjelenő eszmét látta, hanem csak magát az érzékelhető alkotást, amely mint ilyen az emberi igényeknek felel meg és valamilyen nem-valószerű formát vesz fel.

Én a műalkotásban azt tekintettem lényegesnek, ami az érzékek számára megjelenik; de úgy láttam, hogy az az út, amelyen az igazi művész alkotó tevékenysége közben halad, a szellemiséghez vezet el. A művész abból indul ki, ami az érzékekkel észlelhető. De ezt átalakítja. Ennél az átalakításnál azonban nem engedi magát valamilyen pusztán szubjektív ösztöntől vezettetni, hanem az érzékelhető módon megjelenőnek olyan formát igyekszik adni, mintha abban maga a szellem jelennék meg. Nem az eszme érzékelhető formában való megjelenése adja a szépséget, hanem - így mondtam magamnak - az érzékelhetőnek szellemi formában való ábrázolása. Úgy láttam, hogy a művészet behozhatja a szellemi világot az érzékelhető világba. Az igazi művész többé-kevésbé nem-tudatosan elismeri a szellemet. És ahhoz, hogy a művész a szellemi világot meg tudja ismerni - mondtam magamnak mindig újra és újra - nem kell egyéb, minthogy lelki erőivel ne az érzékelhető anyag felé forduljon, hanem az érzékletmentes, tisztán szellemi világ felé.

A helyes megismerés, a szellemiség megnyilatkozása a művészetben és az erkölcsi akarat megnyilatkozása az emberben, akkortájt egységes valamivé állt össze bennem. Úgy láttam, hogy az ember személyiségében van egy középpont, amelynek révén az a világ legősibb mivoltával egészen közvetlenül függ össze. Ebből a középpontból indul ki az akarat. És ha ebben a középpontban a szellem tiszta fénye működik, akkor az akarat szabad lesz és az ember a világ szellemiségével összhangban cselekszik. Ez a szellemiség nem szükségszerűen lesz teremtő, hanem csakis az ember saját mivoltának megvalósításával. Ebben a középpontban nem homályos indítékokból születnek meg az ember tettei, hanem „morális intuícióból”. Ezek a morális intuíciók önmagukban olyan kristálytisztán átlátszóak, mint a legát- látszóbb tiszta gondolatok. Így akartam a szabad akaraton keresztül megtalálni azt a szellemet, amely által az ember mint individualitás létezik a világban. Az igazi szépség átélése révén akartam annak a szellemnek a látásához jutni, amely az emberben tevékeny, amikor az a fizikai világban szellemiségét nem csak a szabad tettben jeleníti meg, hanem kiárad a világba, amely bár a szellemből származik, de azt közvetlenül nem nyilatkoztatja meg. Az igazság meglátása révén akartam átélni a szellemet, amely a maga saját mivoltában nyilatkozik meg, amelynek a szellemi vetülete a morális tett és amelyhez a művész a fizikai forma létrehozásával igyekszik eljutni.

A „Szabadság filozófiája”, mint a szellemet szomjazó, szépségre törekvő fizikai világnak, az igazság világának szellemi megismerése lebegett előttem.

1888-ban történt az is, hogy bevezettek egy bécsi evangélikus pap Alfred. Formey házába. Hetenként egyszer gyűlt itt össze egy művészekből és írókból álló társaság. Maga Formey mint költő is szerepelt. Jó barátja, Fritz Lemmermayer így jellemezte: „meleg szívű, a természetet bensőségesen átérző, az Istenben rajongón, szinte ittasan hívő valaki, aki ugyanígy hisz a boldogságban is. Így írja költeményeit lágy, zúgó akkordokban. Mintha nem is érintené a Földet, hanem fenn, magasan a felhők között lebegne és álmodnék.” És Alfred Formey mint ember is ilyen volt. Az ember szinte a földtől el szakítottnak érezte megát, ha hozzájuk ment és történetesen csak a házigazda és a felesége volt otthon. Formey gyermekien szelíd volt és szelídsége melegen érző lelkében mintegy magától értetődően csapott át lírai hangulatba. Csak néhány szót beszélt és az embert máris meleg atmoszféra vette körül. A háziasszony a színpadot hagyta ott a papiak kedvéért. A vendégeket kedves bájjal fogadó, szívélyes papnéban senki sem fedezte volna fel a volt színésznőt. A papról szinte anyai módon gondoskodott és a hozzá intézett szavai is ilyen anyaian gondoskodók voltak. Kettőjükben kedves módon fejeződött ki egyrészt a lélek bája, másrészt a rendkívül tekintélyes külső ellentéte. A papiak világtól idegen hangulatába aztán a vendégek hozták be a „világot” a legkülönbözőbb szellemi irányokból. Időnként megjelent Friedrich Hebbel özvegye is. Megjelenése mindig ünnepet jelentett nekünk. Idős korára olyan előadói művészetet alakított ki, hogy az ember boldog elragadtatással hallgatta, és teljesen lenyűgözte. És ha Christine Hebbel mesélt valamit, az egész szobát lelki melegség árasztotta el. Formey-éknél ismertem meg Frau Wilbornt, a színésznőt is. Érdekes valaki volt, ragyogóan szavalt. Lenau „Három cigányát” (Die drei Zigeuner) mindig újból örömmel hallgattuk. Később azután úgy alakult, hogy a Formey-kör tagjai néha Wilborn asszonynál is összejöttek. De milyen más volt itt a hangulat. Világot kedvelő, életvidám, humorra vágyó emberek lettek azok is, akik a papéknál még akkor is komolyak maradtak, amikor a „bécsi népi költő”, Friedrich Schlögl a maga vidám tréfáit olvasta fel. Ez például amikor Bécsben a halottégetést szűk körben bevezették, egy tárcát írt. Ebben elmondta, hogy egy férj, aki a feleségét kissé „vaskosan” szerette, minden alkalommal, ha valami nem tetszett neki nála, odakiáltotta az asszonynak: „Öreg, égettesd el magad”. Formeynál az ilyesmihez Bécs kultúrtörténetébe való megjegyzéseket fűztek. Wilbornnál úgy nevettek, hogy szinte rengtek a falak. Formey ha megjelent Wilbornnál, olyan volt, mint egy világfi; Wilborn pedig Formeynál, mint egy apátnő. Nagyszerű tanulmányokat lehetett folytatni az embereknek még az arckifejezésében is megmutatkozó átváltozásáról.

Formeynél megfordult Emibe Mataja is, aki Emil Mariot néven az élet mélyreható megfigyeléséből merített regényeket írt. Elbűvölő valaki volt, aki életmódjával az emberi lét ridegségét szemléltetőn, zseniálisan, sokszor izgatóan juttatta kifejezésre. Művész volt, aki jól tudta ábrázolni, hogyan dobja bele az élet a maga rejtélyeit a mindennapokba, hogyan zúdítja a sors a tragikumot az emberre úgy, hogy az összeroskad alatta.

Többször hallottuk itt az osztrák Tschempas hölgy-kvartettet; itt szavalta el melodrámaszerűen Lemmermayer Alfred Stross tüzes zongorajátéka mellé Hebbel „Heideknaben” c. művét.

Szerettem a papék házát, ahol olyan sok melegséget kapott az ember és ahol a legnemesebb emberiesség uralkodott.

Ebben az időben történt, hogy behatóbban kellett foglalkoznom Ausztria közügyeivel. 1888-ben ugyanis rövid időre átvettem a „Deutsche Wochenschrift” szerkesztését. Ezt a hetilapot Heinrich Friedjung, a történész alapította. Rövid szerkesztői tevékenységem arra az időre esett, amikor az Ausztria népei közötti tárgyalások különösen élesekké váltak. Nem volt könnyű minden héten cikket írnom a közérdekű eseményekről. Mert alapjában véve a lehető legtávolabb álltam minden pártszerű életfelfogástól. Engem az emberiség kulturális fejlődése érdekelt. És az ebből adódó szempontot úgy kellett képviselnem, hogy ennek teljes fenntartásával se látsszanak cikkeim „egy világtól elvonatkoztatott idealista” írásainak. Ehhez jött, hogy az akkor Ausztriában főleg Gautsch miniszter által bevezetett iskolai reformot a kultúrérdekekre sérelmesnek találtam. Ezzel kapcsolatos kritikáimat egyszer még Schröer is fenntartással fogadta aki pedig mindig is szimpatizált a pártszemlélettel. A Gautsch féle pedagógia-ellenes intézkedésekkel szemben azokat a szakszerű intézkedéseket dicsértem, amelyeket a klerikális miniszter, Leo Thun az osztrák gimnáziumokban már az ötvenes években bevezetett. Amikor Schröer cikkemet elolvasta, azt mondta, azt akarom-e, hogy újra klerikális tanítási politika legyen Ausztriában?

Rövid szerkesztői tevékenységemnek mégis nagy jelentősége volt. Megismertem azt a stílust, amellyel akkor a közügyeket Ausztriában kezelték. Ez nekem rendkívül ellenszenves volt. A közügyek megtárgyalásába is bele akartam vinni a magas szellemi és emberi célokat szolgáló elemet. Ezt hiányoltam a napilapok cikkeiben. Mindennapi gondot jelentett, hogyan lehetne ezt megvalósítani. És ez valóban gond volt, mert nem volt meg ehhez az a képességem, amelyet egy gazdag élettapasztalat ezen a téren megadhatott volna. Alapjában véve egészen előkészületlenül kerültem bele ebbe a szerkesztői tevékenységbe. Látni véltem, hogy a különböző területeken merrefelé kell haladni, de nem tudtam ezt úgy megfogalmazni, hogy az az újságolvasókat meggyőzze. Így a lap szerkesztése minden héten rendkívüli fáradságomba került. Ezért nagy tehertől szabadultam meg, amikor ez a munkám megszűnt. A hetilap tulajdonosa ugyanis a lap alapítójával vitába bonyolódott az eladási ár miatt.

Ez a tevékenységem viszont meglehetősen szoros kapcsolatba hozott olyan személyekkel, akik a közélet legkülönbözőbb területein működtek. Így megismertem Viktor Adlert, aki akkor az osztrák szocialisták vezetője volt. A vézna, igénytelen emberben energikus akarat dolgozott. Amikor a kávéházi asztalnál megszólalt, mindig az volt az érzésem, hogy beszédének tartalma mindennapi, jelentéktelen, de ahogy beszélt, az maga a hajthatatlan akarat. Megismertem Pernerstorfert, aki éppen akkor készült átlépni a német nemzeti pártból a szocialista pártba. Erős individualitás volt, széleskörű tudással. A közélet éles kritikusa. Egy havi folyóiratot adott ki „Deutsche Worte” címmel, amely ösztönző olvasmány volt számomra. Ezek társaságában találkoztam más olyan emberekkel is, akik tudományosan, vagy pártszerűen akarták a szocializmust érvényre juttatni. Ők adták az indítékot arra, hogy Marx-szal, Engelsszel, Rodbertusszal és a társadalmi gazdaságtan más íróival foglalkozzam. Egyikhez sem tudtam belső kapcsolatot találni. Személyes fájdalmat éreztem, ha arról beszéltek, hogy az emberiség történetében a materiális gazdasági erők a fejlődés hordozói és a szellemiség ennek a szerintük reális alapépítménynek csak eszmei felépítménye. Ismertem a szellem valóságát. A teoretizáló szocialisták nézetei számomra azt jelentették, hogy behunyják a szemüket az igazi valóság előtt.

Emellett világos volt előttem, hogy a szociális kérdésnek rendkívül nagy a jelentősége. És korunk tragikumának tartottam, hogy olyanok foglalkoznak vele, akiket teljesen hatalmába kerített korunk materializmusa. Mert azt tartottam, hogy éppen ezt a kérdést csak egy szellemi világnézet tudja helyesen megfogalmazni.

Így tehát 27 éves koromban tele voltam „kérdésekkel” és „rejtélyekkel” az emberiség külső életére vonatkozólag; ugyanakkor a lélek mivolta és a szellemi világgal való kapcsolata kialakult, kész szemléletként egyre határozottabb formában jelent még belső világomban. Csak ennek a szemléletnek az alapján állva tudtam egyáltalán szellemi munkát végezni. És ez a munka egyre inkább abban az irányban fejlődött, hogy néhány évvel később megtudtam írni a Philosophie der Freiheit c. művemet.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként