"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (33)

XXIX

A múlt század utolsó harmadának a megismerési világába új szellemiség akart áramlani. De a megismerés eredményeinek materialista magyarázata az embereket szellemi alvásba ringatta és megakadályozta a szellemiségnek még csak a megsejtését is, nem hogy a felismerését.

Így ennek az időszaknak, alapjellegénél fogva a szellemi irányba kellett volna fejlődnie, ezt a jellegét viszont megtagadta. Ez az időszak kezdte az életet zsákutcába juttatni.

Azoknak a fejtegetéseimnek néhány mondatát idézem, amelyeket 1898 márciusában a „Dramaturgische Blátter”-be írtam. (Ez 1898 eleje óta a Magazin melléklete volt.) Az előadó-művészetről a következőket mondtam: „Ezen a területen a tanulni akaró sokkal inkább van saját magára és a véletlenre utalva, mint bármely más területen... Közéletünk mai alakulása mellett szinte mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nyilvánosan kell beszélnie... De a mindennapi beszédet kevesen emelik művészi fokra... Szinte teljesen hiányzik belőlünk a szép beszéd és még inkább a kifejező beszéd iránti érzék... Nem fogadjuk el, hogy egy énekest olyan valaki méltasson, akinek fogalma sincs a helyes éneklésről... A színjátszással szemben már sokkal kisebb követelményeket állítunk... És egyre ritkább az olyan ember, aki ért ahhoz, hogy egy verset helyesen mondanak-e, vagy sem... A művészi beszédet ma inkább valami helytelen idealizmusnak tartják... Sohasem jutott volna idáig a dolog, ha tudatosabbak lettünk volna a beszéd-képesség művészi kifejlesztésében...”

Ami akkor előttem lebegett, csak sokkal később valósulhatott meg az Antropozófiai Társaságban. A beszédművészetért lelkesedő Marie von Sivers (Marie Steiner) egészen a művészi beszédnek szentelte magát; az ő segítségével vált aztán lehetővé, hogy kurzusokon foglalkozzunk a beszédformálással és a drámai ábrázolással és így tevékenykedjünk azért, hogy ezek az igazi művészet fokára emelkedjenek.

Ezt annak igazolására hozom fel, hogy bizonyos ideálok egész életemen keresztül foglalkoztattak és mert sokan keresnek ellentmondást fejlődésemben.

Erre az időre esik barátságom a fiatalon meghalt költővel Ludwig Jacobowskival. Lelki alaphangulata valamilyen belső tragikumot fejezett ki. Nehezen viselte zsidó voltát. Egy iroda élén állt, amely egy szabadelvű képviselő vezetése alatt az antiszemitizmus ellen küzdött és ezzel kapcsolatban egy folyóiratot is adott ki. Itt agyon volt terhelve munkával. És e mellett munkája állandó fájdalmat okozott neki. Mert naponta kellett átélnie azt a hangulatot, amelyet mint zsidó érzett és amelytől annyira szenvedett.

E mellett aktív tevékenységet fejtett ki mint néprajzos. Egy a népek ősidőktől való fejlődéséről szóló mű számára összeszedett mindent, amihez erre vonatkozólag csak hozzá tudott jutni. Nagyon érdekesek azok a tanulmányai, amelyeket etnikai területen szerzett gazdag tudása alapján írt. Ezek mindenesetre korának materialista felfogásában íródtak. De ha tovább él, kutatásával biztosan szellemi irányba terelődik.

Jakobowski költészetét ezek a tevékenységei impulzálták. nem volt egészen eredeti; de mély emberi érzés nyilatkozott meg benne és erős átéléssel írta a dolgait. Lírai költeményeit „Fénylő napok”-nak nevezte. Ezek élete tragikumában valóban a szellemi napfényt jelentették. Emellett regényeket is írt. „Werther a zsidó” c. művében benne él egész belső tragikuma. „Löki, egy isten regénye” c. műve a német mitológiából született. Az ebből a regényből kicsendülő érzés szép visszfénye annak a szeretetnek, amelyet a költő a nép mitológiája iránt érzett.

Végignézve Jacobowski munkásságán, az ember elcsodálkozik azon, hogy mennyi mindent csinált a legkülönbözőbb területeken. Ugyanakkor sok emberrel is érintkezett és szerette a társas életet. Ezenkívül kiadta még a „Die Gesellschaft” c. havi folyóiratot, amely külön nagy megterhelést jelentett neki.

Felemésztette magát az életben, amelyet vágyódva kívánt azért, hogy művészileg alakíthassa.

Egy társaságot is alapított „A jövő emberei” névvel, amely irodalmárokból, művészekből, tudósokból és művészi érdeklődésű emberekből állt. Hetenként egyszer jöttek össze. A költők előadták költeményeiket. Előadásokat tartottak az élet és a megismerés különböző területeiről. Fesztelen együttléttel zárták az estét. Jacobowski volt a középpontja az egyre bővülő körnek. Mindenki szerette a szívélyes, nagy tudású embert, aki ebben a társaságban finom, eleven humorát is megcsillogtatta.

Az alig harmincéves fiatalembert hirtelen halál vitte el. Agyhártyagyulladás végzett vele, amely az állandó szellemi erőfeszítés következménye volt.

Rám hárult a feladat, hogy fölötte a gyászbeszédet tartsam és hagyatékát rendezzem.

Marie Stona költőnő, akivel barátságban volt, szép emléket állított neki egy könyvvel, amely barátai cikkeit tartalmazta. Jacobowskiban minden szeretetreméltó volt; belső tragikuma, ebből eredő törekvése kifelé a „fénylő napok” felé; a mozgalmas életben való részvétele. Barátságunkra mindig nagy szeretettel emlékeztem és bensőséges érzéssel tekintek vissza rövid együtt- létünkre.

Egy másik baráti kapcsolatomat is megemlítem. Ez Martha Asmus volt, egy filozófiailag gondolkodó, de erősen a materializmus felé hajló nő. Materialista vonzódását csökkentette a fivérére, a korán meghalt Paul Asmusra való emlékezés, aki viszont kimondottan idealista volt.

Paul Asmus a 19. század utolsó harmadában filozófiai remeteként még egyszer átélte a hegeli idők idealizmusát. Van egy írása az „én”-ről és egy másik az indogermán vallásokról. Mindkettőt Hegel stílusában írta, de saját, teljesen önálló mondanivalóval. - Ez az érdekes ember, aki akkor már régen nem élt, testvére Martha Asmus révén igen közel került hozzám. Olyannak láttam, mintha a századelő szellemiség felé hajló filozófiájának új, meteorszerű századvégi felvillanása lett volna.

Kevésbé intim, de mégis egy ideig jelentős kapcsolatom volt a „Friedrichshageniekkel”, Bruno Willevel és Wilhelm Bölsche-vel. Wille a szerzője a „Philosophie der Befreiung durch das reine Mittel” c. Írásnak (A tiszta eszközökkel való megszabadítás filozófiája). Csak a címe emlékeztet a „Philosophie der Freiheit”-re. Tartalma egész más területen mozog. Wille széles körben vált ismertté „Offenbarungen des Wacholderbaumes” (A borókabokor megnyilatkozásai) c. igen jelentős művével. Ez a legremekebb természeti érzékkel megírt világnézeti könyve, amely át van hatva azzal a meggyőződéssel, hogy az egész materiális világból a szellem szól hozzánk. — Bölche-t a legszélesebb körben ismerik nagyon kedvelt, népszerűén megírt természettudományos munkái révén. - Ebből a körből indult ki egy „szabad főiskola” alapításának a terve, amelybe engem is bevontak. Nekem a történelmet kellett előadnom, Wille a filozófiát adta elő, Bölsche a természettudományt, Theodor Kappstein, egy szabadgondolkodó teológus, a vallástudományt. - Megalapították azonkívül a „Giordano Bruno Bund”-ot. Ebben azok tömörültek, akik szimpatizáltak a szellemi-monista világnézettel. Azt hangsúlyozták, hogy nincs két világprincípium, anyag és szellem, hanem minden létezőt a szellem mint egységes princípium hoz létre. Wille a szövetség működését egy nagyon értelmes előadással vezette be, amelyet Goethenek arra a mondására épített fel, hogy „nincs matéria szellem nélkül”. Sajnos köztem és Wille között az előadás után egy kis félreértés támadt. Az előadáshoz kapcsolódóan ugyanis azt mondtam, hogy Goethe sokkal később ezt a ragyogó mondást - hogy azt még jobban kihangsúlyozza — azzal egészítette ki, hogy a világ szellemi tevékenységében a polaritást és fokozást konkrét szellemi tényezőknek látja és hogy csak ezzel kap az általános érvényű mondás teljes tartalmat. - Szavaimat Wille előadásával szemben mintegy ellenvéleménynek tekintették, holott én azt éppen nagyon is elismertem. - A Giordano Bruno Szövetség vezetőségével azonban akkor kerültem teljes ellentétbe, amikor én magam tartottam egy előadást a monizmusról. Ebben azt hangsúlyoztam, hogy a merev dualista fogalmazás, „anyag és szellem” tulajdonképpen a legújabb kor szüleménye, hogy a szellemet és a természetet is csak a legutolsó századok tették ellentétté. És éppen ez ellen küzd a Giordano Bruno Szövetség. Azután arra mutattam rá, hogy ezzel a dualizmussal szemben a skolasztika monizmus. Mert bár a lét egy részét kivonja az emberi megismerés köréből és a „hit” területére utalja, mégis olyan világrendszert képvisel, amely az Istenségtől, a szellemi világtól kezdve egészen az egyes természeti jelenségekig egységes (monista) konstrukciót ad. Ezzel a skolasztikát a kantianizmus fölé is emeltem.

Előadásommal a legnagyobb felhördülést váltottam ki. Azt hitték, hogy a katolicizmust akarom a Szövetségbe bevinni. A vezetők közül csak Wolfgang Kirchbach «s Martha Asmus volt mellettem. A többiek nem tudták elképzelni, mit akarok tulajdonképpen a „félreismert skolasztikával”. Arról mindenesetre meg voltak győződve, hogy alkalmas vagyok a legnagyobb zűrzavar előidézésére a Szövetségben.

Meg kell említenem ezt az előadásomat, mert arra az időre esett, amikor később sokan materialistának tartottak. Ezt a „materialistát” - aki én voltam - sokan olyasvalakinek tartották, aki a középkori skolasztikát szeretné felmelegíteni.

Mindezek ellenére később a Szövetségben tudtam azt az alapvető antropozófiai előadásomat megtartani, amellyel antropozófiai tevékenységemet elindítottam.

Elég nehéz volt elhatározni, hogy az ember nyilvánosan beszéljen azokról a tartalmakról, amelyek az antropozófiában a szellemi világra vonatkozóan élnek.

Ezt az elhatározást úgy lehet a legjobban megérteni, ha bizonyos történelmi visszapillantást végzünk.

A régi időkben, egészen az újabb kor kezdetéig, kb. a 14. századig az embernek teljesen más lelki konstitúciója volt. Ekkor még létezett valamilyen tudás a szellemi világról. Csak ez egészen más volt, mint a mai megismerési feltételeknek megfelelő antropozófia.

Ettől az időtől kezdve az emberiségnek már nem volt szellemi megismerése. A „régi tudást” még megőrizte. Ez képszerű látás volt és most is csak szimbolikus-képszerű formában maradt meg.

Ezt a tudást annak idején csak a misztériumokban ápolták és csak azokkal közölték, akiket erre előzőleg érettekké tettek, vagyis a beavatottakkal. Nem volt szabad nyilvánosságra kerülnie, mert könnyen visszaéltek volna vele. Ezt a szokást azután megtartották később azok, akiknek ez a régi tudás a birtokába került és azt tovább ápolták. Ez a legszűkebb körben történt olyanokkal, akiket erre előkészítettek.

És ez így volt egész a mai időkig.

Voltak akik a szellemi megismerést illetően ilyen követelményt támasztottak velem szemben. Ezek közül egy valakit említek, akit Bécsben a Lang-né féle körben ismertem meg, akivel azonban más bécsi társaságban is összejöttem. Ez Friedrich Eckstein volt, ennek a „régi tudásnak” kiváló ismerője. Eckstein az alatt az idő alatt, amíg kapcsolatban voltunk, nem sokat írt; de amit írt, az teljesen szellemmel áthatott volt. Írásaiból azonban senki sem sejthette meg, hogy a régi szellemi megismerés ilyen intim ismerője. Ez szellemi munkássága hátterében hatott, egy nagyon érdekes értekezését olvastam egy gyűjteményes kiadásban a „cseh testvérekről”.

Eckstein nagyon határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy az ezoterikus szellemi megismerést nem szabad nyilvánosan terjeszteni úgy, mint a tudást általában. Ezzel a véleményével nem állt egyedül; ez volt a véleménye a „régi bölcsesség” szinte minden ismerőjének. Hogy a Blavatsky által alapított Teozófiai Társaság mennyiben törte át a „régi bölcsesség” őrzőinek ezt a szigorú álláspontját, arról később beszélek majd.

Eckstein nézete szerint, aki a régi tudás beavatottja, az, amit nyilvánosan közöl, a beavatásból szerzett tudásba kell, hogy öltöztesse; de ezt mint exoterikumot szigorúan el kell, hogy válassza az ezotérikumtól, amelynek abban a legszűkebb körben kell maradnia, amely azt a legteljesebben tudja értékelni.

Mivel a szellemi megismerés érdekében nyilvános tevékenységet akartam folytatni, szakítanom kellett ezzel a tradícióval. A mai szellemi élet állt előttem és ebben a régi időkben magától értetődő titoktartásnak nem volt helye. Olyan korban élünk, amely a tudás területén nyilvánosságot igényel. És itt a titoktartás egyenesen anakronizmus. Csak azt lehet tenni, hogy az egyes embereket fokozatosan vezetjük be a szellemi megismerésbe és azt, aki az alacsonyabb fokú megismeréshez még nem jutott el, nem engedjük a megismerés magasabb fokához. Ez egyébként így van a külső iskoláknál is.

Egyébként sem volt senkivel szemben titoktartási kötelezettségem, mert a „régi bölcsességből” semmit sem vettem át. Szellemi megismerésem teljesen a saját kutatásom eredménye. Csak ha a megismeréshez már eljutottam, vizsgáltam meg azt, amit a „régi tudásból” valahol már nyilvánosságra hoztak, hogy kimutassam az egyezést és azt is, hogyan haladhat tovább a mai kutatás. - Így bizonyos idő óta egész világosan láttam, hogy helyesen cselekszem, ha a szellemi megismerésről a nyilvánosság előtt beszélek.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként