"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (34)

XXX.

Az az elhatározásom, hogy a bennem élő ezotériumot a nyilvánosság elé vigyem, arra indított, hogy 1899 augusztus 28-ra, Goethe 150. születésnapjára a Magazinban „Goethes geheime Ofifenbarung” címmel egy tanulmányt írjak: „A zöld kígyóról és a szép Liliomról” szóló Goethe-meséről. - Ez a tanulmány ugyan még kevéssé ezoterikus, de nem adhattam többet, mint amennyit közönségemről feltételeztem, hogy elbír. - Bennem a mese tartalma úgy élt, mint ami teljesen ezoterikus és fejtegetéseimet is ezoterikus szemlélet alapján írtam.

A nyolcvanas évek óta foglalkoztattak a Goethe-meséhez kapcsolódó imaginációk. Úgy láttam, hogy a mese Goethének a külső természettől az emberi lélek belső világába vezető útját ábrázolja, ahogy azt nem fogalmakban, hanem képekben állította maga elé. A fogalmakat Goethe túl szegényesnek, túl halottnak tartotta ahhoz, hogy a lelkierők életét és működését ábrázolhassák.

Goethe Schillernek az esztétikai nevelésről szóló leveleit tanulmányozta, amelyekben Schiller megkísérli a lelkierők életét és működését fogalmakba foglalni. Schiller megpróbálta kimutatni, hogy az ember élete testisége révén a természeti szükségszerűségnek, értelme révén a szellemi szükségszerűségnek van alávetve. És úgy gondolta, hogy a kettő között a léleknek kell a belső egyensúlyt megteremtenie. Ebben az egyensúlyban él aztán az ember szabadon, igazán emberhez méltó életet.

Ez szellemes megállapítás; de a valóságos lelki életre vonatkozóan túl egyszerű. A lelki élet a maga mélyen ülő erőit a tudatban villantja fel; de ahogy felvillannak — miután más, ugyanilyen hirtelen felvillanó erőkre hatottak - mindjárt ki is oltja őket. Olyan folyamatok ezek, amelyek keletkezésükben egyúttal el is múlnak. Absztrakt fogalmakat viszont csak többé-kevésbé tartósan megmaradó valamihez lehet fűzni.

Goethe mindezt érezve tudta; és a mesében ezt a képszerű tudását állította szembe Schiller fogalmi tudásával.

Ennek a goethei műnek az átélésével az ember már az ezotérikum előcsarnokában van.

Ez volt az az időszak, amikor Brockdorf gróf és felesége felkértek, hogy hetenkénti összejöveteleik egyikén előadást tartsak. Ezekre az összejövetelekre a legkülönbözőbb körökből jöttek emberek. Az élet és a tudomány minden területéről tartottak itt előadásokat. Minderről eddig nem tudtam semmit, sőt Brockdorfékat sem ismertem. Észrevettem, hogy a hallgatóság között voltak, akiket nagyon érdekelt a szellemi világ. Ezért amikor egy második előadás tartására kértek fel, témaként a „Goethes geheime Offenbarung”-ot (Goethe titkos megnyilatkozásait) javasoltam. Ebben az előadásban a meséhez kapcsolódva egészen ezotérikus tartalmakat közöltem. Ez fontos volt számomra, mert a szellemi világból vett szavakkal beszélhettem. Addig ugyanis, Berlinben a körülmények olyanok voltak, hogy a szellemiséget előadásaimban csak megcsillanthattam.

Brockdorfék a Blavatsky által alapított Teozófíai Társaság egyik ágának a vezetői voltak. A Goethe-mesével kapcsolatos előadásom következménye volt, hogy Brockdorfék meghívtak rendszeres előadások tartására a Teozófíai Társaság velük kapcsolatban álló tagjai számára. Közöltem, hogy csak arról tudok beszélni, ami bennem mint szellemtudomány él.

De valójában nem is tudtam volna másról beszélni. Mert a Teozófíai Társaság irodalmát csak kevéssé ismertem. Ismertem teozófusokat már Bécsből és később még másokat is megismertem. Ezek az ismeretségek késztettek arra, hogy a Magazinban Franz Hartmann egy írásával kapcsolatban kedvezőtlenül nyilatkozzam a teozófusokról. Amit egyébként irodalmukból ismertem, az számomra módszerében és szellemében általában nagyon ellenszenves volt; így egyáltalán nem is volt módomban, hogy fejtegetéseimmel ehhez kapcsolódjam.

Előadásaimmal a középkori misztikához kapcsolódtam. A misztikusokon keresztül Meister Eckhardtól Jákob Böhmeig nagyon jól meg lehetett közelíteni azt a szellemi szemléletet, amelyet tulajdonképpen szándékomban állt ismertetni. Ezeket az előadásokat azután a „Die Mystik im Aufgange neuzeitlichen Geisteslebens” (A misztika az újabb-kori szellemi élet kezdetén) című könyvemben foglaltam össze.

Az előadások egyikén hallgatóként jelen volt Marie von Sivers is, akit a sors arra szemelt ki, hogy a Teozófiai Társaság az előadássorozat megindítása után nemsokára életre hívott német szekciójának vezetését erős kézbe vegye. Ebben a szekcióban azután egyre növekvő hallgatóság előtt fejthettem ki antropozófiai tevékenységemet.

Senki előtt nem volt kétséges, hogy a Teozófiai Társaságban csak saját kutatásom eredményeit fogom előadni, mert ezt minden alkalommal hangsúlyoztam. És amikor Berlinben Annié Besant részvételével a társaság német szekcióját megalapították és engem főtitkárnak választottak, az alapító ülésről el kellett mennem, mert azoknak az előadásaimnak egyikét tartottam egy nem-teozófus közönség előtt, amelyekben az emberiség szellemi fejlődését tárgyaltam és amelyeknek már a címében is nyomatékosan kihangsúlyoztam, hogy amit mondok, az antropozófía. Annie Besant is tudta, hogy a szellemi világról szóló akkori előadásaimat ezzel a címmel tartottam.

Amikor aztán egy teozófiai kongresszusra Londonba mentem, a vezetők egyike azt mondta, hogy a „Die Mystik...” c. könyvem igazi teozófia. Ezzel meg lehettem elégedve. Mert csakis a saját szellemi kutatásom eredményeit írtam le. És a Teozófiai Társaságban ezeket elfogadták. Nem volt tehát többé okom arra, hogy a teozófiai közönség előtt - ez akkor az egyetlen volt, amely fenntartás nélkül fogadta el a szellemi megismerést - ezt a szellemi megismerést ne a magam szellemi tapasztalása szerint adjam elő. Nem köteleztem el magam semmilyen szektának; szabadon mondhattam el mindazt, amit magam éltem át a szellemi világban.

Még a szekció alapítása előtti időben tartottam egy előadássorozatot „Von Buddha zu Christus” (Buddhától Krisztushoz) címmel a Kommenden-féle körben. Ezekben az előadásokban megkíséreltem kimutatni, hogy a Golgotai Misztérium milyen óriási haladást jelent Buddha tanításával szemben; és hogy az emberiség fejlődése, ha a Krisztus-eseményt igyekszik megérteni, a maga kulminációjához jut.

Ugyanebben a körben beszéltem a misztériumokról is.

Hallgatóim mindezt elfogadták és nem éreztek ellentmondást régebbi és mostani előadásaim között. Csak amikor a szekció megalakult és ezzel „teozófusnak” lettem kikiáltva, kezdtek rossz szemmel nézni rám. Tehát nem maga a dolog, hanem a név és a társasággal való kapcsolatom nem tetszett az embereknek.

Másrészt viszont nem-teozófus hallgatóim csak arra voltak hajlamosak, hogy előadásaimtól ösztönözve érezzék magukat, hogy azokat „irodalmilag” vegyék fel. Ami azonban szívügyem volt, hogy az életbe vigyem be a szellemi világ impulzusait, azzal szemben nem mutattak semmilyen megértést. Ezt a megértést viszont lassanként a teozófia iránt érdeklődő embereknél találtam meg.

A Brockdorf-féle körben, ahol Nietzscheről, majd Goethe szellemi megnyilatkozásáról (Goethes geheime Offenbarung) beszéltem, ebben az időben egy előadást tartottam a Faustról ezoterikus szempontból. (Ez ugyanaz, amely később a Goethe-mesére vonatkozó fejtegetéseimmel együtt jelent meg a Phil.-Anthroposophischer Verlagban.)

A misztikáról szóló előadásaim után ugyanaz a teozófus kör felkért, hogy a következő télen ismét tartsak náluk előadásokat. Akkor azt az előadássorozatot tartottam, amelyet aztán „Das Christentum als mystische Tatsache” c. könyvemben foglaltam össze.

Kezdettől kihangsúlyoztam, hogy a címben a „misztikus tény” a fontos. Mert nem egyszerűen a kereszténység misztikus tartalmát akartam elmondani. Célom az volt, hogy a fejlődést a régi misztériumoktól a Golgotai Misztériumig úgy írjam le, hogy ebben a fejlődésben nem csak a földi történelmi erők működnek, hanem szellemi, földönkívüli impulzusok is. Meg akartam mutatni, hogy a régi misztériumokban kozmikus történések kultikus képeit adták, amelyek azután a Golgotai Misztériumban, mint a kozmoszból a Földre helyezett tényben a történelem színpadán játszódtak le.

Ezt a Teozófiai Társaságban nem tanították. Ezzel a szemlélettel szöges ellentétben álltam az akkori teozófiai dogmatikával, amely a társaságbeli működésem előtt ott uralkodott.

Mert ezt a felkérést éppen az előbbi, Krisztusra vonatkozó előadássorozatom után intézték hozzám.

Marie von Sivers a Teozófiai Társaság számára tartott két előadássorozat között Itáliában (Bolognában) volt, hogy az ottani teozófusoknál a Társaság érdekében tevékenykedjék.

Így alakultak a dolgok a londoni teozófiai kongresszuson 1902-ben tett első látogatásomig. Ezen a kongresszuson Marie von Sivers is részt vett és elintézett ténynek tekintették, hogy megalakul a Társaság német szekciója és hogy én leszek a főtitkár, akit pedig csak röviddel azelőtt hívtak meg a társaság tagjául. - A londoni látogatás nagyon érdekes volt. A Társaság prominens vezetőit ismertem meg ott. Az egyiknek, Mr. Bertram Keightley-nek a házában laktam. Nagyon összemelegedtünk. Megismerkedtem továbbá Mr. Mead-del, a teozófiai irodalom jelentékeny művelőjével. Keightley házában az elképzelhető legérdekesebb beszélgetések folytak azokról a szellemi ismeretekről, amelyek a Társaságban éltek.

Különösen intimek voltak a magával Keightley-vel folytatott beszélgetések. Blavatsky maga is ott volt ezeken a beszélgetéseken. Kedves házigazdám, akinek Blavatsky révén olyan sok élményben volt része, előttem és Marie von Sivers előtt nagyon szemléletesen írta le Blavatsky gazdag szellemi élményeit.

Csak futólag ismertem meg Annie Besant-et és Sinett-et, az „Ezoterikus buddhizmus” szerzőjét. Nem jöttem össze viszont Leadbeaterrel, akit csak a pódiumon hallottam beszélni. Nem tett rám különösebb benyomást.

Érdekes dolgokat hallottam, intenzíven foglalkoztattak; de nem voltak hatással saját nézeteimre.

Igyekeztem a gyűlések közötti időket arra használni, hogy London természettudományi és művészeti múzeumait látogassam. Ezek a gyűjtemények nem egy gondolatot ébresztettek bennem a természet és az emberiség fejlődésére vonatkozólag.

Így a londoni látogatás jelentős esemény lett számomra. A legkülönbözőbb benyomásokkal utaztam haza.

A Magazin 1899-es első számában egy cikket írtam ezzel a címmel: „Neujahrsbetrachtung eines Ketzers” (Egy eretnek újévi elmélkedése). Nem egy vallással szembeni eretnekséget értettem ezen, hanem a kultúrának azzal az orientáltságával szembeni eretnekséget, amelyet a kor képviselt.

Az új évszázad küszöbén álltunk. Az elmúlt század a külső élet és tudás területén nagy vívmányokat hozott.

Erre vonatkozóan a következő gondolat alakult ki bennem: „Mindezeknek és még más vívmányoknak az ellenére, pl. a művészet területén, a mélyebbre néző ember ma mégsem örülhet igazán a kor műveltségi viszonyainak. Amit magasabb rendű szellemi igényeink kívánnak, azt a kor csak szűkösen elégíti ki.” - Az akkori kultúra ürességét szemlélve visszanéztem a skolasztika idejére, amikor az emberek legalább még fogalmilag együtt éltek a szellemiséggel. „Ne csodálkozzunk azon, ha az ilyen jelenségekkel szemben azok, akiknek mélyebb szellemi igényeik vannak, a skolasztika büszke gondolati építményét kielégítőbbnek tartják, mint saját korunk eszme-tartalmát. Otto Willmann egy kiváló könyvet írt, „Az idealizmus történetét”, amelyben magasztalóan szól az elmúlt századok világnézetéről. El kell ismerni, hogy az emberi szellem vágyódik arra a büszke, átfogó gondolati világosságra, amelyet az emberi tudás a skolasztikusok filozófiai rendszerében elért.” - „A bátorság hiánya jellemző sajátsága a századforduló szellemi életének. Elhomályosítja örömünket a közelmúlt vívmányaival szemben.”

És azokkal szemben, akik azt állították, hogy éppen az „igazi tudás” bizonyítja, milyen lehetetlen, hogy egy világnézet átfogó képet adjon az életről, azt kellett mondanom: „Ha azok véleménye szerint mennének a dolgok, akik ezt állítják, akkor az embernek meg kellene elégednie azzal, hogy a dolgokat és jelenségeket megméri, összehasonlítja, a rendelkezésére álló eszközökkel vizsgálja, de sohasem merülne fel a dolgok és jelenségek magasabb értelmének a kérdése.” - Ez volt alaphangulatom, ebből kellett megérteni antropozófiai tevékenységemet a Teozófiai Társaságban. Részt vettem a kor kultúréletében, hogy meglegyen a Magazin szerkesztéséhez a kellő szellemi hátterem, utána viszont nagy igényem volt „felüdülés” végett az olyan olvasmányra, mint Willmann „Geschichte des Idealismus” c. könyve. És bár szakadék választott el Willmann eszmevilágától, ezt az eszmevilágot mégis a szellemiséghez közelállónak éreztem.

1900 szeptember végén megváltam a Magazintól.

Az elmondottakból kitűnik, hogy célomat, a szellemi világbeli tartalmak közlését, lelki beállítottságomnál fogva már a Magazin átadása előtt nagyon is szükségesnek láttam és nem függött össze azzal, hogy nem szerkesztettem tovább a lapot.

Mint számomra előre elrendelt elembe, úgy mentem bele egy olyan tevékenységbe, amelynek alapjai a szellemi megismerésben gyökereznek.

De még ma is az az érzésem, hogy ha az említett akadályok nem álltak volna fenn, az a kísérletem, hogy a természettudományos gondolkodáson keresztül vezessem az embereket a szellemi világhoz, reményteljesebb lehetett volna. Amit 1897 és 1900 között kimondtam, arra úgy nézek vissza, mint amit a kor gondolkodás- módjával szemben egyszer ki kellett mondani; másrészt viszont úgy nézek erre vissza, mint amivel nagyon intenzív szellemi próbát éltem át. Alaposan megismertem, hol vannak a kor szellemiségtől eltávolodni akaró, kultúrát bomlasztó, kultúrát pusztító erői. És ebből a felismerésből sok erőt kaptam ahhoz, amire a továbbiakban szükségem volt, hogy a szellemiségből merítve működhessem.

Még a Teozófíai Társaságban folytatott tevékenységem előtti időre, a Magazin szerkesztésének utolsó idejére esik kétkötetes „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrhundert” c. könyvem megírása; ez azután a második kiadástól kezdve - kiegészítve a görögöktől a tizenkilencedik századig kialakult világnézetek áttekintésével - „Rätsel der Philosophie” (A filozófia kérdései) címmel jelent meg.

A könyv megírásának külső indítéka teljesen mellékes volt. Cronbach a Magazin kiadója egy olyan gyűjtemény kiadását tervezte, amely a tudomány és az élet különböző területeit volt hivatva a maguk 19. sz.-i fejlődésében tárgyalni. Ebbe a gyűjteménybe a világ- és életszemléletek leírását is be akarta iktatni és ezzel engem bízott meg.

A könyv egész anyaga már régóta élt bennem. A világnézetekre vonatkozó szemléletem kiindulópontja Goethe világnézete volt. A goethei gondolkodásmód és a kantianizmus közötti általam hangsúlyozott ellentét, az új filozófiai irányok a 18. és 19. sz. fordulóján Fichtenél, Schellingnél, Hegelnél: mindez szerintem a világnézetek fejlődésének új korszakát jelentette. Ezt a korszakot Richard Wahle szellemmel áthatott könyvei zárják le, amelyekben arról ír, hogy a 19. sz. végén minden filozófiai világnézeti törekvés elapad. Így vált a 19.sz. világnézeti törekvése azzá a kerek egésszé, amely szemléletemben élt és amelynek a leírására örömmel ragadtam meg az alkalmat.

Amikor erre a könyvemre visszanézek, úgy látom, hogy életem menetét éppen ez fejezi szimptomatikusan ki. Nem ellentmondásokon keresztül jutottam előre, mint ahogyan sokan hiszik. Szívesen elismerném, ha így volna. De ez szellemi fejlődésem vonatkozásában nem volna igaz. Úgy jutottam előre, hogy a meglevőkhöz mindig új területeket ismertem meg. És a „Welt- und Lebensanschauungen” megírása után nemsokára különösen sok mindent ismertem meg szellemi téren.

Ehhez jött, hogy soha sem éltem bele magam a szellemi világba misztikus-érzelmi úton, mindig kristály- tiszta fogalmak révén akartam megismeréshez jutni. A fogalmak, az eszmék átélése az eszmék világából a szellemi realitásba vezetett.

Az organikus világ fejlődését az ősidőktől a mai időkig csak a „Welt- und Lebensanschuungen” megírása után láttam imaginációban.

A könyv írása közben még a darwini gondolkodás- módból származó természettudományos szemlélet volt lelki szemeim előtt. De ez csak a tények természetben megjelenő, fizikailag észlelhető sora volt. Ezekben a tényekben szerintem szellemi impulzusok hatottak, ahogyan azok mint a metamorfózis eszméje Goethe előtt lebegtek.

Így a természettudomány szerinti fejlődési sor, ahogy azt Haeckkel képviselte, sohasem volt számomra az, amiben mechanikus, vagy pusztán organikus törvények uralkodnak, hanem valami, amiben a szellem az élőlényeket az egyszerűektől a bonyolultakon keresztül egészen az emberig vezeti fel. A darwinizmust olyan gondolkodásmódnak láttam, amely útban van a goethei gondolkodásmód felé, de elmarad mögötte.

Mindezt fogalmi tartalommal csak gondoltam, az imaginatív szemlélethez csak később küzdöttem fel magam. Csak ennek a szemléletnek a révén jutottam el annak a felismeréséhez, hogy az ősidőkben szellemi realitásként teljesen más valami lényszerű létezett, nem pedig a legegyszerűbb organizmusok; hogy az ember mint szellemi lény idősebb, mint az összes többi élőlények és hogy jelenlegi alakját magára ölthesse, abból a kozmikus lényből, amely őt és a többi organizmust magában foglalta, ki kellett szakadnia. A többi organizmus tehát mintegy levetett része az emberi fejlődésnek; nem valami amiből származott, hanem valami, amit hátrahagyott, amit levetett magáról, hogy fizikai alakját, mint szellemének a képét magára ölthesse. Az ember mint makrokozmikus lény az összes többi világokat magában hordozta és az összes többinek a magából való kihelyezésével lett mikrokozmosszá. Ehhez a megismeréshez csak az új évszázad első éveiben jutottam.

Így ez a megismerés a „Welt- und Lebensanschauungen” megírásánál még nem hathatott impulzálóan. A könyvnek éppen a második kötetét úgy fogalmaztam meg, hogy a goethei világnézet megvilágításában a darwinizmus és haeckelizmus átszellemesített formája legyen a kiindulópont a világ titkaiba való szellemi elmélyedéshez.

Amikor aztán később a könyvet a második kiadáshoz átdolgoztam, akkor már megismertem a fejlődés igazi menetét. És bár az első kiadásban érvényre juttatott szempontomat, mint a szellemi szemlélet nélküli gondolkodásból adódó szempontot megtartottam, mégis szükségesnek láttam, hogy a kifejezésformában kisebb változtatásokat eszközöljek. Ezek szükségesek voltak egyrészt azért, mert a könyvnek azáltal, hogy belevettem a filozófia egészének az áttekintését, teljesen más kompozíciója lett, másrészt azért, mert a második kiadás akkor jelent meg, amikor az élőlények fejlődéséről szóló fejtegetéseim már megjelentek.

Mindezek mellett a „Rätsel der Philosophie” így kialakított formájának, mint szellemi fejlődésem bizonyos szakaszából való szempontnak, nem csak szubjektív, hanem objektív jogosultsága is volt. Ez abban állt, hogy a gondolkodás, még ha szellemileg átélt is, mint gondolkodás, az élőlények fejlődését csak úgy tudja elképzelni, ahogy azt könyvemben leírtam, és hogy a további lépést a szellemi szemléletnek kell megtennie.

Így könyvem egész objektíven az antropozófia előtti szemléletmódot írja le, amelybe bele kell mélyedni és belemélyedve átélni ahhoz, hogy az ember magasabb szemlélethez tudjon emelkedni. Ez a magasabb szemlélet, mint a megismerési út egyik foka, annál a megismerő embernél jelentkezik, aki nem misztikusan elmosódott, hanem szellemien világos módon keresi a szellemi világot. Ebből a szemléletmódból következik valami, amire a megismerésre törekvőnek, mint a magasabb szemléletet megelőző fokra szüksége van.

Haeckelt akkoriban olyannak láttam, aki a természet- tudományban bátran a gondolkodó álláspontra helyezkedett, míg a kutatók másik része a gondolkodás kizárásával csak a fizikai megfigyelés eredményeit akarta érvényre juttatni. Hogy Haeckel a valóság vizsgálatánál a teremtő gondolkodásnak nagy fontosságot tulajdonított, ez mindig újra vonzóvá tette őt. Ezért neki ajánlottam könyvemet annak ellenére, hogy az - akkori formájában is - egyáltalán nem az ő felfogása értelmében íródott. De Haeckel nem volt filozófiai természet. A filozófiában teljesen laikus volt. Ezért is találtam értelmetlennek a filozófusok támadásait, amelyek csak úgy záporoztak Haeckelre. Ezekkel opponálva ajánlottam neki a könyvemet, mint ahogy már a velük való szembenállásból adtam ki „Haeckel und seine Gegner” (Haeckel és ellenfelei) című írásomat is. Haeckel a filozófiával szembeni teljes naivitással a gondolkodást a biológiai valóság leírásának eszközévé tette; ellenfelei pedig filozófiai vonatkozásban támadták a számára idegen területen. Azt hiszem Haeckel sohasem tudta, hogy a filozófusok mit is akarnak tőle. Ez egy beszélgetésből derült ki, amelyet vele a „Weltratsel” megjelenése után Lipcsében folytattam Borngraber „Giordano Bruno” c. darabjának az előadásakor. Azt mondta: „Az emberek azt mondják, hogy tagadom a szellemet. Szeretném, ha látnák, hogy az anyagokat a bennük levő erők hogyan alakítják ki; akkor minden retorta-folyamatban észlelnék a szellemet. Mindenütt szellem van.” Haeckel azonban éppen semmit sem tudott a valóságos szellemről. A természet erőiben már szellemet látott. - Akkor a szellemmel szembeni ilyen vakság ellen nem filozófiailag halott fogalmakkal kellett kritikai úton küzdeni, hanem meg kellett látni, hogy a kor milyen messze van a szellemi átéléstől és megkísérelni, hogy az ember a meglevő biológiai természetmagyarázatból csiholja ki a szellemi szikrát.

Ez volt akkori véleményem. Ennek alapján írtam meg a „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrhundert” c. könyvemet.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként