"Rossz lesz a jóból, hogy ha rossz szándékkal pusztításra használják fel azt, és az, ami rossznak látszik jóra fordul, ha jók azok a lények, kik megszabják irányát. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (32)

XXVIII.

Ebben a számomra nehéz időben a berlini munkásképző iskola vezetősége azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy vállaljam el iskolájukban a történelem és a beszéd-gyakorlat tanítását. Az iskola szocializmussal való kapcsolata nem igen érdekelt. Azt a szép feladatot láttam magam előtt, hogy tanítsam a munkásosztály érett férfijait és asszonyait. A „tanulók” között ugyanis alig volt fiatal. A vezetőséggel közöltem, hogy a tanítást csak úgy vállalom, ha a történelemben teljesen a saját szemléletem szerint adhatom elő az emberiség fejlődését, nem pedig ahogy az akkor a marxizmus alapján a szociáldemokrata körökben szokásos volt. Ezzel a feltétellel is kérték, hogy vállaljam a tanítást.

Miután ezt kikötöttem, már nem érdekelt, hogy az iskolát az öreg Liebknecht (az apa) alapította, kimondottan szociáldemokrata iskolaként. Azt néztem, hogy az iskolába proletár férfiak és nők jártak; ahhoz hogy túlnyomóan szociáldemokraták voltak, semmi közöm sem volt.

Viszont természetesen közöm volt a „tanítványok” szellemi beállítottságához. Olyan kifejezéseket kellett használnom, amelyek nekem addig teljesen ismeretlenek voltak. Ezeknek az embereknek a fogalmi és szemléleti világába kellett beleélnem magam ahhoz, hogy valamennyire is megértsenek.

Ez a fogalmi és szemléleti világ két oldalról hatott. Mindenekelőtt az életből. A materiális munkát és annak eredményeit ismerték ezek az emberek, az emberiséget a történelem során vezető szellemi hatalmakat azonban nem. Ezért volt a marxizmusnak a „materialista történelmi szemlélettel” olyan könnyű dolga. Ez azt állította, hogy a történelem alakulásában csak a gazdasági-materiális erők, a materiális munkával létrehozott erők a hajtóerők. A „szellemi tényezőket” csak a materiális-gazdasági tényezőkből felszálló mellékterméknek, ideológiának tekintette.

Ehhez járult, hogy a munkásságban akkor már hosszú ideje élt a tudományos műveltségre irányuló igény. Ezt azonban csak a népszerű materialista-tudományos irodalommal tudta kielégíteni. Mert csakis ez az irodalom vette figyelembe a munkások szellemi színvonalát. Ami nem volt materialista, az úgy volt megírva, hogy egy munkás nem érthette meg. Így következett be az a felettébb tragikus helyzet, hogy amikor a megszülető proletariátus a leginkább vágyott a megismerésre, ezt a vágyát csak a legprimitívebb materializmussal elégítették ki.

Mármost figyelembe kell venni, hogy a gazdasági materializmusban, amelyet a munkások a marxizmus révén mint „materialista történelmet” kaptak, vannak részigazságok. És éppen ezeket a részigazságokat könnyen megértik. Ha tehát a részigazságok teljes mellőzésével idealista történelmet tanítottam volna, minthogy a materialista részigazságokat ismerték, önkéntelenül elriadtak volna az én mondanivalómtól.

Ezért a hallgatóim által is megérthető igazságból indultam ki. Elmondtam, hogy a 16. századig a gazdasági erők uralmáról beszélni, ahogy ezt Marx teszi, lehetetlen. Hogy csak a 16. századtól kezdve kerül a gazdasági élet olyan körülmények közé, amelyek marxista módon értékelhetők; és hogy ez a folyamat a 19. században éri el csúcspontját.

Így lehetett egész tárgyilagosan megbeszélni a történelem elmúlt korszakainak eszmei-szellemi impulzusait és kimutatni, hogy ezek a legújabb korban a materialista-gazdasági impulzusokkal szemben mennyire erőtlenekké váltak.

A munkások ilyen módon képet kaptak az ember megismerési képességéről, a történelem vallásos, művészi és erkölcsi hajtóerőiről és kezdték ezeket nem csak „ideológiának” tekinteni. Semmi értelme sem lett volna a materializmussal vitába szállni; a materializmusból kellett az idealizmust kinövesztenem.

A „beszéd-gyakorlatok” vonatkozásában természetesen csak keveset tehettem. Miután a kurzusok kezdetén elmondtam az előadás és beszéd formai szabályait, tanítványaim beszédgyakorlatokat végeztek. Természetesen arról beszéltek, amiben materialista szemléletük alapján jártasak voltak.

A munkásság vezetői eleinte nem törődtek az iskolával és így teljesen szabad kezem volt.

Nehezebbé vált a helyzet, amikor a történelem tanításához hozzájött a természettudományé is. Különösen nehéz volt a tudományban - főleg a népszerűsítőben - uralkodó materialista fogalmaktól a tárgyhoz igazodó fogalmakhoz átmenni. Csináltam amilyen jól csak tudtam.

Így bővült tanítási tevékenységem éppen a természet- tudomány révén. Több szakszervezet is felkért természettudományos előadások tartására. Főleg azt kérték, hogy Haeckel akkor feltűnést keltő „Weltrátsel” c. könyvéről beszéljek. Ennek a könyvnek biológiailag pozitív egyharmadát az élőlények rokonsága rövid és pontos összefoglalásának tartottam. Általában az volt a meggyőződésem, hogy az emberiséget innen kiindulva lehet a szellemiséghez elvezetni. És ezt a munkásság vonatkozásában is helyesnek tartottam. Fejtegetéseimmel a könyvnek ehhez az egyharmadához kapcsolódtam és elég gyakran hangoztattam, hogy a könyv kétharmad része értéktelen és ki is kellene hagyni a könyvből.

Amikor a Gutenberg-jubileumot ünnepelték, engem bíztak meg, hogy egy berlini cirkuszban 7000 nyomdász előtt az ünnepi beszédet megtartsam. Tehát azt, ahogyan a munkásokhoz beszéltem elfogadták. - A sors ezzel a tevékenységgel megint az életnek egy olyan területére állított, amelyet meg kellett ismernem. Úgy láttam, hogy az egyes ember a munkásságon belül mennyire nem éber, mennyire álmodik, hogy valamilyen tömeglélekszerűség ragadja meg ezt az egész emberi réteget és mintegy befonja képzetalkotását, ítéletét, egész tartását.

Ne higgyük azonban, mintha az egyes lelkek azért elhaltak volna. Mélyen beleláthattam tanítványaim és egyáltalán a munkásság lelki világába és ez segített aztán annak a feladatnak a teljesítésében, amelyet ezzel az egész munkával magam elé tűztem. A munkásság állásfoglalása a marxizmussal szemben akkor még nem volt az, mint két évtizeddel később. Akkor ez olyasmi volt a számukra, mint egy gazdasági evangélium, amelyet nagy odaadással tanulmányoztak. Később a proletariátus ennek a megszállottja lett.

A proletár-tudat akkor mintegy valamilyen tömegszuggesztió hatása alatt állónak látszott. Az egyes proletárok közül viszont sokan és többször is mondták, hogy el kell jönnie az időnek, amikor a világ újra szellemi érdeklődéssel nézi az életet. Egyelőre azonban gazdaságilag kell felemelni a proletariátust.

Úgy láttam, hogy előadásaimnak jó hatása volt. Azt is felvetették, ami a materializmussal és a marxista történelemszemlélettel ellentétes volt. Amikor később a „vezetők” működésem módjáról hallottak, nem tetszett nekik. Egyik összejövetelen az alacsonyabb beosztású vezetők egyike beszélt és azt mondta, hogy „mi a proletár mozgalomban nem szabadságot, hanem ésszerű kényszert akarunk”. Ez arra irányult, hogy engem tanítványaim akarata ellenére eltávolítsanak az iskolából, működésemet azután úgy megnehezítették, hogy - miután megkezdtem antropozófiai tevékenységemet - a tanítást rövidesen abba is hagytam.

Az a meggyőződésem, hogy ha akkor elfogulatlan emberek a munkásmozgalmat érdeklődéssel kísérik és a proletáriátussal megértőén törődnek, a mozgalom egész másképpen alakult volna. E helyett hagyták, hogy a munkások a maguk osztályán belül éljenek, ők maguk pedig élték a saját osztályukon belüli életüket. Azok a nézetek, amelyeket az egyik osztály a másikról alkotott, tisztán elméletiek voltak. Bérkérdésekről tárgyaltak, ha sztrájkok és hasonlók erre kényszerítették őket; mindenféle jóléti intézményeket alapítottak. Ez utóbbiak egyébként rendkívül elismerésre méltóak voltak.

Viszont nagyon káros volt, hogy ezeket a világmozgató kérdéseket nem szellemi síkon szemlélték. Mert csak ez menthette volna meg a mozgalmat romboló erőitől. Ez volt az az idő, amikor a „vezető osztályokból” minden közösségi érzés kiveszett, amikor a vad konkurencia-harcban az egoizmus uralkodott. Ez volt az az idő, amikor a 20. század második évtizedének világkatasztrófája előkészült. E mellett a proletáriátus a maga módján kialakította a közösségérzést, kialakította a proletár osztály-öntudatot; a „felsőbb osztályok” kultúrájából csak annyit vett fel, amennyi anyagot szolgáltatott a proletár osztály-öntudat igazolására. Lassanként nem volt semmilyen híd az egyes osztályok között.

Így abban a kettősségben éltem, hogy a Magazin révén a polgári világban, a munkásság körében folytatott tevékenységem révén a proletár világban álltam. Gazdag tapasztalatokat lehetett így szerezni. Az ember jól megismerhette a kor mozgató erőit.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként