Akkoriban úgy láttam, hogy a századfordulónak új szellemi fényt kell hoznia az emberiség számára. Úgy láttam, hogy az emberi gondolkodásnak és akaratnak a szellemiségtől való elszakítottsága a csúcsponton van. Úgy láttam, hogy az emberiség fejlődési menete más irányt kell, hogy vegyen.

Sokan beszéltek erről akkoriban. Azt azonban nem látták meg, hogy az ember figyelmével a szellemi világ felé fog fordulni, mint ahogy érzékeivel a természet világa felé fordul. Csak azt gondolták, hogy az emberek szubjektív szellemi beállítottságában áll majd be valamilyen fordulat. Hogy egy új, objektív világ nyilatkozhat meg, ennek az elgondolása kívül esett látókörükön.

Szellemi tekintetemet a jövő perspektívájától és a jelen benyomásaitól mindig újra visszafelé, a 19. sz. fejlődésére irányítottam. - Láttam, hogy Goethe és Hegel korával mindaz eltűnik, ami az embert képessé teszi arra, hogy gondolkodásával, megismerésével képzeteket vegyen fel a szellemi világból. A megismerést nem volt szabad „összezavarnia” a szellemi világból jövő képzeteknek. Ezeket a hit és a misztikus átélés területére utalták.

Hegelt az új kor legnagyobb gondolkodójának tartottam. De csak gondolkodó volt. Számára a szellemi világ a gondolkodásban van. Maradéktalanul csodáltam, ahogy minden gondolkodásnak formát ad, de ugyanakkor láttam, hogy érzéseivel nem kapcsolódik ahhoz a szellemi világhoz, amelyet én láttam és amely csak a gondolkodás mögött nyilatkozik meg, amikor a gondolkodás azzá az átéléssé fokozódik, amelynek mintegy a teste a gondolkodás és mint lélek a világ szellemiségét veszi fel magába.

Mivel a hegelizmusban a szellemiség gondolkodássá lett, Hegel úgy állt előttem, mint aki a régi szellemi fény utolsó felvillanását hozta egy olyan korba, amelyben a szellemiség az ember megismerése elől a sötétségbe veszett.

Mindez így állt előttem, akár a szellemi világba néztem, akár a fizikai világban az elmúlt századra. Ebben az elmúlt században viszont fellépett valaki, akit nem tudtam a szellemi világba követni: Max Stirner.

Hegel teljesen gondolat-ember volt, aki belső fejlődésében olyan gondolkodásra törekedett, amely egyre jobban elmélyül és elmélyülésében egyre tágasabb látókörre tesz szert. Ennek a gondolkodásnak a maga elmélyülésében és kitágulásában végül eggyé kell válnia a világszellemmel, amely minden világtartalmat magába foglal. Stirner viszont mindazt, amit az ember magából fejleszt ki, csakis az ember individuális akaratából, amit viszont az emberiség hoz létre, azt az egyes emberek egymás melletti létéből származtatja.

Vigyáznom kellett, hogy ne legyek egyoldalú. Ahogy a hegelizmusban teljesen benne álltam, ahogy azt belsőmben teljesen átéltem, úgy ebbe az ellentétbe is belsőleg bele kellett mennem. - Azzal az egyoldalú szemlélettel szemben ugyanis, amellyel az ember a világszellemet csakis tudásnak tekinti, azt a másikat kellett szembeállítani, amely az egyes embert tisztán akarati lénynek veszi.

Ha az lett volna a helyzet, hogy ezek az ellentétek csak bennem, fejlődésem következményeként jelentkeztek volna, akkor ebből semmit sem vittem volna bele írásaimba, vagy előadásaimba. Ilyen lelki élményeimmel mindig így jártam el. De ez az ellentét Hegel és Stirner között az évszázadhoz tartozott. Az évszázad szólalt meg rajtuk keresztül, mert a filozófusoknál lényegében nem arról van szó, hogy milyen hatással vannak korukra.

Bár éppen Hegelnél erős hatásról beszélhetünk. De nem ez a lényeges. A filozófusok gondolataik tartalmával koruk szellemét fejezik ki, ahogy a hőmérő mutatja egy hely hőmérsékletét. A filozófusokban tudatos lesz az, ami tudat alatt él a korban.

Így élt a 19. század a két szélsőségben, azokban az impulzusokban, amelyek Hegelben és Stirnerben fejeződtek ki: egyrészt személytelen gondolkodás, amely a legszívesebben olyan világszemléletben éli ki magát, amelynek a kialakításában semmi részük sincs az ember belső világában levő teremtő erőknek; másrészt egészen személyes akarat, amelynek kevés érzéke van az emberek harmonikus együttműködése iránt. Jelentkeztek ugyan mindenféle más társadalomjavító eszmék is, de ezek erőtlenek voltak ahhoz, hogy befolyásolják a valóságot. A valóság egyre inkább az lett, hogy az egyes emberek akarata nem együtt, hanem egymás mellett hatott.

Hegel azt akarja, hogy az emberek együttélésében a moralitás gondolata objektív alakot vegyen fel; Stirner úgy érzi, hogy az egyes embert megzavarja mindaz, ami így az emberek életének harmonizált formát adhat.

A Stirnerre vonatkozó szemléletemet egy barátság sok vonatkozásban döntően befolyásolta. Ez a Mackay- vel, a kitűnő Stirner-szakértővel és kiadóval való barátságom volt. Még Weimarban történt, hogy Gabriele Reuter ezzel a számomra azonnal nagyon rokonszenves emberrel összehozott. Mackay, a Philosophie der Freiheit-nek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek az etikai individualizmust tárgyalják. Megegyezést talált az én álláspontom és saját szociális szemlélete között.

Először csak a rám tett személyes benyomás hozta őt közel hozzám. Mintegy magában hordozta „az egész világot”. Egész külső és belső tartása a világban való jártasságáról beszélt. Egy ideig Angliában és Amerikában is élt. Határtalanul szeretetreméltó volt. Nagyon megszerettem.

Amikor aztán Mackay 1898-ban Berlinben telepedett le, meleg barátság alakult ki közöttünk. Sajnos az élet, de leginkább nyilvános antropozófiai tevékenységem barátságunknak véget vetett. - Itt csak egész szubjektíven írom le, hogy akkor milyennek láttam és látom ma is Mackay munkásságát. Mert tudom, hogy erről ő maga egész másképpen nyilatkozna.

Ellene volt a szociális életben mindenféle erőszaknak (archia). Ezt a legnagyobb bűnnek tartotta. A „kommunista anarchizmust” mint szociális eszmét abszolút elutasította, mert erőszakos eszközökkel akar jobb emberi állapotokat teremteni.

Furcsa volt, hogy Mackay ez ellen az eszme és az erre. alapított agitáció ellen úgy küzdött, hogy saját szociális gondolatainak ugyanazt az elnevezést adta, mint ellenfelei, csak más jelzőt tett eléje. „Individualista anarchizmusának nevezte, amit ő képviselt, mint annak az ellentétét, amit akkor anarchizmusnak neveztek. Ez persze okot adott arra, hogy a világ ferde ítéletet alkosson eszméiről. Mackay felfogása megegyezett az amerikai B. Tuckerével, aki ugyanazt a nézetet képviselte. Tucker meglátogatta Mackayt Berlinben és akkor én is összejöttem vele.

Mackay költője is volt életfelfogásának. Írt egy regényt „Az anarchisták” címmel. Ezt miután szerzőjét megismertem, elolvastam. Nemes célzatú mű volt, az egyes emberbe vetett hitet sugározta. Szemléletesen és szívhez szólóan írta meg a szegények legszegényebbjeinek szociális helyzetét. De azt is írja, hogy az általános nyomorból a jobb élet felé vezető utat azok találják majd meg, akik nagyon bíznak az emberben levő jó erőkben és ezeket úgy fejlesztik ki, hogy az emberek szabad együttélésében szociálisan hatnak anélkül, hogy erőszakot vennének igénybe. Mackay bízott az emberekben, bízott abban, hogy saját maguk meg tudják teremteni az élet harmonikus rendjét. Bár látta, hogy ez csak sokára valósulhat meg, amikor majd az ember belső világában szellemileg megfelelően átalakult. Ezért igényelte a mai kor számára attól, aki fejlődésében már elég messzire jutott, hogy az erre a szellemi útra vonatkozó gondolatokat terjessze. Olyan szociális eszme volt tehát az övé, amely csakis szellemi eszközökkel akart dolgozni.

Mackay az életről alkotott nézetét költeményeiben is kifejezésre juttatta. Barátai ezeket túl oktatóaknak, elméletieknek, művészietleneknek tartották. Én nagyon szerettem ezeket.

A sors a Mackayvel és Stirnerrel való kapcsolatomat úgy alakította, hogy itt is egy olyan gondolati iránnyal kellett foglalkoznom, amely szellemi próbatételt jelentett. Az etikai individualizmust az ember tisztán belső élményének tekintettem. Távol állt tőlem, hogy valamilyen politikai nézettel hozzam kapcsolatba. Akkor, 1898 körül, az etikai individualizmust velem együtt el akarták temetni. A tisztán belső valamit külsővé akarták tenni. Az ezotérikumot exoterikus síkra akarták terelni.

Amikor azután a század elején olyan írásaimban, mint a „Die Mystik im Aufgange” és a „Christentum als mystische Tatsache” szellemi élményeimet leírtam, az etikai individualizmus - a próbatétel után - ismét a maga helyére került. De a próba itt is úgy ment végbe, hogy a külsőségessé válás nem teljes tudatossággal történt. Közvetlenül a tudat alatt játszódott le és éppen e miatt a közelség miatt áradhatott bele azokba a kifejezési formákba, amelyeket a szociális élettel kapcsolatban a század utolsó éveiben használtam. Mégis bizonyos túl radikálisnak tűnő megállapításokkal itt is szembe kell állítani másokat, hogy helyes képet kapjunk.

A szellemi látó úgy érzi, hogy saját lénye mindig külsőségessé válik, amikor valamilyen véleményt, vagy nézetet mond ki. A szellemi világban nem absztrakciók között él, hanem eleven szemlélődésben. A természet — amely fizikailag észlelhető vetülete a szellemiségnek — sem véleményeket, vagy nézeteket állít elénk, hanem formáit és ezek keletkezését tárja a világ elé.

Valamilyen belső mozgalmasság élt bennem abban az időben, amely minden lelki erőmet igénybe vette.

Magánéletem rendezett lett, mert az Eunike család Berlinbe költözött és náluk lakhattam. Itt nagyon jó ellátásban volt részem. Előzőleg önálló lakásom volt és ez elég sok nyomorúsággal járt. Eunike asszonnyal nemsokára házasságot kötöttünk. Magánéletemről ennyit. Életrajzomban magánéletemről csak annyit írok, amennyi fejlődésemmel összefügg. Az Eunike-éknél való létemet is csak azért említem, mert ez adta mozgalmas belső és külső életemnek a nyugodt alapot. Egyébként a magánélet körülményei nem tartoznak a nyilvánosságra.

Szellemi fejlődésem teljesen független magánéletemtől. Egészen más körülmények mellett is ugyanilyen lett volna.

Akkori életem mozgalmasságához tartozott még a Magazin egzisztenciális alapjának állandó gondja is. A lapot az összes nehézségek ellenére is szélesebb körben el lehetett volna terjeszteni, ha az ehhez szükséges anyagiak meglettek volna. Az olyan folyóirat azonban, amely csak nagyon mérsékelt honoráriumot tudott fizetni, amely nekem magamnak szinte semmilyen anyagi bázist nem nyújtott, amelyért hogy elterjedjen, semmit sem lehetett tenni, azzal a minimális elterjedtséggel, amellyel átvettem, nem boldogulhatott. - A lapot kiadtam ugyan, de állandó gondok között.