"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (25)

XXII.

Weimari korszakom végén harminchat éves voltam. Már egy évvel előbb mélyreható változás indult meg bennem. Weimarból való távozásommal ez döntő élménnyé lett. Teljesen független volt külső életkörülményeim megváltozásától, amely szintén elég jelentős volt. A szellemi világ dolgait mindig magától értetődően észleltem; a fizikai világ észlelés útján való megközelítése viszont mindig a legnagyobb nehézségeket okozta. Olyan volt ez, mintha lelkileg nem tudtam volna olyan mélyen átélni, amit az érzékszervek átéltek, úgy hogy az nem tudott teljesen a lélek tartalmává lenni.

Harminchatodik életévem elejétől kezdve ez teljesen megváltozott. A fizikai világ folyamatait, lényeit és dolgait sokkal pontosában és mélyrehatóbban tudtam megfigyelni. Ez így volt mind a tudomány, mind a külső élet területén. Azelőtt azokat a nagy tudományos összefüggéseket, amelyeket szellemileg kell megérteni, minden fáradság nélkül megértettem, a fizikai észlelés viszont, különösen ennek az emlékezés útján való megtartása a legnagyobb erőfeszítésembe került. Most mindez megváltozott. Valamilyen azelőtt nem volt figyelem ébredt fel bennem a fizikailag észlelhető dolgokkal szemben. Fontosak lettek az egyes részletek; az volt az érzésem, hogy a fizikai világ mondani akar valamit magáról, amit csak ő mondhat el. Eszményképem lett, hogy a fizikai világot csakis annak a révén ismerjem meg, amit az magáról mond, anélkül, hogy az ember a maga gondolkodását, vagy a belső világában felszínre kerülő más lelki tartalmát abba belevigye.

Rájöttem, hogy az emberi életben bekövetkező bizonyos változást egy sokkal későbbi életszakaszban éltem át, mint mások. De azt is láttam, hogy ennek a lelki élet vonatkozásában mélyreható következménye van.

Láttam, hogy az emberek, mivel a szellemi világban való élésből korán térnek át a fizikai világ átélésére, sem a szellemi, sem a fizikai világ rendes megközelítéséhez nem jutnak. Ösztönszerűen összekeverik azt, amit a dolgok érzékeiknek mondanak azzal, amit a szellem révén élnek át és ezt használják fel arra, hogy a dolgokról „képzetet alkossanak”. - Mivel pontosan és behatóan figyeltem meg a fizikai dolgokat, egy teljesen új világ tárult fel előttem. Minden szubjektív szemponttól mentes, objektív szembenállás a fizikai világgal megnyilatkoztatott valamit, amiről a szellemi szemlélet semmit sem tudott mondani.

Mert a fizikai világ maga nyilatkoztatta meg magát a fizikai észlelésben, ezért a megismerés számára ott volt az ellenpólus, hogy az ember a szellemiséget is a maga teljes sajátszerűségében, a fizikaiaktól függetlenül szemlélje.

Ez rendkívüli módon hatott lelki életemre, mert az emberi élet területére is kiterjedt. Arra állítottam be magam, hogy egészen objektíven figyeljem meg az embereket és így nézzem azt, ami egy emberben megnyilatkozik. Gondosan kerültem, hogy kritikát gyakoroljak az emberek cselekedeteivel kapcsolatban, vagy hogy a velük való viszonyomban szimpátiát, vagy antipátiát érezzek; azt akartam, hogy „az ember úgy hasson rám, amilyen”.

Csakhamar észrevettem, hogy a világ ilyen megfigyelése ténylegesen a szellemi világba vezet. Az ember a fizikai világ megfigyelése közben teljesen kimegy magából; és éppen ezáltal jut valamilyen fokozott szellemi megfigyelőképesség révén ismét a szellemi világba.

Így abban az időben a szellemi és a fizikai világ a maga teljes ellentétében jelent meg előttem. Ezt az ellentétet azonban nem éreztem olyannak, amit valamilyen filozófiai gondolattal ki kellett volna egyenlíteni; mondjuk a monizmussal. Sőt inkább úgy éreztem, hogy ebben az ellentétben teljes lélekkel benne állni annyit jelent, mint „megérteni az életet”. Ahol az ellentéteket kiegyenlítve élik át, ott minden élettelen, halott. Ahol élet van, ott hat a ki nem egyenlített ellentét; az élet az ellentétek folytonos legyőzése, de ugyanakkor ellentétek teremtése is.

Mindebből érzésvilágomban valamilyen intenzív odaadás született, nem a világ gondolati, elméleti megértésével, hanem rejtélyességének átélésével szemben.

Hogy meditatív úton helyes viszonyba kerüljek a világgal, mindig újra és újra magam elé vetítettem, hogy a világ tele van rejtélyekkel. A megismerés meg akarja ezeket oldani, de legtöbbször gondolati úton. A rejtélyeket azonban - mondtam magamnak - gondolatok nem oldják meg. A gondolatok az embert a megoldás felé viszik ugyan, de nem adják a megoldást. A valóság világában születik egy rejtély; itt van mint jelenség; megoldása ugyancsak a valóság világában születik meg. Megjelenik valami, egy lény, egy folyamat és egy másik lénynek, vagy folyamatnak a megoldását adja.

Azt mondtam: az egész emberen kívüli világ egy rejtély, maga a tulajdonképpeni rejtély. És az ember maga a megoldás.

Ezért azt gondoltam: az ember minden pillanatban tud mondani valamit a világ rejtélyéről. De amit mond, az csak annyit tud adni a megoldáshoz, amennyit az ember saját magából, mint emberből megismert.

Így a megismerés is egy folyamattá lesz a valóság világában. Kérdések jelentkeznek a világban; feleletek jelentkeznek, mint valóságok; a megismerés az ember részvétele abban, amit bizonyos lények és folyamatok a szellemi és fizikai világban mondanak. — Bár mindez utalásszerűen, sőt néhány helyen egész világosan is benne volt már azokban az írásaimban, amelyek addig nyomtatásban megjelentek, de ebben az időben lett a legintenzívebb lelki élményemmé, amikor meditálóan akartam a világ alapjait kikutatni. És ami a legfontosabb: ez a lelki élményem intenzitásában az akkori tiszta, világos érzékszervi megfigyelésemből származott. Ezzel a megfigyeléssel új világ nyílt meg előttem. Abból, ami addig megismerésként élt bennem, meg kellett keresnem a lelki ellen-élményt, hogy az újjal szemben az egyensúlyt megteremtsem.

Mihelyt a fizikai világ lényszerű voltát nem gondoltam, hanem érzékeimmel észleltem, egy rejtélyt valóságként állítottam magam elé. És ennek magában az emberben van a megoldása.

Egész lelki mivoltomat áthatotta a lelkesedés azzal szemben, amit később „valóságszerű megismerésnek” neveztem. És különösen az volt világos előttem, hogy az ember az ilyen „valóságszerű megismeréssel” nem ülhet a világ egy sarkában, miközben rajta kívül zajlik a lét és létesülés. A megismerés az lett számomra, ami nem csak az emberhez, hanem a világ létéhez és létesüléséhez is hozzátartozik. Mint ahogy a fa gyökere és törzse nem kész valami, ha nem éli tovább életét a virágban, úgy a világ léte és létesülése sem igazán létező valami, ha nem él tovább a megismerés tartalmaként. Ezt szem előtt tartva minden lehető alkalommal ismételtem: az ember nem olyan lény, aki a saját maga számára szerzi meg a megismerési tartalmakat, hanem lelkében a színteret adja a világnak ahhoz, hogy az a maga létét és létesülését részben és éppen ezzel átélje. Ha nem volna megismerés, a világ befejezetlen valami lenne.

Azzal, hogy ilyen megismerten éltem bele magam a világ valóságába, egyre több lehetőségét láttam annak, hogy az emberi megismerés mivoltát kihangsúlyozzam azzal a nézettel szemben, amely szerint az ember a megismerésben a világról valamilyen tükörképet, vagy hasonlót teremtene. Szerintem a megismerő ember a világ társteremtője, nem pedig leutánzója valaminek, ami mint olyan el is maradhatna a világból anélkül, hogy a világ emiatt befejezetlen maradna.

Ezzel megismerésem számára a misztikára vonatkozóan is egyre nagyobb világosságot teremtettem. Az embernek a világtörténéssel való együttélését kiemeltem a határozatlan, misztikus megérzésből és abba a világosságba vittem bele, amelyben az eszmék nyilatkoznak meg. A fizikai világ csakis a maga sajátosságában szemlélve eszme-nélküli, mint ahogy a fa gyökere és törzse virág-nélküli. Mint ahogy azonban a virág nem a növényi lét eltűnése a semmiben, hanem magának a növényi létnek az átalakulása, úgy az ember fizikai világra vonatkozó eszmevilága is a fizikai lét átalakulása, nem pedig egy bizonytalan, misztikus-sötét valaminek a működése az ember lelki világában. Amilyen világosak a fizikai dolgok és folyamatok a napfényben, olyan világosnak kell lennie szellemileg annak, ami mint megismerés él az emberi lélekben.

Egészen világosan éltem át lelkemben azt, ami ezzel az orientáltsággal velejárt. De nagyon nehéz volt ezt az átélést kifejezni. — Weimari időszakom végén írtam „Goethes Weltanschauung” c. könyvemet és azokat a bevezetéseket, amelyek a Kürschner-féle kiadás számára általam szerkesztett utolsó kötetben jelentek meg. Most főleg arra gondolok, amit bevezetésként írtam Goethe „Sprüche in Prosa” c. általam kiadott művéhez és azt hasonlítom össze a „Goethes Weltanschauung” tartalmával, illetve annak a megfogalmazásával. Ha csak felszínesen nézzük, akkor lehet ellentmondásokat találni a két, szinte ugyanabban az időben keletkezett mű között. Ha azonban azt nézzük, ami a felszín alatt él, ami a felszínen megjelenő formákon keresztül, mint az élet, a lélek, a szellem mélységeire vonatkozó szemlélet akar megnyilatkozni, akkor nem ellentmondásokat találunk, hanem éppen az akkori munkáimban azt a küzdelmet, hogy a dolgokat kifejezzem. Küzdelmet azért, hogy bevigyem a világnézeti fogalmakba azt, amit előbb a megismerés élményéről, az embernek a világhoz való viszonyáról, a valóságban jelentkező rejtélyekről és a rejtélyek megoldásáról mondtam.

Amikor kb. három és fél évvel később „Welt- und Lebensanschauungen im neuzehnten Jahrundert” c. könyvemet írtam, bizonyos vonatkozásban már előbbre voltam. És a fent leírt megismerési élményemet a történelemben jelentkező egyes világnézetek tárgyalásánál hasznosítani tudtam.

Aki egyes írásokat azért utasít el, mert azokban írójuk megismerően küzd, vagyis bennük - az előbb leírtak értelmében - a világ élete az emberi lélek színterén folytatott küzdelem eredményeként tovább alakul, annak - megítélésem szerint - nem sikerülhet megismerésével a valósághoz eljutni. Ez mint szemlélet éppen abban az időben alakult ki bennem, fogalmi világomban viszont már régóta megvolt. Ez a lelki életemben lejátszódó fordulat tartalmukban terhes belső tapasztalatokkal járt. A lelki átélésben megismertem a meditáció mivoltát és a szellemi világban való látásra vonatkozó jelentőségét. Már előbb is meditáló életet folytattam; de ehhez az indítékot annak az eszmei felismerése adta, hogy milyen értéke van a szellemi világnézet számára. Most viszont belső világomban került felszínre valami, ami a meditációt igényelte, mint ami lelki életem számára létszükséglet. Lelki életemnek egyszerűen szüksége volt a meditációra, mint ahogy az organizmusnak is a fejlődés bizonyos fokán szüksége van a tüdővel való lélegzésre.

Az érzékszervi megfigyelés révén nyert fogalmi megismerésnek a szellemi látáshoz való viszonya most, életemnek ebben a szakaszában, az eddigi, inkább eszmei átélés helyett olyanná lett, amelyben az egész ember vesz részt. Az eszmei átélés, amely a szellemiséget mégis felveszi magába, az az elem, amelyből a „Philosophie der Freiheit” született. De ha az egész ember éli át, akkor ez az átélés sokkal lényszerűbben tartalmazza a szellemi világot, mint az eszmei átélés. Jóllehet ez az utóbbi is már magasabb fok, mint a fizikai világ fogalmi megértése. Az eszmei átélésben nem a fizikai világot ismerjük meg, hanem egy a fizikai világgal mintegy közvetlenül határos világot.

Miközben arra törekedtem, hogy mindezt kifejezzem és átéljem, a megismerés három módja állt előttem. Az első a fizikai megfigyelésen alapuló fogalmi megismerés. Ezt a lélek elsajátítja és emlékező képességének mértéke szerint belső világában megtartja. Az elsajátítandó tartalom ismétlésének csak az a jelentősége, hogy így a tartalmat jobban lehet megőrizni. - A második megismerési módban nem a fizikai megfigyelésből vesszük fogalmainkat, hanem ezeket az érzékektől függetlenül, belső világunkban éljük át. Ekkor maga az átélés mivolta kezeskedik arról, hogy a fogalmak szellemi valóságon alapulnak. Annak a megállapításához, hogy a fogalmak szellemi valóságon alapulnak, magának az átélésnek a jellegénél fogva, ugyanolyan biztonsággal jut el az ember ennél a megismerési módnál, mint ahogy a fizikai megismerésnél is biztosak vagyunk abban, hogy nem illúziókkal, hanem valóságokkal van dolgunk.

Ennél az eszmei-szellemi megismerésnél már nem elég - mint a fizikainál - az a fajta elsajátítás, amelynek eredményeképpen a megismerés emlékezetünkben van. Az elsajátítás folyamatát folytonossá kell tennünk. Mint ahogy az organizmusnak sem elég a csak egy ideig tartó lélegzés ahhoz, hogy amit belélegeztünk azt további életünkben a lélegzéshez felhasználjuk, úgy az eszmei-szellemi megismerés számára sem elég a fizikaihoz hasonló megismerés elsajátítása. Az eszmei-szellemi megismerés számára kell, hogy a lélek folytonos eleven kölcsönhatásban legyen azzal a világgal, amelybe ennek a megismerésnek a révén helyezi bele magát. Ez a meditáció útján történik, amely - ahogy az előbb jeleztem - a meditálás értékének a felismeréséből származik. Ezt a kölcsönhatást már sokkal a harmincötödik évemben lelki életemben bekövetkezett fordulat előtt is kerestem.

Így most a meditálás lelki életszükségletemmé lett. Ezzel eljutottam a megismerés harmadik módjához. És ez nem csak a szellemi világ további megismeréséhez vezetett, hanem a szellemi világgal való belső együttélést is lehetővé tette. Bizonyos képzeteket belső szükségszerűségből mindig újra tudatom középpontjába kellett állítanom.

Ez a következőképpen történt: ha lelkemben olyan képzetek élnek, amelyeket a fizikai világgal szemben állva alkottam, akkor az átéltek közvetlen tapasztalás útján szerzett valóságáról csak addig beszélhetek, amíg érzékszervi megfigyeléssel állok szemben a jelenséggel, vagy folyamattal. Érzékeim mindaddig, amíg megfigyelek, kezeskednek a megfigyeltek igazságáról.

Másképpen áll a dolog, ha eszmei-szellemi megismerésemmel a szellemi világ lényeivel, vagy folyamataival állok szemben. Ekkor az egyes lény, vagy folyamat szemlélésében az észleltek közvetlen tapasztalása a szemlélés után is megmarad. Ha pl. az én-t éljük át, mint az ember őseredeti belső mivoltát, akkor a szemlélődő átélésben tudjuk, hogy ez az „én” a fizikai testben élés előtt is megvolt és utána is meglesz. Amit így az „én”-ben átélünk, azt az én közvetlenül nyilatkoztatja meg, ahogy a rózsa is megnyilatkoztatja a maga pirosságát a közvetlen észlelésben. — Az ilyen belső szellemi szükségszerűség alapján gyakorolt meditációban egyre jobban fejlődik ki annak a tudata, hogy van bennünk egy „belső szellemi ember”, aki a fizikai organizmustól teljesen függetlenül tud a szellemiségben élni, észlelni és mozogni. A meditáció eredményeként ezt az önálló embert közvetlenül tapasztaltam, és a szellemiséget ezáltal lényegesen elmélyültebben éltem át. Hogy a fizikai megismerés az organizmus által jön létre, arról saját magunknak a fizikai megismerés számára lehetséges megfigyelése eléggé tanúskodik. De az eszmei-szellemi megismerés is még függ az organizmustól. Önmagunk megfigyelése erre vonatkozólag azt mondja, hogy az érzékszervi megfigyelésben az egyedi megismerési aktus az organizmushoz van kötve. Az eszmei-szellemi megfigyelésben az egyedi aktus teljesen független a fizikai organizmustól; de hogy az emberben ilyen megismerés egyáltalán létrejöhessen, az azzal függ össze, hogy az organizmusban általánosságban van élet. A harmadik megismerési mód csak akkor jöhet létre, ha a szellemi ember a fizikai organizmustól annyira függetleníti magát, mintha az nem is léteznék.

Mindezeknek a tudata a meditatív élet hatására fejlődött ki bennem. Azt a nézetet, amely szerint a meditációban az ember valamilyen autoszuggesztió hatása alatt áll és a szellemi megismerés ennek lenne az eredménye, a magam számára meggyőzően meg tudtam cáfolni. Mert a szellemi átélés igazságáról már a legelső, eszmei-szellemi megismerés is meggyőzött. És pedig valóban a legelső nem csak a meditálással továbbra is megtartott, hanem az, amellyel az eszmei-szellemi megismerés egyáltalán elkezdődött. Ahogy az ember józan tudattal az igazságot teljes egzaktsággal állapítja meg, úgy tettem én ezt meg az előbbiekkel kapcsolatban, mielőtt még autoszuggesztióról egyáltalán szó lehetett volna. A meditáció eredményével kapcsolatban tehát csak olyasvalaminek az átéléséről lehetett szó, aminek a valóságát már az átélés előtt is képes voltam teljes mértékben ellenőrizni.

Mindez, ami lelki átalakulásommal állt kapcsolatban, önmegfigyelésemmel függött össze és ugyanúgy, mint az előbb elmondottaknak rendkívüli jelentősége volt számomra.

Ereztem, hogy korábbi életem eszmeisége bizonyos irányban háttérbe szorult, és helyét az akarati jelleg foglalta el. Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, az akaratnak a megismeréssel kapcsolatban minden szubjektív önkényességtől tartózkodnia kell. Az akarat olyan mértékben növekedett, amilyenben az eszmeiség csökkent. És az akarat vette át a szellemi megismerés irányítását is, amit azelőtt szinte teljes egészében az eszmeiség végzett. Akkor ugyanis már felismertem, hogy a lelki élet gondolkodássá, érzéssé és akarattá tagozódásának csak korlátozott jelentősége van. Az igazság az, hogy a gondolkodásban benne van az érzés és az akarat is; csak éppen a gondolkodás az uralkodó. Az érzésben benn él a gondolkodás és az akarat is, és az akaratban ugyanígy a gondolkodás és az érzés. Átéltem, ahogyan az akarat többet vett fel a gondolkodásból, a gondolkodás többet az akaratból.

A meditáció egyrészt a szellemiség megismeréséhez vezet, másrészt az önmegfigyelés következménye; az organizmustól független szellemi ember belső megerősödése és mivoltának olyan megalapozottsága a szellemi világban, amilyen megalapozottsága a fizikai embernek van a fizikai világban. - Megfigyelhető, hogy a szellemi embernek a szellemi világban való megalapozottsága határtalanná fokozódik, ha a fizikai organizmus ezt nem korlátozza, viszont a fizikai organizmusnak a fizikai világban való megalapozottsága megszűnik - a halállal - mihelyt a szellemi ember ezt a megalapozottságot saját maga már nem tartja fenn. - Az ilyen átélő megismeréssel nem fér össze semmilyen ismeretelmélet, amely az emberi tudást egy bizonyos területre korlátozza és azt állítja, hogy az „okok” és „magánvalók” egy ezen a területen túli világban vannak és az emberi tudás számára elérhetetlenek. Számomra minden „elérhetetlen” csak egyelőre volt elérhetetlen és csak addig, amíg az ember belső világában ki nem fejleszti azt a lényszerű valamit, ami az azelőtt ismeretlennel rokon és ezért ezzel az átélő megismerésben össze tud nőni. Az embernek ezt a képességét, hogy a lét minden formájába bele tud nőni, olyasminek láttam, amit el kell ismernie annak, aki az embernek a világgal szembeni helyzetét megfelelő megvilágításban akarja látni. Aki ezt nem ismeri el, annak a megismerés nem adhat olyasmit, ami valóban a világhoz tartozik, csak a világtartalom valamely részének indifferens mását. Az ilyen pusztán lemásoló megismeréssel azonban az ember nem tudja önmagában azt a lényt megragadni, aki teljesen tudatos individualitásként bensőjében éli át azt, hogy ő, az ember biztos alapon áll a világmindenségben.

Nekem az volt a fontos, hogy úgy beszéljek a megismerésről, hogy az ember a szellemiséget nem csak elismerje, hanem úgy ismerje el, hogy azt egyben lássa is. Fontosabbnak tartottam annak a hangsúlyozását, hogy a lét „ősokai” az ember átélésének a körén belül vannak, semmint hogy egy ismeretlen szellemiséget ismerjen el gondolati úton valamilyen „földöntúli” világban.

Ezért elutasítottam azt a gondolkodásmódot, amely az érzékszervi észlelés tartalmát (szín, hő, hang stb.) csak olyan valaminek tartja, amit egy ismeretlen külső világ közöl az emberrel az érzékszervi észlelés útján, erről a külső világról magáról azonban csak hipotetikusan lehet képzetet alkotni. Azokat a teóriákat, amelyek az ilyen irányú fizikai és fiziológiai gondolkodás alapjai, átélő megismerésem egész különösen károsaknak érezte. Ez az érzés életemnek ebben a szakaszában rendkívül elevenen élt bennem. Mindaz, amit a fizikában és fiziológiában a „szubjektív érzékelés mögöttinek” mondanak, ha szabad ezt a kifejezést használnom, „megismerési rosszullétet” okozott.

Ezzel szemben Lyell, Darwin, Haeckel gondolkodásában olyasvalamit láttam, ami úgy, ahogy megnyilatkozott, tökéletlen volt ugyan, de az egészséges irányban való fejlődés lehetőségét hordta magában. - Ebben a vonatkozásban termékenynek ítéltem Lyell alapelvét, hogy t.i. azokat a jelenségeket, amelyek a földfejlődés őskorába esnek és ezért a fizikai megfigyelés számára hozzáférhetők, olyan eszmékkel magyarázza, amelyek a lét jelenlegi megfigyeléséből adódnak. Az ember fizikai felépítését megérteni úgy, ahogy formáit az állati formákból vezetjük le - ahogy ezt Haeckel átfogó módon teszi a maga antropogeniájában - jó alapnak tekintettem a megismerés további fejlődése szempontjából.

Azt mondtam magamnak: ha az ember a megismerésnek valamilyen határt állít fel, amelyen a „magán valók” túl vannak, akkor elzárja maga előtt a szellemi világhoz vezető utat. Ha úgy áll szemben a fizikai világgal, hogy az egyik jelenség a másikat ezen a világon belül magyarázza (a földfejlődésben a jelenlegi folyamatok a geológiai ősidőt, az állati formák az emberi formákat) akkor képes lehet arra, hogy a lények és folyamatok ilyen megmagyarázhatóságát a szellemiségre is kiterjessze.

És ezzel kapcsolatban is azt mondhatom, hogy ez mint szemlélet éppen akkoriban alakult ki bennem, fogalmi világomban viszont már régen élt.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként