"Lucifert az erkölccsel, Ahrimánt a megismeréssel győzhetjük le."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (24)

XXI.

Annak a szabadgondolkodó politikusnak a révén, akiről már szó volt, megismerkedtem egy könyvkereskedővel. Az üzlet valamikor jobb napokat látott. Ez még a mostani tulajdonos apjának az idejében volt. Számomra az volt a fontos, hogy ez a könyvüzlet egy lapot adott ki, amely a kortárs szellemi életről tájékoztató cikkeket, a költői, tudományos és művészi eseményekről ismertetéseket közölt. A lap is rosszul ment, elterjedtsége csökkent. Számomra azonban alkalmat adott arra, hogy sok mindenről írjak, ami szellemi látókörömben volt, vagy oda került. És bár a tanulmányokat és könyv- ismertetéseket, amelyeket írtam, csak kevesen olvasták, előnyös volt az a lehetőség, hogy egy lap állt rendelkezésemre, amely megjelenteti mindazt, amit akarok. Ennek a tevékenységemnek azután később nagy hasznát láttam, amikor a „Magazin für Literaturt” adtam ki és itt a munkámhoz tartozott, hogy a korabeli szellemi élettel intenzíven együtt gondolkozzam és együtt érezzék.

Így Weimar lett számomra az a hely, amelyre aztán később gyakran kellett visszagondolnom. Mert itt nem kellett olyan szűk körben élnem, mint Bécsben. Sok szellemi és emberi vonatkozást éltem át, aminek a következményei aztán később meg is mutatkoztak.

Mindezek között azonban mégis a legjelentősebbek az emberekhez fűződő kapcsolataim voltak.

És amikor a későbbi években Weimarra és az ottani életre emlékeztem, lelki szemeim előtt mindig újból az a ház jelent meg, amelyet különösképpen megszerettem.

Neuffer-t, aki színész volt, még akkor ismertem meg, amikor a weimari színháznál működött. Különösen azt értékeltem benne, hogy hivatását milyen komolyan, szigorúan fogta fel. Nem engedte, hogy a színművészetre vonatkozó ítéletébe bármilyen dilettantizmus is kerüljön. Ez azért volt igen hasznos, mert az emberek nincsenek mindig tudatában, hogy a színjátszó művészetnek is megvannak a szakmai-művészi törvényei, mint pl. a zenének is.

Neuffer feleségül vette Bernhard Stavenhagen zeneszerző és zongoraművész nővérét. Engem elvittek Neufferékhez és Neuffer felesége és Stavenhagen szülei is kedvesen fogadtak. Neuffer felesége a szellemiség atmoszféráját sugározta egész környezetére. Lelki mélységekből fakadó nézetei csodálatosan világították meg mindazt, amiről fesztelen hangulatban beszélgettünk. Amit mondott, meggondoltan és bizonyos bájjal mondta. Ha Neufferéknél voltam, mindig az volt az érzésem, hogy Neufferné az élet minden vonatkozásában egész ritka módon törekszik az igazságra.

Hogy engem mennyire szerettek, az a legkülönbözőbb módon nyilatkozott meg. Ezek közül csak egyet említek.

Egy karácsony estén megjelent nálam Neuffer és mivel nem voltam otthon, egy meghívást hagyott ott, hogy feltétlenül menjek el hozzájuk szenteste, mert ajándékosztás lesz. Ez nem volt könnyű, mert Weimar- ban mindig több ilyen meghívásom volt. De azért módot találtam rá. A gyerekek ajándékai mellett azután ott találtam szépen feldíszítve egy nekem szánt különös karácsonyi ajándékot, amelynek jelentősége csak a történetéből derül ki.

Egyszer elvittek egy szobrász-műterembe. A szobrász meg akarta nekem mutatni a munkáit. Alapjában véve nem nagyon érdekeltek a dolgai, csak a sarokban heverő mellszoborra figyeltem fel. Hegel szobra volt. A műteremben, amely egy idősebb köztiszteletben álló weimari hölgy lakásához tartozott, mindenféle szobrászati alkotás volt. A helyiséget szobrászok bérelték ki mindig rövid időre és sok minden maradt ott utánuk, amit ha elmentek nem vittek magukkal. Ezek között sok olyasmi is volt, ami már régóta hevert ott, mint ez a Hegel-szobor is.

A szobor iránti érdeklődésem hozta magával aztán, hogy egyszer-egyszer beszéltem róla. Így Neufferéknél is és valószínűleg némi célzást is tehettem rá, hogy örülnék, ha a szobor az enyém lehetne.

A következő karácsonyestén azután Neufferék megajándékoztak vele. - A másnapi ebéden, amelyre meg voltam híva, Neuffer elmesélte, hogyan szerezte meg a szobrot.

Elment a hölgyhöz, akié a műterem volt. Elmondta neki, hogy valaki látta a műteremben a szobrot és nagyon örülne, ha azt megszerezhetné. A hölgy azt válaszolta, hogy ilyen holmik régóta vannak a házában, de hogy egy „Hegel” is van, arról nem tudott. Készségesen vállalkozott azonban arra, hogy Neuffert végigvezeti a műteremben, hogy megkeresse a szobrot. - Mindent átkutattak, még a legrejtettebb zugot is, de a Hegel-szobor nem volt sehol. Neuffer nagyon szomorú volt, mert az a gondolat, hogy a szoborral örömet szerez nekem, neki is örömet okozott volna. Már az ajtóban álltak, amikor a szobalány belépett és éppen meghallotta Neuffert, amint sajnálkozott a szobor miatt. „Hegel” - vetette közbe a lány, talán az a fej, amelynek le van törve az orra és a szobában az ágy alatt van? - Rögtön utána néztek és tényleg az volt a szobor. Neuffer azután megszerezte és karácsonyig még éppen volt annyi idő, hogy rendbe hozzák.

Így jutottam a Hegel-szoborhoz. Ez a szobor ahhoz a kevés holmihoz tartozik, amelyet mindig magammal vittem. (Wichmann szobrász műve volt 1826-ból). Mindig szívesen néztem rá, ha Hegel gondolati világába mélyedtem el. És ez igazán elég gyakran történt. Ezek az arcvonások, amelyek a legtisztább gondolkodás legemberibb megnyilvánulásai, végigkísértek egész életemen.

Így volt ez Neufferékkel. Fáradhatatlanok voltak, ha valakit olyasmivel akartak megörvendeztetni, ami különösen összefüggött az illető érdeklődési körével. Gyermekeiknek Neufferné példaszerű anyja volt. Nem annyira azzal nevelt, amit tett, inkább azzal, ami ő maga volt, vagyis egész mivoltával. Az az öröm jutott nekem, hogy egyik fiuknak keresztapja lettem. Minden egyes látogatásom náluk külön öröm volt. Később is meglátogattam őket, amikor már nem voltam Weimarban, de előadásokra néha odautaztam. Sajnos ez már régen nem esett meg. Így Neufferéket nem is láttam azokban az években, amelyekben a sors olyan kegyetlenül sújtotta őket. Mert a világháborúban nagyon sok megpróbáltatáson mentek keresztül.

Elragadó volt Neufferné édesapja, az öreg Stavenhagen. Azelőtt valamilyen gyakorlati pályán működött, majd nyugalomba vonult. Most csak az általa összevásárolt könyvtárnak élt. És igen rokonszenves volt, ahogy ezt tette. A kedves öregúrban nem volt semmi tetszelgés, vagy amit a megismerés gőgjének lehetne mondani, inkább valami, ami minden szavában az őszinte tudásszomjat árulta el. Akkoriban a weimari viszonyok még olyanok voltak, hogy azok, akik másutt nem találták meg amit kerestek, általában idejöttek, így volt ez azokkal, akik állandó otthont rendeztek be itt maguknak, de azokkal is, akik mindig újból csak látogatóba jöttek. Sok látogatónál lehetett érezni, hogy a weimari látogatások mást jelentenek a számukra; mintha máshova mentek volna.

Ezt különösen a dán költőnél, Rudolf Schmidtnél éreztem. Először „Az átváltozott király” c. drámájának az előadására jött. Már első látogatása során megismerkedtem vele. Azután még sokszor jött olyan alkalmakkor, amikor Weimarba külföldiek jöttek. A jó kiállású, hullámos hajú férfi gyakran volt ott a látogatók között. Az a mód, ahogy az ember Weimarban „van”, vonzó volt számára. Határozott személyiség volt, a filozófiában Rasmus Nielson követője. A Hegelből kiinduló Nielson nyomán Schmidt ragyogóan értette meg a német idealista filozófiát. Ítéletét mind pozitív, mind negatív irányban világosan fogalmazta meg. Így csípősen, gúnyosan, megsemmisítőén nyilatkozott Georg Brandesről. Volt valami művészi abban, ahogy mély antipatiával áthatott érzéseit belevitte ítéletébe. Rám megnyilatkozásai csak művészi jellegükkel hatottak. Mert magam sokat olvastam Brandestöl. Engem elsősorban az érdekelt, amit széleskörű megfigyelése és nagy tudása alapján az európai népek szellemi áramlatairól igen ötletesen írt. De minden, amit Schmidt mondott, az őszintén becsületes volt és mert jellegéből folyt, igazán lenyűgözően hatott. - Végül is Rudolf Schmidt-et szívem mélyéből megszerettem. Örültem annak, ha Weimarba jött. Érdekes volt hallani, ahogy északi hazájáról beszélt és látni, hogy milyen képességei fejlődtek ki éppen az északi érzésvilág talajából. Nem volt kevésbé érdekes beszélni vele Goethéről, Schillerről, Byronról. Ezekről teljesen másképpen beszélt, mint Brandes, aki a maga ítéletében mindig internacionális maradt.

Schmidtből mindig a dán beszélt. De éppen ezért sok vonatkozásban érdekesebb volt, mint Brandes. - Weimari időm utolsó szakaszában meghitt barátságot kötöttem Conrad Ansorgevel és sógorával Cromptonnal. Ansorge később ragyogóan fejlődött mint művész. Most csak arról beszélek, mit jelentett ő nekem ezzel a meleg barátsággal a kilencvenes évek végén és hogy milyennek láttam őt abban az időben.

Ansorge felesége és Crompton felesége testvérek voltak. A körülmények úgy hozták, hogy együttléteink vagy Cromptonéknál, vagy a Russicher Hof szállóban voltak.

Ansorge zongoraművész és zeneszerző volt; energikus egyéniség. Weimari ismeretségünk idején Nietzsche és Dehmel költeményeit zenésítette meg. Mindig ünnepi esemény volt, ha barátaiknak egy új szerzeményét előadta.

Ehhez a körhöz tartozott egy weimari szerkesztő is: Paul Böhler. A „Deutschland” c. lapot szerkesztette, amely a hivatalos weimari újság mellett inkább független lap volt. Több más weimari barátom is megjelent a körben, így Fresenius, Heitmüller, Koegel és mások. Amikor Hartleben felbukkant Weimarban, ő is mindig ott volt.

Ansorge Liszt köréből nőtt ki és mindig olyan Liszt-tanítványnak vallotta magát, aki művészileg leghívebb követője a mesternek. Ami Lisztből tovább élt, azt a legszebbnek éppen Ansorge vetítette elénk, mert a belőle áradó zeneiség valamilyen egészen eredeti, individuális emberi mivoltból fakadt. Ennek az emberi mivoltnak nyilván Liszt adott impulzust; a vonzó azonban Ansorge eredetisége volt. Ezeket a dolgokat úgy mondom el, ahogy akkor átéltem. Hogy később hogyan viszonyultam hozzájuk és hogyan viszonyulok ma, arról itt nem szólok.

Ansorge Liszt révén valamikor kapcsolatban volt Weimarral. Abban az időben, amelyről most beszélek, ebből a kapcsolatból már nem maradt meg benne semmi. Ennek az Ansorge-Crompton körnek az volt a sajátossága, hogy egész más viszonyban volt Weimarral, mint a legtöbben azok közül, akik közel álltak hozzám és akikről eddig írtam.

Az Ansorge-Crompton körön kívüliek ügy éltek Weimarban, ahogy azt az előbbiekben leírtam. Ez a kör viszont a maga érdeklődésével kifelé nézett Weimarból. És így történt, hogy amikor weimari munkám befejeződött és arra kellett gondolnom, hogy otthagyom Goethe városát, olyan emberekkel kerültem baráti viszonyba, akikre a weimari élet nem volt különösen jellemző. Ezekkel a barátaimmal együtt bizonyos értelemben már „kifelé éltünk” Weimarból. - Ansorge, aki Weimart művészi kibontakozása szempontjából béklyónak érezte, körülbelül velem egyidőben költözött Berlinbe. Paul Böhler, bár a legolvasottabb weimari újság szerkesztője volt, nem az akkori általános weimari szellemben írt, hanem szélesebb látókörrel írta csípős kritikáit erről a szellemről. Mindig szót is emelt, ha valamit, amit az opportunitás vagy kisstílűség sugalmazott, helyes megvilágításba kellett helyezni. Így történt, hogy abban az időben, amikor Ansorge-éknél találkoztam vele, elvesztette az állását.

Crompton az elképzelhető legszeretetreméltóbb ember volt. Házában a baráti kör a legszebb órákat töltötte. A középpont Crompton. volt, ez a szellemes, bájos valaki, aki napsugárként hatott egész környezetére.

Az egész kör úgyszólván Nietzsche jegyében élt. Nietzsche életszemléletét rendkívül érdekesnek tartották. Beleélték magukat lelki világába, amelyet az igaz és szabad emberség csúcspontjának tekintettek. Mindkét vonatkozásban különösen Crompton volt a kilencvenes években a Nietzsche követők reprezentánsa. Saját viszonyom Nietzschéhez ebben a körben nem változott. De mert engem kérdeztek, ha valamit Nietzschéről tudni akartak, ezért azt a szemléletet, ahogyan ők maguk Nietzschéhez viszonyultak, kivetítették az én Nietzschéhez való viszonyulásomra is.

Meg kell azonban mondanom, hogy éppen ez a kör megértéssel nézett fel arra, amit Nietzsche felismerni vélt és megértőbben igyekezett követni életideáljait, mint más irányzatok, ahol az „Übermensch”-principium és a „Jenseits von Gut und Bose” nem mindig a legszebb virágokat fakasztotta.

Számomra ez a kör a benne élő erős, magával ragadó energia miatt volt értékes. Másrészt viszont a legbarátibb megértéssel fogadta mindazt, amit úgy gondoltam, hogy mondhatok nekik.

Azokra az estékre, amelyeken Ansorge zenei produkciói elhangzottak és amelyeken a minden résztvevőt érdeklő, órákig tartó beszélgetések folytak Nietzschéről, amelyeken a világra és az életre vonatkozó messze ágazó kérdések kerültek szőnyegre, ezekre nagyon kellemesen emlékszem vissza, mert megszépítették weimari időm végét.

Mivel mindaz, ami ebben a körben megnyilatkozott, közvetlen és komoly művészi érzésből származott és olyan világnézeten alapult, amelynek a középpontjában az igaz emberség állt, nem hatott kellemetlenül, ha szóba kerültek az akkori Weimarral szemben felhozható észrevételek. Emellett a hang is lényegesen más volt, mint az Oldenék körében. Ott sokat gúnyolódtak; Weimart is „emberi, nagyon is emberi” módon szemlélték, ahogy más helyeket szemléltek volna, ha éppen ott lettek volna. Az Ansorge-Crompton körben sokkal komolyabban tárgyalták azt a kérdést, hogyan fejlődjék tovább a német kultúra, ha egy olyan hely, mint Weimar, olyan kevéssé teljesíti hivatását.

Ez a kör adta a hátteret „Goethes Weltanschauung” c. könyvemhez, amellyel weimari működésemet lezártam. Amikor nemrég ezt a könyvet újból kiadtam, azon a módon, ahogy akkor Weimarban gondolataimat megformáltam, éreztem ebben a baráti kör belső jellegének utócsengését.

A könyv személytelenebb, mint amilyen lett volna, ha megírásakor nem élt volna bennem az, ami ebben a körben energikusan és mintegy hitvallásszerűen „a személyiségről, mint olyanról” többször is elhangzott. Ez könyveim közül az egyetlen, amelyről ezt elmondhatom. Az összes többit a szó legigazabb értelmében személyesen éltem át, de nem úgy, mint itt, hogy a saját mivoltom a környezetemben levő emberek mivoltával ilyen erősen együtt élt volna.

Ez azonban csak a könyv általános jellegére áll. A természetre vonatkozó „goethei világnézetet” úgy írtam le, amint azt a nyolcvanas években Goethével kapcsolatos írásaimban már megtettem. Csak az egyes dolgokra vonatkozó nézeteimet bővítettem ki, mélyítettem el és támasztottam alá a Goethe-archívumban talált kéziratok alapján. - Mindabban, amit Goethével kapcsolatban írtam, az volt a fontos, hogy világnézetét, annak irányát mutassam meg a világnak. Ebből kellett volna azután kitűnnie, hogy az átfogó kutatáson alapuló és szellemi módon a dolgok mélyére hatoló gondolkodással Goethe hogyan jutott a természet egyes területein különböző felfedezésekhez. Nekem nem az volt a fontos, hogy ezekre a felfedezésekre, mint olyanokra mutassak rá, hanem kimutassam, hogy ezek Goethe szellemi természetszemléletének voltak az eredményei.

Azért, hogy ezt a természetszemléletet úgy jellemezzem, mint annak egyik részét, amit Goethe a világnak adott, ismertetéseket írtam Goethe gondolati és kutató munkájának a természetre vonatkozó részéről. És ugyanerre törekedtem Goethe tanulmányainak a rendezésénél is abban a két kiadásban, amelynek munkatársa voltam: a „Kürschners Deutscher National-Literatur”- ban és a weimari Sopbien Ausgaben-ban. Nem tekintettem feladatomnak annak tárgyalását, ami Goethe egész működéséből számomra következhetett volna, amit Goethe, mint botanikus, zoológus, geológus, mint színteoretikus olyan módon állított a világ elé, ahogy az ilyen teljesítményeket a tudományos szempontok szerint megítélik. - Úgy láttam, hogy ilyen értelemben tenni valamit, nem is fér össze a tanulmányok kiadás alá rendezésével.

És így Goethe írásainak az a része, amelyet a weimari kiadás számára rendeztem, nem is lett más, mint világnézetének a természeti kutatásában megnyilatkozó dokumentuma. Ahogy ez a világnézet megnyilatkozik a botanikában, geológiában stb. azt kellett kifejezésre juttatni. Voltak, akik pl. úgy látták, hogy a geológiai-ásványi írásokat másképp kellett volna rendeznem, hogy „Goethének a geológiához való viszonyát” már a tartalomból látni lehessen. Csak el kellett volna, hogy olvassák, amit erre vonatkozóan Goethe írásainak a rendezésével kapcsolatban a „Kürschners Deutscher National-literatur” kiadás bevezetésében írtam, mert abból világosan kitűnt, hogy sohasem lettem volna hajlandó a kritikusaim által követelt szempontok szerint dolgozni. Weimarban ezt tudták is akkor, amikor a kiadással megbíztak. Mert a Kürschner-féle kiadásban már mindaz megjelent, ami szempontjaimat rögzítette és csak ezután bíztak meg ezzel a munkával. Ezt a körülmények teljes tudatában tették. Nem vonom kétségbe, hogy amit a weimari kiadás előkészítése során egyes részletekkel csináltam, azt a „szakemberek” hibának minősíthetik. Ezeket helyesbíthetik, ha akarják. De ne állítsák be a dolgot úgy, mintha a kiadás nem az alapelveim, hanem a tudásom, vagy nem-tudásom miatt lett olyan, amilyen lett. És ezt különösen ne mondják azok, akik elismerik, hogy nincs érzékük annak a felfogására, amit Goethére vonatkozólag írtam.

Amikor egyes szakmai hibákról van szó, akkor kritikusaim figyelmét még sokkal nagyobb hibákra is felhívhatnám, nevezetesen azokra a dolgozataimra, amelyeket mint felső reáliskolai tanuló írtam. Életrajzomban kellőképpen utaltam arra, hogy már mint gyerek teljes magától értetődöttséggel éltem a szellemi világban, és hogy nagy fáradsággal kellett elsajátítanom mindazt, ami a külső világ megismeréséhez tartozik. Ezért ebben a vonatkozásban minden területen későn fejlődő voltam. Ennek a következményét viselik magukon Goethe-ki- adásaim egyes részei is.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként