"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (23)

XX.

A Goethe- és Schiller-archivum levéltárosának, Eduard von Hellennek a családja a legnagyobb szívélyességgel fogadott be. Hellen az archívum többi munkatársai között sajátos helyzetet foglalt el. A filológusok körében nagy tekintélye volt a „Goethes Anteil an Lavaters physiognomischen Fragmenten” c. rendkívül jól sikerült munkája alapján. Ez olyan teljesítmény volt, amelyet minden szakmabeli rögtön „teljes valaminek” fogadott el. Csak ö maga gondolkozott másként. A munkát olyan metodikai teljesítménynek tartotta, amelynek a princípiumai „megtanulhatók”, holott ő minden vonatkozásban arra törekedett, hogy szellemi tartalommal megtöltött lelkiséget fejezzen ki vele.

Ha nem volt látogató az archívumban, hárman ültünk együtt, akkor még a kastélyban, a munkatársak régi szobájában. Hellen, aki Goethe leveleinek a kiadásán, Wahle, aki a naplókon dolgozott és én, aki a természettudományos írásokon dolgoztam. Hellen szellemi igényeiből adódtak itt munka közben a szellemi és a közélet legkülönbözőbb területeire vonatkozó beszélgetések. Eközben a Goethe iránti érdeklődésünk is előtérbe került. Goethe napló-feljegyzései, leveleinek sokszor igen magasrendű szempontokat és széles látókört eláruló egyes részei alapján olyan beszélgetések születtek, amelyek a lét mélységeibe és az élet messzeségeibe vezettek.

Hellen jó kapcsolatunkat, amely a gyakran igen érdekes archívumbeli együttlétünkből alakult ki szeretetre- méltóan úgy akarta továbbfejleszteni, hogy meghívott családja körébe. Az ott összejövő társasághoz tartozott még az Oldenék és Gabriele Reuter köre és mások is, akikkel Hellen családja abban az időben érintkezett.

Különösen mély nyomot hagyott bennem Hellen rendkívül rokonszenves, ízig-vérig művészi felesége. Egyike volt azoknak, akik ha nem lettek volna más kötelességeik, a művészetben szép eredményeket értek volna el. Így sorsa úgy hozta, hogy csak elkezdett a művészettel foglalkozni, de aztán nem folytatta. Minden szó élvezetet jelentett, amelyet az ember vele a művészetről beszélt. Ítéletében mindig óvatosan, mintegy visszafogottan nyilatkozott meg. Természete mélyen emberi, nagyon rokonszenves alaptónusú volt. Ritkán mentem el egy ilyen beszélgetés után anélkül, hogy amit Hellen-né inkább csak megpendített, semmint kimondott, azzal ne foglalkoztam volna tovább magamban.

Nagyon szeretetreméltó volt Hellen-né édesapja, aki altábornagy volt és a hetvenes francia háborút őrnagyként küzdötte végig, és ennek a másik lánya is. Ezekben az emberekben a német szellemiség legszebb tulajdonságai nyilatkoztak meg, azé a szellemiségé, amely a vallásos, az irodalmi, a népszerű tudományos impulzusokból - amelyek olyan sokáig a németség tulajdonképpeni szellemi mivoltát alkották - kiáradt a szociális élet minden területére.

Hellen érdeklődése révén egy időre közel kerültem a politikai élethez. Filológiai munkájával való elégedetlensége Hellent a weimari mozgalmas politikai élet felé sodorta. Úgy látszott, hogy jövője számára szélesebb perspektíva nyílik. És az iránta való baráti érdeklődésem - anélkül, hogy tevékeny részt vettem volna a politikában - érdeklődést keltett bennem is a nyilvános élet mozgalmai iránt.

Akkoriban sok minden még csak keletkezőben volt, amiről ma már kiderült, hogy lehetetlen elképzelés, vagy ami szörnyű megrázkódtatások árán értelmetlen szociális formációkat hozott létre. A munkásságnak azonban akkor minden reménye ezekben a mozgalmakban volt, mert az ügyesen beszélő, energikus vezetők befolyása alatt az volt az elképzelése, hogy az emberiség számára a szociális rend új korszakának kell eljönnie. A munkásságban józanabb és egészen radikális elemek is érvényesültek. Ha ezeket megfigyelte az ember, már csak azért is nagy hatással volt rá, mert ami itt megnyilatkozott, a szociális élet forrongása volt a mélyben. A társadalom tetején az előkelően gondolkodó, méltóság- teljes konzervativizmus élt, amely a minden humanitásért energikusan, hathatósan tevékenykedő udvarban testesült meg. Ebben az atmoszférában virult egy önmagát mintegy magától értetődőnek tartó reakciós párt és azonkívül az, amit nemzeti liberalizmusnak neveztek.

Mindebben úgy eligazodni, hogy a zűrzavaron keresztül számára valamilyen termékeny vezető szerep jusson - így lehetne jellemezni Hellen magatartását. És az embernek vele együtt kellett élnie azt, amit ő ilyen értelemben átélt. Baráti körében mindig megbeszélte az általa megírt brosúrák összes részleteit. És az embernek is ugyanolyan résztvevően kellett érdeklődnie az akkoriban a maiaktól eltérő érzésekkel kísért materialista történelemszemlélet, az osztályharc és a túltermelés fogalmai iránt, mint magának Hellennek. Nem is lehetett nem vele együtt menni azokra a gyűlésekre, ahol mint szónok szerepelt. Az elméletileg kialakított marxista programmal egy másikat akart szembeállítani, amelyet az összes pártok munkásbarát tagjainak a szociális haladás iránti jó szándéka kellett volna, hogy kialakítson. Arra gondolt, hogy a középpártokat kellene újra feltámasztani ilyen programmal, amellyel azután meg lehetne oldani a szociális problémákat.

Tevékenységének semmi hatása sem lett. De mondhatom, ha nem vettem volna részt Hellennek ebben a törekvésében, a közéletet nem éltem volna át abban az időben olyan intenzíven, mint ahogy ennek a révén átéltem.

A politikai élet egy másik ágával is kapcsolatba kerültem, de kevésbé intenzíven. Ekkor kitűnt, hogy elég nagy ellenérzéssel voltam a politikai élettel szemben, ami Hellennel kapcsolatban nem állt fenn. - Élt akkor Weimarban egy az Eugen Richterhez közel álló, az ő politikai irányát követő szabadgondolkodó politikus: dr. Heinrich Frankéi. Rövid ideig ismertem és egy „félreértés” vetett véget ismeretségünknek. De sokszor és szívesen gondolok vissza rá, mert ez az ember a maga módján rendkívül szeretetreméltó volt. Energikus politikát folytatott és azt gondolta, hogy jó szándékkal és józan érvekkel rá lehet venni az embereket, hogy a közéletben lelkesedjenek az igazi haladásért. Élete csalódások sorozata volt. Kár, hogy én magam is ilyen csalódást okoztam neki. Éppen ismeretségünk elején egy brosúrán dolgozott, amelynek széles körben való terjesztésére gondolt. Az volt a célja, hogy munkásságával kontra-karirozza a nagyipar és a mezőgazdaság között létrejött szövetség eredményeit, amelyek akkoriban bontakoztak ki Németországban és szerinte szükségképpen nagy károkat eredményeztek volna. Brosúrájának a következő volt a címe: Császár légy kemény. Arra gondolt, hogy a császár környezetét ezeknek a dolgoknak a nézete szerint káros voltáról meg tudja győzni. De semmi sikere sem volt vele. Látta, hogy az a párt, amelyhez tartozott és amelyért dolgozott, nem elég erős ahhoz, hogy az általa képviselt eszméket megvalósíthatná. És így jutott arra a gondolatra, hogy a „Deutsche Wochenschriftet”, amelyet néhány év előtt rövid ideig Bécsben szerkesztettem, újra feltámassza. Ezzel egy olyan politikai áramlatot akart létrehozni, amely őt az akkori liberális iránytól egy inkább nacionalista-szabad- gondolkodó tevékenység felé vezette volna. Úgy gondolta, hogy ebben az irányban vele együtt én is csinálhatnék valamit. Ez azonban lehetetlen volt; még magának a Deutsche Wochenschriftnek a feltámasztása érdekében sem tudtam semmit sem tenni. A mód, ahogy ezt vele közöltem, bizonyos félreértésekhez vezetett, amelyek aztán barátságunkat rövid időn belül zátonyra vitték.

De ebből a barátságból származott valami más is. Frankei dr.-nak rendkívül kedves felesége és sógornője volt. És Frankei bevezetett a családjába, a család viszont egy másik családdal hozott össze. És itt olyan valami játszódott le, ami nagyon hasonlított az annak idején Bécsben átélt sajátos sorsszerű kapcsolathoz. Ott bensőséges kapcsolatban voltam egy családdal, de úgy, hogy a családfő mindig láthatatlan maradt és ennek ellenére szellemileg-lelkileg olyan közel került hozzám, hogy halála után én tartottam mint a legjobb barát fölött a gyászbeszédet. A családon keresztül egész szellemi mivolta a maga teljes valóságában előttem volt.

És most majdnem ugyanolyan kapcsolatba kerültem annak a családnak a fejével, amelybe a szabadgondolkodó politikus révén jutottam. Itt a családfő rövid idővel azelőtt halt meg és az özvegy teljesen átadta magát a félje iránti kegyelet-teljes gondolatoknak. Úgy adódott, hogy eddigi weimari lakásomat feladtam és ehhez a családhoz költöztem. Ott volt az elhalt könyvtára, akinek sokoldalú szellemi érdeklődése volt, de ugyanúgy mint a másik, a Bécsben élő, nem szeretett érintkezni az emberekkel; saját „szellemi világában” élt, mint a bécsi; és a világ úgy mint azt a másikat, különcnek tartotta.

Úgy éreztem, hogy ez az ember ugyanúgy, mint a bécsi, anélkül, hogy a fizikai életben találkoztam volna vele, sorsszerű kapcsolatban van velem. Bécsben szép kapcsolat alakult ki az ismert „ismeretlen” családja között és köztem; Weimarban ezzel a második „ismerőssel” és családjával még jelentősebb kapcsolat alakult ki. — Tudom, hogy amikor erről a két „ismeretlen ismerősről” beszélek, a legtöbben vad fantázia szüleményének tartják az egészet. Mert arról van szó, hogy ezt a két emberi lelket abban a világban kerestem meg, ahol a halál kapuján átlépve tartózkodtak.

Mindenkinek jogában áll, hogy az erről a világról mondottak ne érdekeljék. De azt nem mondhatja, hogy a halál utáni élet nem egyéb, mint fantasztikum. Aki ezt mondaná, annak kifejezetten hangsúlyozom, hogy annak a lelkiállapotnak a forrását, amelynek alapján valamilyen szellemi megállapítást teszek, mindig olyan egzakt tudományokban kerestem, mint a matematika, vagy az analitikus mechanika. Nem érhet tehát az a vád, hogy a megismeréssel szembeni felelősség nélkül könnyelműen beszélek, amikor a következőket mondom:

Azok a szellemi látó erők, amelyek akkor lelkemben éltek, lehetővé tették, hogy haláluk után mind a két lélekkel közeli kapcsolatom legyen. Mások voltak, mint más halottak. Ez utóbbiak haláluk után először egy olyan világon mennek át, amely tartalma szerint szorosan összefügg a földi élettel és csak lassan és fokozatosan válik hasonlóvá ahhoz az élethez, amelyet az ember a tisztán szellemi világban él, ahol következő földi életéig tartózkodik.

A két „ismeretlen ismerős” elég alaposan ismerte a materialista kor gondolkodását. A természettudományos gondolkodásmódot fogalmi úton dolgozták fel magukban. Sőt a második, a weimari, jól ismerte Billroth-ot és más természettudományos gondolkodókat. Viszont földi életük során mindkettőjük távol maradt a szellemi gondolkodásmódtól. Minden ilyen szellemi gondolkodást, amellyel abban az időben találkozhattak volna, el is utasítottak volna, mert a természettudományos gondolkodást, az akkori idők szemlélete alapján szükségképpen a tények eredményének kellett, hogy tartsák.

Ez a kötöttségük a kor materializmusához azonban kizárólag eszmevilágukban maradt. Élni viszont nem élték azt az életet, amely materialista gondolkodásukból következett volna és amelyet a többi ember élt. A világ szemében különcök voltak. Primitívebb formák között éltek, mint ahogy az akkor szokásos volt és mint ahogy azt vagyoni helyzetük megengedte volna. Így nem vitték át a szellemi világba azt, amit a materialista kor az akarati szférával kapcsolatban adhatott volna szellemi individualitásuknak, hanem csak azt, amit a materialista gondolati szféra oltott beléjük. Természetesen lelkeik számára mindez nagyrészt tudat alatt zajlott le. És most láthattam, hogy a materialista gondolkodás maga nem idegeníti el az embert a halál után az isteni-szellemi világtól; hanem hogy ez az elidegenedés csak a materialista akarati értékek által következik be. Mind az a lélek, akihez Bécsben kerültem közel, mind a weimari a halál után csodálatosan ragyogó szellemi lény volt, akinek a lelkében ott éltek a világot építő isteni-szellemi lények. Azzal, hogy utolsó földi életükben megismerték azokat az eszméket, amelyekkel a matéria mivoltát olyan pontosan meglátták, ezzel nagyban elősegítették azt, hogy a halál után is ítéletet tudjanak alkotni a világhoz való viszonyukról, ami nem következett volna be, ha a megfelelő eszmék idegenek maradtak volna számukra.

Ezzel a két lélekkel olyan valakiket hozott a sors az utamba, akiknek a révén közvetlenül a szellemi világban ismertem meg a természettudományos gondolkodásmód-jelentőségét. Láttam, hogy ez a gondolkodásmód nem kell, hogy elvigyen a szellemi szemlélettől. A két embernél ez azért következett be földi életük folyamán, mert nem tudták a természettudományos gondolkodást felvinni abba a szférába, ahol a szellemi átélés kezdődik. Haláluk után ezt a legteljesebben átélték. Láttam, hogy ezt a felemelkedést azzal is el lehet érni, hogy az ember ehhez a földi életben belső bátorságot és erőt fejt ki. És annak a révén, amit a szellemi világban átéltem, azt is láttam, hogy az emberiségnek a természettudományos gondolkodáshoz el kellett jutnia. Régebbi gondolkodásmódok el tudták juttatni az embert az érzékfeletti világ szellemiségéhez; el tudták vezetni - ha egyáltalán hajlandó volt az önmegismerésre, amely minden megismerés alapja - oda, hogy saját magát az isteni-szellemi világ képmásának, sőt tagjának is tudja; de nem tudták eljuttatni oda, hogy saját magát önálló, önmagában lezárt szellemi lénynek érezze. Ezért tovább kellett mennie, hogy azt az eszmevilágot ragadja meg, amely nem magán a szellemen gyullad föl, hanem az anyagon, amely szellemi ugyan, de nem a szellemből van.

Ennek az eszmevilágnak az átéléséhez nem adhat indítékot a szellemi világ, amelyben az ember a halál után, illetőleg az újabb születés előtt él; ehhez csak a földi lét adhat indítékot, mert az ember csak itt áll a lét materiális formájával szemben. - Hogy az ember mit nyer élete egésze, tehát a halál utáni szellemi világbeli élete számára is azzal, hogy belemerült a természettudományos gondolkodásmódba, azt ezen a két emberi lelken éltem meg. De azt is láttam, hogy mások, akik a földi életben a természettudományos gondolkodásnak csak az akarati vonalát követték, elidegenedtek a szellemi világtól és életük egésze a természettudományos gondolkodás miatt kevésbé jelenítette meg az embert a maga emberi mivoltában, mint ahogy ez anélkül lehetett volna.

A két embert a világ különcnek tartotta, mert nem akarták földi életükben elveszteni emberi mivoltukat; a természettudományos gondolkodásmódot egész terjedelmében felvették magukba, mert el akartak jutni az emberi állapotnak arra a szellemi fokára, amelyet enélkül elérni nem lehet.

A két lelket nyilván nem tudtam volna így szemlélni, ha velük a földi életben találkozom. Ahhoz, hogy őket a szellemi világban szemlélhessem - ahol mivoltuk és ezen keresztül sok más is megnyilatkozott számomra - szükségem volt a rájuk vonatkozó lelki szemlélés finomságára, amely könnyen elvész, ha a fizikai világban átéltek eltakarják, vagy legalábbis befolyásolják azt, amit tisztán szellemileg kell átélni.

Ezért már annak idején is, abban a sajátos módban, ahogy ez a két lélek a földön számomra megjelent, olyasvalamit kellett látnom, ami megismerési utam számára sorszerűen rendeltetett.

De ebben a lelkekkel való szellemi világbeli kapcsolatomban semmilyen a spiritizmushoz hasonló dolog nem jött számításba. A szellemi világgal való kapcsolatomban sohasem szerepelt más, mint az a valóban szellemi szemlélet, amelyről később antropozófiai írásaimban nyilvánosan is szóltam. Egyébként ahhoz, hogy a halottak felé a mediális közvetítést vegyék igénybe, mind a bécsi, mind a weimari család minden tagja túlságosan egészséges volt.

Ilyen kérdésekkel kapcsolatban mindig érdekelt az embereknek a spiritizmus révén való keresése is. A jelenkori spiritizmus azoknak a lelkeknek a tévútja, akik a szellemet is külsőséges - szinte kísérleti - módon keresik, mert a szellemiség valóságát, igazságát már egyáltalán nem ismerik. Aki egész tárgyilagosan érdeklődik a spiritizmus iránt, anélkül, hogy általa bármit is ki akarna kutatni, az fel tudja ismerni a spiritizmus szándékaiban és tévútjaiban is rejlő helyes elképzeléseket. - Én mindig más úton haladtam, mint a spiritizmus bármelyik formája. - Pedig éppen Weimarban elég lehetőség volt arra, hogy az ember spiritisztákkal érintkezzék, mert a művészek között egy időben a szellemiség keresésének ez a módja nagy divatban volt.

Számomra a két lélekkel való kapcsolat - a weimarit Eunikenek hívták - erősen impulzálta a Philosophie der Freiheit-et. Amire ebben a művemben törekedtem, az először annak a filozófiai gondolati útnak az eredménye volt, amelyet a nyolcvanas években jártam. Másodszor annak is az eredménye volt, hogy általában és konkrétan beleláttam a szellemi világba. Harmadszor erősítést adott az is, hogy ezzel a két lélekkel együtt átéltem szellemi élményeiket. Általuk láttam meg azt a felemelkedést, amelyet az ember a természettudományos világnézetnek köszönhet. De megláttam bennük a tiszta lelkeknek az attól való félelmét is, hogy ennek a világnézetnek az akarati szférájába éljék bele magukat. Visszarettentek ennek a világnézetnek az etikai következményeitől.

A Philosophie der Freiheit-ben azt az utat kerestem, amely az etikailag semleges természettudományos eszmevilágból a morális impulzusok világába vezet. Megkíséreltem kimutatni, hogy az az ember, aki önmagában lezárt, szellemi természetű lénynek tudja magát, mert már nem a szellemiségből áradó, hanem a materiális világból jövő eszmékben él, saját maga is tud morális intuícióhoz jutni. Így a szabaddá lett individualitásban individuális etikai impulzivitásként úgy villan fel a moralitás, mint ahogy a természetszemlélet eszméi villannak fel.

Ez a két ember nem jutott el ehhez a morális intuícióhoz. Ezért öntudatlanul visszarettentek attól az élettől, amelyet a még nem tágabb értelemben vett természet- tudományos eszmék mellett lehetett volna folytatni.

Akkoriban a „morális fantáziáról” mint az egyes emberi individualitás erkölcsiségének a forrásáról beszéltem. Persze úgy akartam erre a forrásra utalni, mint valami valóságos dologra. A „fantáziában” azt az erőt akartam leírni, amely ahhoz segít, hogy a szellemi világ az individuális emberben minden területen meg tudjon nyilatkozni. Mindenesetre, ha a szellemiség tényleges átéléséhez akarunk eljutni, akkor a szellemi megismerési erőkre, az imaginációra, inspirációra és intuícióra van szükség. A szellemi megnyilatkozás első sugara azonban a magát individuálisnak tudó embernél a fantázia, amely minden fantasztikumtól mentesen, a szellemi valóság képeként jelenik meg, ahogy az éppen Goethénél figyelhető meg.

Weimari időm legnagyobb részében az „ismeretlen ismerős” családjánál laktam. A lakás egy része az enyém volt. Frau Anna Eunike, akivel csakhamar benső barátságot kötöttem, áldozatosan gondoskodott rólam. Nagyon értékelte, hogy a gyermekek nevelésének nehéz feladatában mellette álltam. Négy leánnyal és egy fiúval maradt özvegyen férje halála után.

A gyermekeket csak akkor láttam, amikor a helyzet úgy hozta. Ez persze elég gyakran volt, mert teljesen a családhoz tartozóként éltem. Otthon reggeliztem és vacsoráztam, egyébként házon kívül étkeztem.

Itt, ahol ilyen szép családi kapcsolatban éltem, nemcsak én éreztem jól magam. Ha a Goethe-társaság összejöveteleinek fiatalabb berlini látogatói, akik szoros kapcsolatban voltak velem, kedélyesen „maguk között” akartak lenni, hozzám jöttek az Eunikéék házába. És úgy látszott, hogy ott jól érezték magukat.

Hartleben is szívesen eljött, ha Weimarban volt. Az általa kiadott Goethe breviáriumot néhány nap alatt itt állítottuk össze mi ketten.

Saját írásaim közül a Philosophie der Freiheit és a „Nietzsche, ein Kampfer gegen seine Zeit” is itt született meg.

És úgy gondolom, hogy nem egy weimari barátom is szívesen töltött el nálam, Eunike-éknél néhány órát.

Itt elsősorban dr. August Fresenius-ra gondolok, akihez igazi meleg barátság fűzött. Egy idő óta állandó munkatársa volt az Archívumnak. Előzőleg ő adta ki a „Deutsche Literaturzeitung”-ot. Szerkesztői munkáját általában mindenki mintaszerűnek ismerte el.

Nekem nem tetszett az a filológia, amely akkoriban különösen Scherer követőinek a vezetése alatt kialakult. Fresenius mindig lefegyverzett azzal, ahogy ő filológus volt. Egy pillanatig sem titkolta, hogy filológus és csakis filológus akar lenni. De nála a filológia igazán a szó iránti szeretetet jelentette, amely az egész embert életerőként hatja át; számára a szó a világmindenség törvényszerűségének az emberben való megnyilatkozása volt. Aki a szavak titkait igazán meg akarja ismerni, annak a lét minden titkába be kell hatolnia. Ezért a filológusnak feltétlenül univerzális tudásúnak kell lennie. A helyes filológiai módszer megfelelően alkalmazva, egész egyszerű dolgokból kiindulva is jól meg tudja világítani az élet távol eső és fontos területeit.

Fresenius ezt egy olyan példán mutatta be, amely érdeklődésemet nagyon felkeltette. Sokat beszéltünk erről, mielőtt egy rövid, de tartalmában súlyos közleményben a Goethe évkönyvben publikálta.

Fresenius megállapításáig mindazok, akik Goethe Faustjának magyarázatával foglalkoztak, félreértették Goethenek azt a közlését, amelyet öt nappal a halála előtt Wilhelm von Humboldtnak tett. Ezt mondta: „Több mint hatvan éve, hogy a Faust koncepciója fiatal koromban kezdettől világosan megvolt bennem. A továbbiak viszont kevésbé részletesen voltak meg.” A magyarázók a „kezdettől” szót úgy értelmezték, hogy Goetheben kezdettől megvolt az egész Faust eszméje, vagy terve, amelybe azután a részleteket többé vagy kevésbé beledolgozta. Schröemek is az volt a véleménye.

Gondoljuk csak meg: ha ez így lett volna, akkor a Faustot olyan műnek kellene tartanunk, amelyet főbb vonalaiban Goethe már fiatal korában felvázolt. El kellene fogadnunk, hogy Goethe lelki beállítottsága olyan lett volna, hogy egy általános eszméből kiindulva és azt megtartva, a kivitelezésen hatvan évig dolgozott. Hogy ez nem így van, azt Fresenius megállapítása cáfolhatatlanul bizonyította. Kimutatta ugyanis, hogy Goethe a „kezdettől” szót sohasem használta úgy, ahogy a magyarázók azt neki tulajdonították. Azt mondta például, hogy egy könyvet kezdettől elolvasott, tovább már nem. A kezdettől szót csak térbeli értelemben használta. Ezzel bizonyította, hogy egyik Faust-magyarázónak sem volt igaza és hogy Goethe nem beszélt egy „kezdettől” meglevő tervéről, hanem csak arról, hogy fiatal korában világosak voltak előtte a mű első részei és hogy itt-ott valamit már a további részekből is kidolgozott.

Így a filológiai módszer helyes alkalmazásával fény derült Goethe egész pszichológiájára.

Csak azon csodálkoztam, hogy valami, aminek Goethe szellemének megértése szempontjából olyan messzemenő következménye kellett volna, hogy legyen, tulajdonképpen - miután a Goethe-évkönyvben megjelent és ismertté vált - olyan kevéssé volt hatással azokra, akiket leginkább kellett volna, hogy érdekeljen.

De Fresenius-szal nem csak filológiai dolgokat beszéltünk meg. Mindaz, ami az akkori időket mozgatta, ami bennünket a Weimarban vagy Weimaron kívül zajló eseményekből érdekelt, tárgya volt hosszú beszélgetéseinknek. Mert sokat voltunk együtt. Izgatott vitákat folytattunk, de a végén mindig teljes harmónia volt köztünk. Mert hiszen kölcsönösen meg voltunk győződve arról a komolyságról, amelyen nézeteink alapultak. Annál keserűbb visszaemlékeznem arra, hogy a vele való barátságom is megszakadt, azoknak a félreértéseknek a következtében, amelyek a Nietzsche-archívummal és Nietzsche testvérével való kapcsolatomból adódtak. Barátaink nem tudtak képet alkotni arról, hogy tulajdonképpen mi is történt. És nekem sem volt erről megnyugtató képem, mert tulajdonképpen semmi sem történt. Minden azokon a félreérthető feltevéseken alapult, amelyek a Nietzsche-archívumba befészkelték magukat. Amit erről mondani tudtam, azt elmondtam később a „Magazin für Literatur”-ban megjelent cikkeimben. Mélységesen sajnáltam ezt a félreértést, mert a Freseniushoz fűződő barátság mélyen gyökerezett bennem.

Egy másik baráti kapcsolatom is kialakult és pedig Franz Ferdinand Heitmüllerrel, aki később szintén az Archívum munkatársa lett Wahle, Hellen illetve utánam. Erre a barátságra azóta is sokszor gondolok vissza.

Heitmüller finom, művészi érzékű valaki volt. Tulajdonképpen mindent művészi érzéke alapján ítélt meg. Minden intellektualitás idegen volt számára. Bizonyos művészi elemet hozott az Archívumban uralkodó tónusba. Finom érzéssel megírt novellái akkoriban már megjelentek. Egyáltalán nem volt rossz filológus és amit az Archívumban dolgozott, nem csinálta rosszabbul, mint más. De volt benne valamilyen belső oppozíció az archívumbeli munkával szemben. Főleg azzal a móddal szemben, ahogy ezt a munkát felfogták. Hatására egy ideig mi is úgy láttuk, hogy Weimar régebben mennyire az eleven és előkelő szellemi tevékenység színtere volt; és hogy most mennyire megelégszünk azzal, hogy az egykori nagy műveket szőrszál-hasogatóan „olvasási módszereket adva”, vagy legfeljebb interpretálva vizsgáljuk. Heitmüller az erre vonatkozó mondanivalóját egy névtelenül megjelent novellában írta meg a Fischer- féle „Neue Deutsche Rundschauban”: „Az elsüllyedt Vineta” címmel. Mennyire igyekeztek kitalálni, ki volt az, aki az egykor szellemileg viruló Weimart „elsüllyedt városnak” tette meg.

Heitmüller édesanyjával élt Weimarban, aki rendkívül szeretetreméltó hölgy volt és aki barátságot kötött Frau Eunikével és többször meg is látogatta. Így nagy örömömre Heitmüllerék gyakran megfordultak a házban, ahol laktam.

Meg kell emlékeznem arról a barátomról is, akivel weimari tartózkodásom idején elég korán kerültem kapcsolatba, és akivel intim barátságban voltam mindaddig, amíg Weimarban voltam; de még később is, ha hébe-hóba odalátogattam. Ez Sophef Rolletschek festő volt. Csehországi német volt és a művészeti iskola miatt jött Weimarba. Rolletschek maga volt a szeretetreméltóság, az ember beszélgetés közben szívesen feltárta előtte a szívét. Szentimentális volt, de egyben kissé cinikus is; pesszimista volt, de ugyanakkor hajlamos az életet annyira lebecsülni, hogy még arra se tartsa érdemesnek, hogy a pesszimizmus indítéka legyen. Ha együtt voltunk, sokat beszéltünk az élet igazságtalanságairól; vég nélkül tüzelt az ellen az igazságtalanság ellen, amelyet a világ Schillerrel szemben elkövetett, ellentétben már a sors által is kegyelt Goethével.

Annak ellenére, hogy az ilyen emberekkel való mindennapos érintkezés a gondolatok és érzések kölcsönös kicserélésével szokott járni, ezekben a weimari időkben mégsem beszéltem szellemi világbeli élményeimről azoknak, akikkel egyébként intim kapcsolatban voltam. Azt tartottam, meg kell érteni, hogy a szellemi világba vezető helyes úton előbb a tiszta ideákat kell átélni. Minden vonatkozásban érvényre akartam juttatni azt a szemléletet, hogy az ember nem csak színeket, hangokat, hő-kvalitásokat stb. élhet át tudatosan, hanem ugyanilyen tudatosan átélhet tiszta, minden külső észleléstől független, saját mivoltukban megjelenő eszméket is. És hogy ezekben az eszmékben van a valóságos, az eleven szellemiség. Az ember minden egyéb szellemi átélésének - mondtam akkor - ebből a tudatban lejátszódó eszmei átélésből kell kisarjadnia.

Hogy a szellemi átélést így az eszmék átélésében kerestem ez vezetett ahhoz a félreértéshez, amelyről már beszéltem, hogy t.i. még intim barátaim sem látták az eszmékben az élő valóságot és engem racionalistának, vagy intellektualistának tartottak.

Igen intenzíven akarta akkoriban az eszmevilág élő valóságát megérteni egy fiatalember, Max Christlieb, aki elég gyakran jött Weimarba. Weimari időmnek eléggé az elején történt, hogy ezzel a szellemi megismerést kereső fiatalemberrel többször találkoztam. Akkoriban már elvégezte az evangélikus papi szemináriumot, éppen ledoktorált és készült, hogy valamilyen missziós szolgálatra Japánba menjen, amit azután nemsokára meg is tett.

Ez a fiatalember lelkesedéssel ismerte fel, hogy ha az ember a szellemben él, akkor a tiszta eszmékben él; és hogy mert az eszmevilágban az egész természet meg kell, hogy kapja a maga magyarázatát, ezért minden anyag csak látszat (illúzió) és hogy a szellemiség az eszmék révén jelenik meg a fizikai létben. - Nagy örömömre szolgált, hogy valakiben a szellemiséggel szemben ilyen maradéktalan megértést találok. Ez az ember megértette az eszmevilágban levő szellemiséget. Itt a szellem persze úgy él, hogy az általános eszmei szellemi lét tengeréből az észlelő számára még nem válnak ki érző, teremtő szellemi individualitások. Ezekről a szellemi individualitásokról Max Christliebnek természetesen még nem beszélhettem. Ezzel túl sokat tételeztem volna fel ragyogó idealizmusáról. De a szellemi világról általában beszélhettem vele. Alaposan beleolvasta magát mindabba, amit addig írtam. És a kilencvenes évek elején az volt a benyomásom, hogy Christliebnek megvan az adottsága ahhoz, hogy az eszmeiségben élő szellemiségen keresztül hatoljon be a szellemi világba úgy, ahogy azt akkor a legmegfelelőbbnek tartottam. Hogy aztán később másfelé orientálódott, azzal most nem foglalkozunk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként