"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (22)

XIX.

Hogy milyen egyedül voltam azzal, amit „világnézetként” csöndben magamban hordoztam, miközben gondolataim egyrészt Goethére, másrészt Nietzschére irányultak, azt azon a kapcsolaton is észrevehettem, amely néhány emberhez kötött, akikkel úgy éreztem, baráti kapcsolatban vagyok, de akik szellemi életemet mégis határozottan elutasították. - Az a barátom, akit fiatal éveimben ismertem meg és akinek, miután eszméink ellentétesekké váltak, azt mondtam, hogy ha igaz volna az, amit az életről gondol, inkább lennék egy fadarab, mint ember, továbbra is ragaszkodott hozzám. Bécsből írt meleg hangú levelei mindig újra felidézték bennem azt a várost, amelyet annyira szerettem, főként azok miatt az emberi kapcsolatok miatt, amelyek között ott éltem.

Ha azonban barátom leveleiben szellemi életemről kezdett beszélni, mindjárt szakadék tátongott közöttünk.

Gyakran írta, hogy elidegenedtem attól, ami eredendően emberi és „racionalizálom lelki impulzusaimat”. Úgy látta, hogy érzésvilágom tiszta gondolati életté lesz; és ezt valamilyen belőlem áradó hidegségnek érezte. Bármit hoztam is fel ez ellen, nem vette tudomásul. Sőt észrevettem, hogy időnként el is hidegült, mert nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy el kell távolodnom minden emberitől, mert lelki életemmel egészen a gondolati régióban vagyok.

Nem akarta megérteni, hogy én a gondolataimmal nem a hideg ész világában élek, sőt éppen egész emberi valómmal bele kell mennem ebbe a gondolati életbe, hogy ott ragadjam meg a szellemi valóságot.

Nem látta, hogy a tisztán emberi megmarad akkor is, ha a szellem világába emelkedik; nem látta, hogy az ember tudhat élni a gondolati szférában; azt hitte, hogy ott az ember csak gondolkodni tud és az absztrakció hideg világában el kell, hogy vesszen.

És így tett meg „racionalistának”. Ezt éreztem szellemi utammal kapcsolatban a legnagyobb félreértésnek. Alapvetően ellenemre volt minden olyan gondolkodás, amely a valóságtól elvitt és absztrakcióba torkollott. Lelki beállítottságom szerint a gondolatot az érzékelhető világból éppen csak odáig akartam kivinni, ahol már az absztrakttá válás veszélye fenyegeti; ebben- a pillanatban - mondtam magamnak - a szellemet kell megragadnia. Barátom csak azt látta, hogyan megyek ki a gondolattal a fizikaiság világából; de azt már nem, hogyan megyek be ugyanakkor a szellemiségbe. És így, amikor a szellem realitásáról beszéltem, számára ez üres valami volt; szavaimat csak absztrakt gondolatok építményének látta.

Nagyon szenvedtem attól, hogy amikor tulajdonképpen a számomra legfontosabb dologról beszéltem, a „semmiről” beszéltem neki. - És így voltam még sok emberrel.

Amit így az életben tapasztaltam, azt kellett tapasztalnom a természet megismerésére vonatkozó felfogásommal kapcsolatban is. A természeti kutatás helyes módszerének csak azt tudtam elfogadni, hogy a gondolatokat az érzékelhető jelenségek kölcsönös viszonyainak áttekintésére használjuk; de nem fogadtam el, hogy az ember gondolataival a fizikai észlelhetőség határán túlra vonatkozó hipotéziseket állítson fel, amelyek a fizikai világon túli valóságra utalnak, de valójában csak absztrakt gondolati szövedékek. Én abban a pillanatban, amikor a gondolat megtette a magáét - vagyis megállapította azt, amit az érzékelhető jelenségek helyesen észlelve önmagukról mondanak - nem hipotéziseket akartam felállítani, hanem átmenni a szellemiség szemlélésére és tapasztalására, amely lényszerűen magában a fizikai világban és nem a fizikai világ mögött él.

Amit akkor a 90-es évek közepén mint saját nézetemet intenzíven éltem át, azt egy 1900-ban írt tanulmányban, amely a „Magazin für Literatur” 10. számában jelent meg, a következőképpen foglaltam össze: „Megismerési tevékenységünk tudományos elemzése ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy a természetre vonatkozóan feltett kérdéseink annak a sajátos viszonynak a következményei, amelyben a világgal állunk. Mint individualitások korlátozottak vagyunk és ezért a világot csak részeiben tudjuk észlelni. Minden rész önmagában szemlélve rejtély, vagy azt is lehetne mondani, hogy kérdés megismerésünk számára. De minél több részletet ismerünk meg, annál világosabbá válik előttünk a világ. Egyik észlelet magyarázza a másikat. Olyan kérdés nem létezik, amelyet a világ tesz fel nekünk és amelyet a világ által adott eszközökkel nem lehetne megválaszolni. Ezért a monizmus számára principiálisan nem is léteznek megismerési határok. Lehet, hogy bizonyos időben ezt, vagy azt nem ismerjük, mert időben, vagy térben még nem találtuk meg az okát a tényezőket, amelyek ehhez szükségesek. Amit azonban ma még nem találtunk meg, azt holnap megtalálhatjuk. Az így jelentkező megismerési határok azonban csak esetlegesek és a tapasztalat és gondolkodás előrehaladásával eltűnnek. Ilyen esetekben aztán hipotézisek felállítása jogosult lesz. Hipotéziseket azonban nem szabad olyasvalamivel kapcsolatban felállítani, ami megismerésünk számára principiálisan hozzáférhetetlen. Az atomhipotézis teljesen megalapozatlan, ha nem pusztán segédeszköznek tekintjük az absztraháló értelem vonatkozásában, hanem azt hisszük, hogy megállapításokat ad az érzetkvalitásokon kívüli valóságos állapotokról. Hipotézis csak olyan tényállás feltételezése lehet, amelyet esetleges okok miatt nem tudunk megközelíteni, amely azonban mivoltánál fogva a számunkra adott világhoz tartozik.”

Ezt a hipotézisek felállítására vonatkozó nézetemet akkor azért mondtam ki, mert a „megismerési határokat” jogosulatlanoknak, a természettudomány határait pedig szükségszerűeknek akartam feltüntetni. Ezt akkor csakis a természeti megismerésre vonatkoztattam. Az eszmék ilyen kialakításával építettem az utat ahhoz, hogy ahol az ember a természeti megismeréssel szükségszerűen „határhoz” ér, ott a szellemi megismerés eszközeivel menjen tovább.

Jó alaphangulatot és valamilyen mély belső megelégedettséget jelentett Weimarban az a művészeti atmoszféra, amelyet a képzőművészeti iskola, a színház és a hozzájuk tartozó zenei élet képviselt.

A képzőművészeti iskola festő-tanáraiban és tanítványaiban olyan irányzat uralkodott, amely a régebbi tradíciók felszámolására, a természet és az élet új, közvetlen szemlélésére és ábrázolására törekedett. Elég sokan voltak a festők között, akik „kereső embereknek” látszottak. Hogy a festőnek a palettán, vagy a festékes tálban levő szint hogyan kell a felületre vinnie ahhoz, hogy amit alkot, az helyes kapcsolatban legyen a teremtő és az emberi szem előtt megjelenő természettel, ez volt az a kérdés, amelyet érdekfeszítően, gyakran nagy fantáziával, sokszor doktriner módon is a legkülönbözőbb formában vitattak meg. Ennek a művészi átéléséről tanúskodott az a sok kép, amelyet a weimari festők az ottani kiállításokon bemutattak.

Művészi érzékemmel még nem tartottam ott, ahol megismerési élményeimmel. De a weimari művészekkel való élénk érintkezésem során igyekeztem a művészetet szellemi módon megközelíteni.

Visszaemlékezve elég kaotikusan áll előttem, hogy mit éreztem, amikor láttam, hogy a modern festők a fény és levegő hangulatát milyen közvetlenül akarják megragadni és ábrázolni; ezek harcot hirdettek az „öregek” ellen, akik tradícióból „tudták”, hogyan kell ezt vagy azt csinálni. Sokukban élt az a lelkes, mélyen ülő lelki erőkből származó törekvés, hogy „igazak” legyenek, amikor meglesik a természetet.

Nem ilyen kaotikusan, sőt nagyon is világosan áll előttem az a fiatal festő, akinek a művészi megnyilatkozási módja egészen közel állt a művészi fantázia tekintetében saját felfogásomhoz. Az akkor ifjúsága teljében levő művész egy időre szorosan kapcsolódott hozzám. Az élet azután őt is elszakította tőlem, de gyakran éltem át a közösen eltöltött órákat emlékezetemben.

Ennek a fiatalembernek a lelki élete csupa fény és szín volt. Amit mások gondolatokkal fejeztek ki, azt ő fénnyel és színekkel. Még az értelme is úgy működött, hogy az élet dolgait is úgy kapcsolta össze, ahogy a színek kapcsolódnak egymáshoz és nem úgy, ahogy az átlagembernek a világról alkotott gondolatai.

Ez a fiatal művész egyszer jelen volt egy esküvőn, amelyre én is hivatalos voltam. Elhangzottak a szokásos ünnepi beszédek. A pap beszédében a menyasszony és vőlegény nevének a jelentőségéről szólt. Nekem azért kellett beszélnem, mert gyakori látogatója voltam a menyasszonyi háznak. Ennek úgy tettem eleget, hogy azokról a kedves élményekről beszéltem, amelyekben a ház vendégeinek része volt. Csak azért beszéltem, mert elvárták tőlem. Amolyan „szokásos” esküvői felköszöntőt vártak tőlem. Így aztán „szereplésemben” kevés örömük volt; - Utánam a fiatal festő emelkedett szólásra, aki mér régóta szintén a ház barátja volt. Tőle tulajdonképpen semmit sem vártak, mert tudták, hogy nincsenek a felköszöntő beszédekhez megfelelő fogalmai. Körülbelül így kezdte: „A domb vörösen izzó tetejére szeretettel árad a nap fénye. A domb fölött a felhők a napfényben lélegzenek. A nap felé forduló izzón vörös arcok szellemi szín-diadalívvé forrva adják a kíséretet a föld felé áradó fénynek. A messzire elnyúló virágos mezők fölött sárgán izzó hangulat úszik és ez beleárad a virágokba életet keltve bennük...” Még sokáig beszélt így. - Hirtelen elfelejtette a körülötte levő esküvői sokaságot és „szellemi” festésbe kezdett. Nem is tudom már hogyan hagyta végül abba ezt a „festve-beszélést”. Azt hiszem valaki, aki igen szerette őt, de nem kevésbé szerette volna az esküvői sültet végre élvezni, megráncigálta a kabátját.

Ez a fiatal festő Otto Fröhlich volt. Sokszor jött el hozzám; sétáltunk és kirándultunk is együtt. Ilyenkor mindig hasonlóan „szellemileg” festett. Az ember egészen elfelejtette mellette, hogy a világnak más tartalma is van, nem csak fény és szín.

Ilyen volt ez a fiatal barátom. Emlékszem, hogy mondanivalómat én is mindig színekbe öltöztettem, hogy érthetővé tegyem magamat a számára.

Ez a fiatal festő aztán eljutott odáig, hogy az ecsetet úgy kezelje, a színeket úgy rakja fel, hogy képei visszfényei legyenek gazdag szín-fantáziájának. Ha egy fatörzset festett, a vásznon nem a vonal uralkodott, hanem amit a fény és szín árul el magából, amikor a fatörzs alkalmat ad arra, hogy megnyilatkozzanak.

Én a magam módján kerestem a színek világának szellemi tartalmát. Ebben láttam a szín mivoltának a titkát. Fröhlich mintegy ösztönösen, belsőleg átélve hordozta magában azt, amit én kerestem, hogy t.i. az emberi lélek hogyan ragadja meg a színek világát.

Nagy örömet szerzett, hogy saját keresésem eredményeként tudtam valamilyen impulzust adni fiatal barátomnak. Ilyen volt az, hogy magam erősen átéltem a színeknek azt a világát, amelyet Nietzsche „a legcsúnyább emberről” szóló Zarathusztra-fejezetben ad. Ez a költve megfestett „halál völgye” sok mindent mondott nekem a színek életének titkairól.

Azt a tanácsot adtam Fröhlichnek, hogy festve költse meg azt a képet, amelyet Nietzsche Zarathusztráról és a legcsúnyább emberről költve festett meg. Megfogadta tanácsomat és tulajdonképpen csodálatos valami jött létre. A Zarathusztra-figurában a színek ragyogtak, sokat mondóan koncentrálódtak. De maga a figura nem sikerült, mert Fröhlichben nem élt még a szín, amely Zarathusztrához kellett volna. De annál elevenebben hullámzottak a csillogó színek a „zöld kígyóban” illetve körülötte. A képnek ebben a részében benne élt az egész Fröhlich. És milyen lett a „legcsúnyább ember”? Itt a vonalra lett volna szükség, a festői jellemzésre. Fröhlich itt csütörtököt mondott. Még nem tudta, hogy éppen a színben él az a titok, hogy magából a színből, a szín sajátos kezelésével kell kihozni a szellemiséget és a formában megjeleníteni. És így a „legcsúnyább ember” annak a modellnek a képe lett, akit a weimari festők „Fullsacknak” hívtak. Nem tudom, hogy ez volt-e valóban a polgári neve annak a modellnek, akit a festők mindig felhasználtak, amikor valami jellegzetesen csúnyát” akartak ábrázolni. De azt tudom, hogy Fullsack csúnyasága már nem volt polgári-filiszter csúnyaság, hanem volt benne szinte valami „zseniális”. De őt minden további nélkül, mint a „csúf Fullsackot” a képbe állítani oda, ahol Zarathusztra lelke fénylőn árad arcából és ruházatából, ahol a fény a zöld kígyókkal való találkozásban a színek igazi mivoltát varázsolja elő, ez úgy ahogyan Fröhlich megfestette, lehetetlen valami volt. És így a kép mégsem lett az, amit reméltem és amiről azt hittem, hogy Fröhlich meg tudja alkotni.

Annak ellenére, hogy alaptermészetem szerint társas lény voltam, Weimarban mégsem éreztem szükségét, hogy eljárjak oda, ahol a művészek és mindazok, akik társadalmilag velük kapcsolatban voltak, estéiket töltötték.

A Művész-egyesület a színházzal szemben levő régi kovácsműhelyből átalakított romantikus házban volt. Itt ültek együtt a színes lámpákkal megvilágított homályos helyiségben a festőakadémia tanárai és tanítványaik, ezenkívül színészek és muzsikusok. Aki „kereste” a társaságot, az esténként idejárt. Én azért nem jártam, mert nem kerestem, csak éppen szívesen vettem, ha a körülmények úgy hozták. Így más baráti kapcsolataim révén ismertem meg egyes művészeket; magát a művészkört azonban nem.

Egyes művészeket megismerni abban az időben Weimarban, már maga nyereséget jelentett. Mert az udvar tradíciói és Kari Alexander nagyherceg rendkívül rokonszenves alakja olyan művészi jelleget adott a városnak, amely majdnem mindent, ami abban az időben a művészet területén lejátszódott, valamilyen módon kapcsolatba hozott Weimarral.

Itt volt mindenekelőtt a színház a maga jó értelemben vett tradícióival. Vezető színészei idegenkedtek attól, hogy teret engedjenek a naturalista Ízlésnek. És ahol a modernség mégis utat akart törni és néhány maradiságot, amely azért mindig tapad a tradíciókhoz, ki akart irtani, ott is a modernség messze volt attól, amit Brahm a színpadon, Paul Schlenter az újságírásban mint „modern felfogást” hirdetett. Itt volt a „weimari modernek” között elsősorban az ízig-vérig művész Paul Wiecke, ez a nemes, lobogó szellem. Lenyűgöző volt látni Weimarban, ahogy az ilyen emberek első lépéseiket tették, mint művészek. Paul Wieckének szüksége volt, mint alapra egy olyan színházra, amely a maga tradícióival ingerli az elementáris erejű művészt. Érdekes órák voltak, amelyeket Wiecke-éknél tölthettem. Közeli barátság fűzte barátomhoz Julius Wahle-hez; és így kerültem közelebbi kapcsolatba vele is. Mulatságos volt hallgatni, ahogy Wiecke majdnem mindig háborgott azon, amit végig kellett csinálnia egy újonnan előadandó darab próbáin. És azután látni őt abban a szerepben, amelyet így kiverekedett magának; és amely a stílusra való nemes törekvése és lelkesedésének tüze révén mindig ritka élvezetet nyújtott.

Weimarban tette első lépéseit akkoriban Richard Strauss. Második karmesterként működött Lassen mellett. Első szerzeményeit is Weimarban adták elő. Zenei keresése a weimari szellemi élet része volt. Csak az akkori Weimarban volt lehetséges, hogy olyan örömteli módon fogadják azt, ami éppen ezzel az elfogadással vált izgalmas művészi problémává. Mindenütt a tradíció világa, a méltóságos múltbeli hangulat nyugalma és ebbe robbant bele Richard Strauss Zarathusztra szimfóniája, vagy az Eulenspiegel zenéje. Mindenki felébredt a tradícióból, a múltból, a méltóságból; de úgy ébredt fel, hogy barátian elfogadják, és az elutasításuk is jóindulatú - és így a művész a legszebb módon találja meg a kapcsolatot saját művéhez.

Hosszú órákon át ültünk Richard Strauss „Guntram” c. zenedrámájának bemutatóján, amelyben a szeretetreméltó és mint ember is nagyszerű Heinrich Zeller játszotta a főszerepet és szinte elénekelte a hangját.

Ennek a rendkívül rokonszenves embernek is szüksége volt Weimar levegőjére, hogy azzá legyen, amivé lett. Elemi erejű művészi adottsága volt. Hogy ki tudjon bontakozni, olyan környezetre volt szüksége, amely nagy türelemmel áll a tehetség mellett, aki igyekszik kifejleszteni képességét. Így Zeller kibontakozása az emberileg legszebbek közé volt sorolható. E mellett olyan szeretetreméltó volt, hogy a vele átélt órák legkellemesebb emlékeim közé tartoznak.

És így történt, hogy bár ritkán gondoltam arra, hogy este a művész-egyesületbe menjek, ha Zellerrel találkoztam és ő hívott, ennek mindig szívesen tettem eleget.

Weimarnak azonban megvoltak a maga árnyoldalai is. A tradicionális, a nyugalmat szerető légkör a művészt gyakran valamilyen kényelmességben tartja fogva. Zeller Weimaron kívül csak kevéssé lett ismert. Ami kezdetben alkalmat adott neki arra, hogy szárnyait kibontsa, az végül meg is bénította. És ez történt kedves barátommal, Fröhlichhel is. Neki is, mint Zellernek szüksége volt Weimar művészi talajára; de őt is túl erősen húzta magához a letompított szellemi atmoszféra a maga művészi elkényelmesedésében.

Ezt a „művészi elkényelmesedést” lehetett érezni, amikor Ibsen és a többi modernek szellemiségét akarták megközelíteni. Itt mindent végigcsinált az ember. Azt a harcot, amelyet a színészek vívtak, hogy megfelelő stílust találjanak pl. a Nórához. Azt a keresést, amelyet itt észlelni lehetett, csak olyan helyen látni, ahol a régi színpadi tradíciók továbbvivésével nehézségek adódnak annak az ábrázolásában, ami olyan költőktől származik, akik nem mint Schiller a színpadból, hanem mint Ibsen, az életből indultak ki. - Ezt a modernséghez való hozzáállást a színházi publikum „művészi kényelmességének” a tükröződésében is átélte az ember. Mégis meg kellett találni valahogy a középutat, egyrészt a „klasszikus Weimar”, másrészt az újat mindig befogadó Weimar között.

Örömmel gondolok vissza Wagner zenedrámáinak weimari előadásaira. Az intendáns Bronsart különösen ezekkel az előadásokkal foglalkozott nagy odaadással. Zeller hangja itt érvényesült a legjobban. Jelentős erőt képviselt még Agnes Stavenhagen, Bernhard Stavenhagen zongoraművész felesége. A férfi egy ideig a színház karmestere is volt. A gyakori zenei ünnepek a kor reprezentáns művészeit és műveiket Weimarba vonzották. Itt lehetett látni pl. Mahlert pályája kezdetén, mint karmestert egy zenei ünnepen. Felejthetetlen benyomást keltett ahogy dirigált, ahogy a muzsikát nem a formák áradásából, hanem a formák közeit hangsúlyozva az érzékfeletti rejtett világ átéléséből hozta ki.

Ami a weimari eseményekből, látszólag teljesen eltávolodva tőlem, most előttem áll, mégis szorosan összekapcsolódott életemmel. Mert ezeket az eseményeket és körülményeket úgy éltem át, hogy a legintenzívebb közöm volt hozzájuk. Később sokszor, ha olyan valakivel találkoztam, vagy a művével, akit pályája kezdetén Weimarban éltem meg, hálásan gondoltam vissza ezekre a weimari időkre, amelyek olyan sok mindent tettek érthetővé; mert olyan sok minden került oda, hogy onnan induljon útjára. Akkor Weimarban a művészeti törekvéseket úgy éltem át, hogy a legtöbbre vonatkozó ítéletemet magamban hordtam. Mert ez többnyire a legkevésbé sem egyezett a másokéval. E mellett a mások véleménye ugyanúgy érdekelt, mint a sajátom, így tehát ebben a vonatkozásban is kettős belső életet éltem.

Ez igazi iskolázás volt, amelyet maga az élet hozott sorsszerűen elém, hogy az absztrakt értelmi ítélet „vagy-vagy” princípiumán túljussak. Az értelmi ítélet elzárja az utat az érzékfeletti világ felé. Az érzékfeletti világban nincsenek olyan lények és történések, amelyek ilyen „vagy-vagy”-ra indítékot adnának. Az érzékfelettiséggel szemben sokoldalúnak kell lenni. Nem csak az elméleti tanulás a fontos, hanem mintegy szokásként kell felvenni mindent a lelki élet legbensőbb rezdüléseibe és mindent a legkülönbözőbb szempontok szerint megnézni. Az olyan meghatározások, mint materializmus, realizmus, idealizmus, spiritualizmus, ahogy ezeket az absztrakt orientáltságúak a fizikai világban átfogó elméletekké alakították ki, hogy ezekkel megmagyarázzák a dolgokat, az érzékfeletti világ ismerője számára nem jelentenek semmit. Tudja, hogy pl. a materializmus nem lehet más, mint a világ materiális jelenségek szerinti szemlélete.

Ilyen értelemben nagyon jó iskolázásra alkalmas, ha az életben olyan helyzetbe kerülünk, amely a külső világban zajló életet olyan közel hozza hozzánk, mint saját ítéletünket és érzésünket. Ezt sok mindennel kapcsolatban éltem így át Weimarban. Úgy látom, hogy az ilyen élet a század végén ott megszűnt. Azelőtt Goethe és Schiller szelleme uralkodott mindenen. És a kedves, öreg nagyherceg, aki olyan előkelőén lépkedett Weimar sétányain, gyermekkorában még megélte Goethét. „Nemesi rangját” erősen átérezte; de emellett mindig hangsúlyozta, hogy amit Goethe Weimarért tett, az őt (a nagyherceget) külön is nemesi rangra emelte.

Goethe szelleme Weimarban mindenütt olyan erősen hatott, hogy amit ott átéltem igazi iskolázás volt az érzékfeletti világ helyes ábrázolásához.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként