Ebben az időben kerültem kapcsolatba a szellemi életnek azzal a területével, amelyben Nietzsche élt.

Nietzsche írásait először csak 1889-ben olvastam. Ezt megelőzően egy sort sem olvastam tőle. A Philosophie der Freiheitben tárgyalt eszméimre az ő eszméi semmilyen hatással sem voltak. Azért olvastam, mert vonzott a stílusa, amely az élethez való viszonyából következett. Nietzschét olyan valakinek láttam, akinek az öröklött és belénevelt megfigyelőképességénél fogva mindarra figyelnie kellett, amit korának szellemi élete produkált, de aki állandóan érezte, hogy végül is semmi köze sincs ehhez a szellemi élethez; kell lennie egy másik világnak, amelyben élni tud; mert ebben a világban nagyon sok dolog zavarja az életét. Ez az érzés tette őt korának kérlelhetetlen kritikusává; de olyan kritikussá, akit saját kritikája beteggé tett; akinek a betegséget át kellett élnie és aki az egészségről, a saját egészségéről csak álmodhatott. Először annak a lehetőségét kereste, hogy az egészségről való álmát élete tartalmává tegye; ezért igyekezett Richard Wagnerrel, Schopenhauerrel, a modern „pozitivizmussal” úgy álmodni, mintha az álmot lelkében valósággá akarná alakítani. Egy szép napon azonban rájött, hogy csak álmodott. Ekkor minden erejével valóságokat kezdett keresni. Valóságokat, amelyeknek „valahol” lenniük kell; de nem talált „utat” ezekhez a valóságokhoz, csak vágyódott utánuk. És most vágyai valóságokká váltak benne. Tovább álmodott; de a lelkében élő hatalmas erő az álmokból belső valóságokat teremtett és ezek anélkül a súly nélkül, amely az emberi eszméknek már régóta a sajátja volt, szabadon lebegtek egy vidám jellegű szellemiségben, amelyet azonban a „korszellem” ellenszenvvel fogadott.

Ilyennek éreztem Nietzschét. Eszméinek szabad lebegése és minden súlyosságtól mentes volta magával ragadott. Úgy láttam, hogy ez a szabad lebegés olyan gondolatokat hívott életre benne, amelyek hasonlítottak az ő útjaitól teljesen elütő úton bennem kialakult gondolatokhoz.

Ezért 1895-ben a „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. könyvem előszavában azt írtam: „Már 1886-ban megjelent Erkenntnistheorie der Goethe’schen Weltanschauung c. kis könyvemben ugyanez a szemlélet jut kifejezésre, mint Nietzsche némely művében”. Ami különösen vonzott az volt, hogy Nietzsche olvasása közben sohasem ütközött az ember olyasmibe, ami az olvasót meg akarta volna nyerni magának. Az ember nagy örömmel érezte szellemének fényét; és ebben egész szabadnak érezhette magát; mert érezte, hogy Nietzsche szavai mintegy kinevetnék az embert, ha feltételezné róluk, hogy helyeslést várnak, mint ahogy azt Haeckel vagy Spencer teszi.

A Nietzschéhez való viszonyomat fenti könyvemben azokkal a szavakkal fejeztem ki, amelyeket ő használt a Schopenhauerhez való viszonyával kapcsolatban: „Nietzschének azokhoz az olvasóihoz tartozom, akik miután az első oldalt elolvasták, biztosak abban, hogy az egész könyvet el fogják olvasni és minden szavát, amelyet valaha írt vagy mondott, meg fogják hallgatni. Az iránta való bizalmam rögtön felébredt... Megértettem őt, mintha az én nevemben írt volna, hogy engem érthetően, de szerénytelenül és ügyetlenül fejezzen ki.”

Röviddel azelőtt, hogy ennek a könyvnek az írásába kezdtem, megjelent a Goethe- és Schiller-archívumban Nietzsche nővére, Elisabeth Förster-Nietzsche. Akkor tette meg az első lépéseket egy Nietzsche archívum alapítása ügyében és meg akarta nézni, hogyan volt berendezve a Goethe- és Schiller-archívum. Nem sokkal ezután megjelent Weimarban Fritz Koegel is, Nietzsche műveinek kiadója és így őt is megismertem.

Később Elisabeth Förster-Nietzschevel súlyos konfliktusaim támadtak. Akkoriban mozgékony, szeretetreméltó lénye nagyon vonzó volt. A konfliktusok miatt sokat szenvedtem; valamilyen bonyolult szituáció következményei voltak és én arra kényszerültem, hogy bizonyos vádak ellen védekezzem. Tudom, hogy mindez szükséges volt, tudom, hogy így azokat a szép órákat, amelyeket Naumburgban és Weimarban a Nietzsche-archívumban töltöttem, emlékezetemben a keserűség fátyola vonja be. De mégis hálás vagyok Frau Förster- Nietzschenek, hogy a nála tett sok látogatásom közül mindjárt az elsőnél bevitt Nietzsche szobájába, aki ott feküdt elborult elmével egy nyugágyon. Csodálatosan szép homloka volt, művész és ugyanakkor gondolkodó homlok. Látogatásom a kora délutáni órákra esett. Szeme még kialudt tekintetével is lélekkel áthatottnak látszott. De környezetének a képe már nem jutott el a lelkéig. Ott álltunk anélkül, hogy Nietzsche valamit is tudott volna rólunk. Az ember a szellemmel áthatott arcról szinte azt hihette, hogy olyan lélek kifejeződése, amely egész délelőtt gondolatokkal foglalkozott és most egy ideig pihenni akar. Megrázó élmény volt. Az ember azt hihette, hogy meg tudja érteni a géniuszt, akinek a tekintete rá irányul anélkül, hogy tudomást venne róla. Ennek a sokáig néző tekintetnek a passzivitása kioltotta az ember saját tekintetében az aktivitást, mert a szemet működtette anélkül, hogy valami is szembe jött volna vele. - Így volt előttem Nietzsche: lelke mintegy ott lebegett a feje fölött felszabadultan a szellemiségben; szabadon átadva magát azoknak a szellemi világoknak, amelyekre elborulása előtt vágyódott, de amelyeket nem talált meg; még hozzábilincselve testéhez, amely csak addig tudott ezekről a világokról, amíg csak vágyódott utánuk. Nietzsche lelke még itt volt; de már csak kívülről tudta tartani a testét. Amíg lelke a testében volt, teste ellenállt annak, hogy lelke teljes fényében kibontakozzék.

Azelőtt azt a Nietzschét olvastam, aki írt, most azt a Nietzschét láttam, aki távoli szellemi területekről olyan eszméket hordoz magában, amelyek még szépségükben csillognak annak ellenére, hogy útközben elvesztették fényük erejét. Olyan lélek volt, aki előző földi életeiből bőségben hozott magával valamilyen aranyló fényt, de ebben az életében nem tudta azt felragyogtatni. Megcsodáltam Nietzsche írásait; most csodálatom mögött egy fényt sugárzó képet láttam.

Gondolataim csak dadogást fejeztek ki arról, amit láttam; ez a dadogás a „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. könyvem tartalma. Bár a könyv csak dadogás volt, de mögötte ott állt mint valóság Nietzsche képe, aki azt inspirálta.

Nietzsche nővére azután felkért Nietzsche könyvtárának a rendezésére. Így több hetet töltöttem a Nietzsche- archívumban, Naumburgban. Közben Fritz Koegellel is nagyon összebarátkoztam. Szép feladat volt ez, amelynek során kezembe kerültek azok a könyvek, amelyeket Nietzsche olvasott. Szelleme mintegy újjáéledt ezekben a könyvekben. Volt ott egy széljegyzetekkel ellátott könyv Emersontól, amelyen látszott, hogy nagyon intenzíven foglalkozott vele. Guyau írásai ugyanilyen széljegyzetekkel voltak ellátva. Voltak ott könyvek ugyancsak a kezétől származó, szenvedélyesen kritizáló megjegyzésekkel. Azután sok széljegyzet, amelyekben mind ott voltak Nietzsche eszméinek csírái.

Utolsó alkotó periódusának egyik döntő eszméjét láttam felcsillanni, amikor Eugen Dühring filozófiai főművének széljegyzeteit olvastam. Dühring itt azt a gondolatot veti fel, hogy a világmindenséget az őselemek egy adott pillanatban végbemenő kombinációjaként lehet elképzelni. Ha ez így van, akkor a világtörténés a legkülönbözőbb ilyen kombinációk sorozata. Ha azután ezek kimerülnek, akkor a legelsőnek kell visszatérnie és az egész folyamatnak meg kell ismétlődnie. Ha valóban így volna, akkor ennek már számtalanszor végbe kellett volna mennie és a jövőben is számtalanszor végbe kellene még mennie. Így az ember azt gondolhatja, hogy a világmindenségben örökké ugyanazok az állapotok ismétlődnek. Dühring ezt a gondolatot mint lehetetlent elutasítja. - Nietzsche olvassa ezt és a gondolat megragadja; azután tovább dolgozik a lelke mélyén és formát ölt benne, mint az „azonos visszatérése”, amely az „Übermensch” eszméjével együtt utolsó alkotó periódusán uralkodik.

Mélyen meghatottak, sőt meg is rendítettek Nietzsche olvasmányai, amikor így tanulmányoztam őket. Mert láttam, milyen ellentét volt Nietzsche és kortársai szellemisége között. Dühring a túlzó pozitivista mindent elutasít, ami nem a józan, matematikailag eljáró sematizmusból adódik; „az azonos örök visszatérésének” gondolatát képtelennek találja és csak azért konstruálja meg, hogy kimutassa lehetetlen voltát. Nietzsche ugyanakkor ezt a gondolatot mint a maga világrejtéllyel kapcsolatos problémájának a megoldását a saját lelke mélyeiből jövő intuícióként veszi fel.

Így Nietzsche teljes ellentétben volt sok mindennel, ami korának érzés- és gondolkodásbeli tartalmaként áramlott feléje. Nagyon szenvedett ezektől a hatásoktól és a szenvedés, a mérhetetlen lelki fájdalmak közepette alakította ki saját lelki tartalmát. Ez volt alkotó tevékenységének tragikuma.

Ez a csúcspontot akkor érte el, amikor utolsó művéhez, a „Wille zur Macht” illetve „Unwertung aller Werte” c. műhöz jegyezte le gondolatait. Nietzschének adottsága volt ahhoz, hogy amit gondolt és érzett, azt tisztán szellemileg hozza fel lelke mélyéről. Alapelve az volt, hogy a világképet a lélek által átélt szellemi történés alapján teremtse meg. De természettudományos korának pozitivista világképe kényszerítőén állt ott, ebben pedig csak a tisztán anyagi, szellem-nélküli világ számított. Ami ebben a világképben szellemi volt, az régi gondolkodásmódok maradványa és ezek már nem feleltek meg Nietzschének. Határtalan igazságérzete mindezt ki akarta irtani. Így jutott el oda, hogy a pozitivizmust egész szélsőséges módon gondolja el. A materiális világ mögött levő szellemi világ hazugság lett a számára. Csak a saját lelkéből kiindulva tudott alkotni. Úgy alkotni, ahogyan az igazi alkotó tevékenység alkot, amely csak azzal kap értelmet, hogy a szellemi világ tartalmát eszmékben állítja maga elé. Ezt a tartalmat viszont elutasította. A természettudományos világtartalom olyan erősen ragadta meg a lelkét, hogy ezt a világtartalmat szellemi úton akarta megteremteni. A „Zarathusztrában” lírai, dionysosi szárnyalással lendül a magasba. Csodálatosan működik itt a szellemiség, de a szellemiség materiális világtartalomról álmodik. A szellem azonban kibontakozása közben szertefoszlik, mert nem találja meg önmagát, mert csak a matéria megálmodott visszfényét tudja átélni és ez csak látszat-létet jelent.

Abban az időben Weimarban sokat foglalkoztam Nietzsche szellemi jellegével. Szellemileg éltem át Nietzsche szellemiségét. Szellemileg éltem át küszködését, tragikumát. Ezeknek vajmi kevés köze volt Nietzsche pozitivista gondolati élményeihez!

Voltak, akik „nietzscheistának” tartottak, mert maradéktalanul tudtam csodálni nála azt is, ami saját szellemi irányommal ellentétes volt. Lenyűgözött, ahogy a szellem Nietzscheben megnyilatkozott; úgy láttam, hogy éppen ezen keresztül állok közel hozzá, mert ő gondolatai vonatkozásában senkihez sem állt közel; csak azonos szellemi útjaik révén került közel emberekhez és korokhoz.

Egy ideig sokat jöttem össze Nietzsche műveinek kiadójával, Fritz Koegellel. Sok mindent beszéltünk meg a kiadással kapcsolatban. Hivatalosan nem volt állásom sem a Nietzsche-archívumban, sem a Nietzsche-kiadónál. Amikor nővére egy ilyen állást akart nekem felajánlani, éppen ez vezetett Koegellel olyan konfliktushoz, amely lehetetlenné tett számomra minden további kapcsolatot a Nietzsche-archívummal. A Nietzsche-archívummal való kapcsolatom weimari életemben sok ösztönzést adó epizód volt. Amikor aztán a kapcsolat megszakadt, ez elég fájdalmas volt.

A Nietzschével való intenzív foglalkozásomnak az volt a pozitívuma, hogy megismertem benne valakit, akinek az volt a sorsa, hogy a 19. század második felének természettudományos korszakát tragikusan élje meg és ebbe belerokkanjon. Kereső valaki volt ebben a korban, de nem tudott benne találni semmit. Engem a vele kapcsolatos élményeim csak megerősítettek abban a nézetemben, hogy a természettudományos eredmények területén való minden keresésnek a lényegét nem magukban ezekben az eredményekben, hanem ezeken keresztül a szellemben kell megtalálni.

Így éppen Nietzsche munkássága révén került a természettudomány problémája megújult formában elém. Goethere és Nietzschere irányult a tekintetem. Goethe határozott valóságérzéke a természet lényei és folyamatai felé fordult. A természetnél akart maradni. A növényi, állati és emberi formákra vonatkozólag a tiszta szemlélethez tartotta magát. De mialatt ebben mozgott, mindenütt a szellembe ütközött. Az anyagban ható szellemmel találta szemben magát. Az önmagában élő és ható szellem szemléléséig nem akart eljutni. Egy a „szellemnek megfelelő” természeti megismerést alakított ki. A tisztán szellemi megismerés előtt megtorpant, hogy a valóságot ne veszítse el.

Nietzsche a mitológiai formában megnyilatkozó szellemi szemléletből indul ki. Apollót és Dionysost szellemi lényekként élte át. Az emberi szellemtörténet menetét Apollo és Dionysos együttműködésének, vagy akár kettőjük harcának is látta. De a szellemi alakoknak csak a mitológiai elképzeléséig jutott. Nem jutott el a valóságos szellemi lények látásához. A szellem mítoszától aztán a természet felé fordult. Nietzschénél Apollo a természettudomány szerinti anyagiságot jeleníti meg; Dionüszosz pedig úgy hat, mint a természeti erők. Ezzel azonban elveszett Apollo szépsége; Dionüszosz világot átható érzelmi jellegét pedig megbénította a természeti törvényszerűség.

Goethe megtalálta a szellemet a természet világában; Nietzsche elvesztette a szellem mítoszát a természetről való álmodásban, amelyben élt.

E két ellentét között álltam. Azoknak a lelki élményeimnek, amelyekről „Nietzsche als Kampfer gegen seine Zeit” c. Írásomban szóltam, egyelőre nem volt folytatásuk; ezzel szemben weimari időm végén ismét Goethe foglalta el a főhelyet szemlélődésemben. Meg akartam írni, hogyan alakult az emberiség világnézeti élete Goethéig, hogy azután kimutassam, hogyan alakult tovább ebből Goethe szemléletmódja. Ezt kíséreltem meg „Goethes Weltanschauung” c. könyvemben, amely 1897-ben jelent meg.

Ebben a könyvemben azt akartam kimutatni, hogy Goethe a tiszta természeti megismerésben mindenütt a szellemet látta felvillanni; de egyáltalán nem tárgyaltam azt a módot, ahogy Goethe magához a szellemhez viszonyult. Goethe világnézetének azt az oldalát akartam bemutatni, amely a szellem felé forduló természetszemléletben élt.

Sokat foglalkoztam Nietzschenek az „örök visszatérésre” és az „Übermenschre” vonatkozó eszméivel. Mert ezekben tükröződött, hogy mit kellett egy olyan valakinek az emberiség fejlődésére és az ember mivoltára vonatkozólag átélnie, akit a szellemi világhoz való közeledéstől a 19. sz. végi természetszemlélet merev gondolatai visszatartottak. Nietzsche úgy látta az emberiség fejlődését, hogy ami valamely pillanatban történik, az ugyanolyan formában már számtalanszor megtörtént és számtalanszor meg fog még történni a jövőben. A világmindenség atomisztikus konstrukciója a jelen pillanatot a legkisebb lényszerűségek meghatározott kombinációjaként jeleníti meg; ezt egy másiknak kell követnie, azután ismét egy másiknak; amikor már az összes lehetséges kombinációk kimerültek, az első kombinációnak kell megjelennie. - Egy emberi élet minden részletével együtt már számtalanszor itt volt és számtalanszor fog mindezekkel a részleteivel együtt visszatérni.

Nietzscheben tudat alatt felderengett az ember „ismétlődő földi élete”. Ezek az ismétlődő életek az embert az emberiség fejlődése során olyan életszakaszokhoz viszik, amelyekben a sors a szellem által megszabott úton az embert nem ugyanannak az átélésnek az ismétlődéséhez vezeti, hanem lehetővé teszi, hogy a világtörténés során sokféle formában jelenjék meg. Nietzschét a természetszemlélet béklyói tartották fogva. Amit ez a szemlélet az ismétlődő földi életekből csinálni tudott, az varázsolódott lelke elé. És ő élte ezt. Mert életét tragikusnak, fájdalmas tapasztalatokkal átszőttnek, szenvedéssel telinek érezte. - Ezt az életet még számtalanszor végigélni - ezt látta maga előtt, ahelyett, hogy a felszabadító élmények perspektíváját látta volna, amelyeket az ilyen tragikum a jövő életek alakulásában még átélhet.

Nietzsche úgy hitte, hogy az emberben, aki csak egy földi életet él, egy másik nyilatkozik meg, egy „Übermensch”, aki a földi létben teljes életének csak egy töredékét tudja megvalósítani. A naturalista fejlődéselmélet nem engedte, hogy ezt az „Übermenschet” úgy lássa, mint aki a fizikaiakban szellemileg hat, hanem mint aki egyszerűen csak a természeti úton érvényesíti magát. Mint ahogy az ember az állatból, úgy fejlődik majd ki az „Übermensch” az emberből. A természet- szemlélet megfosztotta őt attól, hogy a „természeti emberben” meglássa a „szellemi embert” és elkápráztatta őt egy magasabb rendű természeti ember fogalmával.

Amit Nietzsche ebben a vonatkozásban átélt, az teljes elevenséggel állt előttem 1896 nyarán. Abban az időben adta át nekem átnézésre Fritz Koegel az „Ewige Wiederkunft”-ra vonatkozó, általa összeállított Nietzsche-aforizmákat. Nietzsche eszméinek a keletkezésére vonatkozó akkori gondolataimat írtam le 1900-ban egy a „Magazin fúr Literatur”-ban megjelent tanulmányomban. A tanulmányban rögzítettem azt, amit 1896-ban Nietzschevel és a természettudománnyal kapcsolatban átéltem. Ezeket a gondolataimat, az akkori vita-formát mellőzve, itt most megismétlem.

„Nem kétséges, hogy Nietzsche ezeket az aforizmákat kötetlen sorrendben jegyezte le... Akkor kifejtett meggyőződésemet ma is vallom: hogy t.i. Nietzsche Eugen Dühring „Kursus der Philosophie als streng wissenschaftlicher Weltanschauung und Lebensgestaltung” c. könyve hatására jutott ehhez az eszméhez. A mű 84. oldalán ugyanis ez a gondolat világosan ki van mondva; csakhogy Dühring olyan energikusan száll síkra ellene, mint amilyen energikusan Nietzsche mellette. A könyv megvan Nietzsche könyvtárában; és ahogy a lapok széljegyzetei mutatják Nietzsche buzgón olvasta... Dühring azt mondja: „Ezért minden tudatos élet mélyebb logikai alapja a szó legszigorúbb értelmében igényli a formák kimeríthetetlenségét. Mármost ez a végtelenség, amelynél fogva mindig új formák jelennek meg, önmagában lehetséges-e? Az anyagi részek és erőkomponensek puszta száma önmagában is kizárná a kombinációk végtelen halmozódását, ha a tér és idő állandó közege nem kezeskednék a variációk korlátlanságáról. Ami megszámolható, abból csak véges számú kombináció következhet. Abból azonban, amit mivoltánál fogva ellentmondás nélkül nem mondhatunk megszámolhatónak, a helyzetek és összefüggések korlátlan sokfélesége kell, hogy származzék. Mármost ez a korlátlanság, amely az univerzum formációi sorsára vonatkozóan fennáll, minden változással - még az állandóságot megközelítő intervallummal, vagy a teljes önmagával való azonossággal is összeegyeztethető (én húztam alá, Steiner) - de nem egyeztethető össze minden változás megszűnésével. Aki a kezdeti állapotnak megfelelő létet akarná elképzelni, azt emlékeztetném arra, hogy az időben való fejlődésnek csak egyetlen reális iránya van és a kauzalitás is ebben az irányban halad. Könnyebb a különbségeket eltüntetni, mint fenntartani és ezért nem kerül sok fáradságba a szakadékon átugorva a véget a kezdet analógiájára elképzelni. De őrizkedjünk az ilyen felületes elhamarkodottságoktól; mert az univerzum egyszer megadott egzisztenciája nem közömbös epizód az éjszaka két állapota között, hanem az egyetlen szilárd és világos alap, amelyből vissza- és előre is következtethetünk...” Dühring azt is látja, hogy az állapotok folytonos ismétlődésének semmi varázsa sincs az élet számára. Azt mondja: „Magától értetődik, hogy ugyanazoknak a formáknak az örök ismétlődése nem jelenti az élet varázsát...”

Nietzschét természetszemlélete olyan következmények elé állította, amelyektől Dühring a matematikai szemlélet és annak az életről adott ijesztő képe miatt visszarettent.

Tanulmányom így folytatódik: „...tegyük fel, hogy az anyagi részekkel és erőkomponensekkel a kombinációk megszámolhatok lennének, akkor ezzel meglenne az „azonos visszatérésének” Nietzsche-féle eszméje. Az aforizmus 203-ban és aforizmus 22-ben nincs más, mint a Dühringgel ellentétes eszme megvédése. (Koegel kiadás XII. kötet és Horneffer: Nietzsche tana az örök visszatérésről”. Aphorismus 22.)

„A mindenható erő mértéke meghatározott, nem „végtelen”; óvakodjunk a fogalom ilyen kiterjesztésétől! Következésképpen a mindenható erő helyzeteinek, változásainak, kombinációinak és fejlődéseinek a száma, bár hihetetlenül nagy és gyakorlatilag „mérhetetlen”, de mindenesetre meghatározott is és nem végtelen, vagyis, az erő örökké ugyanaz és örökké tevékeny: - eddig a pillanatig egy végtelenség már lezajlott, vagyis az összes lehetséges fejlődések már szükségképpen lejátszódtak. Következésképpen a jelenlegi fejlődésnek is már ismétlődésnek kell lennie, annak is, amely ezt megelőzte, annak is, amely belőle keletkezik és így tovább előre és hátra! Minden számtalanszor itt volt már, amennyiben az összes erők minden állapota visszatér...” Nietzsche érzése ezzel a gondolattal szemben pontosan az ellentéte a Dühringének. Nietzsche számára ez a gondolat az élet igenlésének legmagasabb rendű formulája. Az aforizmus 43. Így hangzik (Horneffernél 43, Koegelnél 234.) „a jövő történelme az lesz, hogy ez a gondolat egyre inkább győzni fog - és akik nem hisznek benne, azok természetüknél fogva ki kell, hogy haljanak! Csak az marad meg, aki létét az örök ismétlődésre képesnek tartja: az ilyeneknél lehetséges egy olyan állapot, amelyhez egy utópista sem jutott még el!” Ki lehet mutatni, hogy Nietzschenek sok gondolata született ugyanolyan módon, mint az örök ismétlődésé. Valamilyen már meglevő idea ellen-ideáját alkotja meg. Végeredményben ugyanez a tendencia vezette „Umwertung aller Werte” c. főműve megírásához is.

Előttem világos volt, hogy Nietzschének bizonyos, a szellemi világ felé irányuló gondolatai voltak, de ugyanakkor a természetszemlélet foglya volt. Ezért utasítottam el határozottan az ő visszatérési gondolatának misztikus interpretációját. Így egy véleményen voltam Peter Gasttal, aki az általa szerkesztett Nietzsche kiadásban ezt írta: „Tisztán mechanikusnak tűnő tan a kozmikus molekuláris kombinációk lehetséges kimerüléséről, tehát repeticiójáról.” - Nietzsche úgy gondolta, hogy a természetszemléletre mint alapra valamilyen magasabb rendű gondolatot kell felépítenie. Ebben mutatkozott meg, hogy mennyire szenvedett a kor szemlélete miatt.

Nietzschét szemlélve így állt előttem, hogy mit kellett egy a szellemiség felé forduló embernek a 19. sz. végén a természetszemlélet miatt szenvednie.