Ebben az időben alapította az amerikai „Etikai kultúráért küzdő társaság” németországi intézetét. Természetesnek látszik, hogy az ember a materializmus korában csak helyeselheti az etikai elmélyedésre való törekvést. Ez a törekvés azonban olyan alapszemléletből származott, amely bennem a legerősebb kételyeket ébresztette.

A mozgalom vezetői azt mondták: jelenleg a megismerésre, a vallásos és szociális kérdésekre vonatkozó sok egymással szembenálló világ- és életszemlélet közepette élünk. Az embereket nem lehet rávenni arra, hogy ezekben a kérdésekben megértsék egymást. Nem jó, ha az emberek azokat a morális érzéseket, amelyeket egymás iránt érezniük kellene, beleviszik az egymással szemben álló nézeteikbe. Hova vezetne, ha a vallási, vagy szociális téren másképp vélekednénk, vagy a megismerés területén egymástól eltérően gondolkodók a köztük levő különbséget azzal is kifejezésre juttatnák, hogy a másképp gondolkodó, vagy érző emberek iránti morális magatartásukat is eszerint alakítanák ki. Ezért meg kellene találni a tisztán emberi etika alapelveit, amelyeknek függetleneknek kellene lenniük minden világnézettől és amelyeket mindenki elismerhet, bárhogy gondolkozzék is a lét különböző kérdéseiről.

Rám ez az etikai mozgalom nagy hatással volt. Legfontosabb kérdéseimet érintette; mert láttam azt a mély szakadékot, amelyet az újabb-kori gondolkodás a természeti világ és a morális-szellemi világtartalom között létrehozott.

Az emberiség olyan természetszemlélethez jutott, amely a világ keletkezését morális-szellemi tartalom nélkülinek mondja. Feltételezi, hogy a világ ősállapota tisztán materiális volt. Keresi azokat a törvényeket, amelyek szerint ebből az ősállapotból fokozatosan alakultak ki jelenlegi formájukban az élettel, lélekkel, szellemmel áthatott lények. Ha mármost az ember a természettudományos gondolkodásban következetes - mondtam magamnak - akkor a szellemi-morális princípiumot nem is lehet másképpen elképzelni, minthogy az a természeti folyamat eredménye. Akkor pedig a szellemi-morális elemmel szemben közömbös természeti világnál vagyunk, amely létesülése közben mintegy melléktermékként hozza létre a moralitást és végül a moralitással szembeni közömbösségével el is temeti.

Természetesen szem előtt tartottam, hogy az óvatos gondolkodók nem vonták le ezt a következtetést, hanem egyszerűen elfogadták azt, amit a természeti tények nekik látszólag mondtak és közben azt gondolták, hogy a szellemi-morális princípium világra vonatkozó jelentőségét nem feszegetik. De ez számomra nem is látszott fontosnak. Nem az volt számomra fontos, hogy azt mondták: a természeti történés szempontjából a moralitással nem kell foglalkozni és az ezzel kapcsolatos gondolataink is csak hipotézisek; hogy a moralitásról mindenki gondolkodjék úgy, ahogy akar. Én ezzel szemben azt mondtam, hogy aki a természetről, annak legkisebb jelenségéről is úgy gondolkodik, ahogy ez abban az időben szokásos volt, annak lehetetlen elismernie, hogy a szellemi-morális princípiumnak önálló, önmagát hordozó realitása van. Ha a fizika, kémia, biológia olyan marad, mint amilyen most és törvényei mindenki számára szentek és sérthetetlenek, akkor azok a princípiumok, amelyeket itt valóságnak tartanak, minden valóságot magukba szívnak; és a szellemi-morális elem csak ennek a valóságnak a felületén megjelenő habszerű valami lehet.

Én egy másik valóságot néztem. Egy olyan valóságot, amely morális-szellemi és egyben természeti is. A megismerési törekvés erőtlenségét láttam abban, ha valaki nem akar ehhez a valósághoz eljutni. Szellemi szemléletem alapján azt mondtam: a természeti történés és a szellemi-morális elem fölött van valamilyen magasabb valóság, amely morálisan nyilatkozik meg, de amelynek a morális cselekvésben egyúttal megvan az ereje ahhoz, hogy mintegy természeti történésként érvényesüljön. Ez csak azért látszott nekem közömbösnek a szellemi-morális elemmel szemben, mert kiesett a vele való eredeti összefüggésből, mint ahogy a holttest is kiesik az ember lélekkel áthatott életének összefüggéséből.

Ebben biztos voltam, mert ezt nem csak gondoltam, hanem mint igazságot láttam is a szellemi világban. Az előbb említett „etikusok” olyan embereknek látszottak, akik ezzel a látással szemben közönyösek voltak. Többé kevésbé nem-tudatosan azt a nézetet vallották, hogy világnézeti törekvésekkel nem megyünk semmire; mentsük meg azokat az etikai alapelveket, amelyekre vonatkozólag nem kell tovább kutatnunk, hogyan gyökereznek a világ valóságában; Úgy láttam, hogy ebben a korjelenségben leplezetlenül szólal meg az összes világnézeti törekvések miatti kétségbeesés. Valamilyen nem tudatos cinizmusnak tartottam, ha azt mondják: ne törődjünk a világnézetekkel, hanem azzal, hogy újra elterjesszük a moralitást az emberek között. Hans és Grete Oldennel gyakran sétáltam a weimari parkban és közben elég határozottan nyilatkoztam erről a cinizmusról. Ha szemléletünkkel eljutunk addig, ameddig az ember egyáltalán eljuthat - mondtam - akkor megtaláljuk azt a kozmikus történést, amelyből mind a morális, mind a természeti elem realitása származik. A nem sokkal azelőtt alapított „Jövő” c. folyóiratban éles hangú cikket írtam az ellen az etika ellen, amely szerintem egyáltalán nem gyökerezik a világ valóságában és azért nem is lehet erő benne. Cikkemet nagyon kedvezőtlenül fogadták. És ez nem is lehetett másképp, hiszen az „etikusok” magukat a kultúra megmentőinek tartották.

Ez végtelenül fontos volt számomra. Fontosnak tartottam, hogy annak a világnézetnek az érvényesüléséért szálljak síkra, amely az etikai princípiumot szilárdan megalapozva minden más realitással együtt önmagából nyilatkoztatja meg. Küzdenem kellett a világnézet-nélküli etika ellen,

Weimarból Berlinbe utaztam, hogy lehetőséget keressek nézeteimnek folyóiratokban való közzétételére.

Felkerestem az általam annyira tisztelt Hermann Grimmet. Nagyon szívélyesen fogadott. De furcsának találta, hogy en, aki annyira lelkesedem ezért a dologért, éppen hozzá fordulok. Elég közönyösen hallgatott, amikor az „etikusokra” vonatkozó nézeteimről beszéltem. Azt gondoltam, hogy a számomra olyan fontosnak tűnő üggyel szemben felkelthetem érdeklődését. Ez a legkevésbé sem sikerült. De mert látta, hogy „tenni akarok valamit” azt mondta: „menjen el ezekhez az emberekhez; többé-kevésbé ismerem a legtöbbüket; mind egész kedvesek”. Mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Az az ember, akit oly nagyon tiszteltem, semmit sem értett meg abból, amit akartam; ügy gondolta, hogy „egész józanul fogok gondolkodni” a dologról, ha az etikusokat meglátogatom és meggyőződöm arról, hogy rokonszenves emberek.

Másoknál sem találkoztam nagyobb érdeklődéssel. Ez volt a helyzet akkor. Ami a szellemiségre vonatkozó szemléletemmel függött össze, azt magammal kellett elintéznem. A szellemi világban éltem; ismeretségi körömből senki sem követett oda. A velük való érintkezésem abból állt, hogy kirándulásokat tettem az ő világukba. De végül is szerettem ezeket a kirándulásokat. A Hermann Grimm iránti tiszteletemet sem befolyásolták a legkevésbé sem a történtek. De jó iskola volt ez annak a művészetnek az elsajátítására, hogy szeretettel értsem meg azt, ami még csak nem is igyekszik megérteni, amit én hordozok a lelkemben.

Ilyen „magányra” voltam ítélve Weimarban, ahol egyébként élénk társadalmi életet éltem. De nem írtam az emberek rovására, hogy magányra ítéltek, mert sokukban ott láttam a nem-tudatos vágyat, hogy a lét gyökeréig ható világnézethez jussanak. Láttam, hogy az a gondolkodásmód, amely azért tudott olyan biztonsággal érvényesülni, mert csak a legközelebbi dolgokra irányult, nyomasztja a lelkeket. „Csak a természeti világ létezik” mondta ez a gondolkodásmód. Azt hitték, hogy ezt helyesnek kell elfogadniuk; és elnyomtak magukban minden olyan hangot, amely ezt elutasítja. Ilyen megvilágításban láttam sok mindent, ami akkor szellemileg körülvett. Ez volt az az idő, amikor Philosophie der Freiheit c. művem, amelynek tartalmát lényegében már régóta magamban hordoztam, végső formáját kapta.

A Philosophie der Freiheitet mihelyt ki volt nyomtatva, elküldtem Eduard v. Hartmannak. Nagy figyelemmel olvasta át, mert nemsokára visszakaptam, elejétől végig részletes széljegyzetekkel ellátva. Többek között még azt is írta, hogy a könyvnek a következő címet kellene adni: „Ismeretelméleti fenomenalizmus és etikai individualizmus.” Eszméimet és céljaimat teljesen félreértette. A fizikai világról - bár modifikálva - de kanti módon gondolkodott. Szerinte ez a világ a lényszerűség hatása a lélekre az érzékeken keresztül. Ennek a lényszerűségnek sohasem szabad abba a szemléleti világba jutnia, amelyet a lélek a maga tudatával átfog. A tudaton túl kell maradnia. Csak logikai következtetéssel lehet hipotetikus képzetet alkotni róla. A fizikai világ tehát nem objektíven önmagában megálló valami, hanem szubjektív jelenség, amely csak addig van jelen a lélekben, amíg annak tudatában van.

Én a Philosophie der Freiheitben azt akartam kimutatni, hogy nem a fizikai világ mögött van egy ismeretlen világ, hanem magában a fizikai világban van a szellemi világ. És az emberi eszmevilágról ki akartam mutatni, hogy annak gyökere ebben a szellemi világban van. Az emberi tudat számára tehát a fizikai világ lényszerű mivolta csak addig van elrejtve, amíg kizárólag az érzékeken keresztül észlel. Ha az érzékszervi észlelés mellett az eszméket is átéli, akkor tudatával a fizikai világot a maga objektív lényszerűségében éli át. A megismerés nem leképezése a lényszerűnek, hanem a lélek beleéli magát ebbe a lényszerűbe. A tudaton belül történik a még lényszerűség-nélküli fizikai világtól az előrejutás annak lényszerű voltához. Így a fizikai világ csak addig valamilyen jelenség, (fenomén), amíg a tudat nem birkózott meg vele.

A valóságban tehát a fizikai világ szellemi világ; és ezzel az általa megismert szellemi világgal él együtt a lélek, amikor tudatával átfogja. A megismerési folyamat célja a szellemi világ tudatos átélése, amelynek a meglátásakor minden szellemmé válik.

Én a fenomenalizmussal a szellemi valóság világát állítottam szembe. Eduard von Hartmann azt hitte, hogy meg akarok állni a jelenségeknél és le akarok mondani arról, hogy ezekből valamilyen objektív valóságra következtessek. Úgy látta tehát, hogy én az emberi megismerést gondolkodásommal arra ítélem, hogy egyáltalán semmilyen valósághoz se jusson, hanem azon a látszatvilágon belül mozogjon, amely csak a lélek képzetében létezik mint jelenség.

Én a tudat tágításával kerestem a szellemiséget. Ezzel szemben állt az a nézet, hogy a „szellem” csak az elképzelésben él, rajta kívülállóként csak elgondolni lehet. Alapjában véve ez volt annak a korszaknak a felfogása, amelybe a Philosophie der Freiheitet bele kellett állítanom. Ez a felfogás a szellemiség átélését a képzetek átélésévé zsugorította. Innen azután nem lehetett utat találni az objektív szellemi világhoz.

Ki akartam mutatni, hogyan nyilatkozik meg a szubjektív átélésben az objektív szellemiség és lesz igazi tudati tartalommá. Eduard von Hartmann ellenvetésül azt hozta fel, hogy aki ilyesmit állít, az megragad a fizikai látszat világában és egyáltalán nem beszél az objektív valóságról.

Így magától értetődő volt, hogy Hartmannak „etikai individualizmusommal” szemben is kételyei voltak.

Mert mivel indokoltam a Philosophie der Freiheitben az etikai individualizmust? Úgy láttam, hogy az ember lelki élete középpontjában a lélek által teljesen együtt van a szellemi világgal. Úgy akartam megmagyarázni a dolgot, hogy a vélt és sok embert zavaró nehézség feloldódjék. Általában ugyanis azt hiszik az emberek, hogy a megismerésben a léleknek - vagy az „én-nek” - meg kell különböztetnie magát attól, amit megismer, tehát nem szabad azzal egybeolvadnia. De ez a megkülönböztetés akkor is lehetséges, ha a lélek mintegy ingalengésben mozog oda és vissza a szellemi lényszerűvel való eggyé válás és az önmagára eszmélés között. Amikor az objektív szellemiségbe merül, tudattalan lesz, amikor pedig önmagára eszmél, tudatába hozza a lényszerűt.

Ha mármost az ember individualitása a világ szellemi valóságába merül, akkor ebben a valóságban a morális impulzusok világát is át tudja élni. A moralitás olyan tartalmat kap, amely a szellemi világból jön és az emberi individualitáson belül nyilatkozik meg; és a szellemiségbe tágult tudat eljut oda, hogy ezt a megnyilatkozást látni tudja. Ami az embert morális cselekvésre készteti, az a szellemi világnak a lélek átélt megnyilatkozása. Ez az átélés az ember individualitásán belül játszódik le. Amikor az ember tudja, hogy morális cselekvése révén kölcsönhatásban van a szellemi világgal, akkor éli át a szabadságát. Mert a szellemi világ a lélekben nem kényszerítően hat, hanem úgy, hogy az embernek szabadon kell kifejtenie azt az aktivitást, amely őt a szellemiség elfogadására készteti.

A Philosophie der Freiheit arra akar rámutatni, hogy a fizikai világ valójában szellemi és hogy az ember mint lelki lény a fizikai világ igazi megismerésével a szellemiségben él. Ez a Philosophie der Freiheit egyik célja. Másik célja az, hogy a morális világot olyannak írja le, amely létét ebben a lélek által átélt szellemi világban villantja fel és ezzel lehetővé teszi, hogy az ember szabadon közelíthesse meg a szellemi világot. Az ember erkölcsi mivoltát tehát a szellemi világ etikai impulzusaival való individuális összeszövődöttségében kell keresnünk. Az volt az érzésem, hogy a Philosophie der Freiheit első és második része, mint egy szellemi organizmus, mint egy egység jelenik meg. Hartmann viszont úgy látta, hogy ez a két rész, mint ismeretelméleti fenomenalizmus és etikai individualizmus, önkényesen vannak összekapcsolva.

Az a forma, amelyben a könyv eszméi kifejeződtek akkori lelkiállapotomból következett. Mivel a szellemi világot közvetlenül észleltem, a természet is szelleminek mutatkozott; ezért a szellemnek megfelelő természettudományt akartam kialakítani. Amikor a lélek magában elmélyedve megismeri saját magát, a morális világ a lélek egészen individuális élményeként mutatkozik meg.

Szellemi átélésből született az a forma, amelyet a könyv eszméinek adtam. A könyv tulajdonképpen az antropozófia leírása, amely a természettel és a természetben álló emberrel foglalkozik, aki a maga individuális moralitásával áll benne a természetben.

A Philosophie der Freiheit-tel mintegy elszakadt tőlem és a világba helyeződött az, ami életem első szakaszának a feladata volt, hogy t.i. a természettudományos világ rejtélyének sorsszerű átélését eszmei formába öntsem. Az út folytatása most már csak az lehetett, hogy egy magára a szellemi világra vonatkozó eszme-formáért küzdjek.

Az érzékszervi megfigyelés útján kívülről nyert ismereteket, mint az emberi lélek belső antropozófiai szellemi átélését írtam le. Hogy az „antropozófia” kifejezést akkor még nem használtam, annak az oka az, hogy mindig inkább a szellemi átélés felé hajlottam és szinte egyáltalán nem törekedtem terminológiákra. Olyan eszméket kellett kialakítanom, amelyek a szellemi világnak az ember által történő átélését mutatják be.

Az ilyen eszmék kialakításáért folytatott küzdelem töltötte ki mintegy epizódszerűen az életem harmincadik és negyvenedik éve közötti időszakot. Akkoriban sorsom többnyire olyan külső tevékenységeket juttatott nekem, amely belső életemnek nem felelt úgy meg, hogy ezt kifejezésre juttathatta volna.