Az előbbi fejezetben említett belső fordulattal életem második nagy szakasza lezárult. A sors útjai kezdtek más értelmet kapni, mint eddig. Mind a bécsi, mind a weimari időben a sors külső útmutatásai azonos irányúak voltak belső lelki törekvéseimmel. Minden írásomban a szellemiséghez igazodó világnézetem nyilatkozik meg, bár valamilyen belső kényszerűség azt parancsolta, hogy szemlélődésemet kevésbé irányítsam a tulajdonképpeni szellemi területre. Bécsi nevelői tevékenységemben csakis a saját lelki beállítottságomból származó célkitűzéseim vezettek. Weimarban a Goethére vonatkozó munkámban is csak az érvényesült, amit az ilyen munka szempontjából feladatnak tekintettem. A kívülről jövő impulzusokat sehol sem volt nehéz az enyémekkel összhangba hozni.
Éppen életemnek ilyen alakulása adta a lehetőséget arra, hogy a szabadság eszméjét úgy szemléljem és úgy tárgyaljam, ahogy az előttem világosan állt. Nem hiszem, hogy a szabadság eszméjét egyoldalúan láttam volna azért, mert saját életemben olyan nagy jelentősége volt. Ez az eszme az objektív valóságnak felel meg és amit az ember maga az ilyen objektív valósággal kapcsolatban átél, az lelkiismeretes megismerési törekvés mellett ezt a valóságot nem változtathatja meg, csak lehetővé teheti annak magasabb, vagy alacsonyabb fokon való áttekintését.
A szabadság-eszmének ehhez a szemléletéhez kapcsolódott az olyan sokak részéről félreértett „etikai individualizmusom”. Ez életem harmadik szakaszának a kezdetén egész emberi mivoltomat ragadta meg, holott azelőtt a szellemiségben élő fogalmi világomnak csak egyik eleme volt.
Az akkori idők fizikai és fiziológiai világnézete, amelyet elutasítottam, másrészt biológiai világnézete, amelyet tökéletlensége ellenére is hídnak lehetett tekintenem a szellemi világnézet felé, szükségessé tették, hogy mindkét területen saját nézetemet egyre inkább megfogalmazzam. Választ kellett találnom arra a kérdésre, kaphat-e az ember cselekvéséhez a külső világból impulzust? Úgy láttam, hogy azok az isteni-szellemi erők, amelyek az ember akaratát belülről hatják át, nem a külső világból jutnak az ember belső világába. Ez következett mind a helyes fizikai-fiziológiai, mind a biológiai gondolkodásból. A természet útján, vagyis kívülről nem kap indítékot az akarat. Következésképpen semmilyen isteni-szellemi morális impulzus nem tud külső úton a léleknek abba a részébe hatolni, ahol az ember saját akarati impulzusa kialakul. Külső természeti erők csak azt tudják megragadni, ami az emberben természeti. Ekkor azonban valójában nincs szabad akarat-megnyilvánulás, hanem a természeti történés folytatódik az emberben és az emberen keresztül. Az ember ekkor nem ragadja meg a maga egész mivoltát, hanem a maga külső természeti részében reked meg, mint nem-szabadon cselekvő lény. Ezért — folyton ezt mondtam magamnak - nem is az a fontos, hogy arra a kérdésre feleljünk, szabad-e az ember akarata, vagy sem, hanem az az egészen más kérdés a fontos: hogyan jut el a lélek a nem-szabad, a természettől impulzált akarattól a szabad, a morális akarathoz? Hogy erre a kérdésre megtaláljam a választ, azt kellett megvizsgálnom, hogyan él az isteni szellemiség az egyes emberi lelkekben. A moralitás alapja az emberi lélekben van; ezért a lélek mélyén, annak individuális részében kell a morális impulzusnak megszületnie.
A morális törvények, amelyeket - mint parancsolatokat - kívülről kapott az ember, még ha eredetileg a szellemi világból származnak is, nem azzal válnak az emberben morális impulzusokká, hogy akaratát azok szerint irányítja, hanem csakis azzal, hogy az azokban levő gondolati tartalmat a maga szellemi mivoltában egészen individuálisan éli át. A szabadság az ember gondolkodásában él; és nem az akarat szabad, hanem a gondolat, amely az akaratot irányítja.
Ezért kellett már a „Philosophie der Freiheitben” nagyon nyomatékosan a gondolat szabadságáról beszélnem, amikor az akarat morális természetéről volt szó.
Meditatív életemben ezzel az eszmével nagyon intenzíven foglalkoztam. Az erkölcsi világrend egyre világosabban állt előttem, mint a magasabb szellemi világok tevékenységének a Földön realizálódott megnyilatkozása. Világosan láttam, hogy csak az képes a morális világrendet a maga gondolati világával felfogni, aki elismeri a szellemiséget.
Mindezek meglátása életemnek éppen ebben a szakaszában összekapcsolódott azzal az általam felismert átfogó igazsággal, hogy a világ lényeit és folyamatait valójában nem lehet megmagyarázni úgy, hogy az ember gondolkodással akarja „megmagyarázni”. Hanem csakis úgy, hogy az ember a gondolkodás révén a folyamatokat olyan összefüggésekben tudja látni, amelyekben az egyik a másikat magyarázza, amelyekben az egyik rejtéllyé, a másik megoldássá lesz és az ember az általa észlelt külvilág számára maga lesz a Szó, az Ige. Ezzel annak a gondolatnak az igazságát éltem át, hogy a világban és a világ működésében a Logosz, a Bölcsesség, az Ige uralkodik. - Úgy láttam, hogy ezekkel a gondolatokkal világosan át tudom tekinteni a materializmus lényegét. A materialista gondolkodás káros voltát nem abban láttam, hogy figyelmét a szellemiség anyagi megjelenésére irányítja, hanem abban, ahogyan az anyagról gondolkodik. Az anyagot nézi és nem veszi észre, hogy valójában szellem van előtte, amely csak éppen anyagi formában jelenik meg. Nem tudja, hogy a szellem anyaggá metamorfozálódik, hogy úgy tudjon működni, ahogy csakis ebben az anyagi metamorfózisban lehetséges. A szellemnek előbb a materiális agyat kell létrehoznia, hogy ebben az alakban élje a gondolati életet, amely az embernek a Földön a szabad én-tudatot adja. Kétségtelen, hogy az agyban, amely anyagi valami, jelenik meg a szellem; de ehhez előbb az agynak kellett a szellemből megszületnie.
A fizikai és fiziológiai gondolkodásmódot azért utasítottam el, mert ez valamilyen kiagyalt, nem megélt anyagiságot tesz meg az emberben megjelenő szellemiség külső indítékának és közben az anyagot olyannak gondolja el, hogy azt nem lehet odáig követni, ahol a szellem van. Olyan anyag, amelyet ez a gondolkodásmód reálisnak tart, sehol sincs reálisan. A materialista természeti gondolkodók alapvető tévedése abban áll, hogy lehetetlen elképzelésük van az anyagról. És ezzel elzárják a szellemiséghez vezető utat. Az az anyagszerű természet, amely csak arra készteti az embert, hogy a természetet élje át, a világot „illúzióvá” teszi. - Mivel ezek az eszmék nagyon intenzíven éltek bennem, négy évvel később kidolgoztam és megírtam a „Welt- und Lebensanschauungen im neunzehnten Jahrundert” című könyvem „Die Welt als Illusion” c. fejezetét. (Ez a munkám a későbbi bővített kiadásokban a „Rätsel der Philosophie” címet kapta.)
A biológiai gondolkodásban hasonló módon nem lehet olyan meghatározásokat adni, amelyek a képzetalkotás tárgyát teljesen kirekesztik az emberi átélés területéről és helyette az ember lelki élete számára csak valamilyen illúziót adnak. A biológiai gondolkodásmóddal nem lehet ahhoz a megállapításhoz jutni, hogy az emberen kívül van egy világ, amelyből semmit sem él át, amely csak az érzékei útján ad benyomásokat és amely benyomások egyáltalán nem is biztos, hogy hasonlítanak arra, ami ezeket a benyomásokat létrehozza. Az még csak hihető, hogy ha lelki életében az ember a gondolkodást, ezt a fontos tényezőt, elnyomja, és hogy mond valamit azzal, ha azt állítja, hogy a szubjektív fényészleletnek az éterben objektíven egy mozgásforma felel meg - ez volt az akkori elképzelés - de ahhoz már nagyon fanatikusnak kell lenni, hogy az ember az életben észlelteket is így akarja „megmagyarázni”.
Azt mondtam magamnak, hogy az ilyen gondolkodás- mód sohasem tud felemelkedni a természetről alkotott fogalmaktól az erkölcsi világrendről alkotott fogalmakhoz. Az erkölcsi világrendet csak olyasminek tudja elképzelni, ami a megismerés számára idegen területről jön a fizikai világba.
Életem harmadik korszakának kezdetén nem éppen ezek a kérdések voltak a legfontosabbak, mert hiszen már hosszabb ideje foglalkoztattak. - De jelentős lett, hogy egész megismerésem - anélkül, hogy tartalmában lényegesen megváltozott volna - éppen kérdések révén lett az eddigivel szemben fokozottabb mértékben életteljes. Az emberi lélek a „Logoszban” él, és hogy hogyan él a külső világ ebben a Logoszban, ez volt már a nyolcvanas évek közepén „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” c. művem alapvető kérdése; és ez maradt Wahrheit und Wissenschaft és Philosophie der Freiheit c. műveim számára is. Ez az orientáltság uralkodott minden gondolatomon, amikor azokba a lelki mélységekbe igyekeztem behatolni, amelyek révén Goethe fényt akart deríteni a világ jelenségeire.
Ebben az időszakomban különösen az foglalkoztatott, hogy azok az eszmék, amelyeket olyan határozottan el kellett utasítanom, mennyire intenzíven hatottak a kor gondolkodására. Az emberek annyira ebben a lelki orientáltságban éltek, hogy képtelenek voltak annak a horderejét valamennyire is érzékelni, amit az ellentétes irány képviselt. Az ellentétet a között, ami számomra a legtisztább igazság volt és a kor nézetei között életem alaphangulataként éltem át a századforduló körüli években.
Úgy láttam, hogy arra, ami szellemi életként jelentkezett, ez az ellentét nyomta rá a bélyegét. Nem mintha mindazt elutasítottam volna, amit ez a szellemi élet létrehozott. De éppen a sok jóval szemben, amelyet benne értékeltem, éreztem mély fájdalmat, mert úgy láttam, hogy ezzel a jóval, amely a szellemi élet csíráját hordja magában, mindenütt a gonosz hatalmak állnak szemben.
Így mindenünnen azzal a kérdéssel találtam szemben magam: hogyan lehet megtalálni az utat ahhoz, hogy amit bensőleg igaznak lát az ember, azt a kor számára érthető kifejezési formába öntse.
Ha az ember ilyesmit él át, akkor valahogy úgy érzi, mintha egy nehezen megmászható hegycsúcsra kellene felkapaszkodnia. A legkülönbözőbb pontokról próbálja megközelíteni a csúcsot; de mindig megtorpan, mert olyan erőfeszítések vannak mögötte, amelyek hiábavalóknak tűnnek.
Egyszer a kilencvenes években Frankfurt am Mainban Goethe természetszemléletéről beszéltem. A bevezetésben azt mondtam, hogy Goethének csak az életre vonatkozó szemléletéről akarok beszélni; mert a fényre és színekre vonatkozó eszméihez a mai fizikában nem lehet hidat verni. - Úgy láttam, hogy ez a kor szellemi orientáltságának egyik fontos tünete.
Valamivel később egy kiváló fizikussal beszélgettem, aki szintén intenzíven foglalkozott Goethe természet- szemléletével. A beszélgetés abban csúcsosodott ki, hogy a fizikus a következőt mondta: Goethének a színekre vonatkozó elgondolásával a fizika nem tud mit kezdeni és hogy én erre - elnémultam.
Milyen sokat mondott akkor ez nekem, hogy ami számomra igazság, azzal a kor gondolkodása „nem tud mit kezdeni”.