Engedjék meg, hogy egy antropozófiai témájú fejtegetéssel kezdjem, majd befejezésül visszatérjek néhány szóval arra, hogy mi volt a szándékunk a Karácsonyi Gyűléssel.

Különböző antropozófiai leírásokból már ismerik a Földet körülvevő égitestek jelentőségét az ember élete és létezése számára. E terület egyik sajátos fejezetéről szeretnék ma beszélni. Ha földi életünk folyamán rávetjük pillantásunkat arra, ami a Földön és a Föld kozmikus környezetében körülvesz bennünket, akkor fizikai érzékszerveinkkel csupán azt látjuk - még akkor is, ha ezekkel az érzékszervekkel az égitestekre tekintünk - ami emberi lényünknek azzal a részével függ össze, amit halálunkkor levetünk. Tudjuk a különböző antropozófiai leírásokból, hogy az ember fizikai teste abból meríti erőit és anyagi összetételét, ami a Földön vesz körül bennünket. De tudjuk azt is, hogy a fizikai testen kívül étertestet is hordozunk magunkban, és ahogyan a fizikai test a Földből meríti erőit és anyagi alkotóelemeit, úgy az étertest a Földön kívüli világmindenség messzeségeiből, az étervilágból meríti erőit és alkotóelemeit. A Földet ugyanis az étervilág veszi körül a tér messzeségeiben. A csillagok is az étervilágba ágyazódnak bele, ahonnan a fény árad az univerzumból a Földre.

Így fizikai és éteri létezésünket annak köszönhetjük, amit földi környezetünkben vagy a Föld kozmikus környezetében látunk megnyilvánulni. De abban, ami a Föld éteri környezeteként burkol be bennünket a világmindenségben, két égitestet találunk, amelyeket egyenesen a szellemi világ kapuinak nevezhetünk. E két égitest a Hold és a Nap. Mindazok, akik megértésükkel mélyebben tudtak a világ egészének szerkezetébe bepillantani, mindig a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonították e két égitestnek, a Holdnak és a Napnak az emberi élet és a létezés szempontjából.

Ha az embert antropozófiai értelemben nézzük, akkor tisztában vagyunk azzal is, hogy fizikai és étertestén kívül asztrális lénye és én-lénye is van. Ha azonban ez utóbbiakra tekintünk, nem találunk semmi olyasmit abban a környezetben, amit külső érzékszerveinkkel figyelünk meg - még akkor sem, ha mint említettem, a csillagok világára vetjük pillantásunkat - ami e külső megfigyelés számára valami hasonló lenne az ember asztrális lényéhez és én-lényéhez. Ott csak olyasmit találunk, ami az ember fizikai és éteri lényéhez hasonlít. Az asztráltestünknek és az én-lényünknek azonban semmi sem nyújt alkotóelemeket és erőket abból a kiterjedt világtérből, amely láthatóan nyilatkozik meg fizikai érzékszerveink és értelmünk számára. A Hold és a Nap mégis két olyan kapu, amelyek abba a világba nyílnak, ahonnan asztráltestünk és én-lényünk származik.

Ismeretes A szellemtudomány körvonalaiból és egyéb írásaimból az az időpont, amikor a fizikai Hold elvált a Földtől. A fizikai Hold egykor egy testet alkotott a Földdel a világmindenségben, majd kivált a Földből. Ám a Hold létével és az emberi léttel kapcsolatban nemcsak ezzel a fizikai, valamint éteri elválással kell foglalkoznunk, mert a Hold kiválásában egyúttal egy jelentős szellemi eseménnyel is dolgunk van. Ezt a szellemi eseményt fogjuk most szemügyre venni.

Arra is többször utaltam már, hogy a Föld ősrégi korszakaiban az embernek úgynevezett ősi bölcsessége volt. Ma büszkék vagyunk értelmünkre, az értelem útján és a külső megfigyeléssel szerzett tudásunkra. Bizonyos, hogy amit ma ilyen módon tudunk, azt a régebbi emberiség nem tudta, ehhez a Földnek előbb át kellett haladnia egy bizonyos fejlődésen, és vele együtt az embernek is. Csak e fejlődés révén lett képes fizikai testét, idegrendszerében kifinomult testét olyan módon használni, hogy értelmi tudásra tegyen szert.

Az emberiség ősrégi tudása még ösztönös volt, másképpen is jelent meg, mint általában a mai tudás. Amit az emberiség az ősrégi időkben tudott a világ titkairól, azt hatalmasan áradó, költői formákban fejezte ki. De ami a hagyományokban fennmaradt, és amit ma az ilyen dokumentumokban megtalálunk, az már csak valami utócsengése mindannak a nagyszerű ősi bölcsességnek, amely egykor az emberiség birtokában volt a Földön. Mélységes bámulat tölt el bennünket a keleti Védákat, a Véda filozófiát tanulmányozva, csodáljuk a Bhagavad Gíta gyönyörű verseit, kiérezzük belőlük a nagyságot. Mégis tudatában kell lennünk annak, hogy ezek csupán végső hajtásai valami sokkal nagyobbnak és lenyűgözőbbnek, amivel egykor az emberiség rendelkezett. Az emberiség annak köszönhette ezt a hajdani nagyságot, ezt a hatalmasságot, hogy olyan szellemi lényekkel élt együtt, akik a maguk létezésében a mai emberiségnél magasabb szinten álltak, természetesen az akkori emberiséghez képest is. Ezek a lények nem hordoztak a mai emberi testhez hasonló fizikai testet, étertestben jelentek meg a Földön, de mégis együtt éltek az emberekkel.

Mivel ezeknek a lényeknek nem volt fizikai testük, azért nyilvánvalóan nem is tudtak az emberekkel olyan módon beszélni, ahogyan ez ma történik az emberek között. Az ősi korok emberei - akik végül is mi magunk voltunk a régebbi földi életeinkben - tehát mondhatom úgy is, hogy mi magunk azt éreztük bizonyos tudatállapotokban a Föld-fejlődés e régi korszakaiban, hogy olyan érzelmek és gondolatok merültek fel bennünk, amelyekről tudtuk, hogy nem tőlünk származnak, csak átéljük azokat, mint ahogy ma sem tőlünk származik az, amit más közöl velünk. Ezek a Földön tartózkodó emberfeletti éteri lények, mondhatnánk, szellemi módon, inspiráció útján adták át az embernek saját sokkal magasabb rendű, hatalmasabb tudásukat.

A Földnek ezekben az ősi korszakaiban, a legrégebbi földi életeinkben tehát nem fizikai jellegű lényekkel érintkeztünk. Ezek a lények ma már nincsenek közöttünk. Már hosszú idő óta eltávoztak a földi síkról. Visszahúzódtak az emberekkel való közvetlen érintkezéstől, és az emberiség a különböző dokumentumokban gyér maradványokat őrzött meg mindabból, amit egykor az ősi kor szellemi lényei által tudott meg a mindenség titkairól. Azt mondhatjuk, hogy ezekből a gyér maradványokból is már alig ért meg valamit.

De hová húzódtak vissza a világ ősi korszakainak e szellemi lényei? Ahogyan a fizikai Hold elvált a Földtől, ugyanúgy ezek a lények is a Hold fizikai égitestével együtt eltávoztak a világmindenségbe. Egyszer már beszéltem erről. Ma tovább bővítjük ismereteinket ezekről a lényekről. Így azt mondhatjuk, ha kitekintünk a Holdra: ott olyan lények laknak, akik egykor az emberiség társai voltak a Földön, de visszahúzódtak a Holdra. E lényeknek látszólag nincs kapcsolatuk a külső emberrel, aki fizikai testben él a Földön, pedig mégiscsak sok közük van hozzánk. Éppen erről a kapcsolatról akarok most önöknek beszélni. Ezek a lények ugyanis egy bizonyos módon összefüggnek az ember múltjával, ez már abból is kiviláglik, hogy az elmúlt korokban az emberiség társai voltak a Földön. Kapcsolatban is maradtak az ember múltjával.

Ha megnézzük, hogy az ember hogyan viszi véghez fizikai testében földi életét, akkor felismerjük, hogy ebbe az életbe beleszövődik az, amit sorsnak nevezünk. A sors, amit keleti néven karmának nevezünk, igen titokzatosnak tűnik az ember életében. E titokzatos valamivel kapcsolatban azonban az emberek nem mindig látják meg a lényeges összefüggéseket. Gondolják meg: két bizonyos korú ember találkozik az életben. Előzőleg még nem látták egymást. Találkozásuk időpontjától kezdve olyasmi jelenik meg életükben, ami összefügg kapcsolatukkal. Megismerik egymást és tudják, hogy ezután sok dolguk lesz egymással. Ha az ilyen emberek visszatekintenek a gyermekkoruk óta eltelt földi életükre, akkor kiderül - ha előítéletektől mentesen nézik a dolgot - hogy találkozásuk időpontjáig számtalan cselekvésük rendkívül világosan mutat egy irányba, mintha életük minden lépése úgy alakult volna már gyermekkoruk óta, hogy ez a találkozás ezen a helyen létrejöjjön.

Ha visszatekintünk ara a pillanatra, amikor találkoztunk azzal, akivel közösséget vállalunk, földi életünk megelőző része sokszor valóban olyannak tűnik számunkra, hogy elmondhatjuk: távoli gyermekkoromból indultam el, de minden lépésemet úgy tettem meg, hogy utamnak végül el kellett ide vezetnie, ahol a másik emberrel találkoztam. Mindaz, amit ilyen célra törően tettem, teljesen öntudatlanul történt velem. A tudatos történés csak a találkozás után kezdődik, bár a nem-tudatos csodálatosan összedolgozik a tudatossal. Mégis nagy különbséget mutat sorsunk szövődése szempontjából az, amikor még nem tudatosan rendezzük földi utunkat, hogy találkozzunk a másikkal, ahhoz képest, amit a találkozás után cselekszünk. Ekkor az illető személy előttünk van, látjuk, megértjük, amit mond, tetteinket közléseihez igazítjuk. Ahogy a külső életben megjelenik számunkra, közös életet kezdünk vele, amely hozzáférhető érzékszerveink, értelmünk számára. Látni fogjuk azonban, hogy ehhez az érzékszerveink és értelmünk számára hozzáférhető közös élethez öntudatlanul elegyedik az is, ahogyan eljutottunk találkozásunk időpontjáig. Azt kérdezhetjük: mi működik és él mindezekben az irányokban és erőkben, amelyek révén a másik ember felé közeledtünk?

Tegyük fel, hogy valamilyen esemény felé közeledünk. Ebben mindenféle sorsszerűség működik. Azt vesszük észre, hogy az egyik élmény átélése nagyon eltér a másiktól. Életünkben ugyanis kétféleképpen találkozhatunk valakivel. Az egyik esetben azonnal olyanfajta érzésünk támad, amelyet az akaratunkba veszünk fel. Esetleg az illetővel kötött ismeretségünk, illetve az esemény megtörténte után támad ez az érzésünk. Megismerünk valakit, és az ő lénye, vagy az, amit velünk közösen cselekszik, olyan, hogy azt akaratszerűen érezzük saját magunkban. Mindenekelőtt úgy szeretnénk gondolkodni, ahogyan ő, úgy érezni, ahogyan ő érez, úgy akarni, ahogyan ő akar. Azt érezzük, hogy ez az ember a maga erőit bennünk fejti ki. A benső lényünkben érezzük őt. Felráz bennünk valamit, ami tőle ered, mégis a saját akaratunkban él, és az akaratunkból kiindulva áthatja érzületünket. Ilyen módon még önmagunkat is jobban megismerjük, amennyiben megérezzük akaratunkban és a mélyebb, az akarattal összefüggő érzelmünkben: ez az ember tulajdonképpen nem csak azért van itt, hogy kívülről hasson ránk, amikor rátekintünk, hanem olyasmit szít fel és mozgósít bennünk, ami bennünk, magunkban van. Ez az egyik módja annak, ahogyan sorsszerűen találkozunk az emberekkel az életben.

A másik mód esetében az emberekkel való ismeretség kevésbé kavar fel bennünket, ilyenkor inkább kívülről szemléljük a személyt, és a ránk tett értelmi vagy esztétikai benyomások szerint ítéljük meg. Jól látható, hogy mások megismerésekor milyen nagy különbség van e két fajta találkozás között.

Gondolják csak el: megismerkednek valakivel, azután elkerülnek valahová, és ellenállhatatlanul beszélniük kell erről az ismeretségről, vagyis erről a most megismert emberről. Ahogyan ekkor beszélünk, az lényegesen különbözik attól, ahogyan a többi emberről szoktunk beszélni az életben. Mert ilyenkor úgy beszélünk, hogy mindenki észreveszi: teljesen benne élünk a szavainkban, önmagunkból adunk valamit, amikor a másik emberről szólunk, sőt olyasmit mondunk, amit a többiek nem is értenek. Szépnek tartjuk a másik embert, holott ő esetleg csúnya, és a környezetünkben levő emberek nem is értik, hogy ezt mondjuk, hiszen ők csúnyának találják őt. Nem tudják felfogni, hogy dicshimnuszokat zengünk valakiről, akit ők csúnyának látnak. Mi azonban nem törődünk azzal, hogy a többiek külső, esztétikai benyomásaik szerint, milyennek találják, mert mi nem is a külső benyomás alapján beszéltünk róla. Arról beszéltünk, amit felkavart, felrázott bennünk, és annak, amit így elmondunk róla, nem kell megegyeznie mások benyomásaival.

Más embereknél megint más a helyzet. Ezeknél világosan látjuk, hogy szépek-e vagy csúnyák. Ilyenkor meglátszik a beszédünkön, hogy az értelmi, az érzékszervi, az esztétikai benyomás a mérvadó. Esetleg azt mondjuk: ez aztán remek fickó! De vannak olyan ismeretségek az életben, amikor eszünkbe sem jut, hogy ilyen külsőséges módon beszéljünk valakiről. Ellenben sokszor beszélünk úgy, hogy a többiek mindjárt megérthetik a dolgot, ha ismerik ezt az embert, vagy ha megismerkednek vele.

Az emberekkel való találkozásainknak tehát ez a kétféle módja létezik. Az első éppen azt mutatja, hogy az illetővel való találkozásunk felidézi bennünk egy régebbi földi életben történt összetartozásunkat. Ebben az első esetben érzelmi módon olyasmi jelenik meg egy ember megítélésekor, ami egy korábbi inkarnációra utal, amikor együtt voltunk ezzel az emberrel. A második esetben csupán külsőleges szempontok alapján ítélünk, ezt a többiek is megérthetik, mivel előző földi életeinkben nem találkoztunk ezzel az emberrel, hanem ebben a mostani földi életben találkozunk vele először.

Ha azután szellemi tekintettel megvizsgáljuk, hogy az első esetben olyannyira jellegzetesen megjelenő sorsszerűségnek mi az alapja, akkor azt találjuk, hogy a fizikai földi létbe való leszállásunk előtt asztráltestünkbe beleszövődik, beleoltódik a más emberekhez fűződő közös karmánk. Leérkezésünk előtt ugyanis, miután egyéb szellemi szférákon végighaladtunk, végül a Hold szférájába jutunk. Elkövetkezendő földi életünk karmáját az emberiségnek azok a hajdani szellemi társai oltják belénk, akik egykor itt éltek velünk a Földön, ahogy ezt korábban említettem, majd pedig később a Holddal együtt eltávoztak. A földi létbe való leszállásunk előtt e lények szféráján haladunk keresztül. Amióta ezek a szellemi lények elhagyták a Földet és így már nem élnek az emberek között, azóta annak a sorsnak a feljegyzésével foglalkoznak, amelyet mi emberek élünk át egymással itt a Földön.

Így visszatekinthetünk arra, amit itt hordozunk magunkban, és ami mintegy megelevenedik bennünk akkor, amikor valakivel az első módon találkozunk. Amit ekkor magunkban felfedezünk, azt megtaláljuk a sors nagy könyveiben is, amelyeket ezek a holdlények írnak tele az ember földi életének ismeretében. Ezeket a könyveket persze szellemi módon vezetik. Ott van bennük minden, amit más emberekkel közösen átéltünk. A Hold-szférán áthaladva együtt olvassuk ezekben a könyvekben azt, amit azután leviszünk magunkkal a földi életbe, és életutunkat a szerint vezetjük, amit ezekben a könyvekben olvastunk. Ezt az utat úgy irányítjuk - akár huszonöt-harminc éven keresztül - amíg rátalálunk földi életünkben arra a személyre, akiről Földre szállásunk előtt bele volt írva a Hold könyveibe, hogy előző földi életeink során közös élményeink voltak.

Ilyen csodálatosan vannak elrendezve a világmindenségben a titokzatos összefüggések. Így hát mély érzéssel, az antropozófia által elmélyült érzéssel kell feltekintenünk a Holdra, és nemcsak azt kell megfigyelnünk, amit a fizikai tudomány ír le a Holdról, hanem azt is, amit a szellemtudomány mond el nekünk a Hold szellemi-lelkiségéről, szellemi mivoltáról. Így észrevehetjük, hogy mindenütt találunk bizonyos hasonlóságokat, amelyek révén képzetet alkothatunk magunknak erről a kozmikus szféráról. Egy ilyen földi hasonlóság ismeretes, bár ezt az élet szempontjából nem szokták figyelembe venni, de mindenesetre tudhatunk róla.

Köreinkben is sokszor hangsúlyoztuk, hogy az emberi test hét- nyolcévenként kicseréli saját fizikai anyagát. Azt tudjuk, hogy az ember bőre hámlik, vágjuk a körmeinket, a hajunkat. Ez mind arra utal, és valóban így is van, hogy testünk belülről mindig anyagokat tol kifelé, és új anyag kerül a régi helyére. Amit ma levágunk a körmünkből, az hét-nyolc évvel ezelőtt szervezetünk belsejének anyaga volt, amely tovább tolódott, és most eltávozik. A fizikai anyag mindig megújul. Akik önök közül tíz évvel ezelőtt itt ültek, azok nem képzelhetik, hogy e székekben most is ugyanazok az izmok és testrészek ülnek, mint akkor. Abból már semmi sincs meg bennük. De a szellemi-lelkiségük megmaradt, és ismét itt van. Ugyanez történik kint az égitesteken. A fizikai megfigyelő csak a fizikai anyagra tekint, és úgy beszél, mintha odafent a Hold ugyanaz a Hold volna, mint amely egykor fizikai anyagában kivált a Földből. Ez éppen olyan ostobaság, mintha azt hinnénk, hogy ma is ugyanaz a testünk ül ezeken a székeken, mint tíz évvel ezelőtt. Az égitesteknél persze tovább tart az anyagok kicserélődése, de ugyancsak megtörténik. A fizikai Hold, amelyről a fizikai tudomány beszél, egyáltalán nem olyan, ahogyan a szokásos módon leírják. Mert csak azok a szellemi-lelki lények az igazán maradandók rajta, akik hajdan együtt laktak az emberekkel itt a Földön. Ami mostani lakóhelyüknek, a Holdnak létét mutatja, az fizikai anyagában mindig kicserélődik. Valójában éppen e szellemi-lelki lények alkotják a tulajdonképpeni Hold-létet - ahogy az önök szellemi-lelkisége képezi tíz évvel ezelőtti lényük összefüggését a maival - és ők azok, akik mintegy feljegyzik a múltunkat.

Amit ilyen módon ábrázoltam, arról többet is megtudhatunk, ha a beavatási tudomány segítségével jellemezzük. Eddig arról volt szó, hogy az első esetben fellépő találkozásainknál éledezni kezd bennünk az, amit Földre szállásunk előtt a Hold lényei olvastattak el velünk a könyveikből. Egy beavatott személy azonban még egészen másként is észleli azt, ami ilyen módon tapasztalható az életben. O is találkozik valakivel életében: míg a hétköznapi tudat számára csak az a belső érzés támad, hogy a másik embert az akaratába vegye fel és ne külső benyomások szerint ítélje meg, addig a beavatott számára láthatóvá válik, hogy ennek az embernek milyen régebbi földi életei voltak. Ekkor tehát nemcsak a fizikai ember jelenik meg a maga szellemi-lelki tartalmaival, hanem mögötte mintegy árnyszerűen előlép az illető előző földi élete, esetleg több előző földi élete is. A beavatott úgy ismer meg valakit, hogy emberek egész sora jelenik meg előtte a szellemi-lelki szemléletben. Az ismeretséggel tehát még további embereket is megismer, és ezek olyan objektívek a számára, mint az az ember, aki fizikailag áll előtte. Azokban a korokban, amikor még sejtettek valamit erről, le is festették ezeket a dolgokat. Vannak régi képek, amelyeken egy emberi alak mögött, kissé magasabban ott látunk egy másikat is, a mögött pedig még magasabban egy harmadikat. Ezzel olyan benyomást akartak kelteni a képen, amely akkor éri a beavatottat, amikor egy találkozás során az adott személy lénye nemcsak a mostani földi életének meglátását kelti fel benne, hanem annak előző földi életeit is elé tárja. A beavatott tudatában világos szemléletességgel jelenik meg az, ami a hétköznapi tudatban csak valamilyen érzés vagy érzelem. A szellemtudomány értelmében elmondható, hogy a beavatott számára szemléletként jelennek meg egy ember karmikus kapcsolatai, a hétköznapi, a nem beavatott tudat számára azonban ez homályos érzésként jelenik meg.

Így azt, ami sorsunkban a múlt felől hat és irányít, azt a bennünk található holdszerű elemnek nevezhetjük. Visszatekintünk földi életeinkre: a holdszerűség hat bennünk. Ez a holdszerűség úgy működik a beavatott esetében, hogy amikor valakivel találkozik, akkor tulajdonképpen mindig valami sokaság jelenik meg előtte, akikhez ez az ember karmikusan kötődik. A beavatott ugyanis az ilyen találkozáskor valójában több emberrel, vagyis több emberi élettel találkozik magában. Mert a másik ember régebbi életeivel éppolyan eleven kapcsolatba kerül, mint annak mostani életével.

Most nézzük meg a találkozások másik fajtáját, amikor az embereket inkább külső benyomások alapján ítéljük meg, főleg a szerint, amit az értelmünk vagy az érzékszerveink mondanak róluk, és amit bárki rögtön megérthet az esztétikai benyomások és egyebek alapján. Szellemtudományosan szemlélve a dolgot itt semmi sem vezet vissza a múltba, nem játszanak szerepet a Hold-szféra lényei, akik a találkozáshoz vezető utat közvetítik a földi élet számára, így ezzel az esettel kapcsolatban nem is írtak be semmit az ember asztráltestébe. Itt más erők hatnak. Azok az erők, amelyek szellemi-lelki erőkként a Nap-léttel függnek össze. A Nap-lét szellemi-lelki erői hatnak erre a második fajta találkozásra, amelyek máshogyan szövik a sorsunkat. A szellemi szemlélet számára mindez olyan, mint amikor - mondhatnám - egy titokzatos éjszakához hasonlóan átéljük azt, ami az olyan emberekhez vezet el bennünket, akikkel véghezvittünk valamit korábbi földi életünkben. Azután már magukkal az emberekkel találkozunk: most már inkább a szerint viszonyulunk hozzájuk, amit a róluk való benyomásunk kelt bennünk, ami olyan, mintha a titokzatos éjszaka helyét nappali világosság váltaná fel, megjelenne a Nap. Ez szellemileg is így van: akik karmikusan régóta összetartoznak, azok számára most már nemcsak a múlt érvényesül, hanem belép a jelen és a jövő is. A sors szövődik tovább. A szellemi napszerűség érinti meg az embert.

De ez a szellemi napszerűség azoknál is megjelenik jelenlegi és eljövendő sorsuk szövődésében, akik semmit sem éltek át együtt a korábbi földi életeikben. Aki beavatási tudással szemlél ilyesmit, az az olyan emberrel való találkozáskor, akivel a régebbi földi életekben nem volt együtt, hanem most első ízben találkozik vele: nem pillant meg a háttérben árnyszerű földi életet. Ehelyett a magasabb szellemi hierarchiák lényeit pillantja meg az illető mögött, olyan lényeket, akiket az ember még nem ért el. Most angyalok, arkangyalok jelennek meg az ember mögött. Így a beavatási tudás számára nagy különbséget jelent, hogy olyan emberrel találkozunk-e, akivel korábban már együtt voltunk, vagy pedig első ízben találkozunk vele. Ha sokszor együtt voltunk vele, akkor a régebbi földi életei jelennek meg mögötte. Ha nem voltunk vele együtt, akkor az illető hátterében a magasabb hierarchiák lényei jelennek meg, olyan lények, akik a Nap sugaraival, a napsugarak ragyogásával hatolnak le hozzánk ide a Földre. Ahogy a Hold lényei az előző karmát szövik bele asztráltestünkbe, úgy a Nap lényei én-organizációnkba - az ember én-lényének tudatalatti én-organizációjába - szövik bele azt, ami egy másik emberrel való találkozásunk után játszódik le itt a Földön: ez lesz az alapja az eljövendő karmának. Hiszen a jelen állandóan jövővé alakul át. Ami most már jelen, az az előző pillanat számára még jövő volt. Így halad fejlődésünk a múltból a jövő felé.

Amit az embernél így a múltból a jövő felé haladva látunk, annak képmását pillantjuk meg kint a kozmoszban, ha az égen áthaladó Holdra tekintünk, majd pedig az őt követő vagy megelőző Napra. Ahogyan a Nap és a Hold a Föld körüli pályájukon halad, úgy viszonyul egymáshoz a múlt és a jövő az emberi élet folyamán a titokzatosan alakuló sorsban. A beavatási tudomány révén a legmélyebb, meghatott érzéssel azt mondhatjuk magunkban egy emberrel való találkozásunkkor, hogy amit mögötte látok, amit a holdlények az ő asztráltestébe jegyeztek fel, az éppúgy hozzám is tartozik, mint ahogy őhozzá, és épp ezáltal forrtam össze vele. De első ízben találkozva a világban valakivel így szólhatunk magunkban a beavatási tudomány révén: angyalok, arkangyalok állnak mögötte. Mindegyik mintegy az ujjával mutat a jövőbe. Itt sok lehetőség jelenik meg, egy eljövendő sorsszerű élet lehetőségei.

Ha tekintetünket ilyen módon a kozmosz messzeségébe vetjük, akkor a Hold és a Nap, mint a szellemi világba vezető két kapu jelenik meg. Azt mondhatjuk: ami a fizikai földi környezetben van, az pillanatnyilag a fizikai testemben él, ami a távoli éterszférákban van, ahol a csillagok vannak, az az étertestemben él. Ha azonban feltekintek a Holdra, vagy a Napra, akkor nem valami olyasmire tekintek, ami a fizikai testemben és étertestemben él, hanem olyasmire, ami az asztráltestemben él, és ami erőkkel hatja át az énemet. Ekkor a Hold-lét kivezet bennünket a fizikai és az éteri világból, és a szellemi világba vezet át. Ha pedig a Napra tekintünk fel, akkor azt mondjuk magunknak: ami szellemileg-lelkileg a Naphoz tartozik, az egy olyan kapu, amely átvezet engem egy olyan világba, amely én-lényemmel azonos. Ez a világ nem a fizikai és az asztráltestemmel egyenértékű, hanem az én-lényemmel, amelynek révén tudatos lényként lépek fel az életben, mindazzal együtt, ami a sorsunkban, mint szükségszerű szövedék jelenik meg számunkra, és amit azért követünk, mert bizonyos fizikai hajlamokkal, ilyen-olyan temperamentummal, valamilyen jellemmel rendelkezünk. Ez utóbbiak mind csak eddigi karmánk kifejeződései. Mindabban, amit testünk szükségszerűségeként követünk, amit a költő úgy fejez ki, hogy „Ilyennek kell lenned, önmagad elől nem menekülhetsz”, mindebben tehát a Hold-létben őrzött emberi múlt él. Ellenben mindabban, ami szabadságként él bennünk, úgy, hogy élünk is vele, és valamit a saját teljes elhatározásunkkal akarunk: ilyenkor a Nap-lét jelenik meg és működik bennünk.

Így, szellemi szempontból a természeti és a morális lét egymásba fonódik. Az ilyen szellemi nézőpont nem helyezi szembe egymással egyfelől a természetet a maga merev szükségszerűségével, másfelől a szellemi-lelkiséget, amely nem képes ezzel kapcsolatot teremteni, és csupán valami elvont morális világrendet képez. Nincs ilyenféle ellentét, hanem a természet jelenségeiben egyúttal azt is megtalálhatjuk, ami morálisan él bennünk. Ekkor mindenesetre túl kell lépnünk a megszokott természeti jelenségeken, éppen ahhoz, ami a szellemi Nap-létben és Hold-létben mutatkozik meg számunkra.

Látják, csak egy ilyen szemlélet számára merül fel egyáltalán az a lehetőség, hogy az ember természeti lététől felemelkedjünk a szellemi-lelki léthez. Így például amikor kitekintünk a természetbe, olyankor arra pillantunk - jóllehet ezt a hétköznapi tudattal nem is tudjuk átlátni - ami földi vagy kozmikus környezetünkben betegséget hoz ránk. Ez ugyanis mindenütt benne van a körülöttünk levő világban. Szervezetünk önmagában egészséges, mert egészséges énből, asztráltestből és nem kevésbé egészséges éteriségből született. Itt a Földön csak olyasmi tud megbetegíteni, ami kívülről közelít az emberhez, és amit az ember nem képes belső lényének megfelelően átalakítani.

Ezt megfigyelhetjük a legegyszerűbb jelenségeken. Tételezzük fel, hogy önök valamilyen meleg vagy hideg helyiségben vannak, és befogadják a meleget vagy a hideget. Ezek nem úgy járják át önöket, mint egy fa- vagy kődarabot. Egy meleg vagy hideg helyiségben nem úgy tartózkodnak, mint a fa- vagy kődarab, és nem is úgy melegszenek fel vagy hűlnek le, mint a fa vagy a kő, hanem feldolgozzák a külső meleget vagy hideget. A külső csak indítékot ad, a belül hordozott meleget szervezetükben önök saját maguk hozzák létre. Ha azonban erre nem képesek, vagyis úgy illeszkednek környezetükbe, mint egy fa- vagy kődarab, és úgy viselkednek a környezetben, mint ezek, akkor a külső úgy hatol be, hogy önök nem tudják átalakítani, és máris megfáznak. Az ember nem tudja átalakítás nélkül felvenni a földi környezetet, még az élelmiszerek esetében sem. Ha így vélik, akkor az csak tudományos képzelődés. Az ember az ételt éppen úgy átalakítja, mint mindazt, ami a környezetében körülveszi. Ha erre nem képes, akkor megbetegszik: ez a betegség fizikai oka. A betegségeknek azonban sorsszerű jellegük is van, sorsszerűen illeszkednek az ember életébe.

Ha most itt vagyunk ebben a földi életünkben, a XIX. vagy XX. század valamely évétől kezdve 1924. február 6-ig, ebben az emberi életben élünk és csak erre tekintünk, akkor azt mondhatjuk: ebben az életünkben a környezetünk csak úgy betegíthet meg, ha közvetlenül hat ránk. Legalábbis ha a meleg, a hideg, vagy valamilyen káros levegő vagy hasonló hat ránk. Ennek kívülről érkező közvetlen hatásnak kell lennie, és ettől betegszünk meg. Ha csak ránézünk a nadragulyára, akkor nem mérgez meg bennünket. Ha valamilyen szennyezett levegő elég messze van tőlünk, az sem mérgez meg, nem okoz betegséget. Ha tehát csak lelki benyomásunk van valamiről, akkor nem betegszünk meg. Ehhez közvetlen hatásnak kell létrejönnie.

Gondoljuk el, azonban a következőt: jelenkorunkban sok olyan ember van, aki teljesen materialista módon él, és környezetéről is csak materialista benyomásokat akar kapni. Életükben - testüknek bizonyos folyamataira vonatkozóan - elutasítják a materializmust: megeszik a növény szellemiségét, az állat lelkiségét, ezeket együtt fogyasztják el, hiszen, ha az étkezésre vonatkozóan is derék materialisták lennének, akkor csak köveket lehetne enniük, mert ezek szervetlenek és holtak. Ellenben lelkiségükbe csakis az élettelenre vonatkozó eszméket, fogalmakat fogadnak be. Ami most szellemi- leg-lelkileg kapcsolódik az ilyen ember lelkéhez, az a következő földi élete számára a betegség erejévé alakul át. Ekkor a korábbi élet e benyomásai hatnak az emberre, és fizikailag működő erőkké változnak át.

A betegség sorsszerűségét azért hozzuk át régebbi földi életeinkből a mostaniba, mert régebbi földi életeinkben bizonyos dolgokról nem voltak megfelelő elképzeléseink, és ennek következtében válunk fogékonnyá a betegségekre. Ezek a nézeteink a betegségek közvetlen fizikai előidézőiként lépnek fel a mostani földi életünkben. Mindaz, ami az egyik földi életben csupán eszme, érzelem, belső lelki élet volt, az a halál és újabb születés közötti idő átélése után fizikai működéssé változik át az ember életében. Így sok olyan fizikai hatást hordozunk magunkban, ami az előző földi életek idején még csak lelkiség volt bennünk. Ilyen módon a betegséget is sorsszerűnek kell felfognunk. De nem eshetünk abba a babonába, hogy a betegségeket csak szellemi eszközökkel lehet meggyógyítani. Ehhez fizikai, vagy a fizikaihoz hasonló szerekre van szükség. Ha azonban teljes megértéssel tekintünk arra a tényre, hogy a mostani testünk fizikai működése az előző földi életünk lelkiségének következménye, akkor így szólhatunk magunkhoz: amit a betegségből egyébként átvinnénk a következő földi életünkbe, azt most a következő földi élet számára úgy gyógyíthatjuk meg, hogy gondolatainkat eltereljük attól, ami az emberben nem volt megfelelő, és rávezetjük arra, ami már helyes. Ha például meggyőződünk arról, hogy valamilyen betegség egy korábbi földi életünk materialista lelkületével függ össze, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy ezt a betegséget csak azáltal szüntethetjük meg, ha most spirituális szemlélettel és ideákkal kezeljük. Mindaz, ami az antropozófiában hat, nem pusztán elmélet akar lenni, hanem közvetlenül összefügg az élettel, érzelmeket, érzéseket támaszt az élet számára.

Milyenné válik szemléletünk számára a csillagos ég, a Föld környezete, ha olyan megvilágításban vagyunk képesek rátekinteni, amelyet a helyesen művelt antropozófia sugároz ki magából? Mennyire rokonunk lesz a Nap és a Hold, ha ilyen módon saját múltunk és jövőnk kozmikus képének ismerjük fel őket. Milyen mélységes intenzitással hordozzuk majd magunkban a kozmosszal és a világgal való rokonságunk tudatát: átérezzük, hogy sorsunkat a múlt és a jövő szövi bennünk. Kitekintünk, látjuk a Napot és a Holdat, látjuk, ahogy a Napban és a Holdban elénk lép a kozmikus sors, külsőleg magát megnyilatkoztatva. A múltunkban olyasmit érzünk, ami úgy jelenik meg a jelen és a jövő mellett, mint ahogy a Hold jelenik meg a Nap mellett a világmindenségben. Tiszteletünk, odaadásunk, a mindenség iránti áldozatkészségünk megnövekszik, ha saját életünket a kozmosz létéhez terjesztjük ki, és ha meglátjuk a részletekben annak rokonságát, ami bennünk él, azzal, ami a világmindenségben működik.

Láthatjuk, hogy az antropozófiának, az egyik feladata az, hogy működése következtében az ember ily módon összeforrjon a világgal. Remélem, hogy önök, akik ilyen nagy számban gyűltek ma össze ebben a „Zweig”-ben, éppen az ilyen fejtegetések révén egyre inkább azonosulnak az antropozófia e feladatával, azzal, hogy az embereknek ne csak a gondolkodását, hanem az érzelmeit és szívét is elmélyítsük. A Karácsonyi Gyűlés éppen azért jött létre, hogy mindez egyre jobban és intenzívebben megjelenhessen. A Karácsonyi Gyűlés arra hívta fel a figyelmet, hogy ha az Antropozófiai Társaság a továbbiakban helyesen akar működni, akkor el kell hagynia az elmúlt tíz évben követett utat, és a külsőséges társasági jellegtől a belső szellemi felé kell fordulnia. Egészében véve ezoterikus jelleget kell öltenie. A dornachi Szellemtudományi Főiskolának a jövőben bizonyos ezoterikus jelleget kell hordoznia, és a Társaság egész intézményének is ezoterikus karaktert kell felvennie. A Társaság csak így tehet szert egy olyan spirituális életre, amelyre szüksége van. Nem válhat külsőségessé, az utóbbi tíz év folyamán éppen a külsőségesség veszélye fenyegette.

Mit éltünk át e tíz év alatt, sőt már előbb is? Vegyük például azt a tényt, hogy nagyon aktív ellenfeleink támadtak, akik éppen most igen tevékenyek lettek. Ez abból fakadt, hogy felróhatták, hogy nyilvánosan nem kaphatók egyes előadások jegyzetei. Az emberek azt kívánták, hogy legyenek ilyen előadási jegyzetek. Eleget kellett tennünk eddig is az ilyen kívánságoknak, bár előrelátható volt, hogy ellenfeleink számára éppen ezáltal teremtjük meg a legjobban felhasználható eszközt. De olyan korban élünk, amelyben az ilyesmi nem kerülhető el. Ezért kellett a Karácsonyi Gyűlésen a teljes nyilvánosságot igényelnünk a Társaság számára. Ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy másfelől annál ezoterikusabbá váljon. De a Társaság egész vezetésében is intenzívebb tudatnak kell megjelennie, a Társaságot mintegy antropozófiai módon kell vezetnünk. Ezért az úgynevezett alapszabályok esetében is egészen másként jártunk el a Karácsonyi Gyűlésen, mint ahogy egyébként alapszabályokat szoktak létrehozni. Általában alapszabályok lefektetésekor azt szokták mondani, hogy ilyen vagy olyan alapelveket fogadnak el. Korábban a Teozófiai Társaságban voltak is ilyen alapelveink. Például első alapelv: az emberiség általános testvériségének kialakítása. Második alapelv: a vallások közötti egység kimutatása, és így tovább. De többször utaltam rá, hogy éppen itt kell kezdődnie annak, ami az Antropozófiai Társaságot tulajdonképpen, mint realitást megalapozhatja. A Karácsonyi Gyűlésen azután ténylegesen egy ilyenféle realitást igyekeztünk érvényre juttatni. Nem alapelvekről beszéltünk, hanem azt mondtuk: Dornachban valami él és eleven. Aki jogosultnak látja ezt a Dornachban élő elevenséget, az csatlakozik a Társasághoz. Nem elvont alapelvekre hivatkoztunk tehát, hanem valami létező elevenségre. Ezekben az úgynevezett alapszabályokban a Társaság életét nem absztrakciók formájában írjuk elő, hiszen ezek igazából nem is alapszabályok, hanem csupán azt mondják el, ami Dornachban történik, és amit onnan akarunk kialakítani. Ezek az alapszabályok csak tájékoztatások, nem pedig rendelkezések. Hangsúlyoztam azt is, hogy a Társaságnak olyan elnökségre van szüksége, amely cselekvő, és a cselekvésben, a kezdeményezésében látja a saját legfőbb feladatát. Arra törekedtünk, hogy absztrakciók helyett mindenben a tisztán emberit, a közvetlenül emberit tartsuk szem előtt, már az alapszabályokban is. Csakis így létezhet egy olyan Társaság, amelynek a világba áramló szellemiség organizmusává kell válnia.

Úgy fogalmazhatnék, hogy a Dornachban karácsonykor megalakult elnökség még csupán egy hipotézis számunkra. Ha a Társaság befogadja azt, amit tenni fog, akkor elnökség lesz, ha nem fogadja be, akkor semmi sem lesz. Az emberek csakis egy élő, eleven működés középpontját láthatják benne. Ezzel csak arra utalok - hiszen mondtam, hogy most csak néhány szóval említem ezeket, minden egyéb a „Közlöny”-ben világosan megtalálható - hogy a Karácsonyi Gyűlés révén ténylegesen egy új szellemiséget szeretnénk a Társaságba bevezetni. Kívánatos azonban, hogy megértsék ennek az új szellemiségnek a jellegét: ez az elevenség szelleme, nem az absztrakcióké, olyan szellemiség, amely nem a fejhez, hanem a szívhez akar szólni.

Ebből fakad, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófia ügye számára vagy semmi, vagy minden lesz. Ha nem lesz meg a folytatása, akkor semmivé válik, és csak egy olyan ünnepségnek fog számítani, ahol az emberek egy kicsit jól érezték magukat, azután pedig mindent elfelejtenek, és folytatódik minden a régi kerékvágásban. Akkor nem lesz tartalma, semmi sem ragyog rá vissza. Csak a Társaság egyes területein zajló élet adhat neki tartalmat, csak attól lesz valóságos, ami rajta keresztül állandóan megjelenik az Antropozófiai Társaság életében. A Karácsonyi Gyűlés csak azzal válik reálissá, amivé a továbbiakban lesz. Amikor az emberi lélek a Karácsonyi Gyűlésre tekint, ez már a megvalósítás felelősségét is feltételezi benne, különben a Karácsonyi Gyűlés visszahúzódik a földi életből, és abban az irányban halad, amit ma a Hold lényeiről mondtam. Bizonyos értelemben persze itt volt a világban. Hogy hatékony lesz-e az élet számára, az attól függ, hogy folytatják-e az emberek.

Ezt igen világosan kifejezésre is juttattuk. Minden résztvevő szívébe belehelyeztük az Antropozófiai Társaság spirituális alapkövét. A Karácsonyi Gyűlés, ha formálisan véget is ért, azt tulajdonképpen sohasem lenne szabad lezárnunk, hanem folyamatosan tovább kellene tartania az Antropozófiai Társaság életében. Ezért azt szeretném kérni önöktől, hogy vegyék teljesen komolyan azt, ami a „Közlöny”-ben megjelenik, fogadják be valóban teljes komolysággal mindazt, ami nemcsak leírásként, hanem egyre inkább realitásként lép önök elé. De nem lehet az egészet elhamarkodni sem. Állandóan azt kérdezik, hogy hogyan egyáltalán hogyan működjünk? Természetesen nem lehet mindent egy nap alatt elvégezni. Az egyik legközelebbi tennivalóm az lesz, hogy a „Mi történik az Antropozófiai Társaságban?” című „Közlöny”-ben minden héten irányvonalakat fognak találni - hogy elvontan fejezzem ki magam: - tézisek formájában. Ebben hetente rövid tételekben kifejtek valamit az emberre vonatkozó antropozófiai igazságokból, az emberi életről, a vallásról, művészetről stb. és arról, ami az Antropozófiai Társaságban történik. Így alkalmuk lesz az embereknek, hogy elmondják az egyes antropozófiai „Zweig”- ekben: Dornachból a következő gondolatokat küldik nekünk irányvonalként. A „Zweig”-ekben tehát hetenként az egyéb tevékenységeik között tárgyalják meg ezeket a Dornachból küldött gondolatokat is, amelyeket a „Közlöny”-ben teszünk közzé.

Ezáltal egységessé válnak a Társaság antropozófiai életének egyes területei. Ilyen módon lassanként sok olyasmi jöhet létre, ami valóban úgy járja át Társaságunkat, miként a vér, hogy ne pusztán beszéljünk az egységről, hanem olyasmit alkossunk meg, ami azt egységes szellemi vérrel járja át. Ezt szándékoztuk létrehozni a Karácsonyi Gyűlésen. Akkor ezt át tudtuk érezni, a továbbiakat majd meglátjuk.

Erre különösen itt Németországban van szükség. Németországban valóban egészen másként kapcsolódnak az antropozófiai élethez, mint máshol. Az ellenfelek másutt nem annyira képzettek, mint itt. Láthatjuk, hogy bárhol jelennek meg, legtöbbször innen jönnek, bár bizonyos ellenfelek mindenütt megtalálhatók, különösen Dornach körül. Németországban azonban egészen különleges jellegű ellenfelekkel állunk szemben, mondhatnám, igen nagy erejű ellenfelekkel, akik szisztematikusan, teljesen tudatosan és szervezetten működnek. Súlyos elhatározás volt, hogy az Antropozófiai Társaságban mindent felforgassunk. Mert ez történt mindenben. Csak gondoljanak arra, hogy amikor 1912/13- ban megalapítottuk az Antropozófiai Társaságot, én magam nem viseltem a Társaságban semmiféle hivatalt, egyáltalán, nem is voltam a tagja. Többször hangsúlyoztam, hogy az Antropozófiai Társaságnak megalapítása óta nem vagyok tagja, csak nem figyeltek oda igazán ennek a jelentőségére. Azt akartam ugyanis, hogy az Antropozófiai Társaságnak inkább tanítója legyek, aki elvezet az antropozófiai élet forrásaihoz. Először ezt kellett megpróbálni, hogy aztán megláthassuk, hogy ilyen módon mi is történik.

Látják, úgy adódott, hogy olyan korban kell elkezdenem valamit, amikor az emberek általában már nyugdíjba vonulnak, mert valóban kezdetnek tekintem azt, ami Dornachban a Karácsonyi Gyűléssel végbement, az élet igazi kezdetének. Szeretném, ha önök is átéreznék, hogy kezdet előtt állunk. Ha ezt valóban átérezzük, akkor lehet is valami ebből a kezdetből, mivel sok mindent hordozhat magában. Mint mondtam, csak ilyen kényszerűségből fakadóan lettem az Antropozófiai Társaság tagja, sőt elnöke, és szeretném, ha belátnák mindannak egész komolyságát, ami a Karácsonyi Gyűléssel összefügg.

Ha ezt megértik, akkor e próbálkozás révén talán mégis lehetővé válik, hogy igazi antropozófiai élet áramoljon át a Társaságon, amennyiben mindenütt együttműködnek azzal, ami Dornachból indul ki. Ilyen érzülettel szeretnék a legszívélyesebben válaszolni arra az üdvözlésre, amelyet a Karácsonyi Gyűlés után ma kaptam Dr. Koliskotól, miután első ízben ismét együtt vagyok önökkel. Az Antropozófiai Társaságban elsősorban ezen az érzületen múlnak a dolgok. Ugyanilyen szívélyes üdvözlettel szeretnék válaszolni, ahogyan a szív mondja a szívnek: a Karácsonyi Gyűlésen elgondolt szellemiségben úgy akarunk együttműködni, hogy a Karácsonyi Gyűlés hatékony impulzusa sohase szűnjön meg az olyan antropozófusok körében, akik arra törekednek, hogy helyesen ismerjék meg az antropozófiai élet alapvonásait. A dornachi gyűlés számára egyre inkább ennek az antropozófiai törekvésnek kell valóságos tartalmat adnia, hogy ez a dornachi gyűlés valójában sohase múljon el, mert az antropozófusok világszerte tovább művelik, és hogy az a szellemiség, amelyet ott igyekeztünk felidézni, legyen mindig jelen a tagság jóakarata, odaadása és az antropozófia és az antropozófiai élet beható megértése jóvoltából.

Így szeretnénk mindenkivel együttműködni, és a dornachi gyűlést is, létjogosult, komoly eseménynek tekintjük, nem közömbösnek, hanem olyasminek, ami valóban a legmélyebben a szívünkbe, érzületünkbe, sőt a lelkiismeretünkbe is képes behatolni. Akkor a Karácsonyi Gyűlésben nem csak egy ünnepi hét eseményét látjuk majd, hanem a világban működő, az emberi sorson uralkodó erőt. És ez már megfelelő impulzus lehet az antropozófiai munka, az antropozófiai tevékenység és az antropozófiai élet számára.