Ha mint emberek rátekintünk a körülöttünk levő világra, akkor először is azt az emberi környezetet látjuk, ami Földünket jellemzi: a Föld különböző birodalmainak, az ásvány- növény- és állatvilágnak lényeit, az emberek világát, amelyhez magunk is tartozunk, és látjuk mindazt, ami hozzátartozik ezekhez a birodalmakhoz és kialakult belőlük: a hegyeket, folyókat, felhőket. Ha azután tekintetünket a világmindenség távolabbi részére vetjük, akkor látjuk, hogy az tele van csillagokkal és bolygókkal. Az antropozófiai szemlélet alapján tudjuk, hogy ezeknek a különböző égitesteknek a Földhöz hasonlóan saját lakói is vannak. De amikor az ember tekintetét a földi környezetére, valamint a világmindenség távoli tájaira irányítja, akkor ebben a térbeli környezetben olyan lényeket talál, akiknek csak saját lényük egy részével van valami dolguk. Ismeretes az antropozófiai szemléletből, hogy mi emberek fizikai testre, étertestre, asztráltestre és énre tagolódunk. Tudjuk, hogy alvásunk idején énünk és asztráltestünk elválik fizikai és étertestünktől. Mindaz, amit szemünkkel látunk, amit érzékszerveinkkel érzékelünk a világban, az csak a fizikai és az étertestünkkel van kapcsolatban, de asztráltestünkkel és énünkkel nincs. Ez alól azonban két égitest kivételt képez: a Nap és a Hold.

A Napot és a Holdat ugyanúgy benépesítik a szellemi-lelki lények, mint a Földet az emberek. De a távoli világmindenség többi égitestén is szellemi-lelki lények laknak, bár az embernek a születése és halála közötti életében egyelőre csak igen közvetett viszonya van a távoli égitestek szellemi-lelkiségéhez. Csak a két említett égitest, a Nap és a Hold jelent ebben kivételt. Ezek utóbbiak olyan kapuk az ember számára, amelyek révén már fizikai földi életében is összefügg a szellemi világgal. A Nap és a Hold kapcsolatban áll velünk, mégpedig oly módon, hogy a Nap az énünkkel, a Hold az asztráltestünkkel. Az elmondottakat úgy érthetjük meg közelebbről, ha kissé felidézzük, amit az antropozófiai könyvekben és a különböző előadásokban találunk.

Ezekből tudjuk, hogy a Hold, amely ma a Föld kísérőjeként, de mégis szabadon mozog a világűrben, valamikor a Földhöz kötődött, egyetlen testet alkotott vele. Bizonyos időpontban azonban elszakadt a Földtől, és a világmindenségbe távozott, most pedig a világmindenségben a Földnek egyfajta kolóniáját alkotja. Ez azonban nem csupán a fizikai Hold előttünk megjelenő alakjára vonatkozik, hanem a Holdat benépesítő szellemi lényekre is. Tudjuk, hogy a Földet egykor nemcsak emberek lakták, hanem olyan magasabb rendű lények is, akik az emberiség első nagy tanítói voltak. Ezek a lények nem éltek fizikai testben, mint a mostani emberek, hanem csak finom étertestben. Az emberek és ezek a lények mégis érintkeztek egymással, egészen az atlantiszi korszakba nyúlóan. Ez az érintkezés abban állt, hogy a Föld ezen ősi korában az embereket úgy befolyásolták, hogy bizonyos módon érvényre jusson lelkükben a nyugalom, a fizikai környezetükből ne észleljenek semmit, hanem visszafogott lélekkel maradjanak teljes nyugalomban. Az ősi korok emberei - vagyis mi magunk, hiszen Földünkön valamennyien már itt voltunk előző életeinkben - úgy érezték, mintha ezek a lények bensőjükben szólalnának meg, amit inspirációként éltek meg és éreztek át. Ezek az előrehaladott lények tehát nem úgy közölték mondanivalóikat az emberekkel, mint ahogyan mi beszélünk egymással, hanem az említett módon. Az emberek pedig mindebből a csodálatos ősi bölcsesség műveit alkották meg.

Jelenkorunk embere alapjában véve túlzottan önhitt, rendkívül okosnak tartja magát. Az régi emberhez képest valóban okos is, de az okosság önmagában még nem vezet el a bölcsességhez, a tudáshoz. Az okosság az értelemből fakad, az értelem azonban nem a tudás egyetlen eszköze. Az ősi korokban a lélek mélyebb erői vezették el az embereket a tudáshoz, amelyet nem az értelem útján fejeztek ki, és nem is a mi pedáns nyelvtanunkba szorítva - mert minden nyelvtan ilyen -, hanem szinte költői művekben. Az előrehaladott lények inspirációja alapján ősi bölcsek tanították az emberiséget, és csaknem költői művekben, végtelenül szép, képszerű leírásokban fejeztek ki mindent, amiből a mi korunkig is fennmaradtak feljegyzések. Megcsodáljuk a hinduk Véda-irodalmát, a jógafilozófiát, a Véda filozófiát, a perzsák, az egyiptomiak ősi írásait, és ostobák vagyunk, ha nem csodáljuk meg ezeket. Minél inkább beleéljük magunkat ezekbe a dolgokba, minél inkább átadjuk magunkat nekik, annál inkább ráébredünk a következőre: igaz, hogy ma okosak vagyunk, és ezek a régi emberek nem voltak olyan okosak, mint mi, de tudásukat nemcsak csodálatosan szép, költői formában írták le, hanem ez a tudás mélyrehatóan elvezetett a világ titkaihoz is. Azok a külső feljegyzések azonban, amelyeket annyira csodálunk és meg is rendítenek bennünket, ha szívünk egy kicsit is a helyén van, csak legutolsó maradványai annak, ami egykor a szájhagyomány útján élt az emberiségben. Ezt a csodálatos ősrégi bölcsességet már csak a szellemtudomány képes felkutatni. Az emberek azonban utóbb mintegy kinőttek ebből az ősi bölcsességből. Ha ugyanis megálltak volna az ősi bölcsességnél, akkor éretlenek maradtak volna, és nem jutottak volna el a saját erejükből megszerzett tudás szabadságához.

Ezzel az ősi tanítóknak már nem volt több feladatuk a Földön. Elhagyták a Földet. Ahogy a Hold fizikai mivolta a világmindenség messzeségébe távozott, úgy a nagy ősi tanítók is eltávoztak a Holddal együtt. Ma pedig valamiféle kozmikus kolóniát alkotnak a Holdon, és aki beavatott tudással szemléli a Holdat, az azokkal a bölcs szellemi lényekkel látja benépesülve, akik egykor az emberiség társai voltak. Aki magasabb szinten továbbfejleszti azt, amit A magasabb világok megismerésének útjában leírtam, kikutathatja e holdlények bölcsességét, és megértetheti magát velük. Ekkor azonban egészen sajátos dolgot tudhat meg tőlük: azt, hogy bár ma nincsenek már itt a Földön, mégis jelentős feladatuk van a Föld számára. Nehezen fejezhető ki, hogy ezeknek a holdlényeknek miféle feladatuk van az emberiséggel kapcsolatban, mert a földi kifejezések nemigen alkalmasak erre. Ezek a holdlények úgyszólván feljegyzéseket készítenek az emberiség egész múltjáról, minden egyes emberről. Ezek nem hasonlítanak a mi könyvtáraink könyveihez, de mégis könyveknek nevezhetjük őket, amelyekben minden egyes emberre vonatkozóan feljegyzik azt, amit az egymásra következő földi életeiben átélt.

A Hold megismerése jelenti, az emberiség múltjának megismerését is. Amikor a halál és újabb születés közötti, vagyis a születés előtti életünkből leereszkedünk a kozmosz messzeségeiből a Földre, akkor áthaladunk a Hold-szférán, és ilyenkor hozzánk kapcsolódik az, amit a Hold bölcsei nagy könyvelésükben múltunkról feljegyeztek. Ezt a múltat a Földre érkezésünk előtt belevésik az asztráltestünkbe. A földi létbe lehozott asztráltestünkben tehát megtaláljuk ezeknek a holdlényeknek a feljegyzéseit. Ez rendszerint nem jut el a fejünkbe. A fej földi élete során a legtöbb dologban nem is olyan rendkívül fontos szervünk. Csak a külső materialista fogalmak és eszmék szerint az. Amikor az emberi lény a világmindenségből leszáll a Földre, akkor ennek legutolsó szakaszán megtörténik a holdlények bejegyzése az ember lényébe, mégpedig - akár hisszük, akár nem - az embernek abba a részébe, amelyet anyagcsere-végtagrendszerünk szellemi oldalának nevezünk. Tehát egészen a tudat alatt rejtőzik, mégis itt van bennünk, növekedési erővé, egészséggé változik át, és különösen az ember úgynevezett gyógyíthatóságává, amikor megbetegszik valaki a Földön. A betegségek lényegének megismerése természetesen fontos dolog, de még sokkal fontosabb annak megismerése, hogy azokat hogyan gyógyíthatjuk. Az érzékfeletti megismerés fontos segítséget jelent a betegségek felismerésekor, de ez éppen annak megismerése, ami a holdlények Akasha Krónikájából vésődött bele a növekedés, a táplálkozás és a légzés erőibe. Az ember ugyanis ennek köszönhetően tanúsít kisebb vagy nagyobb ellenállást valamilyen betegséggel szemben. Az egyik ember könnyebben gyógyul, a másik nehezebben. Ez teljesen attól függ, hogy karmájának megfelelően, azaz előző földi életei alapján milyen bejegyzések történtek nála.

Ha megnézzük, hogy ott kint a Hold mit jelent lakóival a földi emberek számára, akkor eljutunk annak megállapításához, hogy a Hold bensőségesen összefügg mindazzal, ami a múltunk, ami tehát az előző földi életeinkre nyúlik vissza. A Holdnak a világmindenség messzeségében való létét akkor értjük meg helyesen, ha átérezzük a Földön az ember múltját. A sorsunk abból tevődik össze, amit előző földi életeinkből, vagyis a múltunkból hozunk magunkkal, és amit a jelenlegi életünk során tapasztalunk. A sors a múltból és a jelen tapasztalataiból alakul tovább, a következő földi életek felé haladva. Kozmikusan szemlélve tehát a Hold és lényei a múltunkat építik bele a sorsunkba.

Ebből láthatjuk, hogy a jelenlegi megismerés voltaképpen menynyire keveset tud a külső égitestek mibenlétéről. A Hold manapság szokásos fizikai megismerése alapjában véve nem is megismerés. Aki ma fizikai módon írja le a Holdat, az úgy véli, hogy a Hold térképen ábrázolt hegyei mindig is megvoltak. De naivitás, ha ezt hiszi. A Hold lényei mindig megvoltak, a Hold szellemi-lelkisége valami maradandó, de a Hold fizikai anyaga nem az. Ez megértjük, ha magát az embert nézzük meg. Az ember földi élete során állandóan kicseréli fizikai anyagát. Hét-nyolc év múlva már semmi sem lesz bennünk a korábban magunkban hordozott anyagokból. Mindent újraalkotunk. Csak a szellemi-lelkiség marad meg, és ez így van az égitesteknél is. Ha feltekintünk a Holdra: annak anyaga tovább tart ugyan, mint az ember anyaga, de mégis teljesen átalakul az idők folyamán, csak a szellemi-lelkisége a maradandó. Ha belátjuk ezeket a dolgokat, akkor egészen más szemlélethez jutunk a világmindenségről, mint amit a mai materialista megismerésben találunk. Ez a materialista megismerés rendkívül okos, értelmes, mindenekelőtt számolni tud, és számításai mindig holtbiztosak. A számítások helyesek, csak éppen nem igazak. Valaki például számításokat végez a szív működéséről. Megfigyeli ma, majd egy hónap múlva megint: azt találja, hogy változott egy kissé. Még többet változik egy további hónap múlva, ezután az illető megfigyeli, hogy a szív mennyit változik egy év alatt. Ezt pedig beszorozza, hogy tíz évre is megkapja az eredményt. Ennek alapján azt is kiszámíthatja, hogy milyen volt a szív háromszáz évvel ezelőtt, vagy hogy milyen lesz háromszáz év múlva, a számítás biztosan helyes lesz. Csak éppen ez a szív nem létezett háromszáz évvel ezelőtt, és háromszáz év múlva sem fog létezni. Ezt egyéb dolgokra vonatkozóan is így csinálják. A számítások helyesek, de nem felelnek meg a valóságnak. Így van ez az égitestek külső anyagi mivoltára vonatkozóan is. Az anyagaikat állandóan kicserélik, de közben a szellemi-lelkiségük megmarad. A Holdon ezt a szellemi-lelkiséget szövik bele sorsunkba előző életeink nagy feljegyzői; ez alkotja sorsunk szövedékének egy részét.

A Hold tehát egyike annak a két kapunak, amelyeken keresztül az ember bejut a szellemi világba, innen szövik a sorsát azok a lények, akik egykor bölcs társai voltak a Földön egy olyan korban, amikor az emberek ösztönösen maguk szőtték a sorsukat. Ma a sors szövése már teljes mértékben a tudat alatt történik. Erről később még beszélni fogok.

Van még egy másik kapu is, ami a szellemi világ felé nyílik: a Nap. Ha a Napot a beavatás tudományával ismerjük meg, akkor nem olyan lényeket találunk rajta, akik Földünkkel úgy függnek össze, mint a Hold lényei. A Napon nincsenek olyan lények, akik egykor a Földön éltek volna. A Napon olyan lényeket találunk, akiket A szellemtudomány körvonalai című könyvem angyaloknak és a hierarchiák magasabb lényeinek nevez. Ha azt mondom, hogy a „Napon”, akkor természetesen a Nap egész szféráját, a Napról kiinduló teljes fényözönt kell elképzelnünk. A Nap az angyalok lakóhelye, közülük mindegyik mindig kapcsolódik valamely emberi individuumhoz. Mi emberek énünk tekintetében összefüggünk ezekkel a magasabb individuumokkal, és éppen a Nap-lét révén függünk össze velük. Az angyalok az embernek mintegy kozmikus példaképei, mert az ember egykor eléri majd az angyalfokot. Azok a lények tehát, akikhez mi magunk közeledünk, a Napon élnek. Ebből már felismerhetik, hogy ahogy a Hold-léttel a múltunk kapcsolatos, úgy a Nap-léttel a jövőnk függ össze. A Hold és a Nap együtt múltunk és jövőnk világát jelenti. Egyfelől azt látjuk, hogy a Hold lényei feljegyzik múltunkat, előző földi életeinket mintegy beírják könyveik lapjaira. A beavatási tudomány révén viszont azt is megértjük, hogy ha a jövőnk felé pillantunk, akkor az angyalokra kell tekintenünk. Mi magunk állandóan tevékenykedünk, ha nem is mindenkinek, de a legtöbb embernek mindig tennie kell valamit. Így ahogyan múltbeli cselekvéseink hatnak a jelenlegi életünkre, úgy jelenlegi tetteinknek is hatniuk kell a jövőnkre. De csak azáltal képesek hatni a jövőben, hogy az angyalok mintegy rávetik lelki pillantásukat az ember jelenlegi tetteire, és lehetővé teszik, hogy azok hassanak.

Nagyon jó érzést kelt bennünk, hogy számíthatunk az angyalok működésére a világban. Véghezviszünk sok mindent, de ezek a jövőben fognak gyümölcsözni. Jelenkorunk emberisége hihetetlenül meggondolatlan ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Pedig tekintetbe kellene vennünk mindezt, és amikor az ember cselekszik valamit, akkor angyalára kellene gondolnia, ilyenféleképpen: „Védő szellemem, fogadd el tettemet, mint magot, és érlelj belőle gyümölcsöket!” Minél képszerűbben, szemléletesebben intézi szavait az ember az angyalához, olyan tettek érdekében, amelyeknek a jövőben kell megvalósulniuk, annál eredményesebbek lesznek ezek.

Ahogyan tehát a Hold lényei elmúlt sorsunkat őrzik, úgy szövik bele állandóan a Nap lényei az új sorsot a jövendőbe. Valójában a Napról nemcsak a külső fizikai napfény jut el a Földre, mint ahogy a Hold külső fénye sem, hanem ha szellemi szemmel tekintünk a Napra és a Holdra, először is azt látjuk, hogy a Hold az asztráltestünkkel áll kapcsolatban. A Hold asztráltestünkkel való kapcsolata révén kiindulópontja mindannak, ami múltunk következtében beleszövődik a sorsunkba. A Nap viszont az énünkkel áll kapcsolatban, és eljövendő sorsunkkal függ össze a kozmikus jövőnk példaképét jelentő lények révén. Így az egymással külső fényhatásban levő Napban és Holdban, a Nap és a Hold kölcsönhatásának képében sorsunk égi tükörképeit pillanthatjuk meg.

A beavatási tudomány e vonatkozásban megadja ennek a ténynek a valódi magyarázatát. Aki valóban eljutott oda, ahová el kell jutnia - ezt A magasabb világok megismerésének útja című könyvemben írtam le -, az a teliholdra nézve nemcsak azt látja meg, amit az emberi tudat lát, hanem a leáramló fényben mindenekelőtt múltbeli sorsát, előző földi életeinek tartalmát pillantja meg. Ha pedig a megfelelő szellemi látást kiélesítve arra a helyre néz, ahol az újhold van, amely fizikai szemmel nem látható, akkor a sötét újholdból, a homályból előgomolyog sorsának nagy figyelmeztetője, és felszólítja, hogy forduljon az előző földi életéhez, a múltjához, hogy azt a karmikus fejlődés során most kiegyenlítse.

Az embert hasonló viszony fűzheti a Naphoz is. Itt azt sejtheti meg, hogy mi vár rá eljövendő sorsának elrendelésében, legalább is általánosságban, ha részleteiben nem is. Ha a kozmikus oldaltól eltekintünk és magára az emberre, pillantunk, akkor azt találjuk, hogy az emberi sors ebből a két elemből valóban csodálatos módon képződik.

Amikor két ember találkozik, mondjuk az egyik a huszonötödik, a másik a harmincadik évében jár, akkor megtörténhet - bár nem lesz mindig így -, hogy ha valamelyikük visszapillant eddigi földi életére, akkor teljesen világos lesz számára, hogy mindketten úgy haladtak életútjukon, mintha keresték volna egymást. Csak figyelmetlenség a részünkről, ha nem vesszük észre az ilyesmit. Már a gyermek rátér egy olyan irányú útra, amelynek végül el kell vezetnie a másik emberrel való találkozáshoz; a másik is rátér erre az útra, és mindez tudat alatt történt, a közös találkozás helyéig. De mi hatott tudat alatt? Az egyiket nevezzük A-nak, a másikat B- nek. Földi életének megkezdése előtt A a Hold-szférán keresztül halad át. A Hold lényei beírták könyveikbe, most pedig A asztráltestébe is mindazt, ami A előző földi életében közös volt B-vel, és útját a holdbeli Akasha Krónika e bejegyzései fogják befolyásolni. Ez B-nél ugyanígy történik. A két ember találkozásának pillanatától fogva azonban már nem kizárólag a tudatalatti a fontos, mert ekkor meglátja egymást a két ember, benyomást tesznek egymásra, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek lesznek egymásnak. Ekkor már nemcsak a múlt érvényesül közöttük, hanem hatni kezd a jelen is. Közbelépnek az angyalok, és tovább vezetik az embert. Itt a Nap-lét jut érvényre a maga erejében, úgyhogy az ember sorsát a Nap és a Hold valóban együtt szövi meg az ember benső világában. Ez lényegében igen pontosan észlelhető, ha értelmesen tekintünk az emberi életre.

Nézzünk meg két embert, akik valahol találkoznak. Nagyon eltérő benyomásokat gyakorolhatnak egymásra. De előfordulhat két ember találkozásakor, hogy az egyik ember a másikat teljesen az akaratába, az érzületébe veszi fel. Az érzületbe történő ilyen felvételt a külső benyomások csak kis mértékben befolyásolják. Aki csak elméleteket gyárt, annak nem sok érzéke lesz az ilyen belső történésekhez. Valóban a legcsodálatosabb dolgok egyike látni, ahogyan valaki egy másik ember felé közeledik. Egyszer A olyannyira felveszi B-t az akaratába, hogy azt mondja: én is azt szeretném tenni, amit B; ahogyan valami neki tetszik, ugyanúgy tetszik nekem is. B azonban csúnya, és mi nem értjük, hogy A miért követné B-t. B-nek A-ra gyakorolt vonzását nem az értelem hozza létre, nem is az érzékszervi benyomások, hanem a mély lelki erők: az akarat és az, ami az akaratból megy át az érzületbe. Bármilyen csúnya is a másik, csúnyaságát csak ebben a földi életében kapta. Ami kettejüket összeköti, az az előző földi életük közös élményeiből származik. Külső szemlélettel úgy véljük, hogy ez a két ember nem is illik össze, akaratukat azonban a tudatalatti tartalom vezeti egymáshoz. Ez gyakran már a gyermekkorban megmutatkozik. Már gyermekként is arra törekszünk, hogy olyanok legyünk, mint „ő”, azt akarjuk, amit „ő”, azt érezzük, amit „ő”. Ilyenkor karmikus kapcsolat áll fenn.

Ez az egyik módja annak, ahogyan az emberek találkoznak egymással az életben. Ha jól megfigyelnénk ezt - ahogy egy nem is távoli jövőben fogjuk tenni, mert már jobban bepillantunk majd az ember belső világába - akkor ilyen esetekben az akarat lüktetéséből felismerhetnénk, hogy bizonyos emberekkel már átéltünk előző földi életeket. A lélek tudatalatti erői elmondanak valamit arról, amit az előző földi életben éltünk át valakivel.

A másik esetben viszont olyan valakivel találkozunk, akivel nem jön létre ilyen viszony az akaratok között, hanem csak az esztétikai vagy az értelmi benyomás lesz a mérvadó. Gyakran előfordul, hogy A megismeri B-t, de azután nem beszél róla sem a lelkesedés, sem az undor hangján, mint ahogy egyébként olyan emberről beszélünk, akivel régebben karmikus kapcsolatba kerültünk. Akivel nem voltunk karmikus kapcsolatban, azt esetleg dicsérjük, kedvesnek vagy remek fickónak találjuk, de akaratunkba nem hatol be, csak értelmünkbe, vagy esztétikai érzékünkbe. Ez tehát az emberekkel való találkozás másik formája.

Ha két ember egymáshoz való viszonya egészen az akaratig, az érzületig, a jellemig hatol, akkor karmikus összetartozás áll fenn közöttük, és ezt a két embert előző földi életük közös élményei vezették most egymáshoz. Ha ellenben valakitől olyan impulzus indul ki felénk, amely csak az értelmünkig, az esztétikai érzékünkig ér el, és így ez az ember csak tetszik, vagy nem tetszik nekünk, akkor ezt a találkozást nem a Hold hozta létre, hanem a Nap idézte elő, és folytatására majd csak a jövőben találunk rá. Az embert értelmesen szemlélve tehát eljuthatunk oda, hogy megérezzük a karmikus kapcsolatok fennállását.

Amit most elmondtam, az valami olyasmi, amire éppen az antropozófia révén tehetünk szert a világ megismerésében. Ahogy semmiképpen sem szükséges művésznek lennünk ahhoz, hogy egy képet szépnek találjunk, úgy a dolgok megértéséhez sem kell beavatottaknak lennünk. A dolgokat azért érthetjük meg, mert az eszmék összhangban vannak egymással. Vannak, akik azt mondják: mi közünk van a szellemi világhoz, úgyis csak akkor érthetjük meg, ha már benne vagyunk. Ezt azért mondják, mert manapság hozzászoktak ahhoz, hogy csak azt tekintik bizonyítottnak, ami érzékszervi, kézzelfogható módon is igazolható. Az ilyen emberek hasonlók azokhoz a bolondokhoz, akik azt mondják, hogy mindent, ami van a világon, ki kell támasztani, mert különben a földre zuhan. Jöhetne valaki és azt is mondhatná: a Föld, a Hold, a Nap kint van a világűrben, de kell valami támasztékuknak lenni, hogy le ne essenek. Nem tudja, hogy az égitesteknek nincs szükségük támasztékra, mert erőik kölcsönösen tartják egymást. Ilyenféle megértésen alapul az antropozófia is. Eszméit nem kézzelfogható külsőségek támasztják alá, hanem ezek az eszmék kölcsönösen egymást támasztják alá. Amikor önök az első antropozófiai könyvet elolvassák, akkor megeshet, hogy félreteszik, mert megszokták, hogy mindennek a kézzelfogható bizonyítását keressék, és ebben így semmi sincs bizonyítva. Ha azonban egyre több ilyet olvasnak, akkor már úgy találják, hogy az antropozófia eszméi egymást támasztják alá, ahogy az égitestek is. És megérthetjük ezeket az eszméket akkor is, ha nem vagyunk beavatottak, jóllehet a beavatási tudomány révén az ismeretek lényegesen szilárdabbakká válnak. Másként éljük át ezeket. Aki tehát elég messzire jut, az más módon is beszélhet az emberi sors múltból, jelenből és jövőből szövődő mivoltáról. Aki bizonyos fokú beavatást már átélt, annak az élmények sokkal konkrétabbakká válnak. Valaki például ott áll önök előtt, beszél, elmesél valamit és meghallgatják. A beavatott a külsőt hallgatva a belsőt is meghallja, a szellemi beszédet, amely nem kevésbé érthető, mint az emberi nyelv. A beavatott számára ugyanolyan világosan beszél az az ember, akivel a múltban karmikus kapcsolatban állt, és mostani életében találkoznak, mint egy önöket megszólító ember. A beavatott belső beszédet érzékel. Erre azt fogják mondani: ezek szerint a beavatottban egy egész sereg ember gyűlik össze, akik többé- kevésbé érthetően beszélnek is hozzá. A helyzet valóban ez. De ez szemléletesen elénk tárja azt is, hogy hogyan töltöttük előző földi életünket. Azt mondtam, hogy a Hold lényei, a nagy feljegyzők belénk írják sorsunkat, de abban a pillanatban, amikor a beavatott olyan emberrel találkozik, akivel előző földi életében valamilyen karmikus kapcsolatba került, akkor a karmikusan hozzá kötődő ember ilyen feljegyzései is rávetődnek, úgy, mint a telehold fénye. Amit tehát jelenleg gondolunk és teszünk, az még nem szól hozzánk, de bizonyos idő múlva, nem is olyan sokára, megszólal, és elevenné válik mindaz, amit tettünk, és amit a Holdon feljegyeztek.

Az Akasha képei ilyen módon az élet képei. Ha egy előző földi élet tartalmára bukkanunk, akkor azzal nemcsak önmagunkat ismerjük meg, hanem megismerünk egy másik embert is. Az előző földi életünk közös tartalma elevenedik fel, így nem csoda, hogy ez a másik ember benső világából megszólal számunkra. Bensőségesen együtt vagyunk azzal, akivel előző földi életünkben összetartoztunk. Az embereknek a jövő felé vezető útjukon először is az akarat átélésének finom érzékét kell elsajátítani, hogy a találkozásban átéljék a másik embert. A jövőben, mintegy hét-kilencezer év múlva a Föld minden embere már hallani fogja benső világában azoknak az embereknek a beszédét, akikhez karmikusan kötődik.

Ha olyan emberrel találkozunk, akivel nincs semmiféle karmikus kapcsolatunk, tehát első ízben találkozunk vele, akkor ez a beavatás megszerzése után is másképpen jelenik meg. A beavatott természetesen olyan emberekkel is találkozik élete során, akikkel nem jött létre korábban karmikus kapcsolata. Mégis másmilyen viszonyba kerül velük, mint ahogyan a hétköznapi tudat esetében. Bizonyos finom érzékkel ugyanis új dolgokat érez meg a kozmikus emberben.

Amikor első alkalommal találkozunk a kozmoszban egy emberrel, mélyebben belelátunk általa a világba. Nagy dolog első ízben találkoznunk valakivel, és finom érzékre kell szert tennünk, hogy a világot jobban megismerjük egy olyan ember révén, akivel először találkozunk. Ha a beavatott olyan emberrel találkozik, akihez nem fűzi karmikus kapcsolat, tehát most először szembesül vele a kozmoszban, akkor azonnal egy feladata is adódik: az, hogy az angyalok szférájából ahhoz a védőszellemhez kapcsolódjon, aki ezt az embert őrzi. Nemcsak az emberrel ismerkedik meg, az embert védő szellemmel is meg kell ismerkednie. Ennek az embernek az angyala is nagyon világosan beszél a saját benső világából. Amikor tehát a beavatott különböző emberekkel találkozik, akikhez nem fűzi karmikus kapcsolat, akkor belülről hangos és világos beszédet hall. Benső világában hallja az emberek angyalának szavát. Ez sajátos jelleget ad annak, ahogyan a beavatott az emberekkel érintkezik. Mert felvesz magába valamit, amit egy ember angyala akar ennek az embernek mondani: így mintegy az ő angyalává válik. Ezáltal az emberekhez intézett szavai más okból lesznek bensőségesek, mint ahogy ez a hétköznapi tudat esetében szokás. Ebből ered az, hogy a beavatott tulajdonképpen minden ember számára másmilyennek tűnik, amikor először találkoznak a kozmoszban, mert némiképp mindig a saját angyala is ezeknek az embereknek. Ezen alapul az átalakuló képessége azoknak, akik a beavatás erejével lépnek kapcsolatba a többi emberrel. Az embereknek az ilyesmi iránt jelenleg igen csekély érzékük van. De a nem is olyan régen letűnt századokban az emberiségnek még sokkal több érzéke volt ehhez. Előfordulhatott, hogy egy bölcs találkozott sok emberrel, és azután mindegyik másképpen írta le őt. Nyárspolgári szemlélettel azt mondanánk, hogy ha húsz ember közül mindegyik másképpen ír le egy érdekes személyiséget, akkor egyikük sem látta pontosan. Mind a húszan látták, csakhogy mindegyik ember számára másmilyen volt, azért, mert az a bölcs személyiség az egyes emberek angyalával is kapcsolatba került. Ilyen tekintetben valóban szakadék tátong jelenkorunk embereinek erkölcsei és szokásai, illetve a közelmúlt erkölcsei és szokásai között. Ma sokat tanulunk, de egészen más módon, mint a régi időkben. A magasabb képzés a még aránylag nem is olyan távoli múltban útbaigazítást adott ahhoz, hogy a másokat vezető és irányító pap vagy tanító, hogyan szerezheti meg azt a képességet, hogy kapcsolatot teremtsen egy ember angyalával. Az emberek mára ennek még az emlékét is elfelejtették. De akik régen az emberiség vezetői akartak lenni, azoknak ismerniük kellett az angyalokról szóló tanítást, amivel ők megszerezték az átváltozás képességét is.

Még valamit megemlítenék. Nagyon elcsodálkozhatnak azon - beszéltem erről A kereszténység, mint misztikus tény című könyvemben - hogy milyenek a régi beavatottakról fennmaradt életrajzok. Hasonlítanak egymásra! Tanulmányozzák csak egyszer a beavatottak életrajzait: az egyik olyan, mint a másik, mert a nagy beavatottak lelki életük tekintetében hasonló életutakat tettek meg. De ezek olyan életrajzok, amelyeket nem emberek írtak, mert különben nem hasonlítanának egymásra. Ha valamennyien jellemezték volna, mondjuk, Zarathusztrát, akikkel találkozott, akkor mindenki mást írt volna le, mert Zarathusztra minden emberrel szemben más volt. Amit a világnak tudnia kellett a beavatottakról, azt a magasabb szellemek által inspirált életrajzokból ismerjük.

Így elmondhatjuk, hogy aki a beavatás erejével szembetalálkozik egy olyan emberrel, akivel karmikus kapcsolatban áll, az annak múltját, mint a sajátját érzékeli, és ezt a Hold lényeinek szellemi-lelkisége révén ismeri meg.

Aki a beavatás erejével viszont egy olyan emberrel találkozik, akivel még soha nem találkozott a kozmoszban, az azt a feladatot kapja, hogy kapcsolatot teremtsen ennek az embernek az angyalával. Ekkor sok mindent megismer a külső világról is. Bár az angyalok belülről szólnak, és mi egy kinti világban vagyunk. Valójában szellemi erőkkel egyáltalán nem ismerhetjük meg mélyebben a többi embert, ha egy sereg angyalt is meg nem ismerünk. Lehetetlenség igazi emberismeretre szert tenni az angyalok ismerete nélkül. Ahogyan azt mondtam, hogy már a hétköznapi finom érzék is megismeri a körülöttünk levő világot, amikor olyan emberekkel találkozunk, akikkel nincs karmikus kapcsolatunk, úgy a beavatott még inkább megismeri a tulajdonképpeni külvilágot, az angyalok világát. Ezáltal egy közvetítőt kap a magasabb hierarchiákhoz.

Más is felhívhatja figyelmünket arra, hogy egy emberrel karmikus kapcsolatban állunk. Találkozunk az életben valakivel, és találkozunk másokkal. Csak meg kell figyelnünk: találkozunk egy emberrel, sok dolgunk lehet vele, együtt dolgozunk stb., mégsem tudunk róla álmodni. És azért nem, mert az illető nem az asztráltestünkkel, hanem csak az énünkkel van kapcsolatban.

Másokkal is találkozunk, éppen csak futólag látjuk őket, de álmainkban követnek bennünket, még éber álmainkban is. Ez egy bensőnkből megformálódó megjelenítés, az illető ember külsejéhez semmi köze nincs, mert ezzel a személlyel karmikus viszonyunk van. Amikor találkozunk valakivel, akivel korábban karmikus kapcsolatban álltunk, olyankor mindjárt szükségét érezzük annak, hogy magunkban egy képet alkossunk meg róla. Egy festő esetleg képet fest egy ilyen személyről, amit egy nyárspolgár talán egyáltalán nem talál hozzá hasonlónak, de egy beavatott felfedezi benne a lefestett ember előző inkarnációját. A velünk karmikus kapcsolatban álló embert valóban lényünk legmélyéről ismerjük fel, még ha nem is tudatosan.

Az olyan emberek révén, akikkel nem voltunk karmikus kapcsolatban, hanem az életben először találkozunk velük, az emberiséget általánosságban ismerjük meg. Az emberek ennek megfelelően is viselkednek. Figyeljék csak meg az életet, amikor egy teadélutánon, vagy más hasonló alkalommal összejönnek másokkal. Ha egyszer igazán odafigyel: akkor, ha olyan emberrel találkozott, akivel karmikus kapcsolata van, akkor a többiekről nem sokat mond, de erről az emberről valami lényegeset említ meg. Ez valami jelentős dologra utal, különösen akkor, ha még nem tudatos az ilyesmiben. Figyeljék meg: egy teadélutánon beszédbe elegyednek valakivel, akivel nincs karmikus kapcsolatuk. Csak felszínesen érdeklődik ön iránt, úgy beszélget, mintha a teadélután egész társaságát képviselné. Ez egy szórakoztató társaság, hallani lehet a világ sok eseményéről, nagy politikusokról; önök csak ezt az egyetlen embert hallgatják, és az egész társaságról e személy alapján alkotnak véleményt, esetleg tévesen. A világ másik oldaláról tehát olyan emberek révén kapunk benyomást, akikkel nincs karmikus kapcsolatunk. Egyszer egy utazó éjfélkor áthaladt Königsberg állomásán, ahol kávét rendelt. A pincér, akit felzavart, vörös hajú volt és álmos, és felháborítóan gorombán viselkedett. Erre az utazó a naplójába beírta: a königsbergiek vörösek, álmosak és gorombák. Az utazónak nem volt karmikus kapcsolata az éjszakai pincérrel, akiről megítélte a königsbergieket.

Látják, egy ilyen szemlélet révén megragadjuk az élet értékeit, közelebb kerülünk az emberekhez, és megtanulunk másmilyen módon kapcsolódni hozzájuk. De nemcsak az emberi életet ismerjük meg e szemlélet által - az antropozófia lényege éppen abban áll, hogy valóban behatol az életbe - hanem megtanuljuk, hogy megérezzük, átéljük és megismerjük a kozmikus életet is. A Nap és a Hold leveti mindenféle elvontságát, és valami lényegessé válik, amikre rátekintünk a kozmoszban, úgy, mint amelyek az ember itteni kis földi sorsához tartozó jelentőségteljes dolgok a világmindenségben.

Így egyesül életünkben a Nap működése a Hold működésével. Ami a Holdról felénk fénylik, az mind a kozmikus múltunkkal függ össze, a Nap pedig a kozmikus jövőnkkel.

Az Antropozófiai Társaságot újraalapító Karácsonyi Gyűlés különösen az antropozófiának ezt az életfontosságú oldalát, az élet értékeit megragadó oldalát akarta hangsúlyozni. Azt kellett kimondanunk, és ki is mondtuk, hogy ismét a szó igazi értelmében vett ezoterikának kell megjelennie közöttünk. Ezért a Karácsonyi Gyűlést ne tekintsük valami ünnepségnek, ahol bizonyos számú antropozófus találkozott, hanem működésének és impulzusainak maradandóknak kell lenniük. Egy új „Közlöny” kiadását terveztük, ami már meg is történt, és az első három száma meg is jelent. A „Közlöny” beszámol az Antropozófiai Társaság eseményeiről, a Társaságban történtekről. Ilyen módon mintegy eleven szellemi organizmussá kell válnia. Utazásaimon minduntalan megtörténik az, ami például Hágában is, hogy az emberek azt mondják: nem is tudjuk, hogy mi történik Bécsben, pedig ugyanahhoz az Antropozófiai Társasághoz tartozunk. Önök közül itt hányan tudnák megmondani, hogy a lipcsei vagy a hamburgi antropozófiai „Zweig”-ben mi történik? De a jövőben ennek így kell majd lennie. Ennek egészen odáig kell terjednie, hogy még az új-zélandi „Zweig” tagjainak is legyen elképzelésük arról, ami Bécsben történik. Jól teszik a tagok, ha közlik a „Közlöny” szerkesztőségével, amit az Antropozófiai Társaságon belül és azon kívül tapasztalnak. Ezt azután feldolgozzuk, és mások is olvasni fogják, hogy mi történik az Antropozófiai Társaságban. Az a szándékom, hogy a jövőben minden számba írok kis, rövid aforizmákat, amelyek tömören összefoglalják az élet fontos tartalmait, így az ilyen aforizmákat felhasználhatják majd a „Zweig”-ek ülésein vagy egyéb alkalmakkor.

Mindezek révén igazi lüktető életnek kell bejutnia az Ant- ropozófiai Társaságba. Ez volt a célja Karácsonyi Gyűlésünknek. Erre kell ráébrednie minden egyes tagunknak. Hogy ez így legyen - és tulajdonképpen így is kell lennie, hogy maga az antropozófia helyes módon viszonyuljon a múltjához és a jövőjéhez - csakis ezért vállaltam, éveken át tartó visszahúzódás után, hogy most magam veszem át az intézkedést és az elnökséget, olyan vezetőséggel, amelyről tudom, hogy eredményesen fog dolgozni a Goetheanumban. Az én koromban már igazán nem határoztam volna el, hogy egészen fiatal ember módjára vágjak bele a dolgokba, ha ez nem lett volna feltétlenül szükséges. Ugyanakkor szeretnék az Antropozófiai Társaság minden egyes tagjához fordulni, hogy segítsenek abban, hogy a Karácsonyi Gyűlés az antropozófiai élet alapkövét maradandóan tagjaink szívébe helyezhesse, és az valódi életcsíraként bontakozzon ki, hogy az Antropozófiai Társaságba egyre elevenebb élet költözzön. Akkor a világra is kihat majd az Antropozófiai Társaság.