Már említettem egyszer berni antropozófus barátaink körében, hogy a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése arra volt hivatva, hogy új lendületet adjon az antropozófiai mozgalomnak. Ezt nem tudatosíthatjuk eléggé. A Karácsonyi Gyűlés előtt ugyanis az a felfogás uralkodott - legalább is a gyakorlatban, bár talán nem mindenütt -, hogy az Antropozófiai Társaság valamilyen adminisztratív társaságot jelent az antropozófia tartalma és életimpulzusa számára. Ez lényegében így nézett ki, amióta az Antropozófiai Társaság önállósította magát a Teozófiai Társaságtól.

Ennek az Antropozófiai Társaságnak a fejlődése azonban nem haladt úgy, ahogyan haladhatott volna akkor, ha én magam elvállalom az elnökséget vagy valami hasonlót. Mivel ezt tettem, szabad helyzetben voltam a Társaságon belül. Csakhogy a Társaság tagjai nem igazán tudtak mit kezdeni azzal a lehetőséggel, ami így kifejlődhetett volna. Így történt, hogy 1919 után - azt követően, hogy a háborús évek alatt nehezebbé vált a Társaság vezetése - különféle törekvések jelentek meg az Antropozófiai Társaságon belül, amelyek a tagok ilyen vagy olyan ambícióiból eredtek. Ezek azonban alapjában véve kedvezőtlenül hatottak az antropozófia tulajdonképpeni ügyére, amennyiben hatásukra különös mértékben megnövekedett irántunk a külvilág ellenséges érzülete. Kétségtelen persze, hogy ha egy okkult alapokon álló társaságban bizonyos törekvések jelennek meg, akkor végül is - az ezoterikából fakadóan - meg kell engednünk ezeknek a létrejöttét. Hiszen gondolják el: ha kezdettől fogva megakadályoztam volna mindazt, ami kialakulóban volt, akkor ma az érintettek nagy része azt mondaná: ha megtörtént volna ez vagy amaz, akkor az előnyös kifejlethez vezetett volna! - Mégis azt kell mondanom, hogy az antropozófiai mozgalom helyzete ezáltal mind nehezebbé vált a világban.

Nem akarok a részletekbe bocsátkozni, inkább a pozitívumokról beszélek. Szükségessé vált, hogy a Társaságban lassanként megjelenő negatívumokkal valami pozitívat helyezzünk szembe. A Karácsonyi Gyűlés előtt a Goetheanumban mindig azt mondtam: egy ilyenféle pozitív áramlatot, mint amilyen az antropozófiai mozgalom, amely tulajdonképpen egy szellemi áramlat, és olyan szellemi hatalmak és erők vezetik az érzékfeletti világból, amelyek nem jelennek meg itt a fizikai síkon, nem szabad összekevernünk az Antropozófiai Társasággal, amely csupán az antropozófiai impulzus ápolására irányuló adminisztratív társaság, már amennyire képes erre.

Most a Goetheanum Karácsonyi Gyűlése óta azonban ez a helyzet teljesen megváltozott. Csak e változás szempontjából van értelme annak, hogy én magam vegyem át az elnökséget, egy vezetőséggel együtt, amely egységes organizmusként képes lesz a legintenzívebben munkálkodni az antropozófiai mozgalomért. A feltétel tehát az lett, hogy az antropozófiai mozgalom most már teljesen egybefonódjon az Antropozófiai Társasággal! Ami tehát a Karácsonyi Gyűlés előtt még nem volt igaz, az alapvetően megváltozott a Karácsonyi Gyűlés után. Az Antropozófiai Társaságnak az antropozófiai mozgalommal kell egyesülnie, ahogyan ez a világban megjelenik. E célból azonban szükségessé vált, hogy az antropozófiai mozgalmon átáramló ezoterikus impulzus ténylegesen behatoljon az Antropozófiai Társaság egész működésébe. Ezért a dornachi Karácsonyi Gyűlést követően feltétlenül el kell ismernünk, hogy a dornachi elnökség beiktatása maga is ezoterikus esemény volt, annak érdekében, hogy igazi ezoterikus áramlat kerüljön be a Társaságba. Az elnökség beiktatását, tehát mint rejtett tettet kell néznünk. Az elnökség ilyen feltétel mellett alakult meg.

Ahhoz is ragaszkodnunk kell, hogy az Antropozófiai Társaság nem lehet csupán adminisztratív társaság az antropozófia számára, hanem magát az antropozófiát kell érvényesíteni mindenben, ami a Társaságban történik. Magának a cselekvésnek kell antropozófiainak lennie. Ez úgy látszik, igen nehezen ver gyökeret az emberek tudatában. Pedig e mélyreható átalakulásnak lassanként be kellene hatolnia minden kedves barátunk tudatába.

Először is megkíséreltük, hogy a „Goetheanum”-hoz mellékelt „Közlöny” segítségével a Társaságba belevigyük azt, ami egységes tartalmat adhat neki, és egy olyan egységes gondolati jelleget teremthet, amely elevenségével a szellemi áramlást képes szolgálni. Az egységes gondolati irányt mindenekelőtt az Antropozófiai alapelvek hetenként történő megfogalmazása szolgálja, ezek legyenek úgyszólván az alapcsírái mindannak, ami az egyes „Zweig”-ekben történik. Mert különös, hogy az antropozófiai mozgalom jellegét még mindig mennyire félreismerik.

Nemrégiben levelet kaptam az Antropozófiai Társaság egyik fiatalabb tagjától. A levél a kereszténységet megújító közösségnek az Antropozófiai Társaságba való beilleszkedését tárgyalja. Ezt csak példaként említem, itt Svájcban ennek nincs jelentősége. Kifejtettem valamikor a dornachi Goetheanumban, hogy hogyan kell felfognunk ennek a kereszténységet megújító közösségnek a viszonyát az Antropozófiai Társasághoz. Hangsúlyoztam akkor, hogy ezt nem tekinthetik úgy, mintha a Keresztény Közösséget az Antropozófiai Társaságból alapítottam volna meg, hanem mint magánember - ezt a kifejezést használtam - alakítottam ki a Keresztény Közösséget az Antropozófiai Társaság mellett. Ez a levél a „magánember” kifejezéshez kapcsolódik, mondván, hogy vallási megújítást ember nem hozhatna létre, mert az csakis azáltal jöhet létre, hogy a felső szférákból szellemi impulzus áramlik a földi impulzusokba: vallási megújulást csak az isteni-szellemi hatalmaktól remélhetünk. - Ez egészen helyes. Azonban egyvalamiről talán elfeledkezett a levélíró, és ezt az egyet teljesen meg kell értenünk az Antropozófiai Társaságban. Azt kell megértenünk, hogy az antropozófiai mozgalom - amelyben benne rejlenek a kereszténységet megújító mozgalom forrásai is - nemcsak emberi impulzusoknak köszönheti eredetét, hanem éppen a szellemi-isteni hatalmak befolyása és impulzusa helyezte a világba. Ha magát az antropozófiát úgy tekintjük, mint amit a szellem hozott létre és ezoterikusan áramlik át a civilizáción, akkor helyes szemléletünk támadhat akkor is, amikor az antropozófia forrásából valami más jön létre, és a levélhez hasonló ellenvetés fel sem merülhet. Tudatossá kell válnia annak, hogy az Antropozófiai Társaságot a továbbiakban ezoterikusan vezetik a Goetheanumból.

Ez összefügg azzal, hogy teljesen új vonás került mindabba, amit antropozófiai mozgalomnak tekintünk. Ezért is veszik majd észre, kedves barátaim, hogy ezentúl mennyire másképp lehet majd beszélni, mint korábban. A jövőben azon múlik a dolog, hogy az antropozófiai mozgalommal azonos Antropozófiai Társaság minden intézkedésében felelősséggel tartozik a szellemi hatalmaknak. De ezt helyesen kell értenünk. Különösen arra kell tekintettel lennünk, hogy az „Általános Antropozófiai Társaság” mint név nem használható valamilyen rendezvényen a dornachi vezetőség előzetes beleegyezése nélkül, és semmi sem terjeszthető a dornachi kezdeményezésekből anélkül, hogy megfelelő kapcsolatba ne lépnének vezetőségünkkel. Ezt meg kell említenem, mert például gyakran előfordul, hogy előadásokat tartanak az Általános Antropozófiai Társaság nevében anélkül, hogy Dornach-al ezt egyeztették volna. Alapjában ezoterikus jellegű témákat, kifejezéseket és hasonlókat adnak elő és használnak anélkül, hogy ezt az elnökséggel megbeszélték volna. Ez viszont nagyon is szükséges lenne, hiszen realitásokkal van dolgunk, nem pusztán intézkedésekkel vagy formaságokkal. Így tehát mindezeket és az ehhez hasonlókat egyeztetni kell a dornachi elnökség jegyzőjével, vagy érdeklődni kell nála. Ha nincs megegyezés, akkor egy ilyen rendezvény nem tekinthető az antropozófiai mozgalomhoz tartozónak. Ennek valamilyen módon ki kell tűnnie.

A jövőben minden bürokráciát és formális intézkedést ki kell küszöbölnünk az Antropozófiai Társaságból. Az Antropozófiai Társaságban tisztán emberi viszonyok létezzenek, mindent az emberire kell alapozni. Talán itt is megemlíthetem, hogy ez már abban is kifejeződött, hogy személyesen írtam alá mind a tizenkétezer kiállított tagsági igazolványt. Azt tanácsolták, hogy csináltassak egy bélyegzőt, amit rájuk nyomhatok. De ezt nem tettem. Ez csak valami csekélység, de mégis más az, ha egy tag nevére a szemem rávetődik, és így bár absztrakt, de mégis személyes kapcsolat jön létre. Ez külsőség ugyan, de mégis arra utal, hogy a jövőben a kapcsolatokat személyessé, emberivé igyekszünk tenni. Prágában például nemrégiben azt kérdezték, hogy a cseh országos társaság az Antropozófiai Társaság tagja lehet-e, és úgy kellett döntenünk, hogy nem: az Antropozófiai Társaság tagjai csak egyes emberek lehetnek, akik azután persze csoportokban is egyesülhetnek. Tagok csak, mint különálló emberek lehetnek, és igazolványukat is, mint egyes emberek kapják meg. Jogi személyek, nem lehetnek tagok. Az alapszabályok sem bürokratikus rendelkezések, hanem egyszerűen elbeszélik azt, amit Dornach-ban az ezoterikus jellegűnek tekintett elnökség a saját kezdeményezéséből akar tenni az antropozófiai mozgalomért. A jövőben mindezeket a legkomolyabban kell vennünk, csak így teremthető meg az Antropozófiai Társaságban az, ami nélkül lehetetlen lett volna számomra, hogy magam vegyem át az Antropozófiai Társaság vezetését.

A Karácsonyi Gyűlés révén minden működésünkben és tevékenységünkben valóban új vonásnak kell megjelennie. A jövőben teljesen a szellemből kiindulva kell beszélnünk, úgy, hogy ne fordulhassanak elő olyan dolgok, mint az utóbbi időkben. Az ellenségeskedések nagy része például olyan dolgokból származott, ami provokatív volt a Társaság számára. Bizonyos, hogy ehhez mindenféle tisztátalanság is hozzátapadt, de ezentúl nem viszonyulhatunk úgy az ellenségeskedésekhez, mint korábban. Mert az előadásciklusokat mindenki megkaphatja, a Filozófiai Antropozófiai Kiadónál beszerezhetők. Nem bízzuk rá ezeket a könyvkereskedelemre, kibocsátásukat sem úgy kell felfogni, hogy a könyvkereskedelembe tartoznak, de így mindenki számára hozzáférhetővé válnak. Már ezzel is elejét vesszük annak a vádnak, hogy az Antropozófiai Társaság titkos, és hogy az iratai is titkosak. A jövőben viszont sok olyasmi áramlik majd be az antropozófiai mozgalomba, amivel kapcsolatban semmiféle viszonyt nem alakítunk ki az ellenséges külvilággal. Ami a jövőben beáramlik az Antropozófiai Társaság tanításaiba, abból sok minden kétségkívül ellenséges érzületet kelt majd a kívülállókban, ezzel azonban nem fogunk törődni, minthogy ezt magától értetődőnek vesszük.

Ebből a szellemből kiindulva szeretnék most érinteni néhány témát, főként arra vonatkozóan, hogy az emberiség történelmi fejlődésének felfogása egészen más megvilágítást kap, ha a világ alakulásában komolyan vesszük a karmikus viszonyok szemléletét.

A Teozófiai Társaság német szekciójának alapításakor Berlinben, a legelső összejövetelre kiválasztottam egy bizonyos címet az akkor tervezett előadásom számára. Ez a cím a Praktikus karma gyakorlatok volt. Arról akartam akkor beszélni, amiről most lesz szó. Mert komolyan vettem a karma témáját.

Akkoriban, a Teozófiai Társaság német szekciójában a Társaság egyes régebbi tagjai valósággal reszkettek attól, hogy a munkát ilyen ezoterikus módon szándékozom kezdeni. Még valóban nem volt meg ehhez a hangulat. Látni lehetett, hogy az emberek milyen kevéssé voltak ilyesmire felkészülve. Az akkor tervezett formájában a „praktikus karma-gyakorlatok” témájáról egyáltalán nem beszélhettem. Így a körülmények arra kényszeríttek, hogy sokkal exoterikusabb módon fejezzem ki magam, mint szándékomban állt. Azonban több mint két évtized előkészítő munkája után el kell már kezdenünk végre az igazi ezoterikát. Így jött létre Dornachban a Karácsonyi Gyűlés, amikor bekerült a Társaságba az ezoterikus elem, és most voltaképpen ott folytatom, ahol annak idején be akartam vinni a Társaságba ezt az ezoterikus vonást.

Milyen is hát az emberiség történelmi fejlődése, ha arra tekintünk, ami ismétlődő földi életekként jelenik meg az ember számára? Gondolják meg, kedves barátaim, hogy amikor valamilyen személyiség vezetőként vagy irányítóként jelenik meg az emberiség fejlődésében, akkor meg kell állapítanunk róla: ez a személyiség bizonyára olyan lelki individualitást hordoz magában, aki már sokszor jelen volt a földi létben, és áthozta mostani életébe régebbi életeinek impulzusait. Valójában csak akkor érthetjük meg őt, ha megértjük előző földi életeit. Látható ebből, hogy maguk az emberek hozzák át a világtörténelem régebbi korszakaiból azt, ami ezekben a régebbi korokban hatott. A mai civilizációban az él, ami a tágabb értelemben vett jelen embereiből sarjadt ki. Ennek a tágabb értelemben vett jelennek az emberei ugyanazok a lelkek, akik a régebbi korokban voltak itt, felvették magukba azt, amit a civilizáció korábbi korszakai nyújtottak, majd mindezt ők maguk, mint egyes személyek hozták át a mi korunkba. Hasonlóképpen történt ez a többi korszakban is. A civilizáció impulzusainak tovább-áradását csak úgy érthetjük meg, ha belemélyedünk abba, ahogy ezeket az impulzusokat az egyes lelkek viszik át az egyik korszakból a másikba. Így már valami konkrétabb képünk lesz a történelemről az elvont nézőpontok helyett. Általában mindig arról szoktak beszélni, hogy a világtörténelemben csak eszmék hatnak, és a morális akarat, vagyis a morális impulzusok révén kerülnek át a dolgok az egyik korszakból a másikba. Csakhogy maguk az emberi lelkek hordozzák azt, ami más kultúrkorszakokból származik, mivel a lelkek mindig újra megtestesülnek. Csak akkor érthetjük meg, hogy milyenné váltunk és hogy miképpen hoztuk magunkkal mindazt, ami a testünk sorsának - jó és rossz sorsának - alapja lesz, ha először is tekintettel vagyunk arra, hogy az alakuló történelmet az ismétlődő földi életekben élő emberek viszik át egyik korszakból a másikba. Csak ekkor tárulnak fel a történelem alakulásának titkai, nagy rejtélyei.

Ma három példán szeretném bemutatni, hogy a karma hogyan hat a konkrét személyiségek által. Az egyik példában a történelem nagy színpadára vetünk egy pillantást, a másik kettőben inkább az egyes ember újratestesülését követjük nyomon.

Modern civilizációnkban sok mindent találunk, ami voltaképpen nem igazán kapcsolódik a kereszténységhez, a keresztény fejlődéshez. Ez az újabb természettudományból fakad, amiből sok minden bekerül már az elemi iskolákba is, így már az olyan embereknek is természettudományos lesz a gondolkodásuk, akik különösebben nem is ismerik a természettudományt. Ez valójában egy nem keresztény impulzus. De ez honnan származik?

Valamennyien tudják, hogy mintegy fél évezreddel a kereszténység megalapítása után elterjedt az arabizmus, amelyet Mohamed inspirált. Ezt az arabizmust mindenekelőtt úgy tekintik, hogy Mohamed egy olyan tanítást alapozott meg, amely meglehetősen ellentétes a kereszténységgel. Miben áll ez az ellentét? A kereszténységhez hozzátartozik, hogy középpontjában az isteninek három formája áll: az Atya, a Fiú és a Szellem. Ez a régi misztériumokra nyúlik vissza, amelyek az embert négy bevezető fokon vezették egyre feljebb, majd pedig további három felső fokon. Az ötödik fok elérésével az ember a Szellem képviselőjeként jelent meg, a hatodiknál, mint Krisztus képviselője, a legfelsőnél, a hetediknél pedig az Atyát képviselte. Ezt most csak megemlítem.

Ez a hármasság teszi lehetővé azt, hogy a kereszténység a szabadság impulzusát hordozza. Feltekintünk az Atyaistenhez. Ki O a mi számunkra? O az a szellemiség, aki a világmindenség mindazon erőiben él, amelyek a Holdról indulnak ki a földi lét számára. A földi létben a Holdról indulnak ki mindazok az erők, amelyek a fizikai csírázás impulzusával függnek össze, így az embernél a saját fizikai létesülésével. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember fizikai létrejöttének mindig megvan a szellemi oldala is. A szellemi-lelki születéselőtti létből leszállunk a földi életbe, és egyesülünk a fizikai testünkkel. Mindaz azonban, ami ekkor történik, ami születésétől kezdve beilleszti az embert a földi életbe, az mind az Atyaisten teremtése, a Föld teremtése a Hold-erőkön keresztül. Így az ember már előre meghatározott lény, amennyiben földi élete során a Hold-erőknek van alávetve. Amikor belép a földi fejlődésbe, akkor egészen meghatározott impulzusok hatnak rá. Így például a holdvallás - amilyen az ókori héber-zsidó vallás volt - kifejezetten Atya-vallás, és csak azt engedi az emberben érvényre jutni, ami az Atyaisten erőinek, a Hold-erőknek a befolyása alatt áll.

A kereszténység megalapításakor Krisztus környezetében még megvoltak a régi misztériumok igazságai, amelyek visszautaltak az Atlantisz utáni kultúra legrégibb korszakaiban fennálló intézményekre, amelyeket az ember ma egészen furcsának találhat, holott az emberi természetben gyökereztek.

Az Atlantisz utáni első kultúrkorszakot ó-indiai kornak nevezzük. Amikor ebben az ember elérte harmincadik évét, akkor földi életében egy egészen radikális változás, metamorfózis következett be. Ezt a rendkívül radikális változást a következőképpen érzékeltethetném: a harmincadik évén túllépett ember találkozott valakivel, akit korábban igen jól ismert, talán még a barátja is volt, de aki még nem múlt el harmincéves. Ez megszólítja őt, köszönteni akarja. A harmincadik évén túljutott ember azonban egyáltalán nem érti, hogy mit akarhat tőle: harmincadik évében ugyanis elfelejtette mindazt, amit addig a Földön tapasztalt. A további életére ható impulzusokat a misztériumoktól kellett megkapnia. Ez így volt az atlantiszi katasztrófa utáni fejlődés legrégibb korszakában. Amit tehát valaki előzőleg átélt, azt most meg kellett tudakolnia: ezeket az ottani kis közösségtől kellett megtudnia. Harmincéves korában a lélek annyira megváltozott, hogy az ember teljesen újjáalakult. Új életet kezdett, mint gyermekkorában a születésével. Akkoriban egészen világosan látta, hogy harmincadik évéig a fiatalság erői működnek benne. Ezután viszont már a reális impulzusokat hordozó misztériumoknak kellett gondoskodniuk arról, hogy az ember a lelkében továbbra is emberi léttel rendelkezzen. Ez volt a misztériumok tevékenysége, mivel birtokában voltak a Fiúság titkának.

Krisztus már olyan korban élt, amelyben a Fiúság titkai - itt csak utalhatok erre - teljesen szétfoszlottak, ezeket csak kis körökben ismerték. Krisztus azonban azáltal tudott harmincadik életévének élménye révén megnyilatkozni, hogy legutolsóként részesült, mégpedig közvetlenül a világmindenségből a Fiúság impulzusában, ahogyan ezt az embernek be kellett fogadnia, hogy a harmincadik életéve után a Nap-erőktől kerüljön függésbe, amiként azelőtt a Hold-erőktől függött. Krisztus tudatta az emberekkel: a magában hordozott Fiú-lény az a Nap-lény, akit egykor a misztériumokban vártak, de mint olyan lényt, amely a Földön még nem volt jelen. Ahogyan a régi misztériumokban beleláttak a Nap-erők titkaiba, úgy most Krisztust mutatták meg az emberiségnek, utalva arra, hogy immár beköltözött az emberbe a Nap titka. Ezt a tudást később teljesen kiirtották az első keresztény századokban. Kiirtották a csillagok bölcsességét, a kozmikus bölcsességet, és lassanként kialakult a Golgotai Misztérium materialista felfogása, amely Krisztust csak úgy ismeri, hogy benne élt Jézusban, de egyébként ez a felfogás hallani sem akar az egész összefüggésről.

Akik viszont tudtak erről, azok azt mondták az első keresztény századokban: az Atyaisten mellett ott találjuk a Fiúistent vagy Krisztust. Az Atyaisten azt kormányozza, ami az emberben sorssze- rűen adott, mivel ez vele születik és a természeti erőkhöz hasonlóan működik benne. A héber vallás jellege is ilyen. A kereszténység emellé még odahelyezi a Fiú-erőt, amely az ember életének folyamán olyan teremtő erőként költözik be a lelkébe, ami szabad lénnyé teszi, hagyja, hogy önerejéből újjá szülessen, és megtehessen olyasmit is földi életében, amit születésekor nem határoznak meg előre a Hold-erők. Ez volt a kereszténység legfőbb impulzusa az első századokban.

A mohamedánizmus ellene szegült ennek az impulzusnak hangzatos kijelentésével: egyedül csak az az Isten létezik, akit Mohamed hirdet. - Mindez a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza, bár most némileg átformálva jelent meg, mivel a kereszténység alapítása után már fél évezred is eltelt. Ezzel a természeti istent, az Atyaistent tették az egyetlenné, nem a szabadság istenét, vagyis nem egy olyan istent, aki az embereket a szabadsághoz vezeti el.

Ez az irány a régi kultúrák megújításának kedvezett az arabizmusban, ahol csak a mohamedánizmus elterjedt. Az egyes keleti civilizációs központokban valóban nagy erővel támadt fel ismét az ősrégi kultúra, a kereszténység kizárásával. Az arabizmusban a régi kultúrák ilyen újraélesztése a hódító hadjáratok segítségével terjedt keletről nyugat felé, még Afrikán keresztül is, ezzel a kereszténységet mintegy két oldalról bekerítve.

Odaát Elő-Ázsiában fényes központja alakult ki ennek az arabizmusnak Harun al-Rasid udvarában, miközben Európában Nagy Károly uralkodott. De míg Nagy Károly alig jutott túl azon a szinten, hogy írni és olvasni tudjon, és a kultúra csak igen kezdetleges formáit honosította meg, addig Harun al-Rasid udvarában kimagasló kultúra virágzott. Harun talán nem volt egészen kifogástalan személyiség, de átfogó, beható, zseniális szellem élt benne, a szó legjobb értelmében univerzális szellem volt. Összegyűjtötte udvarában mindazokat a bölcseket, akik az akkori ismereteket hordozták: költőket, filozófusokat, orvosokat, teológusokat, építészeket, nagy szellemével udvarába vonzott mindenkit, aki számított.

Így Harun al-Rasid udvarában találunk egy egészen kiváló, jelentékeny egyéniséget, aki egy régebbi inkarnációjában - nem a Harun al-Rasid udvarában töltött inkarnációban - igazi beavatott volt. Azt kérdezhetik, hogy vajon a beavatott beavatása nem marad-e meg az inkarnációk során? Valaki nagy beavatott lehetett a régebbi időkben, de egy következő korban olyan testet kell használnia, és olyan nevelésben részesül, amely ebben az új korban gyökerezik. Ekkor a régebbi inkarnációból származó erőit tudat alatt kell tartania. Most azt kell kifejlesztenie magában, ami megfelel az adott kor civilizációjának. Így valóban találunk olyan embereket, akik külsőleg civilizációjuk gyermekeinek látszanak, de külső életmódjuk mögött mélyebb impulzusokat is észrevehetünk bennük. Régebben beavatottak voltak, amit nem veszítenek el, és tudat alatt eszerint cselekszenek, kénytelenek azonban ahhoz alkalmazkodni, amit jelenlegi kultúrájuk tesz lehetővé.

A hagyomány szerint ez a személy valamennyi tudomány számára kiváló intézkedéseket hozott Harun al-Rasid udvarában, ő volt akkoriban kora egyik legnagyobb bölcse, kimagasló szervezői tehetségű szellem, tőle indult ki sok minden, ami Harun al-Rasid udvarában létrejött.

Az arabizmus századokon át egyre csak terjedt. Ismerjük azokat a háborúkat, amelyeket Európa az arabizmus visszaszorításáért folytatott. De a dolog ezzel nem volt elintézve: az arabizmusban ható lelkek áthaladtak a halál kapuján, a szellemi világban éltek tovább, de ott is megmaradtak irányultságuk mellett. Így volt ez ezzel a két személyiséggel is, Harun al-Rasiddal és bölcs tanácsadójával, aki udvarában élt.

Kövessük előbb Harun al-Rasidot. Áthalad a halál kapuján, a szellemi világban fejlődik tovább. Eközben az arabizmus külső terjeszkedését Európában visszaszorítják. A kereszténység a fokozatosan magára öltött ezoterikus karakterét beleoltja Közép- és Nyugat-Európába. De amilyen kevéssé érvényesül ezután Európában a mohamedánizmus, az arabizmus a maga régi formájában, mégis tovább hatnak rá azok a lelkek, akik Harun al-Rasid udvarában működtek egykor egy ragyogó kultúrában, és most impulzust kapnak arra, hogy tovább hassanak a világban.

Így azt látjuk, hogy Harun al-Rasid a sokat emlegetett Francis Bacon személyiségében testesül meg újra, abban a vezető angol szellemben, aki az egész modern tudományos gondolkodásmódot befolyásolta, és ezzel sok olyasmit is, ami most benne él az egyes emberekben. Harun al-Rasid nyilván nem hirdethette Londonból, Angliából a szűkebb értelemben vett arabizmus által megteremtett kultúrát és civilizációt, hanem e léleknek olyan formát kellett öltenie, amely beépülhetett a Nyugat országaiba. De Bacon alapvető beállítottsága, szemléletmódja éppen a régi arabizmust áramoltatta bele új formában az európai gondolkodásba. Így az arabizmus a mai természettudományos gondolkodásmódban jelent meg újra, mert Francis Bacon Harun al-Rasid újratestesülése volt.

Az ő udvarában élt bölcs személyiség szintén áthaladt a halál kapuján, de más utat követett. Egy annyira materialista szellemi áramlatban nem merülhetett el, mint Bacon, meg kellett maradnia egy spirituálisabb irányvonalnál. Így történt, hogy Bacon korában megjelent Közép-Európában egy másik szellem is, aki mintegy lelkileg kapcsolódott ahhoz, ami az újraszületett Harun al-Rasid lelkéből indult ki. Látjuk, hogy Bacon irányzata Angliából árad Közép-Európa felé, nyugatról keletre. O mintegy Spanyolországból és Franciaországból hozta át az arab szemléletet, és ebből érthető, hogy kissé más tartalmat képviselt, mint az a másik lélek, aki a halál kapuján áthaladva és a szellemi világot végigjárva Kelet- és Közép-Európára tekintett, majd Közép-Európában született meg újra, mint Amos Comenius. Amit a keleti bölcsesség révén élt át Harun al-Rasid udvarában, azt azáltal újította meg, hogy mint XVII. századi személyiség egészen energikusan képviselte azt a gondolatot, hogy az emberiség fejlődésében szellemiség, mégpedig egy tagolt szellemiség érvényesül. Triviális módon sokszor azt mondják, hogy Comenius az „ezeréves birodalomban” hitt. De ez leegyszerűsítés. Ez valójában azt jelenti, hogy Comenius az emberiség fejlődési korszakaiban hitt, és egy szellemi, a szellemi világból irányított világtörténelmi fejlődést feltételezett. Meg akarta mutatni, hogy az egész természeten szellemiség áramlik át; megírta a Pansophiát, vagyis a teljes bölcsességet. Amos Come- nius működésében tulajdonképpen mélységes szellemi karakter élt. Emellett megújította a nevelés alapjait is. Ez közismert: az oktatásban szemléletességre törekedett, de másmilyen szemléletességre, mint a materializmus, teljesen szellemi szemléletességre. Ezt most nem fejthetem ki részleteiben, csak utalok arra, hogy az arabizmus nyugati formájában és keleti formájában abból eredt, ami ennek a két szellemi impulzusnak az egybeáramlásából jött létre Közép- Európában. Közép-Európa civilizációjában sok olyasmi él, ami csak úgy érthető meg, ha látjuk, hogy a Harun al-Rasid udvarában élő szellemek hozzák át Elő-Ázsiából - bár megújított formában - azt, ami az arabizmust jellemzi.

Ily módon tehát nyomon követhetjük, hogy hogyan vesz részt az ember individualitása a történelem fejlődésében. Az ilyen jellegzetes példákból tanulhatjuk meg, hogy a karma miként érvényesül az inkarnációkon keresztül. Mint egyéb alkalmakkor már említettem, ezek a példák a saját inkarnációinkra is alkalmazhatók. Először azonban konkrét példákra van szükségünk.

Nézzünk meg most még egy példát - ez mindenképpen érdeklődésre tarthat számot ebben az országban -, nézzük meg Conrad Ferdinand Meyer svájci költőt. Ha költészetén kívül rátekintünk Meyer személyiségére is, az éppúgy felkeltheti intenzív érdeklődésünket. Conrad Ferdinand Meyer különleges személyiség volt. Tulajdonképpen mindig az történt nála, hogy amikor megalkotta csodálatos ritmusokban zengő költeményeit, akkor azt látjuk - ha meg tudunk ilyesmit figyelni -, hogy a lelke mindenkor hajlamos volt arra, hogy a testét elhagyja. Conrad Ferdinand Meyer költeményeinek és prózai írásainak csodálatos formáiban is valamilyen tisztán lelki jelleg él. Életében több ízben sújtotta az a sors, hogy földi tudata elborult, amikor szellemi-lelki lénye túlságosan elvált fizikai testiségétől. Ha Meyer költészetét vagy személyiségét tanulmányozzuk, feltűnik szellemi lelkiségének és fizikai testének ez a laza kapcsolata. Először is arra kell gondolnunk, hogy annak az individualitásnak, aki ebben a Meyer-inkarnációban csak ennyire lazán élt a fizikai testében, régebbi földi életeiben egészen különös élményei lehettek.

A régebbi földi életekre vonatkozó szellemi kutatások nem mindig könnyűek. A legkülönfélébb tévedéseket és akadályokat kell tapasztalnunk azzal kapcsolatban, amibe szellemileg be akarunk hatolni. Amit az újratestesülésekről elmondok, az nem a szenzációéhség kielégítését szolgálja, hanem azt, hogy egyre mélyebben világítsak be a történelem menetébe.

Ha követjük Conrad Ferdinand Meyer életét, és szellemi-lelkiségének a fizikai testiségével való laza kapcsolatát nézzük, akkor ez egy korábbi inkarnációjához vezet vissza bennünket, a Krisztus utáni VI. századba. Olyan személyiséghez érkezünk, akinél először nem egészen tudunk tájékozódni annak a szellemi intuíciónak a segítségével, amivel ilyenkor kutatni szoktunk. Tulajdonképpen mindig újra eltűnik előlünk ez a személy, aki a VI. században, Itáliában élt, és ott kapcsolódott a kereszténység akkor meghonosodó formájához. De nem tudjuk őt egészen megközelíteni, és ismét visszakerülünk a Meyer-inkarnációhoz. Így a régebbi inkarnációja vizsgálatakor újra visszajutunk a későbbi Meyerhez, amikor már azt hittük, hogy elérkeztünk ehhez a VI. századi inkarnációhoz. Nem értjük igazán ennek a két inkarnációnak az összefüggését, még nem jövünk rá a rejtély megoldására. De azután észrevesszük, hogy Conrad Ferdinand Meyerben ott él egy gondolat, és ez az, ami megtéveszt bennünket. Ez a gondolat átment művészetébe is, és megtaláljuk a Szent című elbeszélésében, amit Thomas Becketről írt, aki a XII. században Canterbury érseke és II. Henrik udvarában kancellár volt.

Ha követjük visszafelé a Meyerben élő gondolatok és érzések összefüggéseit, aminek alapján ez az elbeszélés született, csak akkor jutunk el Meyer szellemi lelkületéhez. Mintegy elvezetnek bennünket a tudat elhomályosodásától annak kivilágosodásáig, majd megint vissza. Megállapítjuk, hogy Conrad Ferdinand Meyer elbeszélésében ennek a gondolatnak egészen különös szerepe van, de ami nem magyarázható meg minden további nélkül, mert valójában lelke legmélyén fészkel. Végül rájövünk, hogy egy régebbi földi életének impulzusából ered, amelyben Meyer individualitása Itáliában, egy kis udvarnál élt, és jelentős szerepet játszott a kereszténység fejlődésében. Ebben az életében ez a személyiség különleges élményt élt át. Lassanként kiderül az is, hogy ezt a személyt egy keresztény misszióval Itáliából Angliába küldték. Ez a misszió alapította meg Canterbury érsekségét. A későbbi Conrad Ferdinand Meyert egyfelől mélységesen magával ragadták a már elpusztult IV-V. századi itáliai művészet emlékei, amely az itáliai mozaikművészetben élt tovább. Ebben tevékenykedett Conrad Ferdinand Meyer akkori individualitása. Azután a kereszténységtől indíttatva Angliába ment a misszióval. Miután részt vett Canterbury érsekségének megalapításában, egy angolszász nemes úr különös körülmények között meggyilkoltatta.

Ez az esemény azután impulzusként élt tovább a lelkében. Mikor pedig ez a lélek Conrad Ferdinand Meyerként újra megszületett, tudat alatt ott élt benne ez az összefüggés: az Angliában történt megölésének köze van a Canterbury-i érsekséghez! Ahogyan olykor valamilyen szó felcsendülésekor felidézünk egy emléket, úgy hatott benne az „egykor közöm volt Canterburyhez” impulzusa. Ez veszi rá Meyert, hogy ha nem is a saját sorsát - mert az tudat alatt maradt -, de Thomas Becketnek, II. Henrik kancellárjának és Canterbury érsekének hasonló sorsát ábrázolja a Szent című elbeszélésében.

Meyernek ez a sajátságos lelki szenvedése okozza a saját sorsának ezt az átcsúszását egy másik ember sorsába, amelyet ő a történelemből ismert.

Azután a harmincéves háború idején, amikor igen zűrzavaros körülmények uralkodtak Közép-Európában, újra megszületett ez a lélek, de ekkor nőként. Erre az individualitásra, mint női személyre különösen mély benyomást tett a harmincéves háború korának zűrzavara. Házasságot kötött egy kissé bárdolatlan kötekedő fickóval, aki a német viszonyok elől a svájci Graubünden tartományba menekült. A házaspár így Graubünden tartományban élte le ezt a kort. Az asszony érzékenyen viszonyult a korszak hatalmas, bár kaotikus eseményeihez, a férfi ellenben megmaradt igazi nyárspolgárnak.

Ez a személy a kor egész Európára kiható folyamataiból felvette magába azt, amit később Meyerként a Jürg Jenatsch című regényben törekszik ismét felszínre juttatni. Conrad Ferdinand Meyernél tehát újra feltörnek olyan gondolatok és érzések, amelyeket egy korábbi életében élt át. A megértés nehézségét az okozza, hogy Meyer magában hordozta ezeket az élményeket, de át is kellett formálnia őket, annál az oknál fogva, hogy szellemi-lelkisége mindig olyan impulzusokat vett fel, amelyek hatására a Meyer-inkarnációban csak lazán kapcsolódhatott a testi-fizikai lényéhez.

Az elmondottakban azt tanulmányozhattuk, hogy az előző élet impulzusai milyen sajátságos módon kerülnek át valakinek a mostani gondolkodásába, kedélyvilágába, érzelmeibe és művészi alkotásaiba. Okoskodással, valamiféle intellektuális elmélkedéssel egészen biztosan nem kapjuk meg az igazságot, hanem csakis a szellemi szemlélet segítségével.

Különösen azok a személyiségek érdekesek ismétlődő földi életeiket tekintve, akik valamelyik földi életükben magukra vonják figyelmünket. Van egy személy, aki különösen kedves és megbecsült itt az emberek számára, és akinek sorsa valóban bepillantást enged abba, hogy a lelkek milyen módon haladnak át az egyes földi életeken. Ha igazán megismerjük ezeket a dolgokat, akkor másként is ítéljük meg e témát, mint ahogy egyébként szokás.

Van tehát egy lélek, akire legkorábban, a régi misztériumokban végzett valamilyen papi tevékenységében találtam rá. Egyfajta papi misszió keretei között - bár nem, mint vezető pap, de a misztériumokban elfoglalt helye révén - széleskörűen taníthatta az embereket. Akkori inkarnációjában jóságos, nemes személyiség volt, miközben kiképezte magát a misztériumokban.

Ennek a személynek később az lett a sorsa a Krisztus születése előtti I. században, hogy az akkori viszonyoknak megfelelően egy rabszolga-kereskedő, egy meglehetősen kegyetlen ember szolgálatába került, akinél a rabszolgák felügyelője lett. A rabszolgáknak keményen kellett dolgozniuk, és a kor szokásai szerint bántak velük. De ne ismerjük félre ezt a személyiséget. A régi idők jellegzetességeit másként kell megítélnünk, mint a mostaniakat. A szóban forgó nemes lelkű személyiség tehát a kereszténység megalapítása előtt körülbelül száz évvel egy nagyobb rabszolgacsoport irányítójaként élte életét. Sorsának gyötrelme az volt, hogy nem cselekedhetett a saját szándékai szerint. Ugyanakkor sajátos viszonya alakult ki azokkal a lelkekkel, akik a kemény munkára kényszerített rabszolgákban éltek. E személyiségnek mindenben engedelmeskednie kellett az említett kegyetlen férfinak - ma azt mondanánk, hogy a felettesének. Az ilyenféle kapcsolatokban antipátiák és szimpátiák alakulnak ki. Ez a személy olykor nehéz, vérző szívvel tette meg azt, amit a parancsok szerint meg kellett tennie. Amikor azután áthaladt a halál kapuján, akkor találkozott azokkal a lelkekkel, akik vele szemben is bizonyos gyűlölettel viseltettek. Ez kiélte magát a halál és újabb születés közötti életben, és megalapozta azokat a lelki-szellemi kapcsolatokat, amelyek a következő földi élet számára előkészítő impulzusokként hatottak.

Természetesen minden olyan ember között karmikus kapcsolat alakul ki, akiknek valamilyen közük van egymáshoz. Az is sorsszerű, hogy a szóban forgó személy, aki valamilyen rabszolga-felügyelő volt és karmikusan kötődött feletteséhez, akinek parancsait teljesítenie kellett, bizonyos módon vétkes volt - mondhatnám: vétlenül vétkes - mindabban, amit felettesének kegyetlensége okozott. Együttműködött vele, ha nem is a saját akaratából, hanem csak a kor szokásait és egész állapotát követve, de ezzel karmikus kapcsolat szövődött kettőjük között. Ez tovább alakult a halál és újabb születés közötti életben, majd a volt rabszolga-felügyelő a Krisztus utáni IX. században született meg ismét, mint nő. És éppen kegyetlen felettesének lett a felesége, a vele való közösségben élte át annak karmikus kiegyenlítését, amit az imént az elkövetett kegyetlenségek „vétlen vétségének” neveztem. Ezek az élményei azonban tovább mélyítették a lelkét. Így a régi papi inkarnációjából most újra felszínre tört egy és más, de ez mélységes tragikumok között történt. E IX. századi életében a házaspár sok emberrel került kapcsolatba azok közül, akikben azok a lelkek testesültek meg újra, akik korábban, mint rabszolgák éltek körülöttük. Ok is most születtek meg. Az emberi lelkek ugyanis rendszerint ugyanabban a korban, együtt születnek meg újra. Következő életükben tehát ismét kapcsolat jön létre közöttük a Földön.

Azok a lelkek, akiket egykor a rabszolga-felügyelő irányított, most egy nagyobb közösségben, egy helyen éltek. Az a kegyetlen ember pedig mintegy a szolgája volt ennek a közösségnek, de egyfajta magasabb értelemben volt a szolgája. Minden ott lakóval dolga akadt, de nem sok jót kapott ettől a közösségtől, amelynek nem a vezetője volt, de sok mindent neki kellett intéznie a közösség számára. A felesége pedig átélte ezt vele együtt. Látjuk tehát, hogy e két személlyel összeforrt bizonyos számú ember. Ezzel azonban teljesült az a karma, amely összekapcsolta ezt a két személyt, az egykori felettest és a rabszolga-felügyelőt. A régi papi személyiség idővel már nem kötődött ehhez az emberhez, de a többiekkel ezután is kapcsolatban maradt, minthogy ezekkel a lelkekkel mégiscsak sok olyasmi történt, aminek ez a személy volt legalábbis az eszköze a Krisztus előtt száz évvel történő megtestesülésekor. Női alakjában már csak jótetteket vitt végbe, amikor a közösségről gondoskodott, valóban nagy jóindulattal, de ezzel a jóindulattal mégis összetartozott az, hogy ez az asszony végtelenül sokat szenvedett.

Majd folytatódott mindaz, ami közösen jött létre és karmikus szálakat szőtt, és a halál és újabb születés közötti életen való további áthaladáskor - a IX. századtól az újabb korig - ismét olyan impulzusok alakultak ki, amelyek egybefűzték ezeket az embereket. Az egykori rabszolgák lelkei, akik később egy falu gyülekezetében kötődtek egymáshoz, most nem alkottak ugyan valamilyen külső közösséget, de legalábbis ugyanabban a korban születtek meg ismét, így megvolt annak a lehetősége, hogy megint kapcsolatba kerüljenek a régi misztériumhely papi személyiségével, illetve a Krisztus utáni század női individualitásával, aki ugyanekkor született meg. Ez az individualitás Johann Heinrich Pestalozziként jelent meg újra. Azok a lelkek tehát, akiknek olyan viszonyuk fűződött hozzá, ahogyan most leírtam, nagyjából vele egy időben születtek meg újra, hogy beteljesítsék a karmát. Ezek a lelkek most a tanítványaivá, növendékeivé váltak, és Pestalozzi karmáját betöltve végtelen jótettekkel halmozta el őket.

Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy amikor az életet szemléljük, és az élet felszíne mögött meglátjuk a lelkek inkarnációról inkarnációra történő tevékenységét, ez mindenképpen megrendít és meglep bennünket, mert mindig másmilyen, mint amilyennek az értelmünk várja. De az élet tartalmának mérhetetlen mélységeire teszünk szert, ha erről az oldaláról nézzük. Úgy gondolom, az ember sokat nyer azáltal, ha ilyen összefüggéseket szemlél. Amikor - néha bizony elég nehezen - kihozzuk mindezt szellemi hátteréből, és összekapcsoljuk azzal, ami a megjelenő valóságban történik - ahogyan ma vázlatosan tettem -, akkor valamennyire képet kapunk arról, hogy a karma hogyan hat az ismétlődő emberi életek során. Ilyen fejtegetések révén az élet komolyabb hátteret kap, a fejtegetést, magát pedig csak akkor érthetjük meg, ha a külsőleg megnyilvánuló jelenségeket valóban elfogulatlanul szemléljük.

Az antropozófia nem merül ki abban, hogy pusztán elméleteket nyújtson az ismétlődő földi életekről, és mindenféle sémákat adjon, hanem azért van, hogy megmutassa az élet teljesen konkrét szellemi alapjait. Az emberek egészen másként fogják szemlélni a világot, ha kiderülnek ezek a dolgok. Ha ez bekövetkezik, akkor rá kell mutatnunk arra is, hogy a karma hogyan avatkozik be az emberek cselekedeteibe. Mindezt megismerve pedig belátjuk majd azt is, hogy civilizációnknak impulzusként éppen a karma ilyen valóban gyakorlati fejtegetéseire van szüksége, hogy elmélyülhessen. Ma a karmának ezeket a gyakorlati példáit akartam bemutatni önöknek. Ha alaposabban tanulmányozzák ezeket az ismert személyiségeket, igazolva látnak majd sok mindent abból, amit elmondtam.