A német szellemi életben rendkívül egyértelműen mondták ki egyszer az ismétlődő földi életek igazságát. Az antropozófiai mozgalomban ismeretes Lessingnek az ismételt földi életekre vonatkozó radikális hitvallása. Lessing legérettebb korszakának eredménye Az emberi nem nevelése című jelentős műve, amelynek végén olvashattuk az ismétlődő földi életekről. Monumentálisan hangzó mondatokban utal arra, hogy az emberiség történelmi fejlődése csakis azáltal érthető meg, hogy az egyes emberi individualitások ismétlődő földi életeken haladnak keresztül, és így viszik át egy következő korszakba azt, amit az emberi fejlődés egyik korábbi korszakában éltek át és vittek végbe. Ebben az irányban két tényt kell figyelembe vennünk. Gondoljuk meg, hogy hányféle eszmei, anyagi hatást és más egyebet hoznak fel arra, hogy a történelem fejlődésében a későbbi eseményeket a korábbiakból okozatilag vezessék le. De ez csak merő absztrakciókkal való játszadozás. A valóságos tény az, hogy például a XIX. század végén és a XX. század elején élő emberek régebbi korszakokban is éltek, és ekkor felvették magukba a környezetükben történő eseményeket, amelyeket az ott élő személyekkel éltek át. Mindezt átvitték a halál kapuján a szellemi világba, ahol a halál és az újabb születés között élünk, majd ismét lehozták újabb földi életükbe, és így ők maguk hordozzák azt, ami az emberiség fejlődése során egyik korszakból a másikba kerül át.
Az emberi individualitások tehát azok, akik mindenkor átviszik a múltat a jövőbe. Ez az egyik olyan tény, amely lelkünket bizonyos vallásos odaadással töltheti el, ha teljes komolysággal szemléljük. A másik tény az, hogy valamennyi itt jelenlevőnek csak önmagára kell pillantania, hogy azt mondhassa: hiszen én már sokszor voltam a földi életben, és mostani mivoltom előző földi életeim eredménye. Ha tehát a történelem egészére tekintünk, és azt a saját élményeinkre vezetjük vissza, akkor az ismétlődő földi életek ténye valóban egy mély vallásos-megismerő érzületet alakíthat ki lelkünkben. Lessing is ilyesmit érezhetett, amikor azt kérdezte: vajon az ismétlődő földi életek igazsága azért lenne ostobaság, mert az emberek csak az ősi időkben tudtak erről, amikor a lelkük még nem torzult el és tért tévutakra? Lessing, miután tudatára ébredt annak, hogy mihez jutott el az említett két tény felismerésekor, egy monumentális mondatot fűz mindehhez: „Nem az enyém így az egész örökkévalóság?!”
Nem folytatódott azonban a szellemi fejlődésnek az a vonala, amely Lessingnek Az emberi nem nevelése című írásához kötődve megerősödhetett volna a német szellemi fejlődésben, ez az irány megszakadt. A XIX. század pedig még nem nagyon tekintette okos dolognak e gondolat továbbszövését.
Kedves barátaim, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt Berlinben hozzáfogtunk ahhoz, hogy a Teozófiai Társaságban elkezdjük az antropozófiai munkát, és megtörtént az első gyűlésünk a Teozófiai Társaság úgynevezett német szekciójának megalapítására, akkor a programban meghirdetett egyik első megtartandó előadásom címe Praktikus karma-gyakorlatok lett volna. Az volt a szándékom, hogy a karma eszméjét mindjárt olyan belső lendülettel vezessem be az antropozófiai mozgalomba, hogy az egyik nagy alapelvvé válhasson, amelyből az antropozófiai mozgalom kibontakozik. Amikor azonban elmondtam néhány, még a régi Teozófiai Társaságból átjött, akkor még nevezetes személynek, hogy ezt a címet tulajdonképpen hogyan értem, akkor lényegében véve mindenki nekem támadt. Kijelentették, hogy ilyesmi egyáltalán nem lehetséges. Bár nem mondanám, hogy ezeknek az embereknek igazuk volt, de akkor még valóban nem érkezett el az ideje annak, hogy az ezoterikus igazságokról szélesebb körben már egészen mélyre hatoló módon beszéljek. Ha a karmikus fejlődésről és ennek az emberiség történelmi életében megnyilvánuló jelentőségéről nem pusztán általános absztrakciókban akarunk szólni, hanem konkrét módon, akkor ez csak úgy lehetséges, ha az ezoterikába mélyen belemerülünk, és már valóban konkrét ezoterikus képzetekkel foglalkozunk. Ezért bizonyos vonatkozásban mindaz, ami az Antropozófiai Társaságon belül az antropozófiában megjelent, olyan előkészítés volt, amely szükségesnek mutatkozott, mivel akkoriban a Társaságban még nem volt meg a kellő érettség.
De el kellett érkeznie egyszer annak az időpontnak, amikor ezoterikusan és konkrétan kezdhetünk beszélni a karmikus igazságokról és az emberiség történelmi fejlődésével való összefüggésükről. Ma már mulasztás lenne az antropozófiai mozgalom részéről, ha továbbra is várakoznánk. Ezért szerepelt a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének szándékai között, hogy már ne tartsuk vissza azt, amit az igazi szellemi kutatás kideríthet az emberiség történelmi fejlődésének ezekről a rejtett kérdéseiről. E tekintetben, a jövőben az antropozófiai mozgalomban arra fogunk hallgatni, amit a szellemi világ akar, és nem arra, amit az emberek akarnak, akik bizonyos félénk óvatosságból még nem tartanak akármit időszerűnek, illetve helyénvalónak. A Goetheanum Karácsonyi Gyűlése éppen ebben a vonatkozásban nemcsak minőségi értelemben volt jelentős az Antropozófiai Társaság számára, hanem egyúttal valami kezdetnek is számít az antropozófiai működés intenzívebbé válása szempontjából. Egy ilyen nézőpontból, amelynek az antropozófiai mozgalom alapjává is kell válnia, szeretnék a mai antropozófiai témájú fejtegetésekbe belefogni.
Kedves barátaim, rátekintünk arra, ami a történelemben nagy vonásokban zajlik. Észrevesszük, hogy egyes személyiségek hangadók valamelyik területen. De észre kell vennünk azt is, hogy egy történelmi személyiség, aki a legközvetlenebb, a nem is távoli múltban valami olyasmit indított el, aminek befolyása alatt ma élünk, csak úgy érthető meg, ha az antropozófiai kutatás megvizsgálja az ilyen történelmi személyiség előző földi életeit. A történelem csak ilyen képzetek alapján lesz valóban érthető. Ebből még valami egyéb is következik: az, hogy a történelemből ismert személyiségek tanulmányozása ráébreszt bennünket az emberi sors alakulására a különböző földi életek folyamán, és így azzal a fénynyel, amit a karmára irányítunk, megvilágíthatjuk a saját személyes életünk sorsát is. Ez rendkívül fontos. A karma-vizsgálatokat nem szabad valamiféle szenzációként folytatnunk, hanem csakis annak érdekében, hogy egyre mélyebben bevilágítsunk az emberi lét összefüggéseibe és az egyes emberi lelkek élményeibe.
Látjuk például, hogy különösen a XIX. század utolsó két harmadában egy materialista színezetű lelki beállítottság jelenik meg, amely a XX. században is folytatódott, és e lelki beállítottságnak végül is nem kis szerepe van mindabban a sok zűrzavarban és ziláltságban, ami az emberiség kultúrájában és civilizációjában mára bekövetkezett. Ha például azt nézzük, ami különösen a német szellemi életben a XIX. század első harmada után megjelent, azt látjuk, hogy radikálisan eltér e szellemi élet régebbi hangvételétől és alapjellegétől, ezért keresni kezdjük ennek okait. Így a XIX. század utolsó két harmadában olyan személyiségek tűnnek fel, akiknek individualitása iránt érdeklődnünk kell, és akik arra ösztönöznek, hogy kövessük őket régebbi földi életeikbe.
Aki képes ilyen kutatásokat végezni, annak tekintete jelenkorunk általános jellege miatt nem a benne megjelenő ilyen személyiségek keresztény előéletére vetődik vissza, hanem a kereszténységen kívül eső előéletére. Ez nincs túl messze, mivel nagyjából megegyezik azzal az idővel, ami az egymást követő földi életek között eltelt időszakot teszi ki. Így ahhoz a nagyon kiterjedt szellemi mozgalomhoz jutunk vissza, amely a kereszténység megalapítása után fél évezreddel jelent meg: a mohamedánizmushoz, az arabizmushoz. A kereszténység először Elő-Ázsiából terjedt el, egy kissé behatolt az észak-afrikai civilizációba, bejutott Spanyolországon át Nyugat-Európába, miközben terjeszkedett Közép- Európában és Kelet-Európában. Ezt a keresztény terjeszkedést azonban bizonyos mértékben oldalba támadta az arabizmus, amely egyfelől előretört Kis-Ázsiában, amikor a mohamedánizmus impulzusa hatotta át, másfelől Afrikán át Itália és Spanyolország irányában. A külső történelemben nyomon követhetjük az európai civilizáció összeütközését az arabizmussal azokban a különféle háborúkban, amelyeket az európaiak vívtak az arabokkal szemben. Itt is arról van szó, hogy kikutassuk: mik azok a valóságos, konkrét tények, amelyek alapul szolgálnak az emberi lélek fejlődése számára?
Nézzünk meg ilyen valóban konkrét tényeket. Abban a korban, amikor Nyugat-Európában igen kezdetleges civilizációs körülmények között Nagy Károly állt az események élén, odaát Elő- Ázsiában Harun al-Rasid udvarában a kor legnagyobb szellemei gyűltek össze, akik mélyen felvették lelkükbe mindazt, ami a keleti bölcsességből származott, de a keleti bölcsességgel egyesítették azt, ami a görög kultúrából érkezett ide. Harun al-Rasid olyan szellemi életet bontakoztatott ki udvarában, amely átfogta az építészetet, az akkori idők csillagászatát, a korabeli földrajzot, a matematikát, költészetet, kémiát, orvostudományt, és udvarában valamennyi tudományág legkiválóbb képviselőit gyűjtötte össze. Ezeket az embereket jelentősen támogatta, olyan személyiség volt, aki szilárd kereteket biztosított egy egészen csodálatos kulturális központ számára, amely itt a VIII-IX. században virágzott. Ha megnézzük Harun al-Rasid udvarát, felfedezzük azt is, hogy egy figyelemreméltó személyiség élt itt, akiről talán nem is tudták a többiek, a Harun al-Rasid idején eltöltött földi életében, hogy korábban beavatott volt. A beavatottak azonban ővele együtt tisztában voltak azzal, hogy ez a személyiség régebbi földi életében a legnagyobb beavatottak közé tartozott. Így ebben a földi életében kifelé nem tűnt beavatottnak ez a Harun al-Rasid udvarában élő, egykori, vagyis régebbi földi élete során beavatott ember. A többiek némileg még ismerték az élő ókori beavatást. A szóban forgó személyiség nagyszerű - mai kissé rosszul csengő szóval mondva - „szervezője” volt az egész tudományos és művészeti életnek Harun al-Rasid udvarában.
Tudjuk, hogy a mohamedánizmus nyomására az arabizmus külsőleg behatolt Észak-Afrikán, Dél-Európán, Spanyolországon keresztül Európába. Ismerjük a lezajlott háborúkat, a külső kulturális konfliktusokat. De az egésznek egyszer vége szakadt. Martell Károly Tours-nál és Poitiers-nél vívott csatájáról azt mondják, hogy ezzel az arabizmus kiszorult Európából. Az arabizmusban azonban hatalmas szellemi energia rejlett. Az a különös, hogy amikor külsőleg visszaverték Európában az arabizmust, mint politikai, katonai hatalmat, akkor az arabizmusban hangadó lelkek áthaladva a halál kapuján azon kezdtek tanakodni a szellemi világban, hogy hogyan teremthetnék meg Európában ismét az arabizmus befolyását. Ami a szellemi világban megérlelődik, az nem azzal kapcsolatos, kedves barátaim, ahogyan a dolgok külsőleges módon alakulnak. A megjelenés formája külsőleg csekély hasonlóságot mutathat egy személy két egymást követő földi életében. A hangsúly sokkal inkább a belsőn van. Ezt korunk nehezen fogja fel. Korunkban szemrehányással illethetnek valakit, ha Haeckelről egyszer nem ír elítélően, azután pedig nem ír róla ugyanúgy, mint azelőtt, hanem úgy, hogy a szűklátókörű lelkek ellentétesnek találják az előző írással. Ha már ennél is értetlenséget tanúsítanak, akkor azt még kevésbé fogják fel, hogy az egyes emberi személyiségek mennyire eltérhetnek külsőleg az egymást követő földi életeikben, holott belül ugyanazok az indítékok működnek.
Az arabizmusnak ezek a nagy lelkei tehát úgy fejlődnek tovább haláluk és újabb születésük között, hogy a szellemi világban kapcsolatban maradnak azzal az impulzussal, amely keletről nyugat felé haladt, és kapcsolatban maradnak saját korábbi tetteikkel is. A földi világban eközben, mint mondani szokás, fejlődik tovább a civilizáció. Ebben most egészen más formák jelennek meg, mint annak idején az arabizmusban. De az arabizmus jelentékeny lelkei ismét megszületnek a Földön, és áthozzák az arabizmus belső impulzusát egy későbbi korba, a nélkül persze, hogy annak külső formáit is áthozták volna. Most nyelvükben, gondolkodásuk, érzésük szokásaiban, akarati impulzusaikban egy későbbi kor kultúrájának hordozóiként jelennek ugyan meg, lelkükben azonban tovább hat az arabizmus. Így azt látjuk, hogy éppen a XIX. század két utolsó harmadában hangadó materialista áramlatot mélységesen befolyásolták azok a lelkek, akik az arabizmusból származtak.
Tekintsünk Harun al-Rasid lelkére. Áthalad a halál kapuján. Továbbfejlődik a halál és újabb születés között, majd az újabb korban a civilizáció egészen más formái között találunk rá. Harun al- Rasid lelke ugyanis azonos azzal a személyiséggel, aki a nyugati angol szellemi életben lord Francis Baconként jelent meg. Bacon alapvető szellemi irányultságában annak feltámadását kell látnunk, amit Harun al-Rasid keleti módon hozott létre udvarában a VIII- IX. században. Látjuk, hogy Bacon még a legújabb időkig is a legmélyebben és legerőteljesebben befolyásolja az európai szellemi életet. Tulajdonképpen Francis Bacon óta gondolkodnak úgy, ahogyan ő gondolkodott a tudományos kutatásról és a tudományos szemléletmódról. Ez bizonyára nem minden részletre igaz, de a korszak alapvonását tekintve elmondható. Ha megnézzük Harun al- Rasid kifelé bizonyos vonatkozásban nagyhatású működését, majd - miután az okkult kutatás révén megtudtuk, hogy Baconben Harun al-Rasid jelent meg újra - megvizsgáljuk Bacon életének külső kibontakozását, akkor, ha külső formáiban nem is, de belső jellegében meglátjuk e két életben azt, ami megegyezik, és ami hasonlít egymásra.
Beszéltem egy személyiségről, aki Harun al-Rasid udvarában élt, és aki egy azt megelőző földi életében beavatott volt. Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy valóban lehetséges, hogy egy régebbi kor beavatottja egy későbbi életében kívülről látszólag nem jelenik meg beavatottként. Vajon nem merül fel önökben az a kérdés, kedves barátaim, amikor mindig újra arról beszélek, hogy milyen számosan léteztek régen a beavatottak, a misztériumtanítók és misztériumpapok, hogy ezek mára hová lettek? Miért nem élnek közöttünk itt a jelenkorban is? A helyzet az, hogy ha egy ember szellemi-lelkisége régebbi földi életében még olyannyira megvilágosodott volt is, későbbi földi életében csak olyan testben nyilatkozhat meg, amilyet a földi lét ebben a későbbi korban nyújthat számára, és olyan nevelést kell magába fogadnia, amely a korban lehetséges. Az emberiség nevelése azonban már hosszú ideje olyan, hogy abban a formában és módban, ahogyan egy ember ma és már elég régóta megnyilatkozhat, nem képes áttörni az, ami egykor ott élt a beavatottak lelkében. Egészen más életformákba kell beleilleszkedniük, és csak az emberi élet bensőséges megfigyelésével ismerhetjük fel, hogy ezek az emberek, akiknek a későbbi földi életében közvetlenül már nem látható a beavatott voltuk, mégis átéltek egykor ilyen beavatott életeket.
Ilyen vonatkozásban Garibaldi, a szabadsághős az egyik legragyogóbb példa. Csak követnünk kell Garibaldi különös életének lendületét, hogy meglássuk, ahogyan ez a személyiség kiemelkedik külső földi életének körülményei közül. Garibaldi az egyik régebbi életében beavatott volt, és ebből fakadóan vált korában egyfajta politikai „látnokká”, mert így kell őt neveznünk. Beavatott volt tehát, és egy előző földi életében olyan akarati impulzusokat vett fel, amelyeket a Garibaldi-életben úgy hozott felszínre, ahogyan egy 1807-ben született ember számára saját korában ez lehetséges volt.
De tekintsünk bele földi életének sajátosságaiba. Ebben számomra először is az jelentett kiindulópontot, hogy felfigyeltem arra, hogy Garibaldi három másik személlyel együtt járta sorsának útját a XIX. században, és együttműködésük különleges jellege először igazán nem is érthető. Garibaldi legmélyebb érzületében becsületes republikánus volt, de elutasította azt, hogy Itália egysége a köztársaság zászlaja alatt jöjjön létre. Bár köztársasági érzelmű volt, mégis a királyság visszaállítását szorgalmazta, méghozzá Viktor Emánuel uralmával. Ha okkult kutatással közelítünk ahhoz a rejtélyhez, hogy Garibaldi hogyan is tehette Viktor Emánuelt Itália királyává - mert lényegében ő tette azzá - akkor még két másik személyre is figyelnünk kell, tudniillik Cavour és Mazzini. Különös: Garibaldi 1807-ben született, a többiek pedig csak néhány év eltéréssel. Garibaldi Nizzában született, Mazzini Genuában, Cavour Torinóban, Viktor Emánuel ettől nem messze. Úgyszólván valamennyien a Földnek ugyanazon a szűkebb területén születtek meg.
A karmikus kutatásoknál mindig szükség van valami - hogy úgy mondjam - kézzelfogható dologra, amiből kiindulhatunk. Okoskodással, tudományos képzettséggel itt nem sokra megyünk. Ha valaki harminc regényt írt életében, nem feltétlenül indulhatunk ki ebből a regényfolyamból sem, hogy betekinthessünk az illető régebbi földi életeibe. Az előző földi életek kutatásánál sokkal fontosabb lehet, hogy valaki sántít-e, vagy esetleg hunyorog. Éppen az élet látszólag apró jelenségei vezetik az okkultistát olyan ösvényekre, amelyeken eljuthat oda, hogy betekintsen az egyik földi életből egy régebbi földi életbe. Így e témában annak megértése volt mérvadó az okkult kutatás számára, hogy Garibaldi hogyan élte bele magát a másik három emberrel együtt a XIX. századba. De ebben a vonatkozásban még valami más is nagyon jelentős volt, kedves barátaim. Külsőleg szemlélve Garibaldi teljesen a valóság emberének tűnik, aki mindig szilárdan áll a maga lábán, a gyakorlati élet alapján cselekszik, és így tovább. Vannak azonban olyan bensőséges részletek is Garibaldi életében, amelyek azt mutatják, hogy Garibaldi sokszor túllépi a Földön átélhető dolgok szokásos kereteit. Utalhatok arra, hogy fiatal korában többször végighajózta az Adriai-tengert az akkori veszélyes körülmények között, nem egyszer kalózok fogságába került, de mindig a legkalandosabb módon kiszabadult. Arra is gondolhatunk, hogy nem mindenkivel történik meg életében, hogy a nevét olyan híradásban olvassa először az újságban, amely éppen a halálos ítéletét teszi közzé. Garibaldi a halálos ítéletét olvasva látta először kinyomtatva a nevét az újságban. Ezt az ítéletet azért hozták, mert részt vett egy összeesküvésben. De az ítéletet nem hajtották végre, mert akit nem fognak el, azt nem is akaszthatják fel, márpedig Garibaldit nem fogták el. Amerikába menekült, és ott kalandos életet élt, tele belső intenzitással és erővel.
Garibaldi első, évtizedeken át tartó rendkívül boldog házasságának megkötése is azt mutatja, hogy milyen kevéssé volt foglya a szokásos földi viszonyoknak. Hogyan ismerkedett meg azzal a hölggyel, akit feleségül vett? Ez igen különös módon történt. Hajóján még elég messze kint volt a tengeren, amikor távcsövét a part felé irányította. Egyszer csak meglátott egy hölgyet - és ott helyben beleszeretett a távcsövön keresztül. Nem mindennapos esemény, hogy az emberek távcsövön keresztül szeretnek bele valakibe, ehhez már túl kell lépni a szokásos földi kötöttségeken. És mi történt? Azonnal a szárazföld felé kormányozza a hajót, a parton véletlenül találkozik egy férfival, akinek Garibaldi személye annyira megtetszik, hogy mindjárt magával is viszi. Elmegy a férfihez ebédelni, és ekkor kiderül: ő annak a lánynak az apja, akit a távcsövön keresztül látott meg! Egy kis akadály azonban felmerül: Garibaldi csak olaszul tud, a lány pedig csak portugálul. Garibaldi nem ismeri a nyelvet, de azért megérteti vele, hogy egy életre szólóan szeretne hozzátartozni, és ezt a lány meg is érti, bár egy szót sem tud olaszul, csak portugálul. A legboldogabb és legérdekesebb házasságok egyike lesz ebből. Az asszony átélte férjével mindazt, ami Garibaldira várt Amerikában. Elég csak arra utalnom, hogy egyszer az a hír terjedt el, hogy Garibaldi elesett valamelyik csatában az ottani szabadságharcosok oldalán. Garibaldi felesége ekkor végigkutatott minden csatamezőt, ahogy ezt más legendás asszonyokról is mesélik. Minden holttestet felemelt, hogy megnézze az arcukat. Tovább vándorolván felfedezte, hogy Garibaldi él. E hosszabb vándorlása közben szüli meg első gyermekét is, aki megfagyott volna, ha kendővel nem köti magára, hogy a teste melegével tartsa életben. Mindezek nem megszokott hétköznapi események, és együttlétüket sem a hétköznapiság jellemezte. Amikor azután Garibaldi felesége meghalt, akkor egy idő múlva Garibaldi újból házasságot kötött egy hölggyel, akit most már egészen hétköznapi polgári körülmények között ismert meg, ahogy az életben az emberek találkozni szoktak. De ez a házasság, amely nem távcsövön keresztül született meg, mindössze egy napig tartott. Garibaldi életéből elbeszélhetünk sok ilyen és ehhez hasonló eseményt, amelyekből látható, hogy igen különleges élete volt.
A karmikus kutatásban kiderült, hogy ez a személyiség egy régebbi földi életében, már a kereszténység korában ír beavatott volt, aki küldetéssel jött át Írországból Elzászba, ahol egy misztériumhelyen tanított, és ott tanítványai voltak azok a személyek, akik később vele egy időben és nagyjából ugyanazon a területen születtek meg. Egyes beavatási misztériumokban törvény volt az, hogy mivel az egyes tanítványok kötődtek tanítójukhoz, a tanító nem hagyhatta el őket akkor sem, amikor egy későbbi életben egészen meghatározott körülmények között újra találkoztak. Itt látjuk mindenekelőtt Viktor Emánuelt, akihez Garibaldi azért ragaszkodott, mert ez a személy egy régebbi beavatási életben a tanítványa volt. Itt már nem érvényesek az elméletek. Egy későbbi életben nem arról van szó, hogy valamit külsőlegesen átvegyenek, hanem hogy, ha nem is tudatosan, de azt a belső törvényt kövessék, amely az embereket olyan impulzusok szerint hozza össze, amelyek a történelmi fejlődés belső életében hatnak.
Éppen Garibaldi életénél figyelhetjük meg, hogy egy régebbi beavatottnál hogyan jelentkezik az, amit egy korábbi földi életében fogadott magába, jóllehet most külsőleg nem tűnik beavatottnak, mert századában már sem az emberi test, sem a szokásos nevelés nem tette lehetővé, hogy beavatottként jelenjen meg. Így volt ez annál a személyiségnél is, aki Harun al-Rasid udvarában élt, és a halál kapuján való áthaladása után más útra kellett térnie, mint Harun al-Rasidnak. Ez a személyiség mélységes belső kapcsolatban állt mindazzal, amit a keleti bölcsesség beavatási titkaiból felvett. Nem járhatott azon az úton, mint az inkább külső csillogást kereső Harun al-Rasid; ő más utat követett. Ez az út egy kissé későbbi időben vezette el az újratestesüléshez. Ez a két személyiség azonban a civilizáció azon áramlataiban találkozott, amelyek éppen Harun al-Rasid és udvari tanácsadójának befolyásából születtek meg az újkori Európában. A tanácsadó lelke Amos Comeniusban jelent meg újra, aki külsőleg szintén nem tudta a beavatási princípiumot megnyilatkoztatni, de olyan energikusan állt helyt korának - ami részben Bacon kora is - pedagógiai, nevelési életében, hogy ebből kitűnik belső életének mélysége és jelentősége. Látjuk tehát, hogy Amos Comenius bizonyos belső indíttatásnak engedve testesül meg újra, miután Harun al-Rasid udvarában élt, és hogy maga Harun al-Rasid is újraszületik. Ha ezekre a személyiségekre tekintünk, észrevesszük bennük a civilizációk, a kultúrák egybeáramlását. Ha megfigyeljük az európai szellemi élet kibontakozását különösen a XVI. és XVII. században, mindenütt megtaláljuk az új formákban az arabizmust. Az arabizmus látványosabban jelentkezett mindabban, amit Bacon befolyásolt. Amit Amos Comenius befolyásolt, abban inkább mély keleti belső melegségre bukkanunk.
Amit így elmondok önöknek, az nem valamiféle konstrukció. Ezek okoskodással valóban nem deríthetők ki, hanem csakis úgy, ha egészen bensőséges módon közeledünk az adott szellemi individualitásokhoz, és inspirált kutatással keressük meg az utat egyik földi életükből a másikba. Így az arabizmusból sok minden jött át az újkorba, kedves barátaim, azáltal, hogy a lelkek újra megtestesülnek az ismétlődő földi életekben. Csak arról van szó, hogy sohase értsük félre az ilyen kutatás jellegét.
Említettem, hogy legfőként nem arra kell tekintettel lennünk, amit a materialista szemléletmód tart lényegesnek. Azzal ugyanis nem sokra mennénk. Felhozok erre egy példát. Volt egy tanárom - az életrajzomban is megemlítem - aki kiváló geometriatanár volt, és aki iránt bizonyos életkoromban mélységesen érdeklődni kezdtem. Jellemezte egyfajta zseniális egyoldalúság és egyéb különcségek is, de a geometriával kapcsolatos lelkisége alapján mégsem tudtam rátalálni a régebbi inkarnációjához vezető útra. Ennek a szerkesztésekhez oly jól értő mértantanárnak volt azonban egy külső sajátossága: dongalába volt. Amikor az egyik földi életből a másikba átvezető kutatásokat végzünk, akkor igen gyakran az tapasztalható, hogy mindaz, ami az egyik földi életben a fej fejlődésével függ össze, az egy másik földi életben a láb fejlődésével lesz kapcsolatos. Itt a belső erők különböző metamorfózisa tapasztalható, ahogy az egyik alkalommal az emberi fejrendszert, a másiknál pedig a végtagrendszert alakítják ki.
A geometriatanár beteg lábából, az ő dongalábából indultam ki. Hogyan vezette ez tovább az okkult kutatást? Éppen e fogyatékosságra vetett pillantás irányított el egy másik személyiséghez, akinek szintén dongalába volt, tudniillik lord Byronhoz. Rájöttem, hogy e két személynek köze van egymáshoz ismétlődő földi életeik tekintetében. Egy régebbi földi életben mindkettőjük fejében élt valami, ami közös tevékenységre sarkallta őket, bár legutóbbi inkarnációjukban már nem voltak kortársak a Földön, csak megközelítően éltek egy időszakban. Nyomatékosan jegyzem meg itt, hogy mivel az elmúlt korokban történelmileg főleg a férfi- inkarnációk hatottak tovább, ezért ritkábban térek ki az egyes személyek női inkarnációira. A női inkarnációk csak mostanában kezdenek hatni. A jövőben ezért különösen jelentős lesz, hogy éppen a női inkarnációkat vegyük tekintetbe. De sok történelmi személyiségnél az a helyzet, hogy az adott témában elhagyom a közbeeső női inkarnációkat. Ebből önöknek nem szabad arra következtetniük, hogy e személyeknek ne lettek volna közbeeső női inkarnációik, de olyan szempontok alapján vizsgálom őket, amelyek főleg az előző férfi-életeikhez kapcsolódnak. Így az egymáshoz illeszkedő két személyiség révén olyan korba jutottam vissza, amelyben Európa keleti részén éltek a X. vagy XI. keresztény században - ennek pontos meghatározására nem volt lehetőségem - a mai orosz területen. Bajtársak voltak. Akkoriban ismert volt egyesek előtt a világban vándorló Palládiumról szóló monda. Talán hallottak önök a Palládiumról, erről a szoborról, amelytől állítólag sok minden függ az emberiség életében. A Palládium először Trójában volt, azután Rómába került. Innen Nagy Konstantin a saját dicsőítésére nagy pompával átvitette Konstantinápolyba, ahol a földbe ásatta, oszlopot emeltetett fölé, aminek tetejére Apollón szobrát állíttatta. Ennek fejére sugárkoszorút rakatott, ebben olyan fadarabok voltak, amelyeket Krisztus keresztjéről hozatott. Egyszóval mindezt a saját dicsőségére tette. A monda szerint ezt a Palládiumot egykor északra fogják vinni, és akkor a Konstantinápolyba hozott kultúra északra kerül. Ezt ez a két személy jól tudta. Elfogta őket a lelkesedés, hogy elrabolják Konstantinápolyból a Palládiumot. De nem sikerült nekik. Mindenesetre sok mindent vállaltak azért, hogy északra vigyék a kultúrának e jelképét. A Palládium megszerzésének vágyát különösen egyiküknél látjuk karmikus következményeiben, annál, aki nyugaton testesült meg újra, és a XIX. század elején, mint Byron hordozta magában a szabadságért való lelkesedést. E különleges szellemi alkatot önök felfedezhetik a geometriatanáromban is, az ő szabadság iránti érzékében a tudomány területén, amit intim módon nyilatkoztatott meg azok számára, akik képesek voltak a lelkébe látni.
A kutatás útjai így látszólag mellékes dologból indulnak ki, például a dongalábból, hogy azután az ilyen módon követhető ismertetőjelekből jussanak vissza az illető személyek régebbi földi életeihez. Egyáltalán, ha történelmi karmákról akarunk beszélni, szert kell tennünk az élet ilyen belső alkata iránti érzékre is.
Még egy példát szeretnék mondani. A VIII-IX. században a mai Franciaország észak-keleti részén élt egy személyiség, az akkori értelemben véve jómódú földbirtokos. Kalandor természete azonban mindig kisebb portyázásokra indította a szomszédos vidékekre. Bármilyen hihetetlen is ez ma, mégis megtörtént abban a korban, hogy valaki elindult otthonról, a birtokáról, és többé- kevésbé sikeresen fosztogatta a szomszédos területeket. Ám egy napon visszatérve egy másik urat talált a saját birtokán, aki azt magának lefoglalta, mert volt annyi fegyverese, hogy az előbbi birtokost elkergesse. De ez valamiért mégsem távozhatott, így most az új birtokos jobbágya lett, vagy olyasmi, amit később jobbágynak neveztek. Így sajátos viszony alakult ki e két személy között. Az eredeti úr most éppenséggel szolga lett, saját birtokát más kisajátította, és ahogy az előbb a másiknak nem volt birtoka, most neki nem volt. Hasonló érzelmű társaival együtt azonban a környező erdőkben éjszakai - ahogyan ma mondanánk - gyűléseket tartottak. Mélységes harag dúlt benne birtokának elrablója iránt és az ilyesmit lehetővé tevő állapotokkal szemben. Érdekes lenne belehallgatnunk abba, amiket ott ilyen dühöngő haraggal mondtak egymásnak.
Sikerült tovább követnem ennek a két embernek az útját, akik a IX. században haladtak át a halál kapuján, és a XIX. században jelentek meg újra. Az egyik, aki először földbirtokos volt és azután elvették a birtokát: Karl Marx, a szocializmus megalapítója a XIX. században. Bármilyen eltérőeknek is találjuk a külső körülményeket, okoskodás és egyéb itt nem segít rajtunk. Ha azonban egy mélyebb szintre merülünk le, akkor a IX. század elűzött földbirtokosában a XIX. századi Karl Marx lelkére bukkanunk. Aki akkor fölébe kerekedett és olyan sok rosszat okozott neki, az most a barátja lett: Friedrich Engels. Ebben most nem valami szenzációt keresek, hanem arról van szó, hogy az életet és a történelmet megértsük a földi lét összefüggéseiből.
Az ilyen dolgokhoz érzelmileg is mélyebb komolysággal kell közelednünk, nem valamiféle szenzációra való törekvéssel. Ebben a példában a szellemi európaisággal van dolgunk, de ebbe az európaiságba beletagolódik az is, ami teljesen az arabizmusból ered. Az újabb korban egészen más formában ugyan, de sok arabizmus van jelen.
Harun al-Rasid egyik elődje, egyúttal Mohamed próféta egyik legelső követője, Muavija volt a VII. században. Figyelemreméltó személyiség, aki különösen arra vágyott, hogy a Nyugatot meghódítsa. Erről ugyan le kellett mondania, de örökös belső vágyódást érzett a Nyugat iránt, amit azonban nem tudott kielégíteni. A halál kapuján áthaladva továbbra is ott érezte magában a Nyugat vonzerejét. Ezt találjuk tehát ebben a személyiségben: a Nyugat iránti vonzódást és az arabizmus szemléletét. A halál és az újabb születés közötti élete után végül kiélhette a Nyugat iránti vonzalmát. Mert a próféta e legrégibb követője is megjelent a XX. század viszonyai között, mégpedig igen hangsúlyos módon. Amikor még nem történt meg a Goetheanum Karácsonyi Gyűlésének eseménye, akkor megemlítettem egynéhány dolgot, amelyek arra utaltak, ami bizonyos személyiségek ismétlődő földi életeit jellemzi. Akkor kevéssé értették, amit mondtam. Mert amit elmondtam, annak meggyőző ereje éppen a földi életek során megfigyelhető karmikus viszonyokban gyökerezett. Ez a Muavija ismét megjelent korunkban, és Woodrow Wilsonként a végsőkig kiélezte az elvont arabizmust az európai civilizáció életében. Látjuk, hogy Woodrow Wilsonban egy olyan személyiség jelent meg, aki jelenkorunkban szélsőségesen éli meg az arabizmust, mindenekelőtt híres tizennégy pontjában. Leginkább akkor tanulmányozhatják azt, ami balszerencseként Woodrow Wilson által jutott be korunkba, ha ezeket a pontokat még nyelvi fordulataikban is összehasonlítják a Korán bizonyos megfogalmazásaival. Akkor sok mindent érthetőnek fognak találni, és észrevehetik, hogy milyen sajátságos dolgokra bukkanhatunk, ha ismerjük ezeket az összefüggéseket.
Valóban az a helyzet, kedves barátaim, hogy történelmi szemléletünk csak azáltal lehet kielégítő számunkra, ha komolyan vesszük a karma vizsgálatát, az ismétlődő földi életek konkrét jelenségeit és így az emberek egyes földi életeinek belső kapcsolatát. Miután az Antropozófiai Társaság két évtizeden át arra készült elő, aminek most a Karácsonyi Gyűlés hatására végre meg kellene történnie, így ma már mindinkább lehetőség nyílik arra, amit először 1902-ben a Teozófiai Társaság német szekciójának megalapításakor akartam megvalósítani: a praktikus karma-gyakorlatokra. A praktikus karma-gyakorlatoknak antropozófiai életünk részévé kell válniuk, de nem a szenzáció kedvéért, hanem hogy megalapozza azokat az igazán nagy és erős impulzusokat, amelyeknek az Antropozófiai Társaságban kell élniük. Az antropozófiai mozgalmon át kell áramolnia annak az ezoterikus elemnek, amely az Antropozófiai Társaságban testesült meg, és tekintsék úgy, hogy ennek következménye az is, hogy most már ilyen összefüggésekről beszélek önöknek. Mindannyian legyünk tisztában azzal, hogy ezekre a dolgokra mélységes komolysággal kell tekintenünk. Ha a karma témáját ilyen komolysággal szemléljük, akkor azt visszük tovább, ami akkor kezdődött el, amikor Lessing Az emberi nem nevelésének végén az ismétlődő földi életekre utalt. Mert az ember és az emberi sors mélyebb, bensőségesebb szemlélése alapján rá kell ébrednünk annak igazságára, hogy a szellemtudomány révén az embernek azt az igazi lényét pillantjuk meg, aki önmagát megismerve mindenkor elmondhatja: „Nem az enyém így az egész örökkévalóság?!” De ennek az örökkévalóságnak a részleteit egyúttal fel kell ismernünk a konkrét tényekben, a karma kutatásában, az emberi és történelmi élet sorsának alakulásában.
