Miután a karmikus összefüggések olyan sorát tekintettük át, amelyet az emberiség történelmében követtünk nyomon, és képet kaptunk arról, hogy egyes vonások hogyan kerülnek át az egyik földi életből a másikba, most rátérünk arra, hogy a karmikus összefüggéseket további szempontok alapján is megvizsgáljuk. Ez még inkább bevezet majd bennünket a közvetlen emberi élet megértésébe.
A karma szemlélése csak akkor válik számunkra igazán értékessé, ha képes beleáramlani eleven moralitásunkba, az életünk folyásába és lelkünk belső alkatába. Amikor mint emberek részt veszünk a világban, akkor a karmikus szemlélet révén át kellene élnünk az élet hatalmasságát és egyúttal mélységét is. Hiszen az életnek sok rejtélye vesz körül bennünket, és nem mindegyiket tekinthetjük úgy, hogy megoldás nélkül maradhatna. Ha valóban ez történne, akkor az ember fokozatosan kiszorulna saját lényéből, elveszítené önmagát. Ha nem ismerjük meg az emberi lény rejtélyeit, akkor saját létezésünk is teljes homályban marad az életünk során. De az embernek az a feladata, hogy egyre tudatosabbá váljon. Erre csak akkor képes, ha valamilyen szinten valóban át tudja látni mindazt, ami éppen hogy tőle, a saját lelkétől és szellemétől függ. Mivel pedig a karma egész életünk és létezésünk alkotóeleme, azért magától értetődik, hogy a karmikus fejtegetések az emberi élet alapjaira irányulnak.
Éppen jelenkorunk emberisége számára azonban rendkívül nehéz a karmikus szemléletet közvetlenül az életre alkalmazni. Mert a karmának csak valamelyest is megfelelő szemlélete megköveteli, hogy a bennünket körülvevő életben, amelybe mi magunk is beletagolódunk, sokkal, de sokkal objektívebben tudjunk a valóságra tekinteni, mint ami az olyan tudat számára lehetséges, amely a világ, a nevelés jelenlegi feltételeiből sarjad ki.
Korunkban az ember olyan körülmények közé került, amelyekben sok minden eltakarja, láthatatlanná teszi a karmikus összefüggéseket, így rendkívül nehéz felfedni azt, ami az életet karmikusan, a sors alapján érthetővé teszi.
Jelenkorunk emberét az jellemzi, hogy csak igen kevéssé hajlik arra, hogy eloldódjék önmagától és átadja magát valami másnak. A ma embere rendkívül intenzíven önmagában él. Az a különös, hogy amikor manapság az ember a szellem felé törekszik, a szellemiséget akarja magába fogadni, akkor teljes mértékben fennáll a veszélye annak, hogy ezáltal még inkább önmagába fordul. Gondoljuk csak meg, kedves barátaim, gyakran mi is történik, amikor valaki az antropozófiával találkozik. Életük során többen is bekerültek az antropozófiai mozgalomba, akik visszatekintve megállapíthatják: Amikor kívüle voltam, akkor még volt bizonyos kapcsolatom az élettel, amelyben feloldódtam, amelyet elfogadtam, amelyhez bensőségesen kötődtem. Értékeltem egyes dolgokat, úgy véltem, hogy ez vagy az szükséges az életemhez. Voltak barátaim, akikhez közel álltam a mindennapi élet sodrásában. Majd megismerkedtem az antropozófiával. Ekkor mindebből sok mindennek nyoma veszett. Megszűntek a régi kapcsolataim, legalábbis már nem olyan értékesek számomra, mint azelőtt. Némely dolog ellenszenvessé vált, amit azelőtt szívesen csináltam, mert már nem tekintettem olyannak, amihez valóban kapcsolódni szeretnék.
Ha azonban az ember egy ilyen elmélkedés után továbbgondolkodik azon, hogy most mit talál magában, akkor könnyen úgy fogalmazhat, hogy az egoizmusa egyáltalán nem csökkent. Nem akarom ezt megrovóan, akárcsak árnyalatnyit is elmarasztaló értelemben mondani, hanem egyszerű tényként hozom fel azt, amit az ember sokszor igen jól megfigyelhet önmagán: az egoizmusa tulajdonképpen fokozódott! Sokkal több figyelmet szentel annak, hogy belső világa, érzülete miképpen alakul. Sokkal többször teszi fel azt a kérdést, mint régebben, hogy a másik ember milyen benyomást gyakorol rá.
Azelőtt magától értetődőnek fogadta el azt, amit a többiek csináltak mellette. Most már nem. Most azt kérdezi, hogy ez milyen érzéseket vált ki belőle. Azelőtt beleilleszkedett az életnek egy számára teljesen elfogadható összefüggésébe. Elvégezte a kötelességeit és így tovább. Most terhére vannak ezek a kötelességek, ki szeretne bújni alóluk, mert nem találja őket elég szelleminek. Így éppen az antropozófiából következő szellemi törekvés igen könnyen vezethet valamilyen egoizmushoz, mert az ember többnek érzi magát, mint azelőtt.
Ez az egész jelenség azon alapul, hogy az emberben nem növekszik kifelé a világ iránti érdeklődés, hanem magába húzódik vissza. Már sokszor említettem, hogy aki csakugyan eljut az antropozófiához, az nem érdeklődik kevésbé a külső élet iránt, hanem éppen az antropozófia hatására sokkal inkább közeledni fog az élet felé, és minden más lényt végtelenül érdekesebbnek és értékesebbnek kezd találni, mint azelőtt. Ehhez azonban az kell, hogy ne húzódjunk vissza a külső élettől, hanem abban is meglássuk a szellemit.
Ha ezt tesszük, akkor bizonyára észreveszünk olyan dolgokat, amelyek mellett azelőtt elmentünk. Most már elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy ezekre rátekintsünk, és ne hunyjunk szemet felettük. Az élet karmikus szemléléséhez nagyon is szükség van arra, hogy elsajátítsuk az önmagunktól való eltávolodás és a másik emberbe való behúzódás képességét. Ez természetesen különösen nehéz akkor, ha a másik ember az életünkben valamilyen karmikus kiegyenlítődés eszközeként jelenik meg, ami kellemetlen, sőt olykor fájdalmas is lehet. De az élet karmikus, valóban komoly karmikus szemlélése voltaképpen lehetetlen, ha nem tudunk önmagunktól elszakadni még a számunkra kellemetlen és fájdalmas helyzetek esetében is. Gondolják csak el, hogy mennyiféle alkalma van a karmikus kapcsolatok létrejöttének a világban.
Benne vagyunk egy bizonyos emberi életben. Ebben az életben sok mindent gondolunk és érzünk. Emberekhez kapcsolódunk és ezekben a kapcsolatokban lejátszódik egy és más. Olyasmiket gondolunk, érzünk, akarunk és teszünk, amelyek karmikus kiegyenlítésre adnak okot. Emberi kapcsolatokat hozunk létre, amelyekben olyan események történnek, amelyek valamilyen karmikus kiegyenlítést tesznek szükségessé. Nézzenek végig ilyen szempontból egy ember földi életén, és képzeljék el azután, hogy földi élete végén az ember belép a szellemi világba a halál kapuján át.
Most benne él a szellemi világban. Itt más a helyzet mint a fizikai világban. A fizikai világban a másik emberen mindig kívül érezzük magunkat. Még akkor is, ha valakihez emberileg közel állunk. Hiszen a fizikai világban két ember között ott van legalábbis a levegő, vagy mindenkinek a saját bőre. A fizikai világban tehát az emberek önmagukban maradnak, bármilyen közel is érezzék magukat egymáshoz. Ez azonban megszűnik akkor, amikor áthaladunk a halál kapuján és a szellemi világban élünk.
Tekintsünk egy jellemző esetet. Önök valakivel olyasmit tettek, ami karmikus kiegyenlítést igényel. Miután mindketten áthaladtak a halál kapuján, a legkevésbé sem fognak elszakadni egymástól. Mert ott már nemcsak önmagukban, hanem valóban a másik emberben is benne fognak élni! Nem önkéntesen vagy valami belső tökéletesség folytán, hanem - ha szabad így kifejeznem - egy kényszernek engedve élnek benne a másik emberben.
Tegyük fel, hogy két ember, A és B áthalad a halál kapuján. Ezután már a szellemi világban vannak. Ott találjuk mindkettőjüket egymás mellett. A fizikai világban A is önmagában élt és B is (lásd az ábra bal oldalát), de a szellemi világban A éppannyira benne él B-ben, mint önmagában, és B is éppannyira benne él A-ban, mint önmagában (az ábra jobb oldala). A szellemi világban ugyanis az emberek teljesen egymásban élnek, és éppen azon erők hatása alá kerülnek, amelyeket földi életükben ők maguk hoztak létre. Halálunk után tehát nem tetszőleges emberekkel kerülünk kapcsolatba, hanem éppen azokkal, akikkel jó vagy rossz viszonyt alakítottunk ki az életünk során. Ezek a földi kapcsolataink idézik elő, hogy a szellemi létben nem csupán magunkban élünk, hanem a többi lényben is.
Most gondoljuk el, hogy valakinek olyasmit okoztunk, vagy mondjuk B okozott A-nak, amit karmikusan ki kell egyenlíteni. Miután B átlépi a halál kapuját, a halál és újabb születés közötti világon áthaladva egyúttal A-ban is él. B ugyanis most átéli A-ban azt, amit ő valamikor A-nak okozott. B éppen ebben az önmagán kívül élésben teremti meg a karmikus kiegyenlítés majdani lehetőségét. Aminek a karmikus kiegyenlítés nevében majd meg kell történnie az A személy révén a következő földi életben, azt B saját maga helyezi el A-ban, amikor A-ba beleéli magát a szellemi világban. Az A személy ismét leszáll a fizikai földi világba, és csak ez után teszi a saját cselekvésévé azt, amit tulajdonképpen B helyezett el benne. A következő földi életben az A személy éppen azzal közeledik B-hez, amit A által B önmagának akar okozni.
Ha tehát egy következő földi életben karmikus kiegyenlítésként valaki tesz velem valamit, akkor a helyzet az, hogy ezt én magam helyeztem bele az illetőbe a halál és újabb születés között eltöltött időben. Ekkor maga a tett még nem is hozzá tartozott, hanem csak akkor válik már a saját tettévé, amikor leszáll a földi létbe. A világ alakulásában a karma feltételei tehát azáltal teremtődnek meg, hogy a karmikus kapcsolatban álló emberek a halál és újabb születés közötti létben egymásban élnek, egymást átjárják.
Ha a hétköznapi földi életre tekintünk, igazából nem látunk túlságosan a mélyére. A másik ember valódi lényéből tudatos módon alapjában véve rendkívül keveset észlelünk. Például nemigen veszünk észre bizonyos különbségeket az emberek velünk kapcsolatos magatartásában. Valaki közeledik hozzánk az életben, mondjuk, valahogyan viselkedik velünk. Nem vesszük észre, hogy valaki valójában csak egy bizonyos módon képes viszonyulni hozzánk, és hogy ennek a magatartásnak a legkülönbözőbb indítékai és impulzusai lehetnek. Egy ember például ellenségesen bánik velem. Ez az ellenséges viselkedés abból adódhat, hogy a lényemmel egyszerűen ingerlően hatok rá, mert az illető egészen másra van hangolva magában, mint amit én nyújthatok neki. Ezért viszonyul hozzám ellenségesen. Ez a viszonyunk karmikusan talán csak a következő életben rendeződik valahogyan. Lehet, hogy teljesen eredeti, most keletkező ez a dolog, amit egyáltalán nem határoznak meg az előző földi életeink. De az is lehet, hogy ugyanilyen ellenséges bánásmódban részesülök éppen attól, akibe e bánásmód minden részletét a halál és újabb születés közötti életben én magam oltottam bele.
A jelenkor emberében alig-alig fejlődött ki az az érzék, amely különbséget tud tenni két ilyen külsőleg egyforma bánásmód között. Különben megjelenne az életben valami, ami ma alapjában véve még hiányzik belőle, pedig ismét meg kellene jelennie ahhoz, hogy az élet erkölcsisége megtisztulhasson és a morális érzület megerősödhessen bennünk. Ismét ki kell alakulnia az életben valaminek, ami a régebbi időkben, nem is olyan távoli korokban, még megvolt az emberi lelkületben. Az ugyanis, hogy valaki az egyik emberrel kapcsolatban ezt érezte: ez az ember egyszerűen gyűlöl, ellenszenvből követ el ellenem ezt vagy azt; egy másik személynél viszont úgy érezték: ennek az embernek mindenképpen meg kell tennie ellenem valamit, egyszerűen nem cselekedhet másként. Az egyik személy másként is cselekedhetne, a másik egyszerűen képtelen másként tenni, bensőleg van predesztinálva az ilyen magatartásra ellenem. Ismét általánosabbá kellene válnia ennek az érzéknek, amely finom különbséget tud tenni az élet egyes jelenségei között. Ez az érzék sok olyan árnyalatot adhatna az életünknek, amelyek rendkívül fontosak lennének számunkra.
Ehhez a következőt teszem hozzá. Könnyen elismerhetik, hogy amikor az ember kapcsolatba kerül valakivel, akkor e kapcsolattal együtt járhat sok olyan dolog is, ami nem érdekli ugyanúgy, mint maga a kapcsolat. Mondok egy ide illő példát. Tételezzék fel, hogy belépnek egy társaságba, - most nem az Antropozófiai Társaságra gondolok, ezt hagyjuk ki ebből, de ennek okát majd látni fogjuk e karma-előadások során. A társaságba való belépésük oka, mondjuk, lehet az, hogy a társaság néhány tagjával, esetleg csak egyetleneggyel, karmikus kapcsolatuk van. De amikor belépnek abba a társaságba, hogy a szóban forgó emberhez valóban olyan közel kerüljenek, amennyire ezt karmikus kapcsolatuk igényli, akkor a társaság minden egyéb vonatkozását is el kell fogadniuk. Míg karmikusan csak ehhez az egy emberhez fűződik szoros kapcsolatuk, de mindeközben minden egyebet is el kell fogadniuk, ami abban a társaságban megnyilvánul az ott található emberek révén.
Arról van szó, hogy az élet a legkülönfélébben árnyalt jelenségeken keresztül közeledik felénk, a legközömbösebbektől kezdve egészen a legmélyebb jelentőségűekig, de amelyek közvetlenül egymás mellett állva lépnek elénk.
Ennek van még egy másik oldala is, ami azon alapul, hogy a külső élet sokféleképpen maya, nagy illúzió számunkra. Így előfordulhat - egy másik példát említve hogy belépnek egy társaságba, de a valamelyik emberhez fűződő, karmikusan meghatározott kapcsolatuk csak igen nehezen derül ki önök számára. Így előbb a legkülönbözőbb emberekkel alakítanak ki kapcsolatokat, hogy majd végül azt a bizonyos személyt is megközelítsék. Olyan kapcsolatokat alakítanak ki a többiekkel, amelyek úgyszólván az élet durvább szemlélete számára rendkívül fontosnak látszanak és erősen érvényesülnek, nagyon intenzíven történnek, míg esetleg az utoljára sorra kerülő, a karmikusan jelentős kapcsolat csak szelíden, csendesen, látványosságok nélkül, vagy szinte észrevétlenül játszódik le.
Így előfordulhat, hogy az élet valamilyen összefüggésében a karmikusan jelentős esemény úgy jelenik meg, mint valami aprócska domb az óriáshegyek mellett, holott az utóbbiak valójában kevéssé meghatározóak. Az aprócska domb igazi jelentősége mindenesetre csak a szellemmel áthatott szemlélet számára mutatkozik meg. Valóban az a helyzet, hogy az életünkben fellépő események igen sokszor megtévesztőek. Ha csak egyetlen földi életet veszünk figyelembe, akkor ezeket rendszerint nem tudjuk helyesen megítélni. Valamely földi élet eseményeibe csak úgy tudunk megfelelően belelátni, ha a hátterében más földi életeket is megnézünk.
Példaképpen felhoznék erre valamit. Korunkban sok a különleges személyiség. Eltekintve azoktól, akiket már karmikusan bemutattam, még számos igen érdekes személyiség jelent meg. Külsőleges szemlélés alapján egyáltalán nem látunk rá a karmikus kapcsolataikra, hanem csak egy olyan szemlélettel, amelynek érzéke van az élet lényeges mozzanatai iránt. De ekkor rábukkanunk olyan tényekre, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a külső élet sok tekintetben teljesen megtévesztő, ha azt nem a szellem nézőpontjából szemléljük.
Nemrégiben említettem egy alkimista példáját, amelyet talán kissé különösnek találtak, egy Basilius Valentinus iskolájából származó régi alkimista esetét, aki azután Frank Wedekindként jelent meg újra. Ennek a különös karmának a megfigyelésére az a körülmény indított, hogy alig láttam még olyan kezet, mint Frank Wedekindét. Egyszer Münchenben láttam fellépni színészként a saját Hidalta című darabjában, és akkor figyeltem meg a kezét. A karmakutatásban a kiindulópont nem mindig valami nagyszabású dolog, de ha azután valamely kis részlet elvezet a megértés világosságához, akkor természetesen megváltozik a dolog súlya. Ennek a színdarabnak az egész látszólagos zűrzavara természetesen borzalom a nyárspolgári érzület számára, de mint mondtam, ez a mű a kezéről támadt benyomásommal együtt felidézte egykor végzett alkimista tevékenységét. Ez a régebbi inkarnációja éppen a Hidalla alapján jelent meg előttem, nem kis részben különös kezét megfigyelve.
Érzéket kell kifejlesztenünk magunkban az iránt, ami karmikusan sok mindent elárulhat egy emberről. Vannak emberek, akiknél karmikusan az arcuk a jellemző. Vannak olyanok, akiknél egyáltalán nem az arc, hanem például a kéz a jellemző, és az arcukból semmit sem tudunk meg, csakis a kezükből. Ha az individuálisból kiindulva haladunk az általános felé, akkor éppen a most idézett példa esetében a dolog, mondhatnám, teljesen kézzelfogható. Hiszen éppen az ilyen középkori alkimistáknak kellett rendkívüli kézügyességet elsajátítaniuk.
Régebbi előadásaimban szó volt arról, hogy a szellemi létben az ember fejrészéből nem marad meg semmi. De először a fej a többi organizmusra is hatással van. Az ember egész kialakulása gyermekkorában a fejéből indul ki. Különösen az olyan kifejező testrészek alakulnak a fej legintimebb impulzusai szerint, mint amilyen a kéz. Így el is várhatjuk azt, hogy ha valaki úgy dolgozott, mint az alkimisták, akkor valami feltűnően jellegzetes vonás jelenjen meg a kezén vagy a lábán. Mindezzel csak azt akarom jelezni, hogy mennyire fontos, hogy éppen ezt vagy azt a vonást tekintsük karmikus szempontból jelentősnek, jelentéktelennek pedig sokszor mindazt, ami az érzékelhető világban gyakran a leglátványosabban, kirívó és szembeötlő módon jelenik meg.
Mint elmondtam, korunkban sokféle különleges személyiség jelent meg, és úgy állnak előttünk, hogy karmikus kapcsolataikat először nem tudjuk áttekinteni. Arról van szó, hogy az ilyen személyiségeknél is arra tudjunk rátekinteni, ami a lényeges elem náluk. Ha például valaki nagy művész, abban a karmájának esetleg csekély része van. Személyes karmája legfőként majd abban nyilatkozik meg, hogy mit hoz létre az adott művészeti ágban és azt hogyan műveli. A karmikus szemlélet számára éppen az tárulkozik fel, ami, hogy úgy mondjam, költői árnyalatot ad az életnek.
Látjuk tehát, hogy valamennyire visszatekinthetünk valakinek a régebbi földi életeire. Bizonyos vonásai sajátságos fényt vetnek a jelenlegi életére. De nem tudunk az ilyen típusú dolgokban tájékozódni, ha az élet megszokott nézőpontjának, felfogásának keretén belül maradunk. Mert az élet egészen más síkjába tekintünk bele, amikor karmikus kérdésekkel foglalkozunk.
Elmondok önöknek egy esetet. Mentem az utcán, és egy hajótörött képe jelent meg előttem. A hajó, amelyet elhagyott, a távolban volt, de süllyedőben. Az illető mentőcsónakban ült, egy közepes nagyságú sziget felé tartott. Még kételkedett abban, hogy odaér a csónakjával és megmenekül, pillantását sajátságos módon a tajtékzó, fröcskölő hullámokra vetette - most egy képet írok le -, úgy, hogy azt éreztem: még van ereje, hogy a hullámokat figyelje, pedig bármelyik pillanatban az elsüllyedés fenyegeti. Olyan volt, mint egy erősen megrendült, de még így is, tehát a testétől elüldözött állapotban is mélyen a természethez kötődő lélek.
Ez az út, ahol ez a kép elém tárult, amelynek a külső környezethez semmilyen kapcsolata nem volt, elvezetett azután ahhoz a kiállításhoz, ahol először láttam Böcklintől A halottak szigetét.
Ezt most csak azért említem, hogy lássák, hogy az élethez való viszonyunknak ki kell tágulnia, ha ezekhez a rejtett dolgokhoz közeledni akarunk. Nem pusztán azt kell figyelembe vennünk, amit Böcklin személyével kapcsolatban érezhetünk vagy gondolhatunk, amikor A halottak szigete előtt állva keressük karmája összefüggéseit. Ez nem is feltétlenül szükséges, hanem adott esetben például vissza kell emlékeznünk valamire, amit előzőleg mintegy prófétikusan magunk előtt láttunk, és a karmikus kiindulópontokat keresve éppen ahhoz a képhez kell kapcsolódnunk.
Ezért is fontos, hogy amikor az életben megismert emberek karmikus összefüggéseit keressük, akkor ne csak arra tekintsünk, ami a velük való személyes találkozásunk során történt, mert az is felvilágosításul szolgálhat, amit esetleg előzőleg éltünk át lelkünk legintimebb bensőjében, és csak később jövünk rá, hogy ez az élményünk hogyan függ össze azzal, amit később észlelünk az adott személyen, éppen az élmény következtében.
A karma gyakran előrevetíti árnyékát vagy fényét. De az élet intimitásai olykor szükségessé teszik, hogy ne csak a jövendőt kapcsoljuk össze a múlttal, hanem megfordítva, az elmúltban is meglássuk az eljövendőre utaló felvilágosításokat. Ha nincs érzékünk ahhoz, hogy az életet ilyen intim módon is kutassuk, akkor nem egykönnyen fejlesztjük ki magunkban a lélek belső mozgékonyságát, amely szükséges ahhoz, hogy beleéljük magunkat a karmikus összefüggésekbe. Sőt, még azt is mondhatjuk: ha valakinek az életét karmikusan különösen döntő külső események érik a jelenben, akkor azok olyan belső eseményekkel is összefügghetnek, amelyek talán évekkel azelőtt játszódtak le benne. Egy ennyire kitágított életszemléletet kellene tehát elsajátítanunk.
Ha megnézzük a szokásos emberi értelmet, úgy ennek igazából csak a múlttal van kapcsolata. Az értelem valóban olyan, mint Epimétheusz, csak a múlttal törődik. Ha azonban az érzelemre tekintünk, ahogyan lelkünk mélyéről sokféleképpen feltör, akkor az élet sajátságos titkaira könnyebben rálelhetünk. Azt mondhatjuk, hogy az ember életének lefolyását nagyon kevéssé érthetjük meg annak alapján, amit gondol, sokkal inkább annak alapján, amit érez. Ha mondjuk, olyan életet nézünk, mint Goethéé, és feltesszük a kérdést, hogy hogyan érezhetett Goethe, mondjuk, 1790-ben, akkor Goethe érzelmeinek 1790-ben megjelenő sajátságos árnyalata révén megkapjuk életének egész későbbi alakulását is, mert az csíraszerűen benne rejlik az 1790-es év érzelmeiben. Amint lemerülünk az emberi lélek mélyére, alapjában véve érzékelni tudjuk az ember életének későbbi alakulását is, természetesen nem részleteiben, hanem csak alapvető beállítottságában. Mindenki számos felvilágosítást nyerhetne a saját életéről, ha jobban odafigyelne azokra a megmagyarázhatatlan érzelmi árnyalataira, amelyek nem külső hatásra keletkeznek benne, hanem belőle magából törnek fel.
Ebbe az odafigyelésbe akkor fog valóban beleszokni az ember, ha mindazon dolgoknak figyelmet szentel, amit ma említettem és majd még részletezni fogok. Ezek az olyan életszemlélet számára lényegesek, amely érdeklődik a karmikus összefüggések iránt, akár az ember saját életére, akár a hozzá közelálló személyekére vonatkozóan, mert ez utóbbi éppolyan fontos. -
Amikor a karmát meg akarjuk figyelni, akkor bizonyos értelemben mintegy keresztül kell látnunk az ember lényén. Amíg látóterünkben csak a köznapi fizikai ember van, a maga masszív alakjában, amíg kezdetben csak külső arcvonásait, mozdulatait, beszédmódját figyeljük meg, vagy éppenséggel gondolkodásmódját - ami többnyire csak nevelésének és élményeinek sablonos vetülete addig egyáltalán nem jelennek meg előttünk a már karmikus indítékok. Ezek csak akkor körvonalazódnak, ha egy ember lénye bizonyos értelemben átlátszóvá válik számunkra.
Amikor egy ember ilyen átlátszóvá kezd válni előttünk, akkor szinte olyannak látjuk, mintha az alakja elmosódna. Ilyenkor már nem azt érzékeljük belőle, ahogyan az életben jár, vagy mozgatja a karját és a kezét, ezt mintegy már nem látjuk. Persze a mindennapi életben fontos az, amit az ember a karjával és a lábával csinál. Ez azonban most elveszíti jelentőségét, amikor az ember mélyebb lényét kezdjük kutatni. Vegyék ezt a legszélesebb értelemben. Ha el tudnak tekinteni mindattól, amit valaki a kezével és a karjával végez, és azt mintegy elmosódva látják - kérem, ne képzeljék ezt térbeli-képszerű formában, hanem inkább az életéhez kapcsolódva, vagyis eltekintünk például utazásaitól, az útjaitól, amikor a lábát használta, ugyanígy a karjával végzett munkájától, és most a hangulatára, temperamentumára koncentrálunk, vagyis amiben a karja és lába mozgása nincs is jelen -, akkor ez az első “átlátszóság”, amit az emberről kaphatunk.
Képzeljék el, hogy itt van egy tárgy és először csak így látják. Lerajzolom valamilyennek, de ezt azután eltüntetem. Így van ez az embernél is, amikor eljutunk az első átlátszóságig, vagyis amikor eltekintünk a külső emberalaktól, a karjától, a lábaitól. Mert ki kell ragadnunk azokból az összefüggésekből, amelyekbe karjának és lábának tevékenysége révén kerül. Ha ezután most megnézik, valami átlátszó vált belőle. De amit azelőtt karjának és lábának tevékenysége eltakart a szemünk elől, azt most közvetlenül meglátjuk mögötte.
Mi az, amit meglátunk ilyenkor? Az ember e területe mögött egyszeriben a Hold jelenik meg. Vázlatosan felrajzolom a három részre tagolt embert. (Lásd a rajzot még üresen, három részre osztva.) Tegyük fel, hogy először ez az alsó rész lesz átlátszó, amikor a karoktól és lábaktól eltekintünk. Ezek után már nem határolódik el számunkra az ember a világmindenségtől, ahogyan egyébként a hétköznapi szemléletben megjelenik, hanem itt a Holdat kezdi maga mögött megmutatni, vagyis mindazokat az impulzusokat, amelyek a Holdról hatnak az emberre. Azt mondjuk, az embernek van bizonyos fantáziája, amely lehet fejlett vagy fejletlen. Hogy ez milyen benne, arról nem tehet. De e fantáziája mögött a Hold-erők rejlenek. E Hold-erőket eltakarja az, ami a kar és láb tevékenységéből származik. (Áthúzza az alsó részt.). Ez most eltűnt, és a háttérben érzékelhetővé válik számunkra a teremtő Hold. (Az alsó részbe belerajzolja a Holdat.)
Menjünk tovább. Megpróbáljuk az embert még tovább átlátszóvá tenni, és gondolatban most azt is eltávolítjuk, ami az embert érzelmileg alkotja, bizonyos temperamentummal ruházza fel, tehát a mindennapi életnek az inkább lelki megnyilvánulásait. Ekkor még több tűnik el az emberből, és még átlátszóbbá válik. De itt még tovább mehetünk, és eltekintünk attól is, ami az emberben az érzékszervei révén található, ahogy előzőleg eltekintettünk mindattól, ami az emberben a karja és lába révén található. Ezek után már átlátszóvá válik az egész ritmikus rendszer, az ember mellkasi, törzsi része is. Most ez is eltűnt, és ennek hátterében megjelenik mindaz, ami mint Nap-impulzus létezik bennünk. (Lásd a rajz középső részét.) Átnéznek az emberen, és tulajdonképpen a Napra tekintenek, ha eltekintenek mindattól, amit az ember az érzékszerveivel észlel. Ezt saját maguknál is megtehetik. Megkérdezhetik önmaguktól: mit kapok az érzékszerveim által? Ha ettől eltekintenek, akkor keresztüllátnak önmagukon, és a Nap teremtményének látják magukat.
Most azt kérdezik, hogy mi maradt még az emberből, ha eltekintünk attól, hogy az érzékszervei által érzékelni képes? Megmaradt benne még a gondolkodás bizonyos iránya, gondolkodásának bizonyos impulzivitása, életének valamilyen beállítottsága. Ha most az ember gondolataitól, gondolkodásának irányultságától is eltekintünk, akkor a fej is eltűnik. Átlátunk rajta, és felül ott látjuk a háttérben a Szaturnuszt. Az egész külső ember eltűnt.
Ebben a pillanatban azonban feltárul előttünk az ember karmája, vagy akár a saját karmánk. Amikor már a Szaturnusz hatásait is érzékeljük az emberben, amikor az ember már teljesen átlátszóvá vált, és az emberlényt az egész bolygórendszer hátterével látjuk, a Hold, a Nap, a Szaturnusz háttere előtt, akkor feltárul az ember karmája. Amikor praktikus karma-gyakorlatokról beszélünk - ezt már az Antropozófiai Társaság létrehozásának kezdetén meg akartam valósítani, de akkor még nem sikerült akkor valójában azt kell mondanunk: a feladat ilyenkor az, hogy először eltekintsünk magunknál vagy másoknál mindattól, ami által karral és lábbal rendelkező lények vagyunk az életben. Ezt kell gondolatilag eltávolítanunk.
Vagyis azon kell keresztülnéznünk, amit azáltal ért el valaki, hogy karral és lábbal rendelkező lény. Erre önök most azt mondhatják: De hát a karmánkat éppen a karunk és lábunk segítségével teljesítjük! Éppen ez az! Amíg a karjukat és lábukat figyelik, addig nem látják azt, amit általuk teljesítenek. Amit karjuk és lábuk révén visznek véghez, azt csak akkor látják, amikor már nem tekintenek rájuk. Amikor azonban a karok és lábak tevékenysége mögött rátalálunk a Hold impulzusaiból kiinduló hatásokra, akkor még tovább kell haladnunk, és keresztül kell néznünk azon is, amit az ember az érzékszervei által vesz fel, amit érzékszervei nyújtanak lelkének, akár saját magunk, akár mások esetében. Ekkor meglátjuk az embert, mint Nap-lényt, a Nap-impulzust látjuk meg benne. Majd keresztülnézünk azon is, hogy bizonyos gondolati irányultsággal, bizonyos lelki beállítottsággal rendelkezik. Ekkor meglátjuk, hogy az ember Szaturnusz-lény.
Ha eddig eljutunk, akkor az ember ismét előttünk áll, de most már mint szellem. Most is mozognak a lábai, dolgoznak a karjai, de szellemi módon, és ezek megmutatják cselekvéseikben, hogy milyen erők működnek rajtuk keresztül az emberben. Éppen ezt kell általuk érzékelnünk.
Ha a legcsekélyebbet cselekszem, például felemelem ezt a krétát, addig csak ezt az eseményt látom, a kréta felemelését, de a karmáról még semmit sem tudok. Ehhez mindezeken keresztül kell látnom. El kell juttatnom odáig, hogy ez még egyszer képben teremtődjön újra, képben jelenjen meg előttem. A most izmaimban működő erő nem magyaráz meg semmit, de a helyére lépő képben megjelenik az, ami az előző inkarnációkból kiindulva mozgatja a kezemet, hogy felvegye ezt a krétát.
Így van ez, amikor a leírt módon, lassanként eltávolítóm a látható embert, és meglátom mögötte az emberi lényben található Hold-, Nap- és Szaturnusz-impulzust. Ekkor a világmindenségből felém közelít az ember képe. De ez most nem a jelenlegi inkarnációjában élő ember, hanem az előző inkarnációjában vagy a még régebbi inkarnációiban élő ember. Először tehát el kell jutnom oda, hogy akit itt mellettem jönni-menni látok, az átlátszóvá váljék számomra, egyre átlátszóbbá, úgy, hogy eltekintek egész mostani életétől. Akkor ugyanazon a helyen, a világ messzeségeiből felbukkanva úgy jelenik meg előttem, amilyen egykor a régebbi földi életeiben volt.
Ma talán még nem teljesen érthető, amit ezekről az összefüggésekről elmondtam. Most csak vázlatosan akartam utalni valamire, amit nemsokára bővebben kifejtek önöknek, egyre pontosabb elemzésekkel tárva fel a karma lényegét, ahogyan az emberi létben az egyik földi életből a másikba átáramlik.
