"Bizonyos dolgoknak szükségszerűen meg kell történniük, még akkor is, ha ezek valamilyen szempontból károsak. Kell, hogy az ember ki legyen téve ilyen ártalmaknak, hogy ezeket leküzdve bizonyos erőket szerezzen meg."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata II. (9)

7. --

[Az előző életbe való visszatekintés lehetősége.]

Dornach, 1924. május 9.

Ma a lélek olyan belső cselekvéseiről fogunk beszélni, amelyek révén szemléletünk és gondolataink még közelebb kerülnek a karmához. Ez a szemlélet, ezek a gondolatok azáltal formálódnak ki bennünk, hogy az ember a karmikusan jelentkező élményeket éppen a karma szemszögéből kezdi kutatni.

Ha körültekintünk emberi környezetünkben, akkor valójában csak azt látjuk, amit a fizikai világban a fizikai erők fizikai módon okoznak. Ha mégis érzékelünk valami olyat a fizikai világban, amit nem fizikai erők hoznak létre, akkor ezeket is külső fizikai anyagok, fizikailag érzékelhető tárgyak révén tapasztaljuk. Bizonyos, hogy ha egy ember az akaratából kiindulva tesz valamit, amögött nem fizikai erők, fizikai okok állnak, hanem alapjában véve az ember szabad akarata. Ahogyan valamennyi külsőleg látott dolog maradéktalanul beleolvad a fizikai-érzékelhető jelenségek világába, úgy egy saját magunkban átélt élmény karmikus vonatkozása nem érthető meg, ha csak az érzékszerviig megfigyelhető világba tekintünk. Ez azért van, mert valamely karmikus összefüggésnek a képe a szellemi világban van, az étervilágba íródott bele, illetve az étervilág alapját képező asztrális világba, vagy a szellemi lények világába, akik ebben az asztrális külvilágban találhatók. Mindezt persze nem látjuk, ha csak a fizikai világra tekintünk az érzékszerveinkkel.

A fizikai világban mindent az érzékszerveinkkel észlelünk. Az érzékszervek működéséhez nemigen tudunk hozzájárulni. Szemünk megkapja a fény benyomásait, a színek benyomásait, ehhez nincs sok hozzátennivalója. Legfeljebb félig ösztönösen bizonyos irányba beállítjuk a szemünket, idenézhetünk vagy elfordíthatjuk a tekintetünket. Ez alapvetően nem-tudatosan történik, bár megvan benne a saját tudatosságunk egy kis darabkája is. Egy szín tényleges érzékeléséhez azonban a szemnek hihetetlenül bölcsességgel teli, nagyszabású belső tevékenységet kell végrehajtania, amikor valamire rátekintünk. Ezt az ember saját tudata alapján képtelen volna megvalósítani. Ez teljességgel lehetetlen lenne. Mindennek öntudatlanul kell történnie, mert ezek a folyamatok sokkal bölcsebbek annál, semhogy lefolyásukhoz az ember bármivel is hozzájárulhatna.

Az ember megismerésének terén csak úgy juthatunk helyes szempontokhoz, ha egyszer valóban belegondolunk abba, hogy a világban hányféle ilyen bölcsen működő folyamat létezik, amelyet az ember nem is tudna létrehozni. Ha az ember mindig csak arról venne tudomást, amire saját maga is képes, akkor tulajdonképpen elzárná maga előtt a megismeréshez vezető igazi utat. A megismerés útja alapjában véve azzal kezdődik, hogy szerényen belátjuk azt, hogy mi valójában mi mindenre nem vagyunk képesek, aminek mégis meg kell történnie a világ működésében. Hiszen a szem, a fül, de még a többi érzékszerv felépítése is olyan végtelenül bölcs, hogy az embereknek sokáig kell tanulmányozniuk ezeket, amíg működésükből valami keveset megsejtenek. Mindezt teljes világossággal látnunk kell.

Csakhogy a szellem megfigyeléséhez nem lenne elegendő, ha abban is pusztán tudattalanul vennénk részt. Az ilyen viszonyulás a szellemiséghez az emberiség fejlődésének ősi korszakaiban állt fenn, mivel akkor még létezett az ösztönös szellemi látás képessége az emberben. Ez azonban elsorvadt bennünk az idők folyamán.

Korunkban az embernek már teljes tudatossággal kell viszonyulnia a világ szellemiségéhez, hogy valóban meg is érthesse azt. Márpedig a szellemiséget előbb meg kell értenünk, ha valamely élményünk karmikus vonatkozásaiba bele akarunk látni.

A karma kutatásához úgy kell hozzáfognunk, hogy odafigyelünk arra, ami bennünk történik a karmikus összefüggések felfedése során. Meg kell tanulnunk ezeket a megfigyeléseket tudatosítani magunkban. Ehhez többet kell tennünk, mint például a szem esetében a színek tudatosításánál. Kedves barátaim, mindenekelőtt azt kell

megtanulnunk, amit egyetlen szóban így foglalhatok össze: várakozás. Mert a belső élmények jelentkezését ki kell vámunk!

Erről a várni tudásról egyszer már beszéltem önöknek. 1889 körül történt velem az - erre is ki fogok térni az Életutam-ban hogy először közeledett felém Goethe a zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének belső szellemi, spirituális jelentése. Ekkor bontakozott ki bennem először egy nagyobb, tágabb összefüggés szemlélete, mint ahogyan az magában a mesében megjelenik. De azt is tudtam akkoriban, hogy amit ezzel az összefüggéssel egyszer majd kezdeni fogok, azt még nem tudom teljességgel megragadni. Így egyszerűen csak behúzódott a lelkembe az, amit akkor a mese benyomásként keltett bennem.

Hét év múlva, 1896-ban megint foglalkoztam vele, de még mindig nem tudtam megformálni magamban. Újabb hét év múlva, 1903-ban megint csak ez történt. Bár ekkor már nagyon határozottan és összefüggően jelent meg előttem, de formába önteni még most sem sikerült. Csak akkor bontakozott ki bennem végre olyan módon, hogy már plasztikusan megformálhattam, amikor első misztériumdrámámon, A beavatás kapujá-n dolgoztam, ismét hét év elteltével.

Az ilyen természetű dolgok tehát tényleges várakozást igényelnek, hagynunk kell magunkban megérni őket. Ilyenkor ugyanis a saját szubjektív élményeinktől át kell lépnünk oda, ami a világban valóságosan létezik. Ha egy növénynek csak a csírája van meg, akkor még nincs jelen maga a növény. A csírát megfelelő feltételek közé kell juttatni, növekedni kell hagyni, és meg kell várni, amíg a csírából virág, majd termés lesz. Így kell eljárnunk a saját átélt élményeinkkel kapcsolatban is. Nem szabad úgy hozzáállnunk az élményeinkhez, hogy amikor megjelennek és éppen magunkban érezzük őket, akkor valami szenzációnak vesszük, de azután éppúgy el is felejtjük. Aki az élményekkel általában úgy bánik, hogy csak itt és most akarja őket, az valóban nem sokat tesz azért, hogy a szellemi világ irányában megfigyelésekhez jusson. Itt vámunk kell tudni, képesnek kell lennünk az élmények lelki megérlelésére.

De a karmikus összefüggések meglátásának viszonylag gyorsabb érlelődésére mégiscsak van egy lehetőség. Hosszabb időn keresztül megpróbáljuk türelmesen, egészen bensőleg, energikusan nyomon kísérni, vagyis teljes tudatossággal, és egyre jobban és jobban tudatosítva azt, ami egyébként úgy játszódik le bennünk, hogy megtörténik ugyan, de rendszerint semmit sem fogunk fel belőle és egyszerűen tovatűnik előlünk az életben. Végül is ez a helyzet a legtöbb eseménnyel, amivel szembetalálkozunk. Mit tesz az ember a nap folyamán átélt eseményekkel, a saját élményeivel? Valójában csak félig-meddig megfigyelve éli át azokat. Meggyőződhetünk arról, hogy az élményeinket csak felületesen figyeljük meg, ha egyszer délután vagy este leülünk és azt kérdezzük maguktól - tanácsolom, hogy ezt valóban tegyék is meg hogy mit is éltem át tulajdonképpen ma reggel fél tízkor? Próbáljanak meg egyszer egy ilyen élményt minden körülményével, részletével együtt felidézni, mintha mondjuk, este fél nyolckor egyszerűen újra jelen lenne a délelőtti esemény, itt volna megint, mintegy szellemi-művészi módon újraalkotva a tudatunkban. Meglátják, hogy majd mennyi minden hiányzik, mi mindent nem figyeltek meg, és hogy milyen nehéz is ez a felidézés. Ha tollat vagy ceruzát vesznek elő, hogy lejegyezzék, nemsokára már harapdálni kezdik a tollat vagy a ceruzát, mert a részletek nem jutnak az eszükbe, és végül a ceruzából akarják kirágcsálni ezeket.

Először azt a feladatot tűzzük magunk elé, hogy élményünket teljes élességében ragadjuk meg - tehát utólag, nem akkor, amikor még jelen van -, mintha szellemileg újra akarnánk alkotni. Úgy idézzük fel, hogy ha például az esemény során valaki beszélt hozzánk, akkor hangjának csengését, találó vagy ügyetlen szóhasználatát és minden egyebet is teljesen megjelenítsünk, egyszóval az élményt intenzíven, energikusan egy képbe foglaljuk. Ha valamely napi élményünket ilyen módon képbe foglalunk, akkor éjszaka az asztráltestünk a fizikai és étertestünkből kihúzódva ezzel a képpel fog foglalkozni. Valójában az asztráltest a hordozója egy ilyen képnek, és éjszaka a testen kívül megformálja magában ezt a képet. Magával viszi, amikor kilép a testből éjszaka, és kint megformálja a fizikai és étertesten kívül.

Ez az első szakasz. Vegyük a szakaszokat egészen pontosan: az alvó asztráltest kialakítja az élmény képét a fizikai és étertesten kívül. Tehát hol végzi ezt? A külső éteriségben. Hiszen éjszaka az asztráltestünk a külső étervilágban tartózkodik.

Képzeljék el most az embert: fizikai és éterteste az ágyban van, asztrálteste pedig kívül. Az éntől most tekintsünk el. Az asztráltest kívül van, lemásolja az elkészített képet, de ezt a külső éteriségben végzi el. Ezáltal a következő megy végbe.

Képzeljék el, az asztráltest itt van kívül (az ábrán külső függőleges csíkok, sárga). Most kialakítja kint ezt a képet, ezt vörössel jelölöm; természetesen mindez csak szimbolikus rajz. Megformálja a képet. Mindez a külső éteriségben történik. Aztán a külső éteriség saját szubsztanciája mintegy kéreggel vonja be az asztráltestben megformált képet. A külső éteriség tehát kialakítja itt az éteri formát, ezt kékkel jelölöm, amely mint kép élesen szembeötlik a szellemi tekintet számára.

Reggel visszatérünk a fizikai és az étertestünkbe, és behozzuk azokba azt, amit a külső éteriség szubsztanciája vitt bele a képbe. Az alvó asztráltest tehát megformálja az élmény képét a fizikai- és étertesten kívül; a külső éteriség pedig beleépíti a saját szubsztanciáját a képbe.

Elképzelhetjük, hogy ezáltal maga a kép az asztráltestben erőteljesebbé válik, és amikor reggel az asztráltest visszatér ezzel a szubsztanciálisan erősebb képpel, akkor benyomást gyakorol az ember étertestére. Így ez a következő lépés: az asztráltest bevési a képet az ember étertestébe.

Ezek voltak az első nap és első éjszaka történései. Most eljutunk a második naphoz. Míg a második nap folyamán teljesen éber tudattal foglalkozunk az élet különféle eseményeivel, addig tudat alatt, teljesen öntudatlanul megtörténik a képnek az étertestben való elhelyezése. A következő éjszaka így az étertest dolgozza ki magában ezt a képet, amikor nem zavarja semmi, és amikor az asztráltest újra kihúzódik belőle. A második éjszaka tehát az ember éterteste dolgozik a képen. Vagyis: az asztráltest bevési a képet az ember étertestébe, és az étertest a következő éjszaka kidolgozza magában a képet.

Ezzel megtörtént a második nap és a második éjszaka.

Ha ezt végigcsinálják, ha csakugyan nem hanyagolják el az előző napon kialakított képpel való további foglalkozást - és mindjárt leírom, hogy miképpen tegyék ezt -, akkor tovább fog élni magukban ez a kép.

Mit jelent az, hogy tovább foglalkoznak vele? Ha - miután megtörtént önökkel az élmény - valóban azon fáradoznak, hogy erőteljesen kialakítsanak magukban egy ilyen képet az első napon, erős kontúrokkal, egészen plasztikusan kidolgozva, akkor önök már szellemi erőt fejtenek ki. Ez ugyanis szellemi erőfeszítésbe kerül.

Bocsássanak meg, ha így beszélek, ez nem akar célzás lenni - hiszen a jelenlevők mindig kivételek -, de mégis azt kell mondanom, hogy a legtöbb ember nem is ismeri a szellemi erőfeszítést. Az igazi szellemi erőfeszítés csakis a lélek aktivitásának eredménye lehet. Amikor a világ csak hat ránk, amikor a gondolatok leperegnek rólunk, anélkül hogy belénk nyomódnának, olyankor nem fejtünk ki magunkban semmiféle szellemi erőt. A puszta elfáradás még nem utal szellemi erőfeszítésre. Nem szabad mindjárt azt képzelnünk, hogy amikor valamitől kifáradunk, akkor ez a szellemi erőfeszítéstől van. Elfáradni lehet például olvasáskor is. De ha mi magunk nem működűnk tevékenyen közre az olvasás során, ha csak külsőlegesen elárasztanak bennünket a könyv szavai, akkor nem fejtünk ki szellemi erőt.

Ellenkezőleg: aki valóban szellemi erőfeszítést végzett lelke belső aktivitása révén, az azt követően elővesz egy olvasmányos, érdekfeszítő könyvet, mert éppen az ilyen olvasmányban piheni ki a legjobban az előbbi szellemi erőfeszítéseit. Természetesen elaludhatunk egy izgalmas könyv fölött, mert elfáradunk. Az ilyen elfáradás azonban egyáltalán nem a szellemi erőfeszítés jele.

A szellemi erőfeszítés jele az, amikor érezzük az agyunk kimerültségét, mint ahogy sok emelés után érezzük karizmaink igénybevételét. Az átlagos gondolkodás nem vonja be az agyat ilyen megerőltetésbe. Ezt ugyanis jól követheti az ember; észre fogják venni, amikor először, másodszor, harmadszor, tizedszer csinálják a dolgot: egy kis fejfájást éreznek. Nem fáradnak ki, nem alszanak el, ellenkezőleg: nem tudnak elaludni. Inkább enyhe fejfájást kapnak tőle. Ettől a fejfájástól nem kell megijednünk, valójában ez tanúsítja, hogy a fejünkkel erőfeszítést végeztünk. Ez gyakran nem is múlik el addig, amíg el nem alszunk.

Ha előző napon valóban ezt csináltuk, akkor reggel azzal az érzéssel ébredünk, hogy valami van bennem! Nem is tudom, hogy mi, de itt van bennem, valamit akar tőlem. Mégsem volt mellékes, hogy létrehoztam tegnap azt a képet, ez mégiscsak okozott valamit: a kép hatással volt rám. Ez a kép váltotta ki, hogy ma egészen más érzéseim vannak, mint korábban; a kép egészen meghatározott érzéseket kelt bennem.

A létrehozott kép belső élményének maradványa tehát megmarad bennünk a következő napon. Ettől az érzéstől nem is szabadulunk meg egész nap, ez tanúsítja, hogy a kép lehúzódott az étertestünkbe, ahogyan leírtam, az étertestünk vette fel magába.

A következő éjszaka utáni ébredéskor már valószínűleg azt élik át - amikor tehát két nap múlva megint belebújnak a fizikai és étertestükbe -, hogy ezt a képet némileg átformálva, átalakulva találják meg belül. Éppen a harmadik napra ébredve újra felfedezik magukban az élményüket; amely most olyannak tűnik, mint egy nagyon reális álom. De megváltozott, nem maradt olyan, valami más lett! Különféle képeket ölt magára, és másmilyenné válik. Most az egész élmény olyannak mutatkozik, mintha szellemi lények hoznák felénk valamilyen módon. Valósággal az a benyomásunk támad: igen, ezt az átélt élményemet, amelyet képbe foglaltam, tulajdonképpen most idehozzák nekem. Ha egy emberrel kapcsolatos volt az élményünk, akkor idáig jutva azt érezzük: nemcsak az illető révén éltük át az élményt, hanem az élményt “elhozták nekünk”. Akik elhozták, azok másvalakik; ebben az egész folyamatban szellemi hatalmak vesznek részt, ők hozták felénk az élményt.

Eljön a harmadik nap. A nap folyamán az étertest leviszi a képet a fizikai testbe, belevési abba. Beleárasztja a képet az ideg- és vérfolyamatokba. A harmadik napon tehát a kép belejut a fizikai testbe is.

Elérkezik a harmadik éjszaka. Nappal, miközben megint az élet megszokott dolgait végezzük, megtörténik az az esemény is, hogy a kép belenyomódik a fizikai testbe. Ez tudat alatt történik. A harmadik éjszaka pedig a kép már a fizikai testben kerül feldolgozásra. A kép szellemivé változik a fizikai testben. Napközben a kép először belekerül a vér- és az idegfolyamatokba, de éjszaka szellemivé alakul. Aki ezt képes látni, az megfigyelheti, hogy a képet a fizikai test dolgozza fel, de amely most egy szellemileg teljesen átalakult képként jelenik meg. Azt mondhatjuk tehát: a harmadik éjszaka a fizikai test is kidolgozza a képet.

1. nap Az alvó asztráltest a fizikai és étertesten kívül kialakítja az élmény képét.
1. éjszaka  A külső éteriség beleépíti a saját szubsztanciáját a képbe.
2. nap Az asztráltest belevési a képet az ember étertestébe.
2. éjszaka Az étertest a következő éjszakán kidolgozza magában a képet.
3. nap Az étertest belevési a képet az ember fizikai testébe.
3. éjszaka   A fizikai test a következő éjszakán kidolgozza magában a képet.

Ezt azonban egészen helyesen kell elképzelniük. A fizikai test valóban szellemileg dolgozza ki ezt a képet. Szellemivé alakítja. Ha tehát valóban végigcsinálták mindezt, akkor az történik, hogy amikor az ember alszik, akkor a fizikai test is kidolgozza az egészet, de nem úgy, hogy az benne maradjon a fizikai testben. A fizikai testből kiindulva ugyanis a kép átalakulása megy végbe, megnagyobbodik, felnagyítódik körülöttünk. Amikor reggel felébrednek, akkor már itt van ez a kép, mintegy ott lebeg önök körül, olyan mint egy felhő, amelyben benne vannak. A negyedik reggel egy ilyen képpel együtt kelnek fel.

Ezek voltak tehát a harmadik nap és harmadik éjszaka eseményei. Ezzel a teljesen átalakult képpel bújnak ki az ágyból a negyedik napon. Ebbe a felhőbe burkolva kelnek fel. (Lásd 107. o.) Ha pedig valóban a megfelelő erővel alakították ki a képet az első napon, ha megfigyelték, hogy a második napon hogyan közeledett önök felé az a kép, akkor most észreveszik, hogy a mostani képben benne él az akaratuk. Az akaratuk benne van ugyan, csakhogy nem tud megnyilatkozni, mintegy bilincsbe verve érzik. Kissé szélsőségesen kifejezve, olyan a helyzet, mint ha elhatároznám - úgy, ahogyan egy merész gyorsfutó elhatároz valamilyen bravúros futást -, hogy most elrohanok innen Felső-Dornachba, már el is képzelem, bennem van. Ez az én akaratom. De abban a pillanatban, amikor indulni szeretnék és az akaratom a legerősebb bennem, akkor észreveszem, hogy megbilincseltek, ezért most lemerevedve állok, és bár egész akaratomat kifejtem, a futást mégsem tudom véghezvinni. Körülbelül ilyen a helyzet.

Amikor az élményünk úgy alakul tovább, hogy az ember mintegy satuban érzi magát ébredés után - mert a harmadik éjszakát követően egy ilyen érzésünk támad -, és az akarat teljesen le van kötözve bennünk, akkor ez az akarat, ha mindezt nyomon tudjuk követni, látássá alakul át. Az akarat semmit sem képes megtenni, de ez elvezet ahhoz, hogy szellemileg látunk valamit. Az akarat lelki szemmé válik, és a kép, amellyel felkelünk, most tárgyi jelleget ölt. Ez a kép annak az előző vagy egy még régebbi földi életünknek az eseményét mutatja, amely kiváltotta azt az eseményt, amit az első napon éltünk át és utóbb képben felidéztünk. Így az érzésen és akaraton keresztül történő átváltozás révén megkapjuk a képét annak a kiváltó eseménynek, amely egy régebbi földi életben történt meg velünk.

A három nap leírása esetleg meghökkentően hangzik. Ez nem is meglepő, hiszen ezek a folyamatok a mai ember számára teljesen ismeretlenek.

A régebbi kultúrkorszakok emberei számára azonban nem voltak ilyen ismeretlenek. Ők a jelenkor okos embereinek véleménye szerint egész életükben ostobák voltak. De ezek az ostoba emberek még átélték ezeket a dolgokat a régebbi kultúrkorszakokban. A mai ember azonban mindezt elhomályosítja magában az intellektusával, amely éles eszűvé teszi ugyan, de semmi esetre sem bölccsé.

Így elbeszélve bizonyára kissé viharosan hangzik a dolog, de nem írhatom le másképp. Mivel e téma ma teljesen ismeretlen, azért nem jelenne meg olyan jellegzetesen, ha enyhébb formába öltöztetve mondanám el. Márpedig teljes élességében kell képet alkotnunk róla. De az egész folyamat három napjának elejétől végig bensőségesen, intim módon, teljesen nyugodtan, higgadtan kell lefolynia. Mert az úgynevezett okkult élmények - ezek pedig azok - nem úgy történnek, hogy kérkedni lehetne velük. Ha kérkedni kezdenek velük, azonnal megszűnnek. Valóban belső nyugalomban és higgadtságban kell végbemenniük. Az a legjobb, ha az élmények egy ilyen sorát senki más nem veszi észre, csak az, akit érint.

Nem szabad azonban azt vámunk, hogy a dolog mindjárt első próbálkozásra sikerülni fog. Mindig azt tapasztalom, hogy amikor efféléket megfogalmazok, akkor az először tetszik az embereknek. Ez teljesen érthető, hiszen ez valóban érdekes. Mi mindent meg lehet itt tapasztalni! Az emberek óriási szorgalommal látnak hozzá. Elkezdik: nem sikerül. Talán még néhányszor próbálkoznak - megint nem sikerül. Hamarosan egészen lehangolódnak. Pedig valóban úgy van, hogy amikor valaki már negyvenkilencszer, vagy valaki más hatvankilencszer megpróbálta, akkor éppen az ötvenedik vagy a hetvenedik alkalommal fog sikerülni neki. Minden ilyesminél ugyanis mindenekelőtt arról van szó, hogy el kell sajátítanunk magunkban a lélek valamilyen működését. Először még bele kell élnünk magunkat ezekbe a dolgokba. Meg kell szereznünk a lélek egy tevékenységfajtáját.

Egy ilyen követelményre képesnek kellene lennünk az Antropozófiai Társaságban, amelynek a Karácsonyi Gyűlés óta teljes mértékben hordoznia kell az antropozófiai mozgalmat.

Az Antropozófiai Társaságban igazán nagyon sokat nyújtottunk. Enyhe szédülés foghatja el az embert, ha valamennyi kinyomtatott előadásciklust egymás mellett látja. Ennek ellenére egyre csak jönnek egyesek, és mindenféléket megkérdeznek. Erre a legtöbb esetben nem is lenne szükség, mert ha az előadások tartalmát valóban feldolgoznák, akkor a legtöbb kérdésre egészen biztosan választ kapnának. Csak türelem kell hozzá, valóban csak türelem. Mára az antropozófiai irodalomban sok minden megtalálható, ami már dolgozhat a lélekben. A most fennálló ezoterikus elnökség megszeretteti velünk a teendőket, és megtöltheti életünket mindaz, ami feladatként még előttünk áll. Másfelől, sok mindenhez, amit az emberek tudni akarnak, ott vannak a régi előadásciklusok, kurzusok is, amelyek ki vannak nyomtatva, de miután elhangzottak, egyesek csak annyiban törődnek velük, hogy újabbakat szeretnének. A régieket egyszerűen ott hagyják. Ezek a dolgok nagyon is összefüggnek azzal, amit éppen a mai témánknál kell hangsúlyoznom.

Ha az újtól mindig tovább sietünk a még újabbhoz, akkor nem tudunk egy belső folytonosságot sem megteremteni magunkban, nem tudjuk nyomon követni azt, ami a lélekben elkezdett csírázni és gyarapodni. Valóban arról van szó, hogy a dolgok megérlelődjenek a lelkünkben. El kellene hagynunk magunkból azt, ami mára igencsak szokássá vált, és hozzá kellene szoktatnunk magunkat a lélek igazi belső aktivitásához a szellemi tevékenység területén. Ez azután segítségünkre lesz az olyan feladatok kivitelezésében, amelyekről ma hallhattunk, illetve hogy a harmadik nap után egyáltalán meglegyen a belső lelki állapotunk valamilyen élmény számára, amelyet karmikus szempontból érteni akarunk.

Általában így kell eljárnunk, ha a szellemiséget meg akarjuk ismerni. Eleve azt kell mondanunk magunknak: az első lépések idején, amikor gondolatilag megközelítjük a szellemit, még csak megkezdtünk valamit. Teljesen lehetetlen, hogy azonnal valamilyen eredményt kapjunk. Tudnunk kell várni.

Ha van egy olyan élményem, amely egy előző földi élet karmikus következménye, akkor ezt vázlatosan így rajzolhatjuk fel: ez én vagyok, ez az élményem a jelenben. (A 9. ábrán fehér-piros, jobb oldalon.)

Itt ezt az élményt (zöld és sárga, a bal oldalon) az ugyanazzal az énnel rendelkező, de teljesen más jellegű személyiségem élte át egy előző földi életben. Ott van ugyan, de már régóta nem tartozik a mostani személyiségemhez. Beíródott azonban az éteri világba, illetve az éteri világ mögötti asztrális világba. Most csak vissza kell mennem, meg kell tennem az utat visszafelé.

Azt mondtam, hogy a dolog először úgy tűnik, mintha az élményt valaki elhozná nekem. Különösen a második napon érezzük így. A harmadik nap után azonban visszahúzódnak azok a szellemi lények, akik elhozták a képet, és akkor már a sajátomként észlelem az élményt, amelyet én magam éltem át egy előző földi életben. Ez már nincs itt a jelenben, az előző földi életemben kell szemlélnem, ezért érzem magam ilyenkor abban a régi élményben mintegy bilincsbe verve. Ez a megdermedés csak akkor szűnik meg, ha a dolgot megtekintve képet alkottam arról, ami az előző földi életben történt velem, és azután újra visszapillantok arra a jelenbeli eseményre, amelyet három napig nem tévesztettem szem elől.

Így ismét szabaddá válók, amikor visszatérek a jelenbe, mert a hatásban, az okozatban már képes vagyok megmozdulni. Amikor viszont visszatekintek a múltbeli okra és olyankor az okban vagyok, akkor lemerevedek. Vagyis belépve egy előző földi életbe, az ottani esemény mint ok mintegy megbilincsel, és ez csak akkor oldódik fel, amikor visszajutok ismét a mostani földi életembe.

Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy egyik nap, bizonyos időpontban az egyik barátunk valami kellemetlen dolgot mond nekünk; ez esetleg váratlanul ér bennünket. Tehát valami durva esemény történt velünk. Később belehelyezkedünk abba, amit akkor átéltünk barátunk szavait hallgatva, eleven képet alkotunk erről az élményünkről: a megdöbbenésünkről, a felháborodásunkról, esetleg a megbántódásunkról, és így tovább. Ez egy belső hatás bennünk, és ezt a belső hatást kell utóbb képbe foglalnunk.

Most megkezdjük a három napos folyamatot. A második napon járkálva azt mondjuk: ez a tegnap megformált kép különösen hatott rám. Ma egész nap valami fanyarság van bennem, olyan, mint valami belső lehangoltság. - Ekkor még semmi sem volt jelen, ami ebből a képből indul ki. Az egész folyamat végén, a harmadik nap után reggel felkelve azonban belül mintha megbilincselne valami, amiről pontosan érzem, hogy ettől a képtől ered. Megmaradok ebben a bilincsbe vertségben. Ekkor egy esemény sejlik fel az előző földi életemből, magam előtt látom. Ezután visszajövök a még egészen friss jelenlegi élményemhez. Ekkor ismét megszűnik a bilincsbe vertség, és azt mondom magamnak: szóval, ez történt az előző földi életemben, ez okozta a múltkori esetet! Most a hatása érvényesül. De a hatásban ismét meg tudok mozdulni, mert most újra a jelenben vagyok.

Mindezt igen sokszor kell gyakorolnunk, mert az első próbálkozáskor, általában már az első napon megszakad a szál folytonossága, és azután nem következik semmi.

Különösen hasznos, ha egymás mellett több eseményt pergetünk le, nem maradunk meg egyetlennél, hanem ilyen módon a nap több élményét is képbe foglaljuk. Erre esetleg azt mondhatják: de akkor a következő nap a legkülönfélébb érzésekkel kell együtt élnünk. - Igen, de ezt ki fogják bírni, egyáltalán nem lesz ártalmukra. Próbálják csak meg, ezek egészen jól együtt haladhatnak. - De akkor annyiféle bilincsben kell lennem a harmadik napot követően? - kérdezhetik. - Ebbe sem halnak bele. Nem kell megijedniük. A dolgok úgyis ismét feloldódnak. De ami egy régebbi földi életből a mostanihoz tartozik, az bizony el is ér hozzánk.

Ezt azonban mindjárt az első próbálkozáskor még nem derítjük ki, a fonál folytonossága megszakad. Türelem kell hozzá, hogy a dolgot mindig újrakezdjük. Akkor egyúttal észrevesszük a lelkünk megerősödését is. Érezzük, hogy a lelkünkben valami felébred, és egyszeriben azt mondjuk: eddig a vér töltött be, éreztem a vérem, a légzésem lüktetését. Most még valami egyéb is van bennem, nem csak a vér; betölt valami más is.

Még olyan érzésük is támadhat, hogy az a valami, ami most átjárja önöket, olyan mint egy légneművé vált fém. Valóban valami fémes jellegűt éreznek magukban. Nem lehet másképpen leírni, ilyen. Úgy érzik, hogy egész testüket fémes valami hatja át. Ahogyan bizonyos vizek ivásánál fémes ízről beszélünk, úgy hatja át bensőleg szinte az egész testet a fémes íz, mintha valami finom anyagiság töltené ki az embert, de ez valójában szellemi.

Ezt érzik, amikor rábukkannak valamire, ami természetesen mindig is önökben volt, de csak most teszik figyelmük tárgyává. Ebből az érzésből azután újra bátorságot meríthetnek. Mert amikor a szál folytonossága mindig megszakad, és a dolog megint eltűnik a szemük elől, akkor elveszíthetik a bátorságukat; meg akarnak ragadni valahol egy karmikus összefüggést az életükben, de nem sikerül. Amikor azonban megérzik magukban ennek a belső betöltöttségnek az állapotát, akkor újra bátorságra kapnak, és azt mondják: még lesz ebből valami!

Ezeket a dolgokat teljes higgadtsággal és nyugodalommal kell átélnünk, kedves barátaim. Aki nem képes ezeket higgadtan és nyugodtan végigcsinálni, hanem izgatott és túlhevült lesz, az valami belső ködbe burkolja mindazt, aminek történnie kellene, és semmi sem lesz a dologból. -

Ehhez még a következőket mondanám. Vannak kint a világban bizonyos emberek, akik csak mendemondákból ismerik az antropozófiát, talán nem is olvastak belőle semmit, vagy csak az ellenfelei írásait. Ez most valóban furcsa: ezek a támadó írások megjelennek, sőt gomba módra bújnak ki a földből, és némelyik közli az irodalmat is, de ennek jegyzékében az én írásaim egyáltalán nem szerepelnek, csak az ellenséges irodalom. Az emberek sokszor beismerik, hogy nem is fordulnak a forrásokhoz, csak az ellenfelek irodalmából tájékozódnak. Nem ritkák manapság az ilyen esetek. Odakint tehát, erről beszélve azt mondják, hogy az antropozófusok teljesen őrültek. Csakhogy, ha a szellemi világban egyáltalán el akarunk érni valamit, akkor a legkevésbé sem szabad őrülteknek lennünk. A legkevésbé sem lehet őrült valaki, ha a szellemi világban érteni akar valamit. Már egy csekély belső zavarosság is megakadályozza, hogy eljussunk valameddig. Az ilyet tehát el kell kerülnünk. Még az enyhe bogarasságokat, a szeszélyeskedéseket is mellőzni kell. Mert ha átadjuk magunkat a napi hangulatoknak, szeszélyeknek, mániáknak, mindezek akadályokat, gátakat jelentenek a szellemi világban való továbbhaladás során. Nincs más választásunk: ha előbbre akarunk jutni az antropozófia területén, akkor a fejünknek és a szívünknek minden őrültségtől meg kell szabadulnia. A rajongás sem jó semmire, az már az őrültség kezdete.

Bármilyen különösen hangozzanak is például a ma elmondottak, mégis az abszolút megfontoltság fényében, fejünk és szívünk teljes józanságában kell fogadnunk őket. Ha helyesen éljük át ezeket, akkor éppen az antropozófia ragad ki bennünket a legbiztosabban még a legenyhébb napi őrültségekből is. Az antropozófia minden őrültséget meggyógyítana, ha igazán intenzíven átadnánk magunkat neki. Ha tehát valakinek az volna a célja, hogy éppen az antropozófia révén őrüljön meg, akkor az egészen biztosan rossz eszközt választana.

Ezt nem azért mondom, hogy csupán tréfálkozzak, hanem azért, mert ennek az elvnek is a szellemtudományos gondolkodásmód alkotórészévé kellene válnia. Ha helyesen, a megfelelő beállítottsággal közeledünk a dolgokhoz, akkor úgy kell viszonyulnunk hozzájuk, ahogy most félig ironikusan szóltam erről. A helyes gondolkodásmód csak az lehet, amelyben a lehető legkevesebb őrültség van. Erre kell törekednünk, már az élet legapróbb őrültségeivel szemben is.

Valamikor barátságban voltam egy most már régen meghalt nagyon okos filozófia professzorral, aki minden alkalommal megemlítette: egy kevés bogarasság mindannyiunkban van! - Úgy gondolta, hogy némi bogaras természet senkiből sem nélkülözhető. Pedig ő maga tényleg nagyon okos ember volt. Olykor úgy éreztem, hogy benne mégis csak rejlik e mögött valami, hogy a bogarasságot nem egészen alaptalanul védelmezi. De e filozófia professzorból soha nem is lett antropozófus!

Holnap tovább tárgyaljuk a most megkezdett témát.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként