Az előzőekben a sors kibontakozásainak egész sorát követhettük nyomon. A mondott példák közelebb vihetnek bennünket az emberiség történelmi életének megértéséhez. Fejtegetéseinknek azt kellett megmutatniuk, hogy amit az emberek a történelem korábbi időszakaiban átélnek, kidolgoznak, befogadnak magukba, azt ők maguk viszik át a történelem későbbi korszakaiba. Bizonyos összefüggéseket találtunk, amelyek alapján az emberek mostani jellemző cselekvéseit olyan morális természetű okokra vezettük vissza, amelyeket ők maguk alapoztak meg a múltjukban.

A karmát illető fejtegetések révén azonban nemcsak ilyen okozati összefüggésekre derülhet fény, hanem olyan dolgokra is, amelyek először teljesen homályosnak, érthetetlennek tűnnek a világ külsőleges szemlélete alapján.

Ha ilyen vonatkozásban együtt akarunk haladni azzal a nagy átalakulással, amely már a közeljövőben szükséges lesz az ember érzéseinek és gondolkodásának területén, éppen azért, hogy a földi civilizáció fellendüljön és ne omoljon össze, akkor először is aziránt kell érzéket kifejlesztenünk magunkban, ami a hétköznapi körülmények között általában érthetetlen számunkra, és aminek megértéséhez így hozzátartozik, hogy betekintsünk a mélyebb emberi viszonyokba és a világ törvényszerűségeibe. Aki eleve mindent érthetőnek talál, annak természetesen egyáltalán nem kell foglalkoznia a mélyebb okok keresésével. Ám ez a mindent-értés csak látszólagos, hiszen aki a világban mindent ért, az valójában mindennek csak a felszínét látja. De a hétköznapi tudat számára a legtöbb dolog valójában érthetetlen. Alapjában véve csak akkor kezdünk igazán a megismerés felé fordulni, amikor a leghétköznapibb események érthetetlen vonásai előtt csodálkozva állunk meg.

Bizony úgy van, hogy már sokszor sóhajtottam fel e szószék mellől: bárcsak lelkesedést éreznének antropozófus körökben a keresés magatartása iránt, bárcsak lelkesednének aziránt, amit az antropozófiai törekvések magukban hordoznak. Ennek a lelkesedésnek valóban azzal kell kezdődnie, hogy már a hétköznapi dolgokban meghúzódó nagyszerűséget is valami csodálatosnak ismerjük fel. Csak ezután törekszünk majd arra is, hogy magukhoz az okokhoz, a mélyben működő erőkhöz hatoljunk tovább, amelyek a körülöttünk felépülő létet mozgatják. A hétköznapi világunkon való elcsodálkozást kiválthatják a történelmi vizsgálódások, de jelenkorunk megfigyelései is.

A történelem vizsgálata során sokszor megakadunk egyes eseményeknél, amelyeket a múltból jól ismerünk ugyan, de olyannak tűnnek fel, mintha valamely emberi élet nem egyszer valóban a teljes értelmetlenségben végződne.

Az emberi élet értelmetlennek látszhat akkor, ha pusztán úgy szemléljük, hogy például rápillantva valamely történelmi eseményre nem kérdezzük meg, hogy hogyan kapcsolódnak hozzá bizonyos emberi karakterek, és azok milyeneknek mutatkoznak, amikor később reinkarnálódva ismét megjelennek. Bizonyos történelmi események önmagukban teljesen értelmetlennek tűnnének, ha nem folytatódnának, mert elveszítenék értelmüket, ha nem válhatnának további lelki impulzusokká egy következő földi élet számára, vagyis ha nem kerülnének kiegyenlítésre a következő földi életekben.

Így egészen biztosan történelmi értelmetlenségnek látszana egy olyan személyiség megjelenése, mint amilyen Néró [37-68], a rómaiak császára volt. Róla még nem is beszéltünk az antropozófiai mozgalomban.

Nézzük most mindazt, amit Néróról, a rómaiak császáráról mond el a történelem. Egy Néróhoz hasonló személyiség láttán az élet olyannak tűnik, mintha teljesen büntetlenül lehetne dacolni vele, ki lehetne gúnyolni, és nem volna semmi következménye annak, amikor valaki mérhetetlen frivolitással viselkedik egy tekintélyes méltóságban. Hiszen voltaképpen tompalelkű volna az, aki látva Néró tetteit, nem tenné fel magának azt a kérdést, hogy mi lesz egy ilyen lélekből, aki mint Néró, gúnyt űz az egész világból, játékszerének tekint mindenkit, kioltja mások életét és csaknem felégeti egész Rómát.

“Micsoda művész pusztul el velem!” - Ezt a kijelentést tulajdonítják Nérónak öngyilkossága előtt, ami legalábbis megfelel beállítottságának. Bevallottan a legszélsőségesebb frivolitás, romboló szándék, pusztító ösztön jellemzi, amiben mélységesen kedvét is leli. Mindent kiutasít magából, ami az emberre jó benyomást tehetne. Személyiségéből csak a világot romboló erők áramlanak ki. Azt kérdezzük, hogy mi lesz egy ilyen lélek további sorsa?

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a halál és újabb születés közötti életben mindaz visszaszáll az emberre, amivel a világot megterhelte. Ennek mintegy rá kell nehezednie a lélekre, hiszen a halál és újabb születés közötti életben jelen van az ember körül mindaz, amit a Földön lerombolt.

Néró először néhány évszázad múlva, vagyis aránylag rövid idő elteltével született meg ismét, ekkor jelentéktelen életet élt, ahol előbb csak az a rombolási dühe egyenlítődött ki, amelyet önkényeskedő császári hatalmával gyakorolt. Császárként az őrjöngés, a rombolás féktelen dühe működött benne. A következő földi életében ebből már kiegyenlítődik valami, és ugyanezt az individualitást most olyan állásban látjuk, ahol szintén pusztítania kell, de most már alárendelt helyzetben, ahol csak parancsokat teljesít. Ekkor lelke kénytelen átérezni, hogy milyen az, ha a rombolást nem szabad akaratából, hanem császárként teszi.

Az ilyesminél szükséges számunkra, hogy indulat nélkül szemléljük, teljesen objektíven. Az efféle sors alapjában véve szánalomra méltó, hiszen abban is valami sorsszerű van, ha valaki olyan kegyetlen lesz, mint Néró, és bensőjét egy romboló düh emészti. Nem kell ellenségesen kritikát gyakorolnunk felette. Ha ezt tennénk, akkor nem élhetnénk át a dolog további folytatásának sajátos mozzanatait. Az elmondottakhoz csak úgy kapcsolódhatunk, ha objektíven nézzük, nem vádolunk, hanem megértjük az emberi sorsokat. A tények amúgy is világosan beszélnek, ha van érzékünk a megértésükhöz.

Látszólag véletlennek tűnt, hogy Néró sorsa feltárult előttem. De csak látszólag volt véletlen, hogy Néró sorsába egyszer különösen intenzíven beleláttam. Egy alkalommal ugyanis egy megrendítő esemény történt, amely messze földön felkavart mindenkit, amikor éppen meglátogattam az életrajzomban többször említett Kari Julius Schröert. Amikor odaérkeztem, sok mindenkihez hasonlóan, ő is rettenetesen megrendült a történtek miatt. Mintegy sötét szellemi mélységekből mondta ki ekkor a Néró nevet, először voltaképpen indokolatlanul. Azt lehetett gondolni, hogy ez teljesen alaptalan volt. Később azonban kitűnt, hogy itt tulajdonképpen az emberszájon keresztül mondatott ki valami az Akasha Krónikából. A következőről volt szó.

Rudolf osztrák trónörököst [1858-1889] ragyogó egyéniségként ünnepelték és nagy reményeket fűztek hozzá arra az időre, amikor egyszer majd trónra kerül. Bár tudtak róla mindenfélét, de ezeket úgy fogták fel, hogy az ilyesmik voltaképpen hozzátartoznak egy főnemes életéhez. Semmi esetre sem gondoltak arra, hogy ez tragikus meghasonláshoz vezethet. Ezért roppant nagy meglepetést, végtelen megdöbbenést okozott, amikor Bécsben megtudták, hogy Rudolf trónörökös igen titokzatos módon meghalt a heiligenkreuzi rendház közelében, Baden mellett. Kiderültek bizonyos részletek, először balesetről beszéltek, sőt a “balesetet” hivatalosan is közölték. Ismeretessé vált, hogy Rudolf trónörökös Vetsera bárónő kíséretében utazott ki ottani vadászbirtokára és vele együtt lelte halálát.

A részletek olyan közismertek, hogy itt nem kell kitérnem rájuk. A körülményeket jobban megismerve hamarosan már senki sem vonhatta kétségbe, hogy a trónörökös öngyilkosságot követett el. Annyira emellett szóltak a körülmények, hogy amikor hivatalos jelentést adtak ki arról, hogy baleset történt, akkor először Tisza Kálmán magyar miniszterelnök fordult ez ellen a változat ellen, és magától a császártól kapott ígéretet, hogy nem maradnak meg a helytelen állítás mellett. Mert Tisza Kálmán nem akarta a magyar nemzet előtt ezt az állítást képviselni, aminek határozottan érvényt is szerzett. Azután volt valaki az orvosi kollégiumban, aki akkor a legbátrabb bécsi orvosokhoz tartozott, és neki is részt kellett vennie a halott-kémlésben; ő azt mondta, hogy semmi olyat nem ír alá, amit az objektív tények nem támasztanak alá.

Az objektív tények pedig öngyilkosságra utaltak. Az öngyilkosságot a későbbiekben hivatalosan is elismerték, a balesetet helyesbítve. Ha semmi egyéb nem forogna fenn, mint hogy egy annyira katolikus beállítottságú család, amilyen az osztrák császáré volt, elismerte az öngyilkosságot, úgy már önmagában ez a tény is azt jelenti, hogy a hír nem vonható kétségbe. Senki sem kételkedett már benne, aki a kitudódott tényeket tárgyilagosan szemlélte.

Meg kell azonban kérdeznünk, hogy egy ilyen ragyogó kilátásokkal teli életben egyáltalán hogyan nyúlhatott valaki az öngyilkossághoz egy intim viszony hatására, amelyet kétségtelenül könnyűszerrel el lehetett volna titkolni? Hiszen nem is kétséges, hogy nem állt fenn semmiféle objektív, vagyis a külső körülmények által kényszerítő ok arra nézve, hogy egy trónörökös egy szerelmi ügy miatt főbe lője magát.

Nem is volt ilyen külső ok, hanem az ok belső volt. Mégpedig az a tény, hogy egy személyiség, aki közvetlenül a trónra lépés előtt állt, teljesen értéktelennek találta saját életét, ami természetesen pszichopatologikusan készült elő benne. De a pszichopatológiát ebben az esetben is előbb meg kell értenünk, mert az teljesen összefügg a sorsszerűséggel. A lélekben ható alapvető tény itt mégiscsak az volt, hogy egy olyan valaki találta teljesen értéktelennek az életét, akire látszólag a legragyogóbb jövő várt.

Ez az eset azok közé a dolgok közé tartozik, kedves barátaim, amelyeket érthetetlennek kellene találnunk az életben. Bármennyit írtak és beszéltek is róla, ilyesmit valójában csak az tud értelmesen megítélni, aki azt mondja: Rudolf osztrák trónörökös egyetlen emberi életéből, e mostani életéből nem magyarázható meg sem az öngyilkossága, sem pedig az azt kiváltó előzetes lelkiállapota. Itt valami egyébnek is működnie kellett, amit még fel kell derítenünk.

Képzeljük most el Néró lelkét - miután még egyebeket is átélt, amit említettem amely éppen ebbe az önmagát elpusztító trónörökösbe kerül, aki öngyilkosságával vonja le a maga számára a megfelelő következtetéseket: akkor a megtörtént eset hirtelen visz- szájára fordul. Ez a lélek ott hordozta magában a régebbi földi életeit jellemző tendenciát, amelyre rátekintett a halál és újabb születés közötti időben, és megértette, hogy mindeddig csak pusztító erők származtak belőle, de aminek immár - mondhatnám - a fordítottját is teljes mértékben végig kell vinnie.

Hogyan történt meg itt ez a megfordítás? Olyan módon, hogy egy külsőleg ragyogó és nagyszabású élet úgy jelenik meg annak alanya számára, hogy ezt az életet annyira értéktelennek tartja, hogy önmagát elpusztítja. A lélek ezért válik betegessé, tébolyodottá. A lélek e tetthez keresi a külső bonyodalmat a megfelelő szerelmi ügyön, vagy máson keresztül. De mindez csak annak következménye, hogy a lélek mindazokat a nyilakat, amelyeket régen a világra lőtt ki, most önmagára akarja irányítani. Ha beletekintünk ennek az eseménynek a hátterébe, akkor nyomon követhetjük a rettentő tragikum kibontakozását. De ez mégis igazságos, mélyen igazságos tragikum. A két kép egymáshoz illeszkedik.

Sokszor elmondtam, hogy valójában az alig látható apróságok teszik lehetővé az ilyen területen végzett igazán komoly kutatást. Mert valóban sok minden közrehat az élet eseményeiben.

Mint említettem, látogatóba mentem Kari Julius Schröerhez [1825-1900], amikor a világ éppen tudomást szerzett erről az akkor oly megrendítő hatású eseményről. Nem emiatt mentem hozzá, csak fel akartam keresni. Ő volt a legelső ember, akivel erről beszélhettem. Egészen indokolatlanul azt mondta: “Néró”, úgy, hogy azt kellett kérdeznem magamban: miért gondol most éppen Néróra? Mindjárt “Néró”-val kezdte a beszélgetést. Megdöbbentett akkor ez a név. Annál is inkább, mert ezt a szót egy különleges benyomás hatása alatt mondta. Két nappal előbb ugyanis estély volt a bécsi német nagykövetnél, Reuss hercegnél, ezt mindenki tudta. Jelen volt az osztrák trónörökös és Schröer is, aki látta a trónörökös viselkedését két nappal a katasztrófa előtt. Schröer még aznap nagyon drámaian írta le nekem ezt a különös viselkedést az estélyen, és ezután következett be az öngyilkosság két nap múlva. Mindez a Néró név kimondásával együtt úgy hatott rám, hogy azt kellett mondanom - ezzel megvan az indíték, hogy ezeknek utánanézzek.

Miért néztem utána egyébként is sok mindennek, amit Schröer mondott? Nem azért, mintha valamilyen előjelnek tekintettem volna bármit is tőle, hiszen nem volt ilyen képessége. De az olyan emberi megnyilatkozásoknak, amelyek látszólag indokolatlanul törnek fel valakiből, mindig is fontosságot tulajdonítottam, éppen azért, mert olyan különösen jelentkeznek.

Beszélgetésbe elegyedtem Schröerrel a frenológiáról (a koponyaforma tanáról) és ő nem is humorosan, hanem bizonyos belső komolysággal mesélte el, úgy ahogy olykor beszélni szokott - komolyságát emelkedett nyelvezetén lehetett felismerni, a mindennapi érintkezésben is így beszélt, amikor valamit teljes komolysággal akart mondani -, hogy egyszer megvizsgálta őt egy frenológus, megtapogatta a fejét és talált felül egy dudort, amelyről azt mondta: itt rejlik önben a teozófus! - Akkoriban nem beszéltek antropozófiáról, ez még a nyolcvanas években történt, tehát ez a kijelentés nem vonatkozik rám, hanem csak Schröerre... A szakember megvizsgálta a fejformáját és azt mondta a dudorról: ebben rejlik ha valaki teozófus.

Valójában Schröer külsőleg minden inkább volt, mint teozófus; ezt életrajzomban is leírtam. De megállapításai olykor éppen akkor voltak rendkívül jelentékenyek, amikor olyasmire tért ki, ami voltaképpen kívül esett adott fejtegetése körén. Így kapcsolódott össze ez a két dolog számomra: hogy kimondta Néró nevét, és hogy teozófusságának külsőleges említése révén úgy éreztem, hogy oda kell figyelnem rá és hirtelen tett kijelentését meg kell vizsgálnom.

Így valóban az történt, hogy Néró sorsának kutatása felfedte előttem további sorsát, a tragikus mayerlingi eseményt, és kiderült, hogy az osztrák Rudolf trónörökösben Néró lelkével van dolgunk.

Ez a kutatás azonban sokáig tartott és különösen nehéz volt - mivel az ilyen kutatásokban az ember igen óvatos mert természetesen mindig megtévesztettek különféle emberek, akik - akár elhiszik ezt nekem, akár nem - Nérót maguknak igényelték és ezt nagy fanatizmussal állították. Így tehát előbb le kellett győznöm azt a szubjektív erőt, amely az ilyen “újratestesült Nérókból” kiindult. Itt át kellett vágnom magam egy ilyen vadonon is.

Észrevehetik, kedves barátaim, hogy amit most elmondtam, az fejtegetéseinkben sokkal fontosabb szerepet játszik, mint pusztán a mayerlingi szerencsétlenség kinyomozása, mivel egy történelmi jelenséget értet meg, itt éppen Néróét. Mert most meglátjuk, hogy az először, mondhatnám, felháborítóan megjelenő események, mint Néró élete: a világ teljes igazságosságával végződnek, a világ igazságossága valóban beteljesedik, mert a múltbeli igazságtalanság visszatér az elkövetőhöz, mégpedig úgy, hogy az illető maga végzi el az igazságtalanság kiegyenlítését! Ez az óriási a karmában.

De még valami más is megmutatkozik, amikor egy ilyen igazságtalanság kiegyenlítődik az ember földi életei során, mint ahogyan itt is már csaknem kiegyenlítődött. Tudnunk kell ugyanis, hogy a kiegyenlítéshez egyúttal valami lelki kiteljesedés is hozzátartozik, amely éppen egy olyan emberélettel kezdődhet meg, amely - gondolják csak el - annyira értéktelennek tartja saját magát, hogy visszaad egy hatalmas birodalmat és lemond a felette való uralkodásról. Hiszen Ausztria akkor még nagy birodalom volt. Hogy ez a lélek kezet emelt önmagára ilyen életfeltételek mellett, és áthaladva a halál kapuján a közvetlen szellemi szemlélésben akart továbbélni, ez félelmetes módon mindenesetre érvényre juttatta azt, amit a sors igazságosságának nevezhetünk. A korábbi igazságtalanság ezzel kiegyenlítődött.

Másfelől viszont, ettől a vonásától eltekintve, roppant nagy erő is lakozott Néróban. Ennek az erőnek nem lenne szabad elvesznie az emberiség számára, ezt az erőt meg kell tisztítani. Az ilyen megtisztulásról már beszéltünk. Ha egy ilyen lélek megtisztul, akkor megtisztított erejét a továbbiakban már jótékony módon viheti át a Föld későbbi korszakaiba.

Ha a karmát igazságos kiegyenlítésnek érezzük, akkor azt is mindenkor látnunk kell, hogy a karma megpróbáltatások útján fejti ki hatását az emberre. Megpróbáltatásokhoz vezet, ha valaki felháborító tetteket vitt végbe élete során. Majd megtörténik a jogos ki- egyenlítés, de eközben az emberi erők sem veszhetnek el. Ha valaki az igazságos kiegyenlítés során átélte életének vétkeit, akkor ez az élmény bizonyos körülmények között a jó erőivé alakul át. Ezért annyira megrendítő az olyan sors, mint amelyet most leírtam. - Ezzel azonban a karma területén eljutottunk a jó és a rossz, a boldogság és a szerencsétlenség, az öröm és a fájdalom kérdéséhez is, ahogyan ezeket az ember a saját individuális életébe beleragyogva vagy oda éppen betörve megtapasztalja.

A régebbi földi korok, történelmi korszakok sokkal fogékonyabbak voltak az ember morális mivoltának átérzésére, mint a mai emberiség. A mai emberiség igazából nem is fogékony a sors kérdése iránt. Találunk ugyan elvétve olyanokat, akik megérzik a sors jelenlétét. De a sors nagy kérdéseinek valódi megértése mégis rendkívül homályos és érthetetlen marad a mai civilizáció számára, amely az egyes ember földi életét valami magában lezárt, különálló létnek tekinti. Az ilyen életben az események pusztán véletlenszerűen történnek meg velünk. Például szerencsétlenség ér bennünket, panaszkodunk miatta, de tovább nem gondolkodunk el rajta. Azon meg különösen nem, amikor egy külsőleg láthatóan igazán jó ember, aki nem követett el semmi rosszat, valamilyen kívülről megjelenő véletlen következtében elpusztul, vagy ha éppen nem is hal meg, akkor egy borzasztó baleset vagy hasonlók miatt rettenetesen sokat kell szenvednie. Nem gondolkodunk el azon, hogy egy úgymond teljesen ártatlan emberi életbe hogyan kerülhetnek ilyesmik.

De az emberiség nem mindig volt ilyen közömbös és érzéketlen a sors kérdése iránt. Nem is kell nagyon messzire visszamennünk az idők fordulójától, hogy azt találjuk: az emberek még érezték, hogy a sorscsapások más világokból jönnek, így az ember saját magának okozott sorsa is.

Mi biztosította ezt az érzést? Nemcsak az, hogy a régebbi korokban mindenkinek ösztönös szellemi látása volt, és amikor ez később megszűnt, akkor a hagyományokban őrizték a szellemi látás eredményeit, hanem régen még a külső intézmények is segítségükre voltak az embereknek abban, hogy ne szemléljék olyan felületesen, olyan banális módon a világot, mint a mai materialista korszakban. Ma gyakran beszélnek a pusztán külsőséges materialista-naturalista természetfelfogás ártalmasságáról, amely végül mindenhová beférkőzött, még a vallásos élet különböző felekezeteibe is. Hiszen a vallások is materialisták lettek! Külső civilizációnk ma tulajdonképpen egyetlen területen sem akar a szellemi világról tudni. Sokan azt hangoztatják, hogy ez ellen teoretikusan kell fellépni. De nem ez a legfontosabb, mert a materialista nézetek ilyen elméleti leküzdése nem sokat számít. A legfontosabb ebben az összefuggésben az, hogy a materializmus következtében, amely mindenesetre szabadsághoz juttatta az embert és továbbra is erre törekszik, és jóllehet ez a materializmus csupán átmeneti periódust képez az emberiség fejlődésének történetében: elveszett a világból az is, amit az ember külsőleges-érzéki szemléletének ellensúlyozásaképpen használtak a régi korokban.

Természetesen az első görög időkben - ami elég sokáig tartott - a görögök is látták maguk körül a külső jelenségek világát a természetben. Ugyanúgy tekintettek a természetre, mint a mai emberek. Valamelyest azért másképpen látták a természetet, mert azóta az érzékszervek is kissé átalakultak, de most nem ez a fontos. Volt viszont egy ellenszerük a károsodások ellen, amelyek szervileg akkor keletkeznek az emberben, amikor csupán a külső természetre tekint.

Hiszen nemcsak a szemünk lesz messzelátó öregkorunkra, miután sokat néztük a természetet, hanem a lelkünk is felvesz egy bizonyos formát, ha csupán a természetre szűkül le a szemléletünk. Az ember rátekint a természetre és úgy találja, hogy nem elégíti ki minden igényét ez a látás. Ki nem elégített igények maradnak vissza benne a látás területén. Ez valójában érvényes az észlelésre általában, a hallásra, tapintásra és így tovább. Ez a helyzet akkor, ha csak kitekintünk a természetbe, ilyenkor bizonyos szükségleteinket kielégítetlenül hagyja az észlelés. A természetre leszűkülő szemléletmód ahhoz hasonlít, mint ha valaki úgy akarná leélni az egész életét, hogy közben alig táplálkozik. Ha az ember nem eszik eleget, akkor fizikai értelemben nyilvánvalóan egyre jobban leromlik. Ha azonban az ember mindig csakis a külső természetről vesz tudomást, akkor lelkileg romlik le az észleléséből következően. Sorvadás, lelki sorvadás jelentkezik nála az érzékelés módja miatt. A régebbi misztériumok bölcsessége tudta, hogy idővel ilyen sorvadás következik be az érzékelés világa felől. De azt is tudták, hogy mivel kell ellensúlyozni ezt a sorvadást.

Tudták, hogy ha az ember a templomi építészetben rátekint az egymással arányos hordozó és tartó elemekre, vagy Keleten azokat az alakzatokat csodálja, amelyek külső megformálásukban tulajdonképpen moralitást ábrázolnak, ha általában arra tekint, ami az építészeti formákban nyilvánul meg a szem, az érzékelés számára, vagy éppen átadja magát az építészetben megnyilatkozó zeneiségnek, akkor ebben az érzékek sorvadásának ellenszere található, amikor ezek már egyedül a természetbe tekintenek ki. Amikor a görögöket bevezették templomaikba, ahol körbetekintettek a hordozó és tartó elemekre, az oszlopokra, felettük a párkánygerendákra, és így tovább, észlelték a megjelenő belső mechanikát és dinamikát, akkor mindez határt adott külső észlelésüknek. Ezzel szemben a természetben az ember kifelé bámul, pillantása szinte a végtelenbe vész, érzékelésének sohasem jut a végére. Hiszen a természettudományban tulajdonképpen minden problémát vég nélkül lehet folytatni, egyre tovább és tovább. De az építészet művészete határokat akar adni pillantásunknak, arra törekszik, hogy kereteket nyújtson az érzékelés számára, annak naturalizmusát ellensúlyozza. A régi korok egyik vonását éppen abban találjuk, hogy a kifelé irányuló pillantásnak határt szabjon.

Ennek ellenpólusaként, az ember mostani belső megfigyelése nem képes valóban belemerülni az ember bensőjébe. Amikor az ember ma önismeretet akar gyakorolni, akkor tulajdonképpen mindenféle érzelmek és külső benyomások kavargását találja magában. Sehogyan sem tud tájékozódni közöttük. Az ember mintegy képtelen ráakadni saját magára a saját bensőjében. Nem képes megközelíteni a bensőjét, mivel nincs ereje ahhoz, hogy azt olyan szellemi képszerű módon ragadja meg, ahogyan szükséges volna, ha tényleg közelebb akarna férkőzni hozzá.

Itt csak az embert valóban bensőséggel megközelítő kultusz lehet hatásos. Minden kultuszszerű, nemcsak a külsőleges kultusz, hanem a világ képszerű megértése is arra irányul, hogy az ember bejusson a saját bensőjébe. Amíg elvont fogalmakkal és képzetekkel akarunk önismerethez jutni, addig ez nem fog sikerülni. De ha olyan érzékletes képekkel törekszünk elmerülni a bensőnkben, amelyek konkrét formában jelenítik meg számunkra a lelki élményeinket, akkor eljutunk ebbe a bensőbe. Ekkor megragadhatjuk magunkat a benső lényünkben.

Ezért kellett olyan sokszor elmondanom, hogy az embernek képekben kell meditálnia, hogy valóban bejusson benső mivoltába. Ezt már a nyilvános előadásokban is gyakran hangsúlyoztam.

Így a régebbi emberre visszatekintve azt látjuk, hogy kifelé irányuló pillantását és érzelmét bizonyos fokig lezárja, behatárolja az, amit az építészet hoz létre (lásd a rajzot). Befelé vezetni pedig azáltal lehet az ember pillantását, hogy a lelki életét bensőleg úgy gondolja el, ahogyan az azután külsőleg a kultusz képeiben ölthet alakot (az ábrán kék színnel).

Egyfelől lejutunk benső mivoltunkba, másfelől kifelé irányuló pillantásunk rátalál arra, ami az építészetben, a templomi építészetben jelenik meg. E kettő sajátságosán illeszkedik össze. A bensőnk szférája és aközött, amire a külső pillantás vetül, van egy középső terület (narancssárga), amit azonban az ember átlagos tudata manapság nemigen észlel, mert külső pillantását nem engedi egy igazi, bensőséges építészet által irányítani, és mert a befelé történő szemlélésében nem az imaginatív típusú szemléletre, nem a képszerűségre törekszik.

Az életben keressék azt, ami a kettő között helyezkedik el. ez egyfelől az imaginációt felhasználó belső önismeret, másfelől egy olyan érzékszervi észlelés, amelyre jótékony hatással vannak az emberhez idomuló és őt tükröző építészeti formák. Ha ezekre szert teszünk, akkor olyan érzésünk támad, mint amit a régebbi emberek éreztek a sors csapásai iránt. Ha kifejlesztjük ezt a középső területet, a valódi építészet átérzését és a képszerűen befelé haladást, akkor megszerezzük a sorscsapások megértése iránti fogékonyságot is. Úgy érezzük, hogy ami történik, az korábbi földi életekből érkezik hozzánk.

Ezzel megint csak a karma ez utáni fejtegetéseit akartam bevezetni, amelyek már a jó és a rossz kérdését is belefoglalják majd a karma tárgyalásába.

Valóban arról van szó, hogy az antropozófiai mozgalomban reálisan tudjunk gondolkodni. A mai modem embernek megfelelő építészet egyik alkotása, amely a helyes módon vezethette volna az ember pillantását, és amely a karmáját eltakaró, azt elhomályosító naturalista szemléletmódját lassanként átalakíthatta volna: egy konkrét formát öltve itt állt kint a közelmúltig. (Az 1922 szilveszterén megsemmisült első Goetheanum.) És hogy azokon a formákon belül újra és újra antropozófiai témákról beszéltek, az elősegítette a belső szemlélés kialakítását. Minden egyéb mellett, amit már említettem, éppen ez a Goetheanum, ez az épület - a falai közt egyre mélyebben műveit antropozófiával együtt - a karmikus szemlélésre való nevelést is szolgálta volna. Ennek a karmikus szemléletre való nevelésnek mindenképpen be kell jutnia modem civilizációnkba.

De akik ellenségei annak, aminek be kell jutnia a modem civilizációba, azok természetesen fontosnak tartják, hogy leégjen az az épület, ahol az embert igazi, valódi értelemben nevelhetik abban az irányban, amire szüksége lenne a jelenkornak. Itt is feltárulkozhatnak előttünk a mélyebb összefüggések. De reméljük, hogy ugyanazon a helyen nemsokára ismét a karma szemlélését is elősegítő építészeti formák fognak előttünk állni!

Ezt akartam ma befejezésül elmondani, amikor még sok külföldi barátunk itt ül közöttünk a húsvéti összejövetel után.