Az emberi karmára irányuló fejtegetések bizonyos komolyságot igényelnek tőlünk és lelkileg ezeket fel kell dolgoznunk magunkban. Lényeges tudnunk azt, hogy nem pusztán valamely karmikus tény ismeretének van jelentősége számunkra, hanem sokkal inkább annak, hogy az ilyen vizsgálódások új elevenséggel telítsék benső lényünket és általában az élethez való egész viszonyunkat. Az ilyen fejtegetések csak akkor lehetnek valóban termékenyek, ha nem az ember iránti közömbösséget növelik, ahogyan ez általában megfigyelhető a világban, hanem ellenkezőleg, megerősítik bennünk az emberszeretetet és az emberismeretet, amelyek ez úton inkább kifejlődhetnek bennünk, mint hogyha az embert szemlélve csak egyetlen földi életéről vannak benyomásaink.

Aki rápillant az emberiség fejlődésének egymást követő korszakaira, az egyértelműen képet alkothat arról, hogy milyen sok minden változott az emberiség történelme során a gondolkodásmódban, az ember érzésvilágában, az élet szemléletében és felfogásában. Igaz, hogy az, ami már elmúlt, nem köti le az ember figyelmét annyira, mint az, ami éppen közeledik felé, ami lényegében véve csak most körvonalazódik ki előtte. Aki azonban megfelelő mélységgel fogja fel az emberi lelkeknek a történelem során megmutatkozó változásait, az kétségkívül azt érzi, hogy ezek a változások az ember érzületében szükségesek voltak, és belátja, hogy az emberek szemlélésekor nem elég csak egyetlen földi életükre tekintenünk, hanem földi életeik egymásutánját is figyelembe kell vennünk, már amennyire azokba bepillanthatunk.

Úgy gondolom, a legutóbb látott példák, Conrad Ferdinand Meyer, Pestalozzi és a többiek életei nyomán tapasztalhattuk, hogy mennyire fokozódhat bennünk személyük tisztán emberi megértése és az irántuk érzett szeretetünk, ha legutóbbi földi életüket ennek múltbeli hátterével együtt szemléljük, vagyis azzal, amelyből kisarjadt.

Most még egyszer visszatérnék egy kérdéshez - ezt a korábbi előadásokban már érintettem hogy e téma sajátos részleteit tovább mélyítsük. Ez a kérdés abból fakad, hogy éppen a szellemtudomány nézőpontjából gyakran beszélünk arról, hogy a régebbi korokban voltak szellemi látó, beavatott személyiségek, akik közölni tudták a szellemi világ titkait, tehát valódi beavatottak voltak. Kézenfekvő, hogy ebből felvetődik az a kérdés, hogy korunkban hol találjuk ezeket a régi beavatottakat, mi a helyzet a reinkarnációjukkal?

A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt említenünk kell azt, hogy valamely következő földi élet mennyire különbözhet az előző élettől a tudás, a megismerés és egyéb, az ember lelkére jellemző tevékenységek szempontjából is. Ilyen vonatkozásban valakinek az egymást követő földi életei között nagy eltérések lehetnek. Amikor ugyanis az ember halála és újabb születése közötti élete már közeledik ahhoz a pillanathoz, amikor az embernek ismét le kell szállnia a Földre, hogy egyesüljön a fizikai és éteri organizációjával, akkor ez igen sok egyéb dologgal is összefügg. Bár a család, a nép és egyéb meghatározottságok már régen eldőltek számára, de a saját elhatározása mégis roppant nagy jelentőségű, hogy végrehajtsa létezésének azt az óriási változását, amit a szellemi-lelki világból a fizikai világba való átmenet jelent. Mert meg kell gondolniuk, kedves barátaim, hogy ez nem úgy van, mint itt a Földön, ahol az ember letöltvén normális életét, lassanként elgyengül, és ezt követően - mint tudjuk a földi tapasztalatok alapján - csak kevéssé járul hozzá ahhoz az eseményhez, hogy a halál kapuján áthaladjon és így egy másik létformába lépjen át. Ez az esemény a Földön úgyszólván elborítja, magával rántja az embert. Itt a halál mintegy kényszerít bennünket.

A szellemi világból való leszálláskor ez egészen másként történik. A szellemi világban egy világos, teljesen tudatos tevékenységről van szó, valóban a lélek legmélyéről fakadó elhatározásról. Az ember ott rátekint arra a roppant változásra, amely akkor következik be, amikor a földöntúli lét szellemi-lelki életformáját felcseréljük a földi léttel. Ennél a leszállásnál tisztában vagyunk azzal, hogy majd alkalmazkodnunk kell általában a földi kultúra és civilizáció viszonyaihoz, de azokhoz az életkörülményekhez is, amelyek az adott korszak sajátosságaiból erednek.

Csakhogy a mi korunk - eltekintve most a kultúra és a civilizáció jellemzőitől - már nem könnyen bocsát rendelkezésre olyan földi testeket, amelyek ismét olyan lelki életet tennének lehetővé, amely mindenben megfelel a beavatottak régi életének. Amikor eljön az ideje annak, hogy az emberi lélek - egy régi beavatotté is - emberi, földi testet használjon, akkor ezt a földi testet olyannak kell elfogadnia amilyen, miközben hozzá kell idomulnia az adott nevelési formákhoz, az egész környező élethez is. A lélek persze ekkor sem veszíti el egykori tartalmait, de most más módon kell kifejezésre juttatnia. A lélek alapvető személyes vonásai megmaradnak, csak máshogyan öltenek alakot.

A III-IV. keresztény évszázadban az emberi lélek még teljesen elmélyülhetett a beavatási igazságok tudása révén, mert a földi test ekkor még alkalmazkodott a lélek természetéhez, különösen a dél-európai és elő-ázsiai országokban. Akkor a testek bensőleg úgy végezték organikus funkcióikat, hogy követhették az adott lélek milyenségét. Aki azonban valóban bensőséges bölcs lélekkel, esetleg beavatottként élt az első keresztény századokban, annak ma olyan emberi testbe kell behúzódnia, amely az azóta történt földi fejlődés következtében már elsősorban a külső világra irányul és abban él. Testi síkon keletkezik az, hogy ma már nem lehetséges a lelki erők olyanfajta fegyelmezettsége, nagy arányú belső koncentrációja, mint a III-IV. században.

Így történhetett meg a következő az emberi fejlődésben. Olyasmit mondok el, ami csak a szellemi látás előtt tárulkozik fel. Gondoljanak el egy elő-ázsiai misztériumhelyet mindazokkal a vonásokkal, amelyek meglehettek benne a kereszténység megalapítását követő első századokban. Ezekben a régi időkben még ismertek voltak az ősi hagyományok, és a résztvevőket mélységesen beavathatták ezekbe a misztériumokba. Egyúttal mindenütt többé-kevésbé tudatában voltak azoknak a szabályoknak is, amelyeket alkalmazni kellett az emberi lélek irányában, hogy az bizonyos megismeréshez jusson, amelyek az embert részben mélyen bevezették a lélek bensőjébe, részben egyúttal kivezették a világmindenségbe is. Éppen ezeket az elő-ázsiai misztériumokat foglalkoztatta egy nagy kérdés a kereszténység létrejötte utáni első századokban. Hiszen ezek a misztériumok egy végtelen bölcsesség átáramlását érezték áldozóhelyükön.

Elég, ha beleolvasnak A kereszténység mint misztikus tény című könyvembe, abban kiderül - már amennyire ezt egy nyilvánosságnak szánt írásműben kifejthettem -, hogy ez a misztériumbölcsesség végül is a Golgotai Misztérium megértésére törekedett. Ezekben az elő-ázsiai misztériumokban az volt a nagy kérdés, hogy az ember hogyan viszi majd tovább érzületvilágában azt a roppant jelentőségű tartalmat, valóságtartalmat, amely a Golgotai Misztérium révén áramlott a Földre? A régi, ősrégi bölcsesség felhatolt a csillagok világának lakóihoz, kiterjedt a legkülönfélébb isteni-szellemi lények megismerésére, amelyek a világmindenséget és az emberi életet irányítják. De hogyan fog egyesülni ez az ősrégi bölcsesség azzal, ami a Golgotai Misztériumban koncentrálódott és fejeződött ki, és amelynek Krisztustól, a nagy Naplénytől kiinduló impulzusként kell most beleáramlania az emberiségbe? Ez volt az elő-ázsiai misztériumok égető kérdése.

Volt egy beavatott, akinek misztériumbölcsességére és misztériumátélésére ez a kérdés egészen mély benyomást gyakorolt. Mondhatom, hogy igen megrendítő benyomást tehet ránk, ha a karmikus összefüggések keresése közben eljutunk ehhez az elő-ázsiai misztériumokba beavatott személyhez az első keresztény századokban. Azért megrendítő, mert egész megszerzett beavatási tudományával teljesen annak szentelte magát, hogy megértse a Golgotai Misztérium nagy impulzusát. Mi lesz ezután, kérdezte. Hogyan tudják a Golgotai Misztériumot felvenni magukba a gyenge emberi lelkek?

Ez a beavatott, akit lelkében a kereszténység sorsának égető kérdése foglalkoztatott, egyik nap a misztériumhely távolabbi környékén járt, és átélt ott egy képet, ami rendkívüli módon megrendítette. Átélte - mint beavatott úgymond “látta” ahogyan Julianus Aposztatát egy orgyilkos megöli. Ezt okkult képességével maga előtt látta.

Tudta, hogy Julianus Aposztatát [332-363, római császár 361-363] bizonyos fokig beavatták a régi misztériumokba, és hogy szellemileg fenn akarta tartani, el akarta terjeszteni az emberiség számára azt, amit a régi misztériumokban tudtak és ami azokban élt, és egyesíteni akarta a kereszténységet a régi misztériumbölcsességgel. Ennek a régi misztériumbölcsességnek értelmében hirdette azt, hogy a fizikai Nap mellett egy szellemi Nap is létezik, és aki a szellemi Napot ismeri, az ismeri Krisztust. Egy ilyen nézetet azonban Julianus Aposztata életének idején egyesek nagyon rossznéven vettek, ez vezetett oda, hogy a perzsák elleni hadjárata során Julianus Aposztata orgyilkosság áldozata lett. Ezt élte át az előbb említett beavatott személy, ami az akkori kor egyik jelentős szimptómájának is számított.

Akik évek óta részt vesznek a világtörténelem karmikus összefüggéseiről szóló különböző előadásaimon, azok emlékezhetnek arra, hogy Stuttgartban egyszer beszéltem az okkult történelem néhány fejezetéről - de szóba került itt a Karácsonyi Gyűlésen is -, és megemlítettem Julianus Aposztata egész tragikumát, az emberiség történelmébe való tragikus beavatkozását.

Mindezt tehát átélte ez a beavatott személy, akinek egész beavatási tudományát, amelyet elsajátított az elő-ázsiai misztériumhelyen, teljesen átjárta az a kérdés, hogy mi lesz a jövőben a kereszténységgel? A megélt esemény nyomán teljesen világosan és élesen tárult elé a következő: előbb egy olyan kor jön el, amikor a kereszténységet félre fogják érteni és csak a hagyományokban fog élni; az emberek nem fognak tudni Krisztus, a Napszellem igazi magasztosságáról, aki benne élt a názáreti Jézusban.

Ez azonban ettől fogva ránehezedett ennek az embernek a lelkére. További életének kedélyállapota szomorúvá, bús hangulatúvá változott a kereszténység fejlődését illetően. Ez a szimptóma olyan megdöbbentően hatott rá, ahogy az ilyesmi megdöbbenthet egy beavatottat. Nagyon megrendítő ennek észlelése. De azután tovább haladtak a dolgok. A beavatottat ért benyomás azt eredményezte, hogy csak a harmincéves háború korában testesült meg ismét. Az emberiség történelmi fejlődésében számos nagy szerepet játszó, rendkívüli és érdekes inkarnáció esik erre az időre.

A XVIII. század elején, még a harmincéves háború kora előtt nőként született újra, élete belenyúlt a harmincéves háború időszakába. De átélt abból valamit, ahogyan a rózsakeresztesek ellensúlyozni akarták a harmincéves háború korszakát, azt mintegy szellemi, spirituális módon előkészíteni, de ezt azután túlharsogta mindaz, ami durván és brutálisan lejátszódott a harmincéves háború idején. Gondoljunk arra, hogy a Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjének keletkezése milyen rövid idővel előzte meg a harmincéves háború kitörését. Akkoriban az emberiségbe még sok egyéb jelentős impulzus is bejutott, mielőtt a harmincéves háború mindent kioltott és eldurvított volna.

Azután eljött a XIX. század. Újra megszületett az a személyiség, aki egyszer beavatottként magába fogadta a Julianus Aposztata sorsában kifejeződő szimptómát, és azután női inkarnációt élt át a XVII. században. Most a régi beavatott életében szerzett élménye megint elárasztotta, amit előző női inkarnációja még bensőségessé is tett, amit annak idején ha nem is beavatási bölcsességként szerzett meg, de megrendítő lelki tapasztalatként élt át. Mindez a XIX. század utolsó harmadában a világ szemlélésének sajátos formájaként öltött alakot benne, az emberi élet ellentmondásaiba mélyen belelátó világszemléletként.

Éppen jelenkorunk egyik fő jellemzője, hogy aki előző földi életeiből régi beavatási bölcsességet hoz a XIX-XX. század életébe, az nem tud hatékonyan, tettek révén is közreműködni a korban. De ami látszólag külsőségessé válik, az valójában új benső formát kap az illetőben, mert a régi beavatási bölcsesség az ember szívétől, ahol az korábban élt, erősen átalakulva a tapasztalati megfigyelés felé tolódik el, és most arra törekszik, hogy költőileg, irodalmilag nyilatkozzék meg.

Így az utóbbi idők teljesítményei között egy igazán nagyszerű életművet fedezhetünk fel - amely azonban idegen tagként jelent meg a korban, amely egyáltalán nem is értette meg -, egy olyat, amelyen megalkotójának nemcsak az a része dolgozott, amely a XIX. század végén vagy a XX. század elején létezett, hanem ebben az alkotómunkában részt vett az a korábbi nagy megrendülés is, amely elfogott egy beavatottat, jóllehet már a hanyatló, dekadens misztériumok idején. Az a lelki megrendülés továbbélt, beleáradt a költői, művészi alkotásba, és most Ibsen [1828-1906] személyiségében tört felszínre sajátságos módon.

Egy ilyen szemléletnél valóban az emberiség fejlődésének nagy titkával találkozunk: olyan alkotásokat látunk - különösen a XIX. század végén -, amelyek nem lehetnek egyetlen emberélet művei, hanem az ember lényén keresztül a régebbi történelmi korszakok is hatnak bennük.

Csak közelebb kell lépnünk ezekhez a témákhoz, és csakugyan jobban fogjuk méltányolni nemcsak a világtörténelem fejlődését, hanem az emberiség előtt teljes nagyságában ott álló egyes személyiséget is. Megrendítő dolgokat élünk át ezen a területen, ha a megfelelő komolysággal foglalkozunk velük. -

Bizonyára tudnak arról, hogy a középkor végén élt egy jelentős alkimista, Basilius Valentinus [XV. sz.]. A történelemben felfedezhető karmikus összefüggéseket tárgyalva pillantsunk most Basilius Valentinusra, erre Benedek-rendi szerzetesre, aki roppant fontos orvosi alkimista tevékenységet folytatott. Hozzá kötődve egy egészen különös dolgot vehetünk szemügyre, amely megmutatja, hogy korunk megértése nem is olyan egyszerű.

A mi időnkben sok mindent átélünk, ami sokszor nemcsak érthetetlen, de visszataszító, csúf, bizonyos tekintetben borzalmas is, és ha csak a közvetlenül, a tapasztalatilag megjelenő életről vesz tudomást valaki, akkor azt gyakran felháborítónak, undorítónak és efféléknek találhatja. Aki azonban meglátja az emberi-történelmi összefüggéseket, annak számára nem így állnak a dolgok. A valóság mélyén más rejlik. Az élet bármely területén megjelenik olykor valami, amit az emberek érthető módon csak szidnak, utálatosnak, borzasztónak találnak, de ebben az utálatos, borzasztó dologban mégis van valami, ami miatt az ember mégis teljesen megigézve áll előtte. Ez egyre többször megtörténik majd.

Él tehát a késő középkorban Basilius Valentinus, ez az alkimista orvos és Benedek-rendi szerzetes, aki a kolostori pincében igen sokat dolgozik a laboratóriumban és fontos vizsgálatok egész sorát végzi. Vannak körülötte mások is, a tanítványai, akik nem sokkal halála után leírják, amit mondott nekik. Így Basilius Valentinusnak voltaképpen alig van eredeti írása; de alkimista bölcsességének lényegét a tanítványai lejegyezték.

Életem egy bizonyos korszakában ráakadtam Basilius Valentinus egyik tanítványára, aki különösen magára vonta figyelmemet, és ekkor kiderült számomra, hogy ez a személy szellemileg sajátosan átalakulva tért vissza újra a Földre. Ő is a XIX. században és a XX. század elején alkotott.

Amit azonban lénye magában rejtett az alkimista tudásból, az rendezetlenül, az érzékszervek felé fordulva, külsőlegesen jelent meg, mégpedig a világ olyan szemléletében, amely az alkimista fogalmakat állandóan belekeveri az érzékszervek adta megfigyelésbe. Ezzel a módszerrel csoportosítja a külső tényeket, az emberek tevékenységét, egymás közt zajló történéseiket, egymással folytatott beszélgetéseiket, de sok tekintetben visszatetsző módon. Éppen azért teszi ezt, mert régebbi inkarnációjában Basilius Valentinus mellett alkimista munkát végzett, és ezt most mintegy belehajigálja az életbe. Nem átlagos mai nyárspolgárként szemléli azt, ahogyan az emberek egymáshoz viszonyulnak, amit mondanak és amit tesznek az életben - távolról sem a nyárspolgár szemével nézi ezt hanem olyan lelki nézőpontból, amelyet még alkimista életének impulzusai formáltak ki benne. De az emberek közt lejátszódó eseményeket zavarosan egymásra dobálja, így írja drámáit. Ez a személy Frank Wedekind [1864-1918].

A karma összefüggéseit csakis az igazi emberismeret iránti szükségletünk nézőpontjából szabad néznünk, akkor azok az életszemléletünket nem leegyszerűsítik, hanem valóban gazdagabbá teszi. Vegyék a Hidallát vagy Frank Wedekind valamelyik másik drámáját, amelynél teljesen összezavarodik az agyunk, ha a műben az egyik elemet a másikhoz akarjuk kapcsolni. De mindez valakinek sajátságosan lebilincselő is lehet, mert egészen biztosak lehetünk abban, hogy nem a nyárspolgároknak írt, akik ott ülnek a földszinten és mindenről már előre megvan a véleményük. Az értetlenkedés nyárspolgári szempontból természetesen teljesen jogos lehet, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy a történelemben valami sajátságos dolgot figyelhetünk meg: valaki az alkimista gondolkodásmódot az évszázadokat átugorva a jelenkorban alkalmazza az emberi életre és cselekvésekre, és a párbeszédeket úgy kotyvasztja össze, ahogyan egykor a lombikokban keverték az anyagokat és erőket az alkimista konyhákban, hatásaikat vizsgálva, abban a korban, amikor az alkímia már hanyatlóban volt. -

Az ember földi megjelenésének időpontját ugyancsak sorsszerű, karmikus összefüggések határozzák meg. Hogy ennek bizonyítására is bemutassak egy példát, a következőre szeretnék utalni. Pillantsunk vissza arra a korra, amikor Görögországban fennállt a platóni iskola, Platón számos tanítványát magában foglalva. Ezek valóban a legkülönfélébb jellemű tanítványok voltak, és Platón sok tekintetben a platóni iskola képét írja le dialógusaiban, amelyekben a legkülönfélébb jellemek mint egymással beszélgető személyiségek jelennek meg. A legváltozatosabb jellemek voltak találhatók ebben az iskolában a későbbi időkben is. Így volt benne két személyiség, akik igen eltérő módon fogadták magukba azt, amit Platón olyan nagyszerűen mondott el tanítványainak világmagyarázatában, és a velük való beszélgetések során is továbbszőtt.

A tanítványokhoz tartozó egyik személy igen finom alkatú embernek számított még ebben a görög korszakban is, aki különösen nyitott volt mindarra, ami Platón ideatana révén az emberi érzületet a Földről való felemelkedésre készteti. Elég elképzelnünk, amint Platón mindenkor elmondja, hogy az emberi világ történéseire jellemző múlandósággal szemben ott állnak az örök ideák. Az anyag múlandó, és csak tükörképe az örök ideának, amely örök mivoltában folyamatos metamorfózisok útján érvényesül az időben múlékony jelenségekben. Így emelte fel Platón a tanítványait a külső érzékelés múlandó dolgainak szemlélésétől az örök ideákhoz, amelyek mintegy mennyeien lebegnek a földi lét felett.

Magáról az emberről azonban nem ad kielégítő magyarázatot ez a platóni szemlélet. Mert az emberben az idea már közvetlenül egyedivé és jelenvalóvá válik, ezért az emberre kevésbé alkalmazható a platóni gondolkodásmód: az ember túlságosan individuális lény az ideákhoz képest. Platónnál az ideák mintegy a dolgokon kívül, azok felett állnak. Az ásványok, kristályok jól alárendelhetők az ideáknak, általában az élettelen tapasztalati világ külsőleges tárgyai. Goethénél is az a helyzet, hogy az ősnövényt keresi, a típusokat kutatja. Az állatoknál is eljárhatunk ezen a módon. Az embernél azonban az a helyzet, hogy minden egyes emberi individualitásban meg kell ragadnunk az ő saját élő idea-individualitását is. Csak Arisztotelész vitte véghez, nem Platón, hogy az ideát mint az “entelekheia” (célszerűség, belső önmegvalósítás) működését fogalmazta meg az emberben.

Az egyik tanítvány mindig teljes áhítattal és odaadással követte a platonizmusnak ezt a mennyei röptét, és saját szellemi szemléletéből fakadóan ebben a Földről való felszállásban, felemelkedésben lelte meg legnagyobb örömét. Messzemenően ihletett és érett szavakkal szólt a platóni iskolában az egyes dolgok felett létező és lebegő ideák magasztosságáról. Ez a tanítvány lelkével mindig az ideák felé törekedett. Amikor viszont nem e szemléletében élt, hanem ott járt szívével és érzületével a görögök között, amit végtelenül szívesen tett, akkor a legmelegebben érdeklődött minden egyes felbukkanó ember iránt. Csak érzéseivel tudott az emberekhez fordulni, akiket olyannyira szeretett. Amikor a hétköznapokban jártkelt, akkor érzése sok szerethető emberre összpontosult. Ideaszemlélete azonban mindegyre elragadta a Földről, bár sok embert szeretett. Így hát Platón tanítványai közül ebben a személyiségben bizonyos meghasonlás támadt az emberek iránti érzületének átélése és lelkének a platóni értelemben vett örök ideákhoz való feltekintése között, amikor Platón szavait hallgatta az Akadémián, vagy ő maga fogalmazta meg lenyűgöző szavakkal azt az emelkedettséget, amit a platonizmustól kapott. Különös érzékenység vett erőt rajta.

Ez a személyiség mármost bensőséges barátságba került a platóni iskola egy másik tagjával. Miközben barátságuk egyre jobban kibontakozott, barátjánál egy új irányultság fejlődött ki fokozatosan - ezt mindjárt jellemezni fogom -, és idővel elváltak egymástól. Az élet nem azért választotta el őket, mert szeretetük megfogyatkozott, hanem azért, mert szellemi beállítottságuk kezdett eltérni egymástól. Eleinte jól megértették egymást, később már kevésbé. Így az előbbi személyt már idegesítette, ahogy ezt ma mondanánk, amikor a másik a saját nézeteit fejtegette előtte.

De a másiknál is ugyanez volt a helyzet. Ő sem hajlott kevésbé arra, hogy feltekintsen az örök ideákhoz, amelyekről olyan elevenen beszéltek a platóni iskolában. Megvolt benne az emelkedettség, de hiányzott belőle barátjának az emberek iránti intenzív lelki érdeklődése. Viszont rendkívül foglalkoztatták az istenekről szóló régi mítoszok. Ezek a nép körében éltek és egyre jobban megismerte őket. Mélységesen érdekelte az, amit ma görög mitológiának nevezünk, Zeusz, Athéné és a többi isten cselekedetei. Az élő emberek mellett úgyszólván többé-kevésbé elment, de elemi erővel, nagy odaadással fordult az istenek felé, akik szerinte egykor a Földön éltek, és akiket a most élő emberek őseinek tekintett. Legfőként az istenek és hősök mély értelmű mítoszainak megértése felé akarta irányítani azt a lelkesültséget, amelyet lelkében hordozott. Görögországban akkoriban természetesen még elevenen éltek az istenekről és hősökről szóló mítoszok, egészen más volt a hozzájuk fűződő viszony, mint ma, amikor csak könyvekben és az emlékezetben léteznek.

Ez a személy is tehát eloldódott végül attól a barátságtól, amely bensőségesen a másikhoz fűzte. Mindketten távolodni kezdtek egymástól. De mint a platóni iskola tagjai összetartoztak. Magában a platóni iskolában is felfedezhető volt ugyanez. A tanítványok lassanként egymástól eltávolító erőket alakítottak ki magukban: egy ideig összetartoztak a platóni iskolában, utána pedig el akartak távolodni egymástól. Látunk tehát két olyan személyt, akik először bensőséges érzülettel kapcsolódnak egymáshoz, de azután eltérően fejlődnek tovább.

Majd ez a két individualitás a reneszánsz korában, Itáliában született meg női alakban. A jelen korunkba pedig úgy tértek vissza, hogy az első, akit leírtam, túlságosan korán szállt le a Földre, a második pedig némiképp megkésve. Ez náluk az újraszületéshez szükséges elhatározással függött össze.

Az első a halál kapuján áthaladva a halál és újabb születés között mindazt megragadta, ami az első hierarchiában - a szeráfokban, kerubokban, trónokban - élt, és valamit még a második hierarchiából is, de az emberhez legközelebb álló harmadik hierarchiát már nem, amelynek révén az ember abba kaphat bepillantást, ahogyan maga az emberi test itt a Földön felépül és működik. Ez a személy ugyanis szellemével mindig a földöntúlihoz akart emelkedni, de a teljes emberi mivolt nélkül, amit ő csak az érzületével élt át magában. Most tehát olyan személyiség fejlődött ki benne, aki az emberi test irányában kevés földiség előtti, szellemi világbeli megértést hordozott magában, ezáltal földi megszületésekor a legutolsó impulzusokat nem is vette fel magába. Így bizonyos hiányossággal szállt alá saját emberi testébe, abba nem merült bele teljesen, hanem tulajdonképpen félig-meddig mindig kihúzódva maradt belőle.

A platóni iskolából való barátja még várt az inkarnálódással. Mégpedig azért, mert ha közvetlen kortársakként találkoztak volna, nem viselték volna el egymást. Annak kellett előre mennie, aki olyan sokat tudott beszélni az emberekkel való találkozásairól, és mindig olyan eleven és lenyűgöző módon mesélt a másiknak, aki nem járt az emberek közé, hanem csak az istenek mítoszaival foglalkozott. Ez utóbbi azután követte barátját a Földre, aki annak idején mégiscsak nagy benyomást tett rá.

Mivel annak idején a Földön mindig az istenekre irányuló imaginációkban élt, azért most túlságosan erősen ragadta meg azt, ami az emberre vonatkozik. Megszületésének idejét továbbtolta, hogy olyan impulzusokat gyűjthessen össze a korban, amelyekkel egészen mélyen átélheti az emberi testet. Ekkor viszont az történt vele, hogy túlzottan hozzákötődött, túlságosan is elmerült a testben.

Látjuk tehát, hogy a platóni iskola két tanítványának későbbi sorsa két különböző alakzatot ölt: megtestesülésekor az egyik túlságosan kevéssé ragadja meg a testét, a másik túlságosan erősen. Az egyik nem jutott be teljesen a testébe, fiatalkorában ugyan valamennyire beleereszkedik, de nemsokára kikényszerül belőle, és kívül kell maradnia: ő Hölderlin [1770-1843]. A másikat mostani sajátos mivolta olyan erősen viszi bele a testébe, hogy túlságosan intenzíven merül bele a szerveibe, és szinte egész életében beteg lesz: ő Hamerling [1830-1889].

Így két nagy emberi sors tárul elénk az idők változásában, és általuk sejtelmünk támadhat arról, ahogyan a szellemi impulzusok általában hatást fejtenek ki az emberben. Világosan látnunk kell, hogy egy olyan individualitás, mint Hölderlin a platóni iskolából érkezve most nem jut be testébe, hanem kívül kell azon maradnia. Megőrülésének tompaságában azonban jövendő földi életei számára nagyra hivatott, előkészítő impulzusokat él át. Ugyanez történik testének betegsége révén Róbert Hamerlinggel. A betegség és az egészség egészen mást jelentenek, ha sorsszerű összefüggésükben szemléljük őket, szemben azzal, ha csak egy földi élet határain belül tekintünk rájuk.

Úgy gondolom, kedves barátaim, hogy az ember lelkületében éppen egy ilyenfajta szemléletmód kelthet bizonyos emelkedett tiszteletet a szellemi világ által mozgatott titokzatos történések iránt. Mindig hangoztatom önöknek, hogy ezeket a fejtegetéseket nem azért végezzük, hogy valamilyen szenzációigénynek tegyünk eleget, hanem hogy egyre mélyebben behatoljunk a szellemi élet megismerésébe. A külső tapasztalati életet, az ember saját életét csak a szellemi létbe való ilyen mélyebb bepillantás segítségével magyarázhatjuk meg.