A karmikus összefüggések témájában néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni a napokban elmondottakhoz mindazok számára, akik eljöttek e húsvéti előadásra, de nem hallották az elmúlt alkalmakkor elhangzottakat. Azoknak a barátainknak, akik jelen voltak a húsvét előtti óráinkon, egyes dolgok talán ismétlést jelentenek majd, de ezt mostani rendezvényünk természete megkívánja.

Az utóbbi időben különösképpen hangsúlyoztam, hogy az emberiség történelmi életét bele kell vonnunk magának az embernek a tárgyalásába. Hiszen minden törekvésünk arra irányul, hogy az embert ismét a világ szemléletének középpontjába állítsuk. Ezzel két dolgot érünk el: először is, csakis így lehetséges egy teljesebb világkép, hiszen a körülöttünk található természet a világnak csupán egy részét, egy bizonyos területét jelenti. A világnak a természet tartományára szorítkozó szemlélete olyan, mintha a növények szemlélésekor megrekednénk a gyökereknél, a zöld leveleknél és a száraknál, és semmit sem tudnánk a virágokról és a termésekről. Az ilyen nézőpont egyszerűen nem jelenítené meg az egész növényt. Képzeljünk el egy olyanfajta lényt, amely mindig csak akkor létezne, amikor a növénynek még csupán a zöld levelei növekednek, és így sohasem látná meg a virágokat, mert meghalna addigra, amikor a virág előbújik; és csak akkor jelenne meg újra, amikor megint csupán a gyökerek és a zöld levelek léteznek. Egy ilyen lény sohasem ismerné meg a teljes, az egész növényt, ezért úgy beszélne róla, mint aminek csupán gyökere és levele van.

A modem materialista beállítottság hasonló helyzetbe hozza magát, amikor a világra tekint. Csak általában az élet jelenségével foglalkozik, de azzal már nem, ami e földi létesülés és valóság egészéből végül kisarjad: magával az emberrel. Természetszemléletünknek olyannak kellene lennie, amely a természetet szélesebb összefüggéseiben látja, de azt egyúttal olyannak mutatja, amelyből előlép az emberi lény. Ily módon az ember egyfajta mikrokozmoszként jelenik meg, mindannak koncentrátumaként, ami a kozmosz messzeségeiből árad a Földre.

Ezt a szemléletmódot azonban nem alkalmazhatjuk a történelemre, mert az embereket nem lehet pusztán a jelen történelmének hatásával megmagyarázni, és így egy egységesen megjelenő lényt látni bennük, hanem úgy kell tekintenünk őket, mint akik áthaladnak a különböző földi életeiken, és ezáltal az egyik földi életükkel egy régebbi korhoz kötődnek, a másikkal pedig egy még régebbihez. Ez a körülmény megint csak az embert helyezi a szemlélet középpontjába, de most az ember individualitását, egyéni világát. Ez az egyik tehát, amit a természet és a történelem ilyenfajta szemléletével elérünk.

A másik az, hogy amikor éppen az embert helyezzük szemléletünk középpontjába, akkor az emberi jellemben morálisan bizonyos szerénység alakul ki. Szerénytelenség voltaképpen csak a hiányos emberismeretből fakad. A világ és a történelem eseményeivel kapcsolatos beható és átfogó emberismeretből egészen biztosan nem következik, hogy az egyén túlbecsüli önmagát, hanem éppen az, hogy most már objektíven tekint magára. Amikor az ember nem ismeri önmagát, akkor olyan érzések sarjadnak benne, amelyek saját lényének még elrejtett oldalából erednek. Ösztönös érzelmi megnyilvánulások törnek fel belőle, és ezek a tudattalanban gyökerező, ösztönös érzelmek teszik az embert végül szerénytelenné, önteltté, és így tovább. Ha viszont tudata egyre jobban lemerül azokba a régiókba, amelyekben megismeri önmagát, mégpedig úgy, ahogyan hozzátartozik a világmindenség egészéhez, illetve az egymást követő életeinek múltbeli eseményeihez, akkor egy belső törvényszerűség alapján szerénység alakul ki benne. Mert a világhoz való tartozás felismerése mindig szerénységet idéz elő és nem elbizakodottságot. Így amit reális világképként kidolgozunk az antropozófiában, annak nagyon is megvan a morális vonatkozása, és mint ilyen, morális impulzusokat érlel bennünk. Az antropozófia az életnek nem olyan felfogását kezdeményezi, mint az újabb kor materializmusa, amely számára az etika, a morál pusztán külsőleges valami; az antropozófia számára a moralitás bensőleg sarjad ki mindabból, amit szemlél.

Nézzük meg ismét, hogy maga az ember a saját személyiségében hogyan viszi át a régebbi korokban történt élményeit a későbbi korokba. Ezt ma is egyes ismert személyek példáján mutatom meg. Egy igen érdekes példa megint elvezet bennünket az itteni svájci vidékekre.

Pillantásunkat most egy a kereszténység megalapítása előtt egy évszázaddal élő emberre vetjük, aki valamilyen rabszolga-felügyelő volt Dél-Európában. Őrá is szellemtudományos kutatásaim során bukkantam.

Egy akkori rabszolga-felügyelőt nem kell mindjárt úgy elképzelnünk, ahogy e szó nyomán érzéseink és érzelmeink rögtön felmerülnek. Hiszen az ókorban a rabszolgaságot teljesen általános dolognak tartották, ami az itt említett időkben már némileg enyhébb formában létezett, és a rabszolga-felügyelők némelyike bizonyos műveltségre is szert tett. Ebben a korban igen jelentős emberek tanítói rabszolgák voltak, miután a rabszolgák között is részben elterjedt a tanultság, a kor irodalmi és tudományos műveltsége. Tehát mérsékeltebb nézeteket kell vallanunk a rabszolgaságról, természetesen anélkül, hogy a legkevésbé is védelmeznénk, amikor az ókornak erre a vonására tekintünk.

Olyan személyiségről van tehát szó, akinek az volt a feladata, hogy egy rabszolgacsoport irányításával foglalkozzon. Ez a személy rendkívül szeretetre méltó és szelíd ember volt, aki, ha módjában állt, mindent megtett, hogy elviselhetőbbé tegye a rabszolgák életét. Viszont a fölé rendelt vezető durva és igen brutális alak volt. Mai elnevezéssel őt a főnökének nevezhetnénk, akinek engedelmeskednie kellett. Ennélfogva számos olyan esemény történt, amely haragot váltott ki az alávetett emberekben. Amikor az előbbi személy, a rabszolga-felügyelő áthaladt a halál kapuján, akkor a halál és újabb születés közötti időben körülvették mindazok a lelkek, akiknek rabszolga-felügyelője volt. De ez a személy erősen kapcsolódott a feletteséhez is annak következtében, hogy mindig teljesítenie kellett a parancsait, akinek azonban sokszor csak akarata ellenére engedelmeskedett, de nem szegülhetett vele szembe az akkori kor társadalmának törvényei szerint. Ez azután karmikus kapcsolatot hozott létre közöttük. A rabszolgák felügyelőjének - számos vonatkozásban tanítójuknak is nevezhetnénk - a rabszolgák csoportjához fűződő viszonya szintén mélyebb karmikus kötődést teremtett meg. Tehát képzeljük el, hogy a halál és újabb születés között további élet bontakozott ki a most említett valamennyi személy között.

Majd a IX. században a rabszolga-felügyelő individualitása Közép-Európában születik meg újra, mégpedig nőnek. Itt tehát a rabszolgák vezetőjének női reinkarnációjáról van szó. Mivel pedig a karmikus kapcsolatok olykor így alakulnak: éppen a volt főnökének felesége lesz, aki megint férfiként születik meg. Házastársi viszonyuk sem alakul éppen ragyogóan, de karmikusan teljesen ahhoz idomult, ami az alárendelt-felettes viszony idején fennállt közöttük a régi korban, a keresztény időszámítás előtti első század elején. Ez az akkori főnök a IX. században Közép-Európában élt egy közösségben, amelynek polgárai rendkívül családias viszonyban álltak egymással. A közösség valamilyen hivatalnokaként tevékenykedett, de voltaképpen mindenkit szolgált, és teljesen ennek szentelte magát.

A dolog vizsgálatakor kiderül, hogy ennek a némileg kiterjedt közösségnek a tagjai éppen azok a rabszolgák, akiket egykor az említett módon vezettek és dolgoztattak. A régi főnök tehát most mintegy mindenkinek a szolgája lett, és éreznie kellett sok mindennek a karmikus következményeit, amit ő brutalitásával a rabszolga-felügyelő kerülőútján követett el ezeken az embereken.

A rabszolga-felügyelő azonban az ő feleségeként születik meg újra, aki most bizonyos csendesebb, visszahúzódóbb életmódban szenvedi el korábbi, örökösen elégedetlen felettesének természetét ebben az új inkarnációjában; a részleteket illetően is követhető itt a sors karmikus összefonódása.

Másfelől azonban azt is látjuk, hogy a régi rabszolga-felügyelő karmája egyáltalán nem teljesedik be a maga egészét tekintve, hanem csak egyik oldalról. Ezzel a IX. századi, középkori inkarnációval lényegében kimerült az a karmikus viszony, ami a két ember, a rabszolga-felügyelő és felettese között alakult ki; mert az asszony most teljesen megszabadult attól, ami egykori felettesének - mostani férjének - brutalitása miatt felhalmozódott a lelkében.

Ezek után azonban ez a nő, vagyis a rabszolgák egykori felügyelője, férfiként újra megszületik. Két földi életében átélte magában azoknak az embereknek a sorsát is, akik egykor rabszolgák voltak, majd a középkorban egy kiterjedt közösségben éltek együtt. Nagyobbrészt ők lesznek most az újraszületett rabszolga-felügyelő körül azok a gyermekek, akiknek nevelését különösképpen magára veszi ebben az újabb megtestesülésében. E mostani inkarnációjában ő lesz Johann Heinrich Pestalozzi [1746-1827], így kiderül, hogy a XVIII-XIX. században élő Pestalozzi roppant szelídsége, pedagógiai türelme annak karmikus beteljesedése, amit a vele kétszer kapcsolatban álló emberekkel megélt, átszenvedett és megtapasztalt előző inkarnációiban, ahogyan bemutattam.

Az egyes személyekben megjelenő különféle vonások csak akkor válnak világossá és tárulnak elénk teljes objektivitással, ha megfigyeljük egy mostani földi élet hátterében a régebbi földi életek behatásait. Egy ember valamely földi életében olykor olyan jellemzők is megjelenhetnek, amelyek nemcsak az előző inkarnációjából származnak, hanem sokszor az azelőtti vagy még régebbi életéből. Így azt látjuk, hogy az egyes inkarnációkban kialakuló személyes tulajdonságok bizonyos belső szellemi következetességgel továbbhatnak, miközben az ember folytatja nemcsak a földi életeit, de éppúgy a halál és újabb születés közötti életeit is. -

E tekintetben különösen érdekes Conrad Ferdinand Meyer földi életének tanulmányozása, amelyről már beszéltem azoknak, akik a húsvéti összejövetel előtt Dornachban voltak.

Meyer egészen különleges rejtélyt jelent annak, aki bensőségesen szemléli életét és nagymértékben csodálja költészetét. Conrad Ferdinand Meyer költészetének hihetetlenül harmonikus a stílusa, így azt mondhatjuk, hogy ami benne élt, az voltaképpen mindig kissé a föld felett lebegett, akár stílusát, akár gondolati vagy érzelmi típusát tekintjük. Ha alkotásaival foglalkozunk, észrevesszük, hogy azok olyan szellemi-lelkiségben rejlenek, amely úgyszólván állandóan ugrásra kész, hogy eloldódjék a fizikai-testiségtől. Ha Meyer legszebb, legnemesebb költeményeit és prózai műveit magunk elé idézzük, akkor azt érezzük rajtuk, hogy szerzőjüknek olyan alkotói alkata volt, amely folytonosan ki akart lépni a fizikai testhez való kötődéséből. Ez abban is megmutatkozott, hogy Meyer ebben az inkarnációjában betegségekkel küszködött, és ilyenkor szellemi-lelkisége igen intenzíven eloldódott a fizikai testiségtől; ekkor szinte tébolyult, vagy legalábbis ahhoz hasonló állapotba került. Itt megint csak az a különös, hogy éppen a szellemi-lelkiségnek a fizikai-testiségtől való eloldottságában írt alkotásai a legmaradandóbb művei közé tartoznak.

Az előző előadásban említettem, hogy Meyernél bizonyos zavarba kerülünk, amikor megpróbáljuk földi életeinek karmikus összefüggéseit kikutatni. Nem igazodunk el mindjárt, amikor követni akarjuk a Conrad Ferdinand Meyer-inkarnációtól a régebbi inkarnációkhoz vezető fonalat. Először a VI. századba jutunk, de aztán megint visszavetődünk a XIX. századba, a Meyer-inkarnációba, mert a megfigyelés során mintha maga a dolog eltérítene bennünket.

Világosan kell látnunk azt, hogy a megismerésért vívott küzdelem mekkora nehézségekkel is jár a karma kutatásában. Aki megelégszik a fantasztikumokkal, annak természetesen könnyű dolga van, az elrendezget magának valamit valahogyan. Ha azonban nem elégszünk meg ezen a területen a képzelődéssel, hanem a kutatásban valóban elhatolunk egészen addig a pontig, ahol még megbízhatónak találjuk lelkünk tevékenységét, akkor egyúttal szembe találjuk magunkat azokkal a nehézségekkel is, amelyek az ilyen dolgok kutatásával együtt járnak, különösen az olyan bonyolult individualitás esetében, mint amilyen Conrad Ferdinand Meyerben jelent meg.

Amikor több földi életet követve vizsgáljuk a karmikus összefüggéseket, akkor nem jelent nagy segítséget, ha az ember különösen kiugró vonásait vesszük figyelembe. Ami a legfeltűnőbb valakin, amit a vele való találkozásnál legelőször észreveszünk, vagy éppen a történelemből tudunk meg róla efféléket, azt az illető legtöbbször a jelenlegi földi hatásoktól kapta. Hiszen az ember sokkal inkább földi környezetének eredménye, mintsem gondolnánk. A nevelés révén mindig felveszi azt, ami mostani földi környezetében megtalálható. Az előző földi életekbe azonban csak az ember finomabb, intimebb, igen konkrétan megjelenő vonásai vezetnek vissza a halál és újabb születés közötti életén keresztül.

Egy ilyen szemlélet számára például fontosabb lehet egy ember mozdulatainak vagy mindig megfigyelhető kéztartásának figyelembevétele, mint esetleg híres emberként véghezvitt teljesítményei. Ahogyan tart a kezében valamit, vagy ahogyan szokása szerint mindig válaszol valamire - nem az, amit felel, hanem ahogyan mondja, például először elutasító hangon beszél és csak legvégső esetben ismer el valamit, vagy pedig mindig hajlik arra, hogy túlozza a dolgokat, és így tovább -, ilyesmik jelentik a karmikusan fontos vonásokat, és ha ezekre koncentrálunk, akkor szemléletünk fókuszpontjába helyezve sok minden előtűnik belőlük. Megnézzük, hogy valaki hogyan nyúl valamihez, ezt teljesen objektívvá alakítjuk, a képet mintegy művészien kidolgozzuk; ilyenkor mindez nem marad meg a külső mozdulat szemlélésénél, hanem a mozdulat köré egy másik emberi alak is beletagolódik.

Így nagyon is megtörténhet a következő. Egyes embereket bizonyos apró szokások jellemeznek, például az, hogy mielőtt hozzáfognak valamihez, valahogyan megmozgatják a karjukat. Ismertem olyan embereket, akik nem is tudtak volna valamilyen munkának nekilátni, ha előtte nem fonják össze a karjukat. Ha egy ilyen mozdulatot belső művészi érzékkel teljesen objektívvé teszünk magunkban, úgy, hogy plasztikusan előttünk álljon, akkor eltereljük a figyelmünket arról az emberről, akihez most a mozdulat tartozik. De ez a mozdulat nem marad meg magában. Egy másik személyhez kezd kötődni. Ha pedig közelítünk ehhez a személyhez, akkor ez elvezet egy előző vagy egy azt megelőző inkarnáció valamilyen vonásához. Előfordulhat persze, hogy valaki ezt a mozdulatot olyasmire alkalmazza, ami az előző inkarnációban még nem is létezett, például egy könyv kézbevételére és hasonlókra. De bizonyos érzéket kell kifejlesztenünk magunkban az ilyen jellegű kézmozdulatok, vagy az ember egyéb hasonló szokásainak észrevétele iránt, hogy a múltba visszajuthassunk.

Az olyan individualitásnál azonban, amilyen Meyer, éppen az a sajátos, hogy alkotás közben bizonyos hajlama volt arra, hogy a szellemi-lelkisége a fizikai-testiségből kioldódjon. Ez valami támpont lehet számunkra, de éppúgy könnyen tévedésekhez is vezethet.

Elvetődünk tehát a VI. századba. Először úgy érezzük, hogy az adott személynek itt kell lennie. Találunk is valakit, aki Itáliában élt és abban az inkarnációjában különböző élményeken ment keresztül. Valamilyen kettős természete volt. Egyfelől rendkívül lelkesedett a művészet akkori nagyszerű kibontakozása iránt, ami a külső világban mára már elveszett ugyan, de akkor még jelen volt. Erről már csak a mozaikművészet néhány emléke alapján alkothatunk képet magunknak. Itáliának ebben a művészi virágzásában, az V. század végén, a VI. század elején tehát élt egy individualitás, akire először rábukkanunk. Először ezt találjuk.

De most újra homályba borul az egész kép, és ismét visszakerülünk Conrad Ferdinand Meyerhez. A XIX. századi Meyer alakja egyszerűen elsötétíti azt a képet, amelyet a VI. századi személy szemlélésénél kaptunk. Kénytelenek vagyunk újra a XIX. századi Meyer cselekvésére összpontosulni.

Észrevesszük, hogy A szent című elbeszélése Thomas Becketről, II. Henrik angol király kancellárjáról szól. Érezzük, hogy ez rendkívül fontos. Majd rájövünk, hogy ennek a régebbi inkarnációnak az átérzésekor beleütközünk Meyernek abba törekvésébe, hogy homályban maradjon minden. Ekkor megint visszamegyünk a VI. századi Itáliába, de itt nem kapunk felvilágosítást mindezekről. Így ide-oda ingázunk a két inkarnáció, a VI. századi inkarnáció és a Meyer-inkarnáció között, mígnem kiderül az, hogy regényében Meyer azért fordul a történelemből ismert Thomas Becket alakja felé, mert a Beckettel történtek hasonlítanak ahhoz, amit ő maga élt át a VI. században, amikor tagja volt egy katolikus missziónak, amelyet Gergely pápa küldött Itáliából Angliába. Meyer tehát átment Angliába. Itt rejlik Conrad Ferdinand Meyer kettős természetének másik oldala e VI. századi inkarnációban. Ebben az életében egyfelől mindannak nagy tisztelője volt, ami a mozaikművészetben kifejlődött, és innen ered rendkívüli tehetsége a forma iránt az irodalomban. Másfelől, a katolicizmus lelkes híve volt, amely kifejeződött angliai hittérítői útjában. E misszió tagjai alapították Canterburyt, azt a helyet, ahol létrejött a canterburyi püspökség.

Azt az individualitást, aki a XIX. században mint Conrad Ferdinand Meyer élt, a VI. században egy angolszász főúr megölette igen különös körülmények között. Meggyilkolásánál valamiféle jogi rágalom és cselszövés történt, meglehetősen durva módon.

Előfordul, hogy a hétköznapi életünkben találkozunk valamivel, aminek neve megragad a fülünkben - hallunk egy nevet, talán nem figyelünk fel rá különösebben -, de később e névvel kapcsolatban mindenféle asszociációk eszünkbe jutnak. Az Angliába érkező katolikus missziónak ez a tagja különleges körülmények folytán kötődött a későbbi canterburyi érsekséghez, mivel Canterbury városát ez a misszió alapította, amely esemény e személy számára mintegy ott zengett Canterbury nevében. Így élt tovább Canterbury nevének belső hangzása a Meyer-inkarnációban.

Ez vezette el bizonyos asszociációk útján Conrad Ferdinand Meyert Thomas Becket alakjához, Canterbury érsekéhez, aki a Plantagenet-házi II. Henrik kancellárja volt, és akit ármányos módon meggyilkoltak. Először kegyence volt, de mivel II. Henrik egyes rendeletéit nem fogadta el, azért később a király meggyilkoltatta. Ezek a hasonló és nem teljesen azonos sorsfordulatok vezettek oda, hogy Meyer felidézze a történelemből, egészen más személyeken keresztül azt, amit VI. századi inkarnációjában ő maga élt át, távol akkori hazájától.

Gondolják csak el, mennyire érdekes! Ha egyszer megtaláljuk a lényeget, akkor már nem vetődünk ide-oda. Akkor meglátjuk, hogy Meyer szellemi-lelkisége éppen azért oldódik el olyan könnyen a fizikai-testiségtől, mert a XIX. században is valamilyen kettős természet él benne. Mivel egy ilyen kettős természet jellemzi, ezért annak helyére, amit a múltban a valóságban átélt, valami más lép, olyan, ami csak hasonlít a valósághoz, úgy, ahogyan az ember képzeletében is gyakran összecserélődnek a képek. De az ember szokásos fantáziájában úgy váltakoznak a képek, ahogyan a fantázia szabadon megalkotja őket. Az egyes földi életek tekintetében viszont oly módon ölt más alakot a múlt, hogy a megtörtént esemény helyére egy másik valódi történelmi esemény kerül, amelynek az előzőhöz csak a külső megjelenési forma alapján van köze.

Amit ez a személy a VI. században átélt, az megjelenik A szent című regényében, fennmaradva és továbbhatva két halál és újabb születés közötti életen át is. Később a harmincéves háború idején születik meg újra, de már nőként. Csak emlékeznünk kell arra, hogy a harmincéves háború korában milyen zűrzavaros állapotok uralkodtak egész Közép-Európában, hogy lelkünk elé idézzük azt, ami egy finom érzésű nő lelkületében végbemehetett, aki a harmincéves háború kaotikus állapotait átélte, és aki egy középszerű, pedáns, nyárspolgár férfivel köt házasságot, aki nem bírta ki Németországban, hanem kivándorolt, és a svájci Graubündenben telepedett le. Az otthon ellátását teljesen feleségére hagyta. Ő maga mindig a kocsmában töltötte idejét. De az asszonynak igen sok megfigyelésre nyílt alkalma; nemcsak a nagy történelmi események hatottak a lelkére, hanem a kisszerű graubündeni viszonyok is. A női lelket megérintő élmények, színezve, árnyalva a hétköznapi, filiszter férjével átélt tapasztalataival, ismét csak behúzódtak ennek az individualitásnak a mélyére, és továbbéltek a halál és újabb születés közötti életében. A későbbi Conrad Ferdinand Meyer a VI. századi inkarnációját követő inkarnációjában tehát nőnek született a harmincéves háború idején. Ez az asszony éled fel újra Conrad Ferdinand Meyerben. Amit akkor mint nő átélt, azt formálta át írói képzeletével Meyer a Jürg Jenatsch című regényében.

Így lelkileg Meyernek ez a személyisége is tovább hat, amit előző inkarnációja részleteiből fedezhetünk fel nála. Conrad Ferdinand Meyer azonban az irodalomtudomány számára teljesen zárt egyéniségként jelenik meg, mint plasztikus nyelvi formákban alkotó művész, aki nagyon érzékletesen tudott jellemezni, de bennünket éppen ezek a plasztikus formák zavarnak meg, mert általuk mindjárt a labilis, kettős természetű személyiségét fedezzük fel.

Aki csupán Meyerre, a költőre és íróra tekint, a műveit megalkotó híres emberre, az egészen biztosan nem jut el régebbi inkarnációihoz. Ehhez költészetétől át kell pillantanunk a személyiségére; és ekkor a kép hátterében kirajzolódnak előző inkarnációi alakzatai.

Látják, bármilyen paradoxonnak is tűnik a mai ember számára, az emberi élet megértését csak akkor mélyíthetjük el, ha a külsőleges történéseket - ma gyakran ezt nevezik történelemnek - mindig elvezetjük a történelemben élő ember szemléléséhez. De az egyes emberlelket nem tekinthetjük csupán egyetlen korszakhoz tartozónak, aki csak egyetlen földi életet él le, hanem csakis úgy, hogy individualitását az egyik földi életből a másikba haladva szemléljük. Ilyenkor, a halál és újabb születés közötti életében éppen azt dolgozza át, ami földi életének inkább a tudatalatti részében játszódott le, de ami nagyon is összefügg az ember sorsának valóságos alakulásával. Mert ez nem az intellektus világosságában zajlik le, hanem abban, ami tudat alatt létezik és fejlődik. -

Szeretnék felhozni még egy példát arra, ami a történelemben ezt a továbbhatást mutatja meg az emberi individualitások által. Az I. században, a kereszténység keletkezése után mintegy száz évvel élt Tacitus [55-120], a rendkívül jelentős római történetíró.

Tacitus, egyéb művei mellett, különösképpen a Germániá-ban mutatta meg, hogy milyen hihetetlenül szabatos, rövidre fogott stílusban tud írni, milyen csodálatosan lekerekített mondatokba foglalja a történelmi eseményeket, a földrajzi leírásokat, ezek úgyszólván epigrammaszerűen hatnak, valóban úgy, mint valami epigrammaköltemények. Arra is emlékezhetünk, hogy ez a nagy világfi, aki szinte mindent tud, amit akkoriban tudásra érdemesnek tartottak, és aki a kereszténység alapítása után egy évszázaddal élt, Krisztust csak egészen mellékesen említi, mint akit a zsidók keresztre feszítettek, de ennek az eseménynek nem tulajdonít különösebb jelentőséget. Tacitus mégis valóban az egyik legnagyobb római.

Tacitus barátja volt az ifjabbik Pliniusként [62-114] ismert személyiség, aki számtalan levelet írt és maga is nagyon csodálta Tacitus stílusát, ő szintén író volt, és teljesen elmerült Tacitus csodálatában.

Nézzük meg először is a fiatalabb Pliniust. Áthalad a halál kapuján, majd a halál és újabb születés közötti életen, és a XI. században Itáliában születik meg újra mint toszkán hercegnő, aki azzal a közép-európai fejedelemmel köt házasságot, akitől a frank-száli császári nemzetségből származó III. (Fekete) Henrik elrabolta tartományait, ezért Itáliában akart megtelepedni. Ennek a Beatrix nevű toszkán hölgynek [1015-1075] tulajdona Canossa vára, ahol III. Henrik utódának, IV. Henriknek kellett híres “Canossa-járását” véghezvinnie Gergely pápa előtt.

Ez a Beatrix őrgrófnő rendkívül mozgékony személyiség volt, minden ott lejátszódó körülmény érdekelte. De kellett is hogy érdekelje, mert férjét Gottfriedet, még házasságkötésük előtt III. Henrik elüldözte az elzászi területről Itáliába, majd továbbra is üldözte a házasságkötés után. Henrik ugyanis roppant energikus úr volt, aki a szomszédos fejedelmeket és főembereket egymásután mozdította el, leginkább azt csinálta, ami neki tetszett, és gyakran nem elégedett meg azzal, hogy valakit egyszer elüldözött, hanem ha az illető újra gyökeret vert valahol, akkor másodszor is elűzte onnan. Tehát, mint mondtam, igen energikus személy volt, egy nagy formátumú középkori császár. Először is megint elüldözte a Toszkánában hazára lelt Gottfriedet, azután pedig magával vitte az őrgrófnőt Németországba.

Ezáltal Beatrixben kiegészült az itáliai viszonyok finom megfigyelése a német viszonyok megismerésével. Beatrix az akkori kor reprezentatív személyisége volt, éles megfigyelő, rendkívül mozgékony, energikus asszony, de ugyanakkor nagyon széles látókörű, messzire tekintő.

Amikor IV. Henriknek vezekelnie kellett Canossában, akkor Canossa már Beatrix lányának, Mathildének [1046-1115] a birtokában volt. Ő nagyon jó viszonyt tartott édesanyjával, anyjának összes tulajdonságát egyesítette magában, sőt tulajdonképpen még nála is nagyszerűbb asszony volt. Két rendkívül rokonszenves nőt látunk tehát, és éppen a III. és IV. Henrik idején lejátszódott események hatására mélységesen érdeklődtek a történelem iránt.

Mindezt megfigyelve azt a különös tényt találjuk, hogy Beatrix őrgrófnő a fiatalabb Plinius reinkarnációja, Mathilde nevű leánya pedig az újra megtestesült Tacitus. Tacitus, a régi korok történetírója tehát megint a történelem széles látókörű szemlélőjeként lép elénk - hiszen Mathilde éppen egy ilyenfajta megfigyelőképességgel rendelkezett aki most közvetlenül részt vesz a történelemben is, mivel Mathilde Canossa úrnője, és a középkor oly sok mindent eldöntő eseménye itt játszódik le. A történelem tanújaként találunk rá.

Anya és lánya személyisége bensőségesen összeforrt, akiknek régi írói mivolta képessé tette őket arra - bár ez most inkább csak ösztönösen történt hogy a történelmi eseményeket teljes intenzitással éljék át, és ezáltal erősen kötődjenek nemcsak a természethez, hanem a történelem világának menetéhez is.

Későbbi korban azután a következő játszódik le. Látjuk, hogy a fiatalabb Plinius, aki a középkorban Beatrix őrgrófnő volt, a XIX. században születik meg újra romantikus miliőben, és minden romantikát, ha nem is nagy lelkesedéssel, de nagy esztétikai élvezettel fogad magába, megmerítkezik minden romantikusban. Egyfelől tehát ezt a romantikához kötődő oldalt találjuk benne, másfelől a rokonsága révén bizonyos tudományos stílusra is szert tesz. Eltanulja a tudós stílust - persze írói stílust értek ezen, nem valami merev életstílust -, de ez mégsem illik teljesen a természetéhez. Mindig ki akar tömi belőle, el akarja hagyni ezt a stílust.

Ez a személyiség - vagyis az újratestesült ifjabbik Plinius és az újratestesült Beatrix, Beatrice őrgrófnő - egyszer, ahogy ezt a sors elrendezte, meglátogat valakit, és ott belelapoz egy angol nyelvű könyvbe, amely a házigazda asztalán fekszik. A könyv stílusa teljesen lebilincseli, és ebben a pillanatban azt érzi, hogy a fizikai rokonoktól szerzett másfajta stílus nem illik hozzá. Ez az ő stílusa, erre van szüksége, ezt akarja csodálni, ezt kell elsajátítania!

Idővel író lesz, ennek a stílusnak az utánzója, természetesen művészi és nem tudálékos módon; a legjobb értelemben mondva esztétikai, művészi szinten utánozza ezt a stílust.

Az asztalon talált könyv később rávette ezt a személyt, hogy a lehető legtöbbet elolvasson annak szerzőjétől, aki nem volt más, mint Ralph Waldo Emerson [1803-1882], maga a könyv pedig Az emberiség képviselői volt. Az illető főleg ebből a könyvből elsajátította az emersoni stílust, hamarosan le is fordított belőle két fejezetet németre, Emerson nagy tisztelője lett, és nem is nyugodott addig, míg nem találkozhatott vele az életben is.

Aki a másik személyiség csodálata révén talált rá önmagára is és saját stílusára is, az a fiatalabbik Pliniusnak, illetve Beatrix őrgrófnőnek reinkarnációja volt: Herman Grimm [1828-1901], Emersonban pedig az újratestesült Tacitusra, illetve az újratestesült Mathilde őrgrófnőre találunk rá.

Herman Grimm Emerson iránti csodálatában és kettőjük találkozásának egész jellegében ismét megjelenik a fiatalabb Plinius Tacitushoz fűződő viszonya. Mondhatnám, Hermán Grimm minden leírt mondatában ott érezzük Plinius és Tacitus régi kapcsolatának feltámadását. Plinius Tacitus iránti csodálata teljesen megegyezik azzal a csodálattal, amellyel Herman Grimm közeledett Emersonhoz.

Csak így értjük meg azt is, hogy Emerson nagyszerű stílusa honnan eredt, és különös módon hogyan éli meg újra azt, amit Tacitus élt meg a maga módján. Hogyan dolgozik Emerson? Akik meglátogatták, azok jól megfigyelhették. A dolgozószobájában nemcsak sok szék volt, de több asztal is itt-ott. Azokon mindenütt nyitott könyvek hevertek, és ezek között sétálgatott. Olvasott belőlük néha egy-egy mondatot és elgondolkodott: így alkotta saját hosszú, összetett, mégis epigramma tömörségű mondatait, így születtek meg a könyvei. Ami Tacitus életét jellemezte, az itt képekben van előttünk. Ahová életében Tacitus eljutott, azt Emerson a könyvekben szemlélte. Minden újra megelevenedett.

Látjuk tehát Herman Grimmnek azt a leküzdhetetlen vágyát, hogy közeledjen Emersonhoz. A sors elvezeti Az emberiség képviselői című művéhez. Azonnal megérzi benne, hogy így kell írnia, ez az ő stílusa. Mint mondtam, kezdetben ráragadt valami tudós stílus nagybátyja Jakob Grimm és apja Wilhelm Grimm hatására. Ettől megválik. Sorsa egészen más stílushoz sodorja.

Végül Herman Grimmben kialakul a történelem iránti érdeklődés, és Németországhoz fűződő lelki kapcsolatát összekapcsolja az Itália iránti lelkes rajongással.

Az imént azt próbáltam érzékeltetni, ahogyan ezek a dolgok alakot öltenek. Hogyan jutunk el a karmikus vonatkozások megragadásához? Olyan képeket akartam kelteni önökben, amelyek által szemléletessé tehetők az összefüggések. Először is Herman Grimm alakját láttuk magunk előtt, aki fellapozza Emersont, Az emberiség képviselői-t. Herman Grimm különös módon olvasott. Amikor olvasott, akkor egyúttal azonnal visszalépett az olvasottaktól. Biztosan akkor is ezt tette, ez a szokása olyan volt, mintha mondatonként fogadná magába az olvasottakat. A mondatonként való haladásnak ez a belső szokása vezetett el Herman Grimmtől a régebbi inkarnációjához. Emersontól pedig úgy jutottam vissza Tacitushoz, ahogy a fellapozott könyvek között sétálgatott, vagy ahogy kissé merev római tartásban állt, amikor először találkozott Herman Grimmel Itáliában. Érzékletes szemléletre van szükségünk ezeknek a dolgoknak a követéséhez. -

Látják, kedves barátaim, ez csak egy példa volt arra, hogy hogyan kell elmélyítenünk a történelem szemlélését. Egy ilyenfajta elmélyedésre is törekedjünk. A Karácsonyi Gyűlést követően egy olyan vonásnak kellene belekerülnie az Antropozófiai Társaságba, amely az ilyen kutatások felé terelhet. A jövőben bátran és merészen kell a nagy szellemi témák, vonatkozások megismerése felé fordulnunk, oda kell tekintenünk, ahol valóban szellemi összefüggések találhatók. De ehhez mindenekelőtt elkötelezettségre van szükségünk az antropozófiai dolgok iránt.

Ez az elkötelezettség akkor költözik az Antropozófiai Társaságba, ha a benne tevékenykedni akarók egyre jobban tekintetbe veszik azt, amit a Goetheanum folyóirathoz mellékelt “Közlöny” tartalmaz, ami most minden héten eljut az antropozófus körökhöz. Ebben megtalálják, hogy a Karácsonyi Gyűlés értelmében hogyan képzelem el az ágazatokban, tagösszejöveteleken folyó munkát, tanítást, tevékenységet, de beszámol a történésekről is. Hiszen az a címe, hogy “Az Antropozófiai Társaság eseményei”. Ezek az írások közös gondolkodást akarnak árasztani az egész Antropozófiai Társaságra, az antropozófusok ezreit egy közös atmoszférába szeretnék vonni. Ha egy ilyen közös atmoszférában fogunk élni, ha felfogjuk, hogy az Alapelvek ösztönözni akarják az emberek gondolkodását, és ha elérjük, hogy ezáltal a Goetheanum valóban reálisan és konkrétan a középpontba helyeződjön az ezoterikus elnökség kezdeményezései folytán - hiszen mindig újra hangsúlyozom, hogy most egy olyan elnökséggel van dolgunk, amely saját működését az ezoterika megalapozásaként fogja fel -, akkor az, aminek az antropozófiai mozgalom által meg kell jelennie a világban, a megfelelő módon fog továbbfejlődni. Mert az antropozófiai mozgalomnak és az Antropozófiai Társaságnak most már eggyé kell válnia. Az Antropozófiai Társaságnak teljesen magáévá kell tennie az antropozófia ügyét és szemléletmódját.

Ha ez a közös gondolkodásban megjelenő közös elem létrejön, akkor ez képes lehet arra, hogy valóban hordozza a spirituálisán átfogó és széles látókörű megismerést. Akkor egy olyan erő fog élni az Antropozófiai Társaságban, amelyre a legnagyobb szükségünk van, mert az újabb civilizációnak erőteljes fellendülésre van szüksége, ha nem akar a teljes hanyatlásba zuhanni.

Még ha olykor ellentmondásosnak is tűnik az, amit egyes személyek egymást követő földi életeiről elmondok: aki jól megfigyeli azoknak az embereknek a viselkedését és körülményeit, akiknek az ismétlődő földi életeiről esett szó, az egyrészt észreveheti, hogy ebben a vonatkozásban mindig a reális tényekből igyekszem kiindulni, másrészt, hogy ha szellemi tekintetünkkel az ábrázolt módon próbáljuk megragadni a szellemi erőket, akkor valamennyire képet kaphatunk az istenek és az emberek életéről és működéséről, tevékenységéről is.

Azt szeretném, ha mindez az önök lelkébe, szívébe jutna be, kedves barátaim, és hogy erről a húsvéti összejövetelről érzelemként vinnék magukkal az itt hallottakat. Akkor ez a húsvéti összejövetel mintegy felfrissíti bennünk a Karácsonyi Gyűlés eseményét. Hogy a Karácsonyi Gyűlés megfelelően hasson, ahhoz mindig, újra meg újra meg kell újítanunk magunkban, éppen azzal, ami kisarjadhat belőle, mintha a Karácsonyi Gyűlés most is történne és jelen volna.

Jó lenne, ha sok minden életre kelne, kifejlődne a Karácsonyi Gyűlésből egy egyre tovább bővülő megújulásban. A Karácsonyi Gyűlés mindenekelőtt igazi, bátor, az antropozófia ügyét az életben is képviselő antropozófus lelkek révén bontakozhat csak ki. Ha összejöveteleinknek köszönhetően egyre gyarapodik antropozófus barátaink lelkében, szívében a bátorság, akkor végül az Antropozófiai Társaság - mint test - képes lesz valamire az antropozófus lelkek tetteiben: arra ugyanis, hogy a Káli Juga befejeződése után kezdődő már világosodó korszak szellemi megnyilatkozásait bátran belevigye a világba az emberek további fejlődése érdekében. Ilyen tudat átérzésével cselekedni is bátrabban fogunk!

Bárcsak összejöveteleink ehhez a bátorsághoz adnának további erőt, azáltal, hogy valóban komolyan tudjuk venni azokat a dolgokat, amelyeket a mai hangadó nézetek csak ellentmondásnak, ostobaságnak tekintenek. De ami az egyik korban még hangadó, az előbb-utóbb átadja helyét annak, amit addig elnyomott. Remélem, bátorság fakad az antropozófiai mozgalom számára a történelem megértéséből, valamint az emberi életek továbbélő hatásának tudatosításából, mert éppen a bátorság az, ami most szükséges az emberi civilizáció további előrehaladásához.