Ma kissé nehezebb lesz a múltkori antropozófiai előadásokban kifejtetteket folytatnunk, mivel sok barátunk érkezett, akik nem vettek részt a korábbi megbeszéléseken. De nem kezdhetünk éppen ma valami új témába, amikor az előző előadásainkat kell néhány dologgal kiegészítenünk. Így a most érkezett barátaink számára esetleg nehézséget jelenthet a karmához nem annyira külsőlegesen, mint inkább bensőleg kapcsolódó fejtegetéseink egy részének megértése. Egy magában zárt előadássorozatot húsvétkor hallhatnak, amely önmagában is érthető lesz. Most azonban a megkezdett dolgokat kell folytatnom. Nem láthattuk előre, hogy már ma ilyen sok barátunk jelenik meg, ami másfelől nagyon is örvendetes.
Legutóbb bizonyos konkrét személyek életének karmikus összefüggéseire pillantottunk. Ezeket sohasem azért vetjük fel, hogy valami szenzációsat mondjunk az egymást követő földi életekre vonatkozóan, hanem hogy lassanként eljussunk az emberi élet sors- összefüggéseinek valóságos konkrét feltárásához. Olyan módon közelítettünk az egymást követő földi életek témájához, hogy azt először néhány ismert történelmi személyiséggel kapcsolatban figyeltük meg, hogy ezáltal bizonyos fogalmat alkossunk arról - ami nem is olyan könnyű ahogyan az egyik földi élet hat a másikra. E téma vizsgálatánál ugyanakkor szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a dornachi Karácsonyi Gyűlés óta egy új vonás került az antropozófiai mozgalomba. Erről a vonásról szeretnék bevezetően néhány szót szólni.
Tudják, kedves barátaim, hogy 1918 után mindenféle törekvés jelentkezett az Antropozófiai Társaságban. Ezeknek a törekvéseknek megvolt az egészen határozott eredete. 1913-ban, az Antropozófiai Társaság alapításakor arról volt szó, hogy egy valóban okkult nézőpontból feltegyük azt a kérdést, hogy vajon az Antropozófiai Társaság képes-e továbbfejlődni tagjainak saját ereje által? Ezt csak úgy lehetett megtudni, hogy én magam - aki addig főtitkárként vezettem a Német Szekciót, vagyis a Teozófiai Társaságon belül fellépő antropozófiai mozgalmat - nem vállaltam el az akkor megalapított Antropozófiai Társaság vezetését, hanem látni akartam, hogy ez a Társaság hogyan fejlődik a saját erejéből.
Egészen más lett volna a helyzet, ha akkoriban, hasonlóan ahhoz, mint most a Karácsonyi Gyűlésen, azt mondtam volna, hogy én magam akarom vezetni az Antropozófiai Társaságot. Hiszen az Antropozófiai Társaságnak egészen másmilyennek kell lennie, ha én vezetem, mint hogyha valaki más vezeti. Bizonyos mélyebben rejlő okok miatt annál jobban lehet az Antropozófiai Társaságot előbbre vinni, ha én magam mentesülök az adminisztratív ügyintézések kötelmei alól. Ha a szívek megszólaltak volna, akkor bizonyos dolgok megtörténhettek volna, amelyek sajnos elmaradtak; az emberek nem tették meg, sőt, az antropozófusok ellenállása közben inkább kívülről történtek ilyenek.
Így esett meg, hogy 1918 után - hiszen a háború alatt természetesen nehezebb volt, hogy mindenre felfigyeljünk - a fennálló helyzetet egyesek kihasználták minden lehetséges módon. Manapság természetesen lehetne az beszédtéma, hogy ha akkor bizonyos jelenségek ellen fellépek, akkor most a dolgok bizonyára jobban mennének.
Ezért is volt minden korban az a szokás, hogy egy okkult mozgalom vezetői inkább hagyták, hogy akik tenni akarnak valamit, azok kipróbálhassák saját magukat, és így a bekövetkező események alapján formálják ki meggyőződésüket. Hiszen meggyőződéseink kialakításának ez az egyetlen lehetséges módja. És ennek kellett volna történnie ebben az esetben is.
Mindez azonban oda vezetett, hogy 1918 óta olyan mértékben megszaporodtak az ellenfeleink, ahogyan ezt ma látjuk. 1918 előtt még sehol sem voltak ezek az ellenfelek. Természetesen voltak egyes rosszakaróink. De nem törődtünk velük és nem is kellett velük törődnünk. Ellenfeleink száma tulajdonképpen csak 1918 után növekedett meg. Ez hozta létre azt a mai helyzetet, amelynek következtében már nem lehetséges számomra, hogy Németország területén nyilvános előadásokat tartsak.
Mindezt az antropozófiai mozgalom jelenlegi állapotában nem szabad eltitkolnunk. Teljesen világosan kell látnunk ezt, mert ha homályban hagyjuk a dolgokat, akkor még kevésbé juthatunk előre.
Gondoljunk arra is, hogy mennyiféle tudományos kísérletet végeztek köreinkben, mindenki a maga érdeklődésének megfelelően, hogy minél inkább “tudományosak” legyünk. Hiszen mi akadálya lehet annak, hogy a Társaságunkba belépő tudósok továbbra is tudományosak maradjanak? De éppen ez bosszantja ellenfeleinket. Mert ha azt mondjuk nekik, hogy ez vagy az tudományosan is bizonyítható, akkor rögtön előállnak mindenféle tézisekkel, amelyeket ők tudományosnak neveznek, miközben roppant haragosan néznek ránk. Ezt teljesen világosan kell látnunk. Semmi sem bosszantja jobban ellenfeleinket, mint amikor az általuk tárgyalt témákról mi ugyanúgy akarunk beszélni, csak éppen antropozófiai nézőpontból. Éppen ez a saját nézőpontunk terelte össze csapatostul az ellenfeleket.
Ha másfelől az az illúziónk támadna, hogy a különböző vallási közösségek tagjait megnyerhetjük az antropozófiának azzal, hogy ugyanazt vagy hasonlókat mondunk, mint ők, de ismét csak az antropozófia nézőpontjából tekintve, akkor ezzel az illúzióval is nagyon erősen vétkezünk az antropozófia életfeltételei ellen.
A Karácsonyi Gyűlés óta azonban teljesen új vonás került mindabba, ami az antropozófia területén történik. Akik észrevették, hogy most hogyan képviseljük az antropozófiát itt, vagy Prágában, vagy Stuttgartban, azok láthatják, hogy olyan impulzusok jelentek meg, amelyek az ellenfelekből is már teljesen új dolgokat csalnak elő. Mert ha a szó szokásos értelmében tudományosak akarunk lenni, ahogy sajnos sokan akartak, akkor egyúttal azt is feltételezhetnénk, hogy vitatkozni lehet az ellenfelekkel. De ha az itt, vagy Prágában, Stuttgartban tartott előadásokat tekintjük, hihetik-e önök egyetlen pillanatra is, hogy szóba jöhet az ellenfelekkel való valamilyen eszmecsere? Ilyen karmikus témákban elmerülve aligha vitatkozhatunk az ellenfelekkel, mert hogyan is fogadtathatnánk el a mai civilizáció valamely tagjával azt, hogy az arab Muavija lelke [VII. sz.] Woodrow Wilsonban [1856-1924] született újra?
Most tehát egy olyan vonás jelent meg az egész antropozófiai mozgalomban, amely szerint komolyan vesszük azt, hogy az ellenfeleinkkel nem is vitatkozunk. Ha az érveket tekintjük, akkor úgysem jutunk messzire. Végül is egyszer be kell látnunk, hogy az ellenfelekkel való eszmecsere csak a rágalmak, valótlanságok és hazugságok visszautasításában merül ki. Nem szabad olyan illúziót táplálnunk magunkban, hogy a témáinkat megbeszélhetjük velük. Az antropozófia nézetei csak a saját hatalmuk és erejük folytán terjedhetnek el. Ezt dialektikával nem lehet kivívni.
Ez egy olyan felismerés, amelyet az antropozófiai mozgalom karácsony óta észrevehető magatartása folytán talán tagjaink is egyre jobban be fognak látni. Így tehát az antropozófiai mozgalmat most már úgy alakítjuk ki, hogy csakis arra vagyunk tekintettel, amit a szellemi világ kíván meg tőlünk. Teljesen egy ilyen nézőpontból tartottam az eddigi karmikus fejtegetéseimet is. -
Akik jelen voltak itt, vagy legutóbbi stuttgarti előadásomon, azok emlékeznek arra, hogy a VIII., IX. században odaát Ázsiában a Harun al-Rasid udvarában élő egyes személyiségek a haláluk után különböző irányokban haladtak tovább, és újra megtestesülve ismét bizonyos szerepet játszottak a történelemben. Valamivel az úgynevezett harmincéves háború kora előtti időkben Harun al-Rasid individualitása testet öltött az angol Francis Baconben. Harun al-Rasid udvarának nagy szervező személyiségét pedig, aki ott nem beavatottként élt ugyan, de személyében egy beavatott testesült újra, Johannes Amos Comeniusban találtuk meg. Ő főleg Közép-Európában tevékenykedett. Ebből a két áramlatból érkezve azután sok minden egybeáradt az újabb kultúra szellemiségében. Így az európai civilizációba belekerült a Mohamed utáni kor Közel-Keletének néhány vonása, egyfelől a Baconben megtestesült Harun al-Rasid, másfelől Comenius, az ő múltbeli nagy tanácsadója révén.
Hangsúlyoznunk kell, hogy az ember fejlődése nemcsak itt a Földön történik, hanem akkor is, amikor a halál és az újabb születés között tartózkodik. Így miután Bacon és Comenius két különböző oldalról megerősítette az arabizmust az európai kultúrában, haláluk után beléptek a halál és újabb születés közötti életbe. Itt a későbbiekben mindketten együtt voltak olyan lelkekkel, akik a XVII. században éltek a Földön, azután a szellemi világba távoztak. Majd ezek a lelkek a XIX. században lejöttek a Földre, azok tehát, akik a XVII. és XVIII. század idején együtt voltak Bacon és Comenius lelkével a szellemi világban.
Voltak olyan lelkek, akik elsősorban a tekintélyes Bacon lelke köré gyűltek, és olyanok, akik Comenius köré. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a halál és újabb születés között átélt szellemi világban is létezik - bár természetesen egészen más módon - egyfajta tanító-tanítvány viszony a lelkek között. Bizonyos individualitások nemcsak azáltal hatnak, amit itt a Földön véghezvisznek, mint például Bacon és Comenius az írásaival, vagy pedig azáltal, ami a hagyományban él tovább. Az ilyen vezető individualitások a szellemi világban is hatással vannak azokra a lelkekre, akikkel ott együtt vannak, majd pedig leküldik őket a Földre. Így a XIX. századi emberek között is éltek olyanok, akiknek fejlődése a földelőtti létben összekapcsolódott e két szellem valamelyikével, a test nélküli Comeniusszal, vagy Baconnel.
Mint mondtam, egyre jobban be akarom vezetni önöket a karma konkrét működésének ismeretébe, ezért most utalni szeretnék két XIX. századi személyiségre - a nevüket legtöbben ismerik -, akik közül az egyiket különösképpen Bacon, a másikat pedig Comenius befolyásolta földelőtti életében.
Ha megnézzük, hogy Francis Bacon hogyan működött a földi civilizációban Anglia lordkancellárjaként, akkor azt kell mondanunk: e működésen érződik, hogy mögötte egy beavatott állt. Az irodalomtörténészek Bacont és Shakespeare-t illető egészen külsőleges vitája rendkívül siváran hangzik, amikor mindenféle érveket felhoznak annak bizonyítására, hogy voltaképpen nem is Shakespeare, a színész írta a drámáit, hanem Bacon, a filozófus és államférfi, és ehhez hasonlók.
Mindezek a külső szempontokat alkalmazó törekvések, amelyek hasonlóságot keresnek Shakespeare drámáinak és Bacon filozófiai műveinek gondolkodásmódja között, azért olyan elhibázottak, mert meg sem közelítik a dolog lényegét. Az igazság ugyanis az, hogy Bacon, Shakespeare [1564-1616], Jakob Böhme [1575-1624] és még valakinek működése idején valójában egy beavatott szólalt meg mind a négyükön keresztül. Szellemi rokonságuk onnan származik, hogy valóban azonos forrásból merítenek. De a külső érvekkel vitatkozó emberek természetesen nem beszélnek egy ilyen mögöttük álló beavatottról. Ezt a beavatottat a történelemben, más modem beavatottakhoz hasonlóan, eléggé kellemetlen egyénnek írják le. Pedig nemcsak az volt. Külső cselekedeteiben ugyan előfordult nála az ilyesmi is, de olyan valaki volt, akiből roppant nagy erők indultak ki, és igazából ezekre vezethetők vissza Bacon filozófiai művei, Shakespeare drámái, mint ahogy Jakob Böhme írásai is és a jezsuita Jakob Balde [1604-1668] művei. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor a filozófia területén Baconben valóban a kor óriási, kiterjedt áramlatának ihletőjét fedezzük fel.
Ha el akarjuk képzelni, hogy milyenné válik egy olyan lélek, aki két évszázadon keresztül teljesen a halott Bacon befolyása alatt állt a földöntúli életben - ez így persze igen furcsán hangzik akkor meg kell néznünk, hogy mi történt Baconnel a halála után. Valamikor fontos lesz majd az emberi történelem tárgyalása számára, hogy a Földön élő embereket ne csak a halálukig kövessék, hanem a halálon túli életükben is, ahol - különösen, ha szellemi téren jelentős teljesítményeket nyújtottak - további hatást fejtenek ki azokra a lelkekre, akik később lejönnek a Földre.
Ezek a dolgok természetesen némileg megbotránkoztatják jelen korunk emberét. Hogy egy kis kitérőt tegyek, elmondok egy esetet. Egyszer egy kisebb német egyetemi város pályaudvarának kapujánál álltam egy közismert orvossal, aki sokat foglalkozott okkultizmussal. Körülöttünk sokan voltak. Ő felhevülve, lelkesen, kissé hangosan mondta a körülöttünk állók füle hallatára: Ajándékba adom önnek Robert Blum [1807-1848] életrajzát, de ez a mű igazából csak Blum halálával kezdődik. - Mivel ilyen hangosan mondta, észrevehető megbotránkozás ült ki az emberek arcára. Ma még nem mondhatjuk az embereknek minden további nélkül: adok neked egy életrajzot valakiről, de az tulajdonképpen csak a halálával kezdődik.
Robert Blum e kétkötetes, nem a születésével, hanem inkább a halálával kezdődő életrajzán kívül még nem sok történt abban az irányban, hogy az emberek halál utáni életútja iránt is érdeklődjünk. Az életrajzok általában a születéssel kezdődnek és a halállal befejeződnek. Még nincs sok olyan mű, amelyet a halállal kezdenek.
A reális történések szempontjából azonban roppant nagy fontossága van éppen annak, amit az ember a halála után cselekszik, amikor földi tetteinek eredményeit - átültetve a szellemibe - azoknak a lelkeknek közvetíti, akik utána fognak leszállni a Földre. Egyáltalán nem érthetünk meg egy korszakra következő valamely másik korszakot, ha nem tekintünk a valóságnak erre az oldalára is.
Így megnéztem egyszer azokat az individualitásokat, akik ott voltak Bacon körül a halála után. Ezek között voltak olyanok, akik a következő korban természetkutatókként születtek meg, mások pedig mint történetírók. Ha megnézzük, hogy a halott lord Bacon milyen befolyást gyakorolt ezekre a lelkekre, úgy azt látjuk, hogy az, amit Bacon a Földön megalapított, tudniillik a materializmus, vagyis a kizárólag az érzékszervek számára adott világ irányában végzett kutatás - hiszen minden egyéb téveszme volt számára -, a szellemibe átkerülve bizonyos radikalizmusba csapott át. Így ezek a lelkek valóban olyan impulzusokat vettek fel magukba a szellemi világban, amelyek folytán születésük, földrészállásuk után már csak azokat a tényeket értékelték itt a Földön, amit az érzékszerveinkkel észlelni lehet.
Most szeretnék kissé népszerűbben beszélni, de kérem, ezt ne értsék egészen szó szerint, mert akkor könnyen azt mondhatják, hogy ez túlzásnak tűnik. Ezek között a lelkek között ugyanis voltak olyanok, akiknek régebbi képességeik szerint, régebbi földi életeik alapján történészekké kellett válniuk. Egyikük köztük nagyon kiemelkedő individualitás volt, ezt úgy értem, hogy még odaát a földöntúli létben. Mindezek a lelkek azt mondták Bacon impulzusának hatására: mostantól a történelmet már nem szabad úgy írnunk, ahogyan a régiek tették, tudniillik eszméket kifejezve és belső összefüggéseket kutatva, hanem egyedül a látható tényekre kell szorítkoznunk.
Most megkérdezhetem, hogy vajon mit jelent a történelemben az, hogy csak a látható tényeket ismerjük el létezőnek? Hiszen a történelemben az emberek szándékai, céljai a legfontosabbak, mindezek pedig nem kézzelfogható dolgok. Ezek a lelkek azonban már elzárkóztak az ilyesmik kutatásától, a leginkább pedig az a lélek, aki azután a XIX. század egyik híres történetírójaként jelent meg, és aki nem más, mint Leopold von Ranke [1795-1886], Bacon földöntúli tanítványa.
Ha Leopold von Ranke földi történészi pályáját követjük, mit látunk legfőbb alapelveként? Ranke történetírói tézise a következő volt: történelemnek csak az tekinthető, aminek a levéltárakban is nyoma van; az egész történelmet a levéltárakból, a diplomáciai tárgyalásokból kell rekonstruálnunk. Ranke német és protestáns volt, de ez a tárgyi valóságra irányuló törekvésében teljesen közömbös számára; csakis a kézzelfogható dolgokból indul ki, így levéltári tárgyilagossággal írja meg a pápák történetét, a pápák tisztán levéltári álláspontról mutatkozó történetét.
Ranke olvasása kissé felingerli az embert, sőt, alapjában véve borzalmasan felingerli. Mert végül is sivár dolog, hogy ez az öregkoráig mozgékony és rugalmas úriember csakis levéltárakba járt, ahol a diplomaták tárgyalásaiban merült el. Ez nem is a valódi történelem. Olyan történelem ez, amely csak a lejegyzett eseményekkel, az érzékelhető világ tényeivel számol, amelyeket Ranke szerint éppen a levéltárakban gyűjtöttek össze. De földöntúli életének figyelembevételével megérthetjük, hogy Ranke miért vált ilyen szemléletűvé.
Hasonló módon átnézhetünk Comeniusra is: ő hogyan hatott olyan földöntúli lelkek szemléletére, akik azután újra megszülettek? Ahogy Bacon legjelentékenyebb halál utáni tanítványa Ranke lett, úgy Comeniusé Friedrich Christoph Schlosser [történész, 1776-1861],
Schlosser történelemkönyvét olvasva figyeljék meg vonalvezetését, egész alaphangját: mindenütt a moralista beszél, aki az emberi lelkeket, az emberi szíveket akarja megragadni. Ez olykor nehezen sikerül neki, mert jellemzi valami pedáns hangnem is. Így hát kissé fontoskodva szól a szívekhez, de mégiscsak szól hozzájuk, hiszen Comenius földöntúli tanítványa volt, és magába fogadott valamit abból, amit Comeniusnál láthatunk, aki éppen e sajátos lelki beállítottsága révén olyan jellegzetes.
Gondoljuk meg, hogy Comenius is a mohamedánizmustól érkezett ide. Egészen másmilyen ugyan, mint azok a lelkek, akik Baconhoz csatlakoztak; de Comenius is a látható külső világra irányul. Szemléletességet követelt az oktatásban, azt hirdette, hogy a tanítás a képszerűségen alapuljon. Szemléleti látványt akart, hangsúlyozta az érzékelést, még ha pedagógiai értelemben is. Ugyanakkor Comenius egyike azoknak, akik a harmincéves háború korában a legelevenebb módon hirdetik az úgynevezett “ezeréves birodalom” eljövetelét; Pansophia-jában nagyszabású, világot átfogó eszméket ír le, tehát az volt a célja, hogy erőteljesen hasson az emberek nevelésére. Ennek utóhatása mutatkozott meg Schlosserban.
Ezt a két személyt - Rankét és Schlossert - azért említettem, hogy érzékeltessem a következőt: az ember szellemi produktivitásának iránya csak úgy érthető meg, ha a földöntúli életet is figyelembe vesszük. Valakinek a szellemi beállítottságát gyakran csak ilyen módon érthetjük meg, mint ahogy más emberi vonások is csak azáltal világosodnak meg előttünk, ha az ismétlődő földi életekre tekintettel vagyunk.
Az előző előadások fejtegetéseinél észrevehető volt, hogy az egyik inkarnáció sajátos módon mindig hat a másikra, és mint mondtam, azért is említem ezeket a példákat, hogy azután arra is kitérjünk, ahogyan bárki a saját karmájáról gondolkodhat. Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy a jó és a rossz milyen módon kerül át egyik inkarnációból a másikba, vagy hogyan jelennek meg a betegségek és ehhez hasonlók, először arról kell képet kapnunk, ami magának a civilizációnak az általános szellemi életében érvényesül karmikus értelemben. -
Bevallhatom, kedves barátaim, hogy karmikus vonatkozásban az újabb szellemi élet egyik rendkívül érdekes alakjának tekintem Conrad Ferdinand Meyert [1825-1898]. Aki megnézi Meyert, a költőt, az azt látja, hogy legszebb alkotásai azon alapulnak, hogy egész emberi alkatában mindig újra feltör az énnek és az asztráltestnek a fizikai és étertesttől való menekülési szándéka.
Meyernél beteges tudatállapotok jelentek meg, megközelítette az elmezavar határát. Ezek az állapotok azonban csak szélsőséges formában mutatják be azt, ami lehetőség szerint tulajdonképpen mindig fennállt nála: a szellemi-lelkisége ki akar tömi, és csak vékony szállal kapcsolódik a fizikai-éteriséghez.
Meyer legszebb alkotásai - nagyobb költeményei éppúgy, mint gyönyörű kisebb versei - abban a tudatállapotban keletkeztek, amikor a szellemi-lelkisége csak vékony szálon kötődött a fizikai-éteriséghez. Azt mondhatjuk, hogy Meyer legszebb költeményei félig-meddig testen kívüli állapotban keletkeztek. Emberi felépítésének négy része között egészen sajátságos viszony volt. Egy ilyenféle személyiség valóban különbözik korunk átlagemberétől. A materialista kor átlagemberének szellemi-lelkisége általában nagyon erőteljesen hozzákapcsolódik a fizikai-éteriségéhez, a szellemi-lelkiség mélyen belenyúlik a fizikai-éteriségbe, teljesen belemerül abba. Meyernél azonban ez nem így volt. Esetében valami finom kapcsolat létezett a szellemi-lelkiség és a fizikai-éteriség között. Valóban az újabb szellemi fejlődésre vonatkozó egyik legérdekesebb dolog, hogy leírjuk ennek az embernek a lelkiségét. Rendkívül érdekes látni, hogy Meyer lelkében sok minden felmerül, ami valami homályos emléknek tűnik, de ebben a homályosságban egyúttal meg is szépül. Mindig úgy érezzük: amikor Meyer ír, akkor visszaemlékszik valamire, de nem egészen pontosan. Megváltoztatja, de eközben megszépíti és tökéletes irodalmi formát kölcsönöz neki. Ezt egyes költeményeinek minden sorában megfigyelhetjük.
Jellemző valamely személy karmájára, hogy az emberi természet négy része: a fizikai, éter-, asztráltest és az én egészen határozott viszonyban létezik az illetőben. Ezt a sajátságosan intim kapcsolatot kell Meyernél most visszafelé követnünk. Akkor először a harmincéves háború korába jutunk vissza. Ennél a személynél legelőször az vált világossá számomra, hogy a harmincéves háború idején lehetett az egyik régebbi földi élete. Egy azt megelőző földi élet azután a Karolingok előtti korig megy vissza és világosan kapcsolódik az itáliai történelemhez.
De Conrad Ferdinand Meyer karmájának követésekor lényének, mondhatnám, sajátságosan elmosódó jellegébe ütközünk - amely mégis az irodalmi forma tökéletességén keresztül jelenik meg -, és a vizsgálat során először úgy érezzük, hogy összezavarodunk. - Csak akkor teszem érthetővé önöknek a dolgokat, ha valóban úgy írom le azokat, ahogyan adódtak számomra. Ha tehát Meyert követve a VII., VIII. századi Itáliába visszamegyünk, akkor az a benyomásunk támad, hogy valami roppant bizonytalanságba jutottunk. Valami mindig visszalök bennünket, és csak lassanként vesszük észre, hogy ez nem rajtunk múlik, hanem magán a dolgon, vagyis hogy Meyer lelkében, egyéniségében van valami, ami összezavar bennünket a kutatás során. Hiszen a karmát vizsgálva mindig újra vissza kell térnünk a jelenlegi inkarnációhoz, a nemrég elmúlt előzőhöz, majd az azt megelőzőhöz, és azután mintegy újra állást kell foglalnunk, de mindegyre visszatérve a jelenhez.
Most a következő derült ki. Gondoljanak arra, hogy mindaz, ami az előző inkarnációkban egy emberi lélekben élt, az később a legkülönfélébb formákban, a külső szemlélés számára néha csak igen nehezen követhető hasonlóságokban jut kifejezésre. Ezt az elmúlt hetekben más személyek újratestesülésében is már láthattuk.
Így most eljutunk egy itáliai inkarnációhoz az első keresztény évszázadok idejéből, pontosabban mondva, az első évezred második feléhez kerülünk, amikor ez a lélek sokáig élt a ravennai és a római udvarnál. Most azonban zavarba jövünk, amikor megkérdezzük, hogy mit találunk ebben a lélekben? Abban a pillanatban, amikor az okkult kutatás menetében azt kérdezzük meg, hogy mi van ebben a lélekben, akkor minden ismét eltűnik előlünk. Eljutunk tehát a ravennai, a római udvarban élő lélek élményeihez; megközelítjük ezeket az élményeket, és azt hisszük, megragadtuk őket. De ekkor hirtelen újra szétfoszlanak. Ismét visszakerülünk a jelenkorban élő Conrad Ferdinand Meyer személyéhez, amíg rá nem jövünk, hogy ő maga oltja ki ebben a későbbi életében saját régebbi életének lelki tartalmait.
Valóban csak hosszú fáradozás után derül ki a következő. Meyer, vagyis a benne élő individualitás akkoriban Itáliában bizonyos kapcsolatban állt az egyik pápával, aki őt másokkal együtt katolikus-keresztény küldetésben Angliába küldte. Ez a később Conrad Ferdinand Meyerré váló individualitás tehát először felvette mindazt a csodálatos formaérzéket, amelyet abban a korban Itáliában lehetett befogadni - erről különösen az itáliai mozaikművészet és a régebbi itáliai festészet tanúskodik, amelynek nagy része mára már teljesen tönkrement és elpusztult és ezután katolikus-keresztény küldetésben az angolszászokhoz ment.
Egyik társa alapította a canterburyi püspökséget. Ami Canterburyben ez után történt, az lényegében ehhez az alapításhoz kapcsolódott. A később Conrad Ferdinand Meyerként megjelenő individualitás jelen volt az eseménynél, ám temperamentumával kiváltotta az egyik angolszász vezető haragját, akinek felbujtására nem sokkal ezután megölték. Először ezt az eseményt találjuk meg a visszapillantáskor. De másfelől, végig angliai tartózkodása során volt valami Meyer lelkében, aminek következtében kedvetlenné vált az életben. Ez a lélek igazából az akkori itáliai művészetben gyökerezett, sőt így is mondhatjuk: az itáliai szellemben. Nem volt boldog angliai missziós tevékenységének teljesítése közben, mégis erőteljesen ennek szentelte magát, olyannyira, hogy éppen ennek köszönhette meggyilkolását is.
Hogy nem volt boldog, mert ellenkezést váltott ki benne valami, amit azonban szívének másik ösztönéből fakadóan teljes erővel és odaadással valósított meg, ez úgy hatott rá, hogy következő földi életeibe leereszkedve emlékezetének kozmikus elhomályosodása következett be. Az eredeti impulzus megmaradt benne, de mélyen lezuhant a tudat alá.
Így alakult ki az a helyzet, hogy a Meyer-inkarnációban valami bizonytalan, homályos vonás jelent meg: “Angliában működtem, kapcsolatban voltam Canterburyvel, ott öltek meg”.
Ilyen irányba vezet bennünket a Meyer-inkarnáció külső alakulásának megfigyelése. Meyer Anglia történelmét tanulmányozza, Canterbury foglalkoztatja, a Canterburyvel összefüggő történelmi események. Rábukkan Thomas Becketnek [1118-1170], II. Henrik király kancellárjának sajátságos sorsára a XII. században, aki először II. Henrik teljhatalmú kancellárja volt, majd a király parancsára megölték. Ekkor Thomas Becket személyén keresztül Meyernek felrémlik a saját félig elfelejtett sorsa, persze úgy értem ezt, hogy csak tudat alatt, félig-meddig homályosan, hiszen most természetesen a tudatalatti hatásáról beszélek. Így Meyer a saját régmúltbeli sorsát írja le A szent című regényében, amelynek tárgya a Thomas Becket és II. Henrik között lejátszódó történet a XII. században. De mindez az egymást követő földi életeket átfogó tudatalattijának szférájából merül fel Meyerben.
Ez éppen olyan, mint amikor valaki az élete során korai ifjúságában, esetleg két-három éves korában átél valamit egy bizonyos helységben, amit azután elfelejt. Azután találkozik egy másik ember sorsával, említik ugyanazt a helységet: ez a helység pedig kiváltja az illető különleges szimpátiáját e másik ember sorsa iránt, amelyet ő egészen másként érez át magában, mint az, akinek nincs semmiféle asszociációja ezzel a helységgel kapcsolatban. Ahogyan ez ugyanabban a földi életben megeshet valakivel, úgy történt meg valami hasonló ebben a sajátos esetben is: valakinek a működése Canterburyben, akit a király parancsára meggyilkolnak. Thomas Becket egyébként Canterbury érseke volt. Ezeknek a motívumoknak az együtthatásában Meyer tulajdonképpen a saját sorsát írja le A szent című regényében.
Azután folytatódik a dolog, ami nem kevésbé érdekes: a harmincéves háború korában [1618-1648] Meyer nőnek születik újra, élénk, szellemileg sok minden iránt érdeklődő nő lesz, és jó néhány kalandos eseményt él át. Férjhez megy valakihez, aki először részt vett a harmincéves háború zűrzavarában, de azután elege lett mindenből. Kivándorolt Svájcba, Graubündenbe, ahol meglehetősen nyárspolgári úrként élt tovább. A felesége azonban mindazt magába fogadta, ami a harmincéves háború hatásából érezhető volt még itt a graubündeni tartományban is.
Ezt Meyernél megint csak elfedi egy réteg, mert ami ebben az individualitásban található, az szellemileg úgyszólván könnyen eltűnik, de megváltozva mégis újra felmerül benne, és akkor ragyogóvá, intenzívvé válik. A graubündeni Jürg Jenatsch alakjának csodálatos regénybeli jellemzése abból származik, amit ez a nő élete során átélt. - Ha tehát megnézzük Meyert ebben a mostani Conrad Ferdinand Meyer inkarnációjában, akkor sajátosságaira semmilyen magyarázatunk nincs, ha a karmájával nem foglalkozunk. Bizonyos fokig azt kell mondanom, hogy irigylem azokat - ezt persze csak átvitt értelemben mondom, hiszen ez nem teljesen ideillő kifejezés akik Conrad Ferdinand Meyert olyan könnyűszerrel megértik. Amikor régebbi megtestesüléseit még nem ismertem, akkor csak annyit értettem belőle, hogy voltaképpen nem értem. Mert jókora felületesség kell hozzá, ha minden további nélkül érteni véljük a Jürg Jenatsch-ban felépített csodálatosan zárt formát, a forma belső örömét, a forma tisztaságát, az erőt, az erő teljességét, és A szent-ben élő roppant személyes elevenséget.
Valójában csak akkor kezdjük érteni Meyert, ha például észrevesszük, hogy műveinek vonalszerű, szigorú, félig-meddig festményszerű formáiban Ravenna mozaikjai tűnnek elő. A szent-ben pedig egy olyan történet bontakozik ki, amelyhez hasonlót ez a személyiség egykor maga élt át, de amit valamiféle lelki köd takar be nála, hogy azután ebből a lelki ködből irodalmi formát kapva emelkedjen ki. És ha azt is tudjuk, hogy a Meyer-individualitás női érzülettel vette fel magába azt, ami a graubündeni regényben, a Jürg Jenatsch-ban tükröződik, és amikor bizonyos erőszakosság található a műben, akkor a harmincéves háború katonája van jelen, aki utóbb elég nyárspolgári figurává változott, de egykor mégis katona volt; ha tehát tisztában vagyunk azzal, hogy az emberi lélekben sajátságos formában feltámadhat az, ami a korábbi földi életek élményeiből származik: csak akkor kezdjük megérteni a Meyer-személyiségét is.
De ezután most így szólhatunk magunkhoz: az emberiség fejlődésének régi korszakaiban még nyíltan beszéltek arról, hogy a földöntúli emberlelkek a Földre leszállnak, és ugyanúgy a földi emberek elhagyják a Földet, hogy a szellemi világban éljenek tovább. Ez a tudás olyan valami, aminek újra meg kell gyökereznie bennünk, különben az ember megmarad egyfajta giliszta-materializmusnál. Hiszen ami ma természettudományos világszemléletnek nevezi magát, az jobbára csak valami gilisztaszerű világszemlélet.
Manapság az emberek úgy élnek a Földön, mintha csak a Földhöz volna közük, és mintha az egész kozmosz nem hatna a földiségre és egyáltalán nem élne benne magában az emberben is; és hasonlóképpen: mintha a régebbi korok nem élnének tovább azáltal, hogy mi magunk átvisszük a későbbi korokba azt, amit az előzőek során felvettünk magunkba. A karma megértése nem annyit jelent, hogy szavakban tudunk valamit az egymást követő földi inkarnációkról, hanem annyit, hogy a szívünkben átérezzük azt, hogy maguk az emberlelkek viszik át a későbbi korokba mindazt, amit a régebbi időkben átéltek. Ha pedig látjuk a karma ilyen működését, akkor az emberi élet is egészen más tartalmat nyer előttünk. Egészen másként éljük meg az emberi életbe történő beleilleszkedésünket.
Megjelenik például egy olyan szellem a Földön, mint Conrad Ferdinand Meyer, és saját lényében mint valami alaphangot érzi előző földi életeit halkan megcsendülni. Csak ha ezen alaphangok iránt kifejlesztünk bizonyos érzékenységet, értjük meg azt, hogy mi rejlik benne a jelenben. Az emberiség szellemi életének haladása azon is múlik, hogy képes lesz-e az életre így tekinteni, és valóban kapcsolódni tud-e ahhoz, ami az emberek által áramlik át a világ fejlődésének régebbi korszakaiból a későbbiekbe.
Akkor nem fogják többé balga módon egy lélek sajátosságait valamiféle “rejtett lelki tartományokkal” magyarázni, mint ahogyan a pszichoanalitikusok teszik - hiszen mindent lehet “rejtett dolgoknak” tulajdonítani -, hanem a valódi okokat fogják keresni. Mert a pszichoanalitikusok működése - bár bizonyos vonatkozásban tényleg vannak érdemeik - olykor arra emlékeztet, mintha valaki azt mondaná: 1749-ben egy frankfurti patríciusnak született egy később igen tehetségesnek bizonyuló fia; még ma is felkereshető a hely, ahol született Frankfurtban ez a később Johann Wolfgang Goetheként élő ember. Hát, ássunk le a földbe, hogy vajon milyen kipárolgások révén jöhettek létre a sajátos képességei. - Néha ilyennek tűnnek a pszichoanalitikusok. Keresgélnek a lélek “mélyrétegeiben”, valamiféle “rejtett tartományokban”, amelyeket ők is csak feltételeznek, holott valójában az előző földi életekben, illetve a halál és újabb születés közötti életben kell keresnünk a lélek vonásainak megfejtését, csak ekkor válnak érthetővé maguk az egyes emberi lelkek.
Az emberi lélek valójában sokkal gazdagabb annál, semhogy tartalmait a jelenlegi és így egyetlen földi élet alapján teljesen megérthetnénk.