Folytatnám azt, amit a korábbi előadásokban a karmáról megbeszéltünk. Láthattuk, hogy az ember lelki impulzusai a történelem menete során az egyik földi életből átnyúlnak a másikba, vagyis hogy egy korábbi korszakból mindig úgy kerül át valami egy későbbibe, hogy azt lelkükben maguk az egyes emberek viszik át.
Nem elég, ha egy ilyen gondolathoz pusztán elméletileg viszonyulunk, ezt érzelmeinkkel, egész lelkünkkel, a szívünkkel is át kell éreznünk. Át kell élnünk magunkban, hogy mi, akik már sokszor jelen voltunk a földi létben, minden jelenlétünk idején magunkba fogadjuk az akkori civilizáció bizonyos jellemzőit is. Ezek beleivódnak a lelkünkbe, és mindig átvisszük őket a következő inkarnációnkba, miután a befogadott tartalmat a halál és újabb születés közötti létben szellemi szempontból átdolgoztuk. Ha így tekintünk vissza a saját múltunkra, akkor egyúttal teljesen benne érezzük magunkat az emberiség fejlődésének menetében is. Konkrét példákat a korábbiakban azért mutattam be, hogy mindezt valóban átérezhessük, és hogy a következő előadásokban majd rátérhessek arra, ami, mondhatnám, már egészen intim módon érint meg bennünket, és lehetővé teszi a saját karmikus összefüggéseinkbe való egyéni belehelyezkedésünket. Egyes példákon próbáltam ábrázolni, hogy amit valamely személy a régi korokban átélt és kiművelt magában, az hogyan marad hatékony egészen jelenkorunkig, éppen azáltal, hogy beépült az illető személy karmájába.
Utaltam például arra, hogy Harun al-Rasid [uralkodott 786-809 között], Mohamednek ez a jelentős utóda a VIII-IX. században egy nagyszerű kultúrélet középpontjában állt, amely túlszárnyalta mindazt, ami vele egy időben Európában figyelhető meg. Mert akkortájt Európában csak egy primitív kultúra létezett. Miközben Európában Nagy Károly uralkodott, odaát keleten Harun al-Rasid udvarában mindaz egybeáramlott, ami az ókori Európa által megtermékenyített elő-ázsiai civilizációban kifejlődhetett: mindannak virága, amit a görög kultúra, illetve a régi keleti kultúrák az élet valamennyi területén létrehoztak. Harun al-Rasid udvarában virágzott az építészet, a csillagászat, és ahogyan akkor művelték, a filozófia, a misztika, a művészetek, a földrajz és a költészet.
Harun al-Rasid maga köré gyűjtötte Elő-Ázsia legragyogóbb személyiségeit. Nagy részük a beavatási iskolákban kapta meg képzését. Harun al-Rasid környezetében élt akkor valaki - most csak ezt az egy személyt szeretném említeni aki abban az időben, a középkori Keleten inkább már intellektuális módon sajátította el azt a csodálatos, régi korokból származó szellemi bölcsességet, amely áthagyományozódott az akkori korba. De ez a személyiség egy sokkal régebbi életében élte át saját beavatását.
Már említettem, hogy gyakran előfordul, hogy egy régebbi korban beavatott személy a Földre újból visszatérve nem jelenik meg ismét beavatottként - mivel az éppen rendelkezésre álló testet kell használnia és az adott nevelési viszonyokhoz kell idomulnia jóllehet mindazt ott hordozza lelke mélyén, amit beavatott életében megszerzett.
Így Garibaldi [1807-1882] esetében megfigyelhettük, hogy mintegy az akarat látnokaként előtör belőle egykori ír beavatott mivolta, miközben beleveti magát közvetlen jelenének eseményeibe. Felismerhető nála, hogy bár beleilleszkedik a külső életkörülményekbe, mégis más impulzusokat hordoz magában, mint amilyenekre egy átlagember tesz szert neveléséből, környezetéből fakadóan. Garibaldiban az az impulzus működött, amely az ír beavatásból származott. De ez a személye mélyén rejtőzött. Ha viszont Garibaldi valamilyen különleges sorscsapást vagy más egyebet átélt volna, ami jelentősen eltér kora viszonyaitól, akkor imaginatív alakban esetleg hirtelen feltört volna belőle mindaz, amit az ír beavatásának korából magában hordozott.
Ez mindig is így volt. Valaki, aki beavatott lehet bizonyos korban: ha egy későbbi korszakban olyan testet kénytelen használni, amely nem veszi fel teljesen azt, amit a lelke magában rejt, akkor abban a korszakban az illető nem jelenik meg beavatottként, hanem beavatási impulzusa csak egyes tetteiben vagy bizonyos irányultságában nyilatkozik meg. Így találunk Harun al-Rasid udvarában egy személyiséget, aki egykor magasabb beavatott volt. Bár beavatásának tartalmát nem tudta külsőleg is megnyilvánuló módon átvinni Harun al-Rasid korába, mégis a VIII-IX. század keleti kultúrájának egyik legragyogóbb személyiségévé emelkedett. Mert elmondhatjuk róla, hogy ő szervezte meg mindazokat a tudományokat és művészeteket, amelyek Harun al-Rasid udvarában virágoztak.
Korábban már beszéltünk arról, hogy Harun al-Rasid individualitása milyen úton haladt az idők folyamán. Átlépve a halál kapuját benne élt az a törekvés, hogy eljusson nyugat felé, és a saját lelkében vigye át oda azt, ami az arabizmusban nyugat felé terjeszkedett. Azután Harun al-Rasid, aki magába fogadta az arab bölcsesség és művészet minden ágát, újratestesül, mint Francis Bacon [1561-1616], aki az újabb filozófiai és tudományos szellemi élet szervezője és megújítója lett. Baconben látjuk ismét megjelenni azt, amit régebben Harun al-Rasid mintegy maga körül tapasztalt, de ezt most áthelyezve Európa viszonyai közé.
Képzeljük magunk elé azt az utat, amelynek során Harun al-Rasid áttette működését Bagdadból, elő-ázsiai hazájából Angliába. Majd Angliából kiindulva nagy erővel elterjedt Európa szerte mindaz, amit Bacon kidolgozott a tudományok szervezésével kapcsolatban, amely jóval nagyobb hatású volt, mintsem általában gondoljuk. (A felső nyíl az ábrán.)
Úgy fogalmazhatunk, hogy Harun al-Rasid és legfőbb tanácsadója, az a kiváló személyiség, aki a régebbi korokban nagy beavatott volt, miután a halál kapuján áthaladtak, elválnak egymástól, bár alapjában véve közös cselekvésre válnak el. Harun al-Rasid, aki fényes fejedelemséget vezetett, azt az utat választja, amelyet megmutattam, vagyis Angliában születik meg, hogy Francis Baconként hatással legyen a tudomány alakulására. A másik lélek, tanácsadójának lelke egy másik utat választ: Közép-Európában születik meg (alsó nyíllal jelezve az ábrán), hogy itt találkozzon mindazzal, ami Bacontól kiindul. Ha a két életidő nem esik teljesen egybe, az nem jelent semmit, mert az ilyen kapcsolódások számára az időnek nincs különösebb jelentősége. A későbbi korok kultúrájában sok olyan elem fonódik össze, amelyeknek eredetét gyakran évszázadok választják el egymástól.
Harun al-Rasid tanácsadója a halál és újabb születés közötti életben az Európa keleti felén áthaladó utat választotta, hogy eljusson Közép-Európába. Ez a személyiség így Közép-Európában született meg újra, a közép-európai szellemi életbe lépett be, és ő lett Johannes Amos Comenius [1592-1670],
A történelmi fejlődés egy érdekes, nagy és jelentős mozzanata, hogy nyugatról kelet felé irányítva Harun al-Rasid megindít egy absztrakt, külsőséges-empirikus kulturális áramlatot. Ehhez kapcsolódik később Comenius Európa keleti felén, Csehországban és Németországban, végül hollandiai száműzetésében. Comenius áthozta a maga korába azt, amit Harun al-Rasid udvarában a régebbi beavatásából kibontakoztatott. Aki követi az életét, láthatja mint korának nagy pedagógiai reformátorát és a Pansophia szerzőjét. Abban az időben, amikor a “Morva testvérek” szövetségét alapították, és amikor a rózsakeresztesség már néhány évszázada működött és megírta Valentin Andreae [1586-1654] A Christian Rosenkreutz alkímiai menyegzőjét, “az egész világ megújítására”, ekkor vitte bele a világba meghatározó tanait Comenius, a XVII. század jelentékeny szelleme ugyanabból a forrásból merítve.
Nála tehát a három egymást követő földi életét látjuk. Másoknak ilyen kiemelkedő földi életei alapján egyúttal tanulmányozhatjuk az ember kevésbé jelentős inkarnációit, míg végül eljuthatunk a saját személyes karmánk megragadásához is. - A három egymást követő inkarnáció során tehát megfigyelhetünk először mélyen bent Ázsiában egy individualitást - ő lesz később Comenius -, aki egy régi misztériumhelyen magába fogadja az ősrégi ázsiai kor bölcsességét. Ezt a bölcsességet átviszi következő inkarnációjába, amikor Harun al-Rasid udvarában él, és mindannak nagyszerű szervezőjévé válik, ami Harun al-Rasid védelme és gondoskodása alatt virágzik és gyarapodik. Azután újra megjelenik, mintegy követve Francis Bacont, az újratestesült Harun al-Rasidot, hogy újra találkozzék vele az európai civilizációban, különös tekintettel arra, amit kettejüknek kell beleárasztaniuk annak kultúrájába.
Amit most mondtam, azt nyomon is követhetjük. Mert nézzünk bele azokba a levelekbe, amelyeket Bacon hívei vagy pedig olyanok írtak, akik valamilyen módon közel álltak a baconi irányzathoz, és abban az időben eljutottak - persze körülményesebben, mint a manapság feladott levelek - a Comenius-iskola, a Comenius-bölcsesség követőihez. Akkor kirajzolódik az írásokban és válaszlevelekben az a kapcsolat, amit felrajzoltam a táblára. Amit a nyugatról keletre és keletről nyugatra küldött levelekben találunk, az lényegében e két lélek eleven egybeáramlása, akik ilyen módon találkoztak egymással, miután ezt már megalapozták azzal, hogy a VIII-IX. században együttműködtek odaát Keleten, és azután újra egyesültek egy ellentétes irányból közelítő és mégis harmonikusan összeillő tevékenységben.
Látják, ilyen módon is tanulmányozhatjuk a történelmet, és akkor megfigyelhetjük, ahogyan az élő emberi erők hatnak a történelem konkrét alakulására. -
Vegyünk most egy másik példát! Bizonyos körülményekből adódott számomra, hogy tekintetem mintegy ráirányítódott olyan eseményekre, amelyek a mai Franciaország északkeleti részén játszódtak le, szintén a VIII., IX. század fordulója körül, de valamivel később, mint az előbb említettek. Ez olyan kor volt, amikor e területen még nem létezett nagy államalakulat, és az emberek kisebb köreiben történtek az események.
Ez időben egy energikus személyiségnek volt egy nagy birtoka Franciaország északkeleti vidékén. Ez a férfi rendkívül rendezetten kormányozta uradalmát, az akkori korhoz képest igen kiválóan. Tudta, hogy mit akar. De különös keveréke volt a céltudatos embernek és a kalandornak, így olykor több-kevesebb sikerrel kis portyákat indított a birtokáról az embereivel, akik az akkori szokásnak megfelelően fegyverforgatókként is szolgálták. Ezekből kis csapatokat szervezett, akikkel mindenfelé kivonult zsákmányt szerezni.
A helyzet azonban úgy alakult, hogy egy másik személy, aki ugyan kevésbé volt kalandortermészetű, de éppolyan energikusnak látszott, az első személy távollétekor annak földbirtokát elfoglalta és minden javát elkobozta. Ezt ma furcsállhatjuk, de akkoriban effélék megtörténhettek. Amikor a földesúr hazatért, egy másik urat talált birtoka élén, akivel szemben tehetetlennek bizonyult, mert a bitorló hatalmasabbnak tűnt, sok harcossal rendelkezett. Nem lehetett elkergetni.
Akkoriban kevésbé volt mód arra, hogy ha odahaza balul ütöttek ki a dolgok, akkor mindjárt idegenbe költözhetett az ember. Ez a személy ugyan nekivágott volna a világnak, de az adott helyzetben erre mégsem nyílt lehetősége, nem távozhatott el, így háza népével együtt bizonyos jobbágyi sorba került a saját birtokán. Most neki is jobbágyként kellett dolgoznia mindazokkal, akikkel pár napja még portyázott, miközben odahaza birtokát elfoglalták.
Ekkor történt, hogy a kényuraskodással szemben igen felháborodó érzület hatalmasodott el benne és társaiban, akik most mások jobbágyai lettek, míg azelőtt ők voltak az urak. Éjszakánként ezeken az erdős vidékeken a tűz körül összeültek, és mindenféle összeesküvést szőttek azok ellen, akik a birtokot elragadták. Így tehát aki földesúrból többé-kevésbé jobbágy, szolga lett, ezután azzal töltötte életét, hogy - persze elvégezve azt, amit dolgoznia kellett - terveket kovácsolt, hogy hogyan juthatna vissza tulajdonához. Gyűlölte azt a személyt, aki birtokától megfosztotta.
Majd e két akkor élt ellenséges földesúr áthaladt a halál kapuján, mindazt átélte a szellemi világban a halál és újabb születés között, amit ott átélhetett, és a XIX. században jelentek meg újra a Földön. Aki akkor elveszítette házát, majorságát és valamilyen jobbágyszerű szolga lett, Kari Marxként [1818-1883] születik meg, az újabb szocializmus megalapítójaként. A másik pedig, aki annak idején elvette a birtokát, mint barátja, Friedrich Engels [1820-1895] követi őt. Korábbi ellenségeskedő életük a halál és az újraszületés közötti hosszú időben abba a törekvésükbe fordul át, hogy kiegyenlítsék a közöttük történteket.
Figyeljék meg Marx és Engels kapcsolatát, vagy Kari Marx szellemének sajátos karakterét, és vessék egybe azzal, ami a Vili., IX. században történt ezekkel a személyekkel. Akkor Marx és Engels minden mondata új megvilágításba kerül, és nem hajlunk arra, hogy egyszerűen azt mondjuk: egy dolgot csupán ez vagy az a külső körülmény okoz, hanem megértjük, hogy mindig maguk az emberek visznek át magukban valamit a későbbi korokba, ami ugyan egészen más formában jelenik meg, de mégis bizonyos elemeiben kapcsolódik a múltban velük történtekhez.
Mit gondolnak: a VIII-IX. században az erdei tüzeknél együtt ülve ezek az emberek másként beszéltek, mint ahogyan a XIX. században halljuk őket, a hegeli dialektika korában, amikor mindent a dialektikával magyaráztak? Próbáljuk magunk elé képzelni Franciaország északkeleti erdőit a IX. században: ott ülnek a birtokuktól megfosztottak, beszélnek az akkori nyelven, összeesküsznek, átkozódnak, szitkozódnak. Fordítsák ezt le a XIX. század materialista dialektikájára, akkor megkapják azt, ami Marxnál oly szembetűnő.
Az általam eddig mondottaknak semmi közük a szenzációkereséshez, amelyet oly gyakran összekapcsolnak a reinkarnáció eszméjével, hanem sokkal inkább a történelem valós menetének megértéséhez akarnak elvezetni. E téren leginkább úgy óvjuk meg magunkat a tévedésektől, ha nem a szenzációkat hajszoljuk, nemcsak nagy általánosságban tesszük fel a kérdést, hogy mi a reinkarnáció, hanem mindazokat az eseményeket, amelyek a történelem során az emberiség boldogulásával és fájdalmával, szenvedésével és örömével kapcsolatosak, éppen hogy az egyes emberek ismétlődő földi életeiből igyekszünk megmagyarázni. -
Régebben Ausztriában éltem, tehát a németségen belül, és akkor különösen érdekelt egy személyiség, egy lengyel országgyűlési képviselő. Gondolom, többen emlékeznek arra, hogy sokszor beszéltem Otto Hausner [1827-1890] osztrák-lengyel országgyűlési képviselőről, aki különösképpen a 70-es években volt ismert. Akik már régebb óta körünkben vannak, bizonyára emlékeznek erre. Csakugyan sokszor előttem van ez az érdekes ember, ahogyan hallottam és láttam őt az osztrák birodalmi tanácsban, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején. Egyik szemén monoklit viselt, a másikkal nagyon okosan nézett, de úgy, hogy a monoklin keresztülnéző szemével leste az ellenfél gyenge pontjait. Beszéd közben mindig fürkészte, hogy a nyila célba talált-e.
Roppant érdekes bajusza volt - az életrajzomban nem térek ki minden részletre amellyel furcsa módon kísérte mondandóját. Ez a bajusz feltűnően mozgékony euritmiával fejezte ki azt, amit éppen az arcába vágott a vele összeszólalkozó másik honatyának.
Ez érdekes látvány volt. Képzeljék el: szélső bal, baloldal, középpárt, cseh klub, azután a szélső jobb, végül a lengyel klub. Itt volt Hausner, és összes ellenfele ott gyülekezett a szélső baloldalon. A legérdekesebb az volt, hogy amikor Hausner a boszniai okkupáció kérdésében Ausztria mellett voksolt, akkor viharos tetszést aratott a baloldaliaknál. Amikor viszont az arlbergi vasút építéséről beszélt, akkor ugyanezek a szélső baloldaliak hevesen kikeltek ellene. Ez az érzületük nem is változott meg mindazzal szemben, amit Hausner később képviselt.
Ottó Hausner a 70-es, 80-as években mondott intő, profetikus szavaiból sok minden szó szerint megvalósult. Éppen ma, a háború után érezhetünk indítékot arra, hogy gyakran visszagondoljunk Hausner akkori szavaira. Csaknem minden beszédében azonban előfordult valami, ami életének néhány más fontos vonása mellett arra indított, hogy kövessem ennek a személyiségnek a karmikus útját a múltban.
Ottó Hausnernek ugyanis alig volt olyan beszéde, amelyben, mintegy zárójelben, ne zengett volna Svájcról valamilyen magasztaló himnuszt. Ausztria elé mindig Svájcot állította példaképül.
Svájcban három nemzetiség jól megfér egymással, ezért azt akarta, hogy a tizenhárom osztrák nemzetiség példát vegyen róluk, és hasonló szövetséges módon viselkedjen, mint a három svájci nemzetiség. Feltűnő volt, hogy erre mindig újra visszatért. Hausner beszédeiben találunk iróniát, humort és belső logikát is; és persze ha nem is minden alkalommal, de elég gyakran visszatért Svájc magasztalására. Általában érezhető volt, hogy igazi rokonszenvvel fordult ezen ország felé, mintegy ez volt a rögeszméje, és szükségét érezte, hogy kimondja. Beszédeit ilyenkor is úgy formálta, hogy a baloldali, liberális képviselőkből álló csoportot mérgesítette fel, sokszor rettenetesen! Rendkívül magával ragadó látvány volt, amikor valamelyik baloldali liberális képviselő beszéde után Ottó Hausner válaszra emelkedett, monoklis szemét egyetlen pillantásra sem vette le az előtte szólóról, és a legmeghökkentőbb vádakat olvasta a baloldal fejére. Bár tekintélyes emberek is ültek közöttük, de Hausner senki előtt nem torpant meg. Szempontjai alapjában véve mindig komolyak voltak; az osztrák birodalmi tanács egyik legműveltebb tagjának tartották.
Igazán érdekelhet bennünket egy ilyen ember karmája. Abból a szenvedélyéből indultam ki, hogy mindig kitért Svájc dicsőítésére, majd egyszer röpiratként is megjelent Németség és Német Birodalom című beszéde, amelyben a legkevésbé sem visszafogva magát, de egyúttal zseniális módon összeállította mindazt, amit a németség érdekében, egyúttal az akkori Német Birodalom ellen el lehetett mondani. Valóban volt valami nagyszerűen profetikus ebben a beszédben, amelyet a 80-as évek legelején tartott. A Német Birodalom alapjába ás le, minden rosszat elmond róla, mint a németség szellemiségének megrontójáról. Bizonyítékokkal is alátámasztja kijelentéseit. Ez volt a másik sajátságos szenvedélye: a szerető gyűlölet és gyűlölködő szeretet a németség és a Német Birodalom iránt.
A harmadik pedig az volt, ahogyan Otto Hausner valóban roppant élénken beszélt, amikor az arlbergi alagút, az arlbergi vasút építése került szóba, amely Ausztriából megy át Svájcba, tehát egyúttal összeköti Közép-Európát Nyugat-Európával. Természetesen ekkor is előkerült Svájc dicsőítése, hiszen a vonatnak Svájcba kellett közlekednie. De ennél az igazán finoman fűszerezett, borsos szónoklatnál valóban úgy érezhette az ember, hogy ez a férfi olyasmikből indul ki, amelyek különös módon egy régebbi földi életén alapulnak.
Akkoriban mindenütt arról az óriási előnyről beszéltek, amelyet a német-osztrák szövetség jelent majd az egész európai civilizáció számára. Otto Hausner viszont azt az eszmét fejtette ki az osztrák parlamentben - amely miatt a többiek természetesen borzasztóan tiltakoztak -, hogy az arlbergi vasutat is fontos lenne megépíteni, mert egy olyan országnak, amilyennek Ausztriát elképzelte, amely tizenhárom nemzetiségét svájci mintára egyesíti, jól meg kell választania a szövetségeseit is. Ha előnyös, akkor Németország legyen a szövetségese, ha pedig az az előnyös, akkor Nyugat felé kell a stratégiai utat kiépítenie, hogy Franciaország legyen a szövetségese. Egy ilyen célzattal tekintett Svájcra. Természetesen alaposan nekiestek, amikor ezt kimondta az akkori Ausztriában. De a beszéd igazán nagyszabású volt.
Összevetve mindezeket a dolgokat, végül megtaláltam Otto Hausner individualitását a múltban, amikor nyugatról kelet felé vándorolt Svájc északi részén keresztül, abban a korban, amikor Gallus és Columbanus [ír szerzetesek a VI-VII. században] térítettek. A kereszténységet kellett terjesztenie. Olyan emberekkel vonult együtt tehát, akik részesültek az ír beavatásban. Velük együtt kellett elültetnie Európában a kereszténységet. Útközben azonban, körülbelül a mai Elzász vidékén, intenzíven kapcsolatba került a germánok pogány kultúrájával, mindazzal, ami Svájcban, az alemanni vidéken megtalálható volt a germán istenek régi emlékeiből, tiszteletéből, ábrázolásaiból, szobraiból. Ez rendkívüli módon hatott rá.
Ekkor kibontakozott benne valami, amit egyfelől a germán szellem iránti rajongásnak nevezhetünk, másfelől viszont egy ezzel ellentétes érzés is átjárta: ráébredt, hogy ebben a vonzódásában túlságosan messzire ment. Amit akkor nagy lelkesedésként, majd visszariadásként átélt, az később az átfogó politikai látásmódjában öltött alakot. Úgy tudott beszélni a németségről és a Német Birodalomról, mint aki egykoron mindezzel bensőséges kapcsolatban állt, de amit akkor magába fogadott, azzal voltaképpen nem lett volna szabad ilyen viszonyba kerülnie. Hiszen a kereszténységet kellett volna terjesztenie. Mintegy akarata ellenére történt vele minden, és most újra vissza akart térni - ez még szófordulataiban is kifejeződött -, hogy jóvátegye múltbeli dolgait. Innen eredt Svájc iránti vonzalma, az arlbergi vasút építésére vonatkozó lelkesedése. Azt mondhatjuk, hogy ez a beállítottsága még külső alakját tekintve is megmutatkozott, mert nem is látszott lengyelnek. Hausner nem egyszer elmondta, hogy csak fizikai származása szerint lengyel, ám kultúrája és neveltetése szerint - ahogy kifejezte magát - “réto-ale- mann” vércseppek csörgedeznek ereiben. Valójában egy régebbi inkarnációból hozta magával azt, hogy mindig rátekintett arra a vidékre, ahol egykor élt, ahová Columbanusszal és Gallusszal vándorolt a kereszténységet terjeszteni, noha a germánság végül eltérítette. Így azután megpróbált egy lehetőleg kevéssé lengyel családba beleszületni, és legalább messziről figyelni, de egyúttal vágyakozva tekinteni arra a tájra, ahol előző életének eseményei zajlottak.
A most felhozott példák is azt a célt szolgálták, hogy ismételten érzékeltessem a karmikus fejlődés különös összefüggéseit. A következő alkalommal többet foglalkozunk majd azzal, hogy a jó és a rossz milyen módon bontakozik ki az emberek inkarnációja során és egyúttal a történelem menetében. A történelemben fellépő jelentősebb személyek példája nyomán közelebb kerülünk ahhoz is, hogy megértsük a már hétköznapibb eseményeket is.
