Ma egy fájdalmas esemény emléke előtt állunk, és a mai előadás tartalmával ezért ennek a fájdalmas eseménynek állítunk emléket. Az az előadás, amelyet a régi épületben egy évvel ezelőtt tartottam, arra fogja emlékeztetni azokat, akik akkor jelen voltak, hogyan indultunk ki a földi, természeti viszonyok ábrázolásából, és hogyan jutottunk el a szellemi világhoz, és a szellemi világ kinyilatkoztatásaihoz a csillagok írása alapján. Lehetőségünk volt aztán arra is, hogy az emberi szívet, lelket és szellemet összefüggésbe hozzuk az ember egész lényében azzal, amit akkor találhatunk meg, amikor a földi dolgokból nemcsak a csillagvilágig jutottunk el, hanem ahhoz is, hogyan fejeződik ki a csillagvilágban egyfajta kozmikus írás, mint a szellemiség képmása. És amit utolsóként felírtam a táblára abban a teremben, amelyet aztán nemsokára elveszítettünk, csakhamar arra vitt rá bennünket, hogy az embert teljesen felemeljük a szellemi magasságokba. Ezáltal tulajdonképpen az az este közvetlenül összekapcsolódott azzal, aminek a Goetheanum épületét a maga egész lényével szentelnünk kell. És amihez akkoriban kapcsolódnunk kellett, az elvezet oda, hogy ma ebben az előadásban azt folytassam, amiről egy évvel ezelőtt beszéltem.

Amikor abban az időben, amelyben Efezus leégett, szó volt a misztériumokról, akkor mindazok, akik kedélyvilágukban valamit megértettek belőlük, nagyjából azt mondták: a misztériumok az emberi tudás, az emberi bölcsesség helyei, otthonai voltak. - És amikor ebben a régi időben a világ szellemi vezetői között a misztériumokról volt szó, amikor tehát az érzékfeletti világban a misztériumokról beszéltek - ezt a kifejezést kell használnom, bár természetesen csak képletesen jelöli, hogy az érzékfeletti világokban hogyan gondolkodnak, és hogyan hatnak az érzéki világra - amikor tehát az érzékfeletti világokban a misztériumokról beszéltek, ez a beszéd nagyjából így hangzott: a misztériumokban az emberek olyan helyeket hoztak létre, ahol mi istenek megtalálhatjuk az áldozó embereket, akik az áldozatban megértenek bennünket. Mert lényegében véve a régi világban köztudott volt, hogy a misztériumi helyeken az istenek és az emberek találkoznak, és hogy mindaz, amit a világ hordoz és tartalmaz, attól függ, hogy mi játszódik le a misztériumokban az istenek és az emberek között.

Van azonban egy kifejezés, amit a külső történelem is átvett, és ami ebből a történelmi hagyományból megkapóan tud szólni az emberi szívekhez, ami különösen akkor megkapó, ha az ember ezt egészen sajátos eseményekből látja kialakulni, ahogy ércbetűkkel, de csak szellemi szemekkel láthatóan van beleírva az emberiség történetébe. Úgy gondolom, hogy egy ilyen kifejezés mindig látható, ha a szellemi tekintet a Herosztratosz tettére irányul, az efezusi tűzre. Ezekben a lángokban meg lehet találni a régi kifejezést: az istenek irigysége.

Mindazonáltal úgy hiszem, hogy a számos kifejezés között, amelyek a régi időkből származnak, és amelyeket úgy láttak, ahogy leírtam, a fizikai világban az egyik legszörnyűbb: az istenek irigysége. Ebben a régi korban mindent az „isten“ szóval jelöltek, ami az érzékfeletti világban úgy élt, hogy sohasem volt szüksége arra, hogy fizikai testben megjelenjen, és így megkülönböztették a különféle isten-nemzetségeket. És kétségtelen, hogy azok az isteni-szellemi lények, akik úgy kapcsolódtak az emberiséghez, hogy az ember legbelsőbb lénye általuk jött létre és került a idők sodrába, ezek az isteni-szellemi lények, akiknek fenségét a külső természet legkisebb eseményeiben is megérezzük, és akiket megérzünk abban is, ami belső világunkban él, ezek az isteni-szellemi lények nem lehetnek irigyek. A régi időkben azonban az istenek irigységét nagyon is reális dolognak tartották. Ha azt az időszakot követjük, amelyben az emberi nem egészen Efezusig fejlődött, azt találjuk, hogy az előrehaladott emberi individuumok sok mindent felvettek abból, amit a misztériumokból a jó istenektől kaptak. Mert akkor tanuljuk meg, hogy mi a helyes, ha ezt mondjuk: a jó emberi szívek és a jó istenek között bensőséges kapcsolat áll fenn, ami a misztériumokban egyre szorosabbá vált, úgy hogy bizonyos más lények, a luciferi-ahrimáni lények lelke elé tárult, hogy az ember egyre közelebb került a jó istenségekhez. És ez váltotta ki az istenek irigységét. - És a történelemben ismételten halljuk, hogy ha a szellem felé törekvő embert valamilyen tragikus sorscsapás éri, akkor a régi időkben azt mondták, hogy tragikus sorsát az istenek irigysége okozta.

A görögök tudták, hogy az istenek irigysége létezik, és néhány dolgot, ami külsőleg az emberiség fejlődése folyamán történt, ennek tulajdonítottak. Az efezusi tűzesetnél is tulajdonképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség bizonyos szellemi továbbfejlődése csak úgy lehetséges, ha az emberek tudatában vannak, hogy léteznek olyan istenek, azaz olyan érzékfeletti lények, akik irigykednek az ember további előrehaladására. Végül is ez adja meg minden további történésnek a maga sajátos színezetét - említhetem Nagy Sándor születését is - ami az efezusi tűzesetet követte. A golgotai misztérium helyes felfogásához az is hozzátartozik, hogy az ember olyan világra tekint, amely tele van bizonyos isten-nemzetségek irigységével. - Az a lelki atmoszféra, amely tulajdonképpen megvolt már egy idő óta, nem sokkal a perzsa háborúk után tele volt az istenek irigységének következményeivel. És amit a makedóniai időkben tettek, azt teljesen annak tudatában tették, hogy az istenek irigysége a Föld szellemi atmoszférájában működik. Ezt azonban bátran és merészen tették, dacolva azzal, hogy az istenek és az emberek félreértik.

És ebbe a légkörbe, amely tele volt az istenek irigységével, ebbe helyezte bele cselekedetét az az Isten, aki képes volt a legnagyobb szeretetre, ami a világon csak létezhet. Csak akkor látjuk a golgotai misztériumot a helyes megvilágításban, ha mindahhoz, ami történt, még ezt is hozzávesszük: a régi világ felhőinek képét Görögországban, Makedóniában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában, amelyek kifejezik az istenek irigységét. És csodálatosan melegített, jótékonyan sugárzott ebbe a fellegektől teljes légkörbe az a szeretet, ami a golgotai misztériumból áradt.

Ami akkoriban - ha szabad így mondanom - az istenek és emberek közötti eseményként játszódott le, annak ma, korunkban, az emberi szabadság időszakában lent a fizikai emberi létben kell lejátszódnia. És már ábrázolható, hogyan játszódik le. A régi időkben, amikor a misztériumokra gondoltak, így beszéltek róluk: az emberi megismerésnek, az emberi bölcsességnek a misztériumokban van az otthona. Ha az istenek körében került ez szóba, így szóltak: amikor leszállunk a misztériumokba, az emberek áldozatát látjuk, és az áldozatot bemutató emberek megértenek bennünket.

Alapjában véve az efezusi tűzeset egy olyan korszaknak volt a kezdete, amelyben a misztériumok a maguk régi formájában fokozatosan eltűntek. Elmondtam, hogyan maradtak fenn itt és ott, például nagyszerű módon a hüberniai misztériumokban, ahol a kultuszban megünnepelték a golgotai misztériumot, a Palesztinában lezajló fizikai történéssel egyidejűleg. Csak a Palesztina és Hübernia közötti szellemi kapcsolat útján voltak erről ismereteik, nem fizikai közvetítés útján. Mégis, a misztériumok a fizikai világban egyre inkább visszahúzódtak. Az emberek és az istenek kapcsolatát ápoló külső otthonok, találkozóhelyek fokról-fokra elvesztették jelentőségüket. A 13-14. keresztény évszázadokban majdnem teljesen eltűntek. Mert aki meg akarta találni az utat, például a szent Grálhoz, annak képesnek kellett lennie, hogy a szellemi úton járjon. Fizikai úton a régi időkben az efezusi tűzeset előtt jártak az emberek, a középkorban szellemi úton kellett járni.

Különösen akkor kellett szellemi úton járni, amikor arról volt szó, a 13-14. századtól kezdve, de elsősorban a 15. századtól, hogy valaki igazi rózsakeresztes oktatást kapjon. Mert a rózsakeresztesek templomai mélyen el voltak rejtve a külső fizikai átélés elől. Sok igazi rózsakeresztes volt a templom látogatója, de külső fizikai szemekkel nem lehetett a templomot megtalálni. Voltak azonban tanítványok, akik ezekhez az idős rózsakeresztesekhez jártak, akiket itt és ott, mint a tudás és a szent emberi cselekedetek remetéit meg lehetett találni, és meg is találták azok, akik szelíd szemük fényében meghallották az isteni szót. És ezzel nem mondok semmi különöset. Nem képletesen akarok beszélni, a valóságot akarom elmondani, ami abban a korban, amelyről beszélek, valóban jelentős igazság volt. A rózsakeresztes mestert akkor lehetett megtalálni, ha az ember először megszerezte azt a képességet, hogy szelíd fizikai szemük fényében meghallja az égi szférák szavát. Akkor igénytelen környezetben, igénytelen emberi körülmények között a 14-15. században Közép-Európában megtalálta ezeket a különleges személyiségeket, akik belsőleg szellemmel áthatottak voltak, és kapcsolatban álltak a szellemi templommal, amelyek jelen voltak, de a hozzájuk vezető út olyan nehéz volt, mint annak számára, aki a szent Grálhoz akart eljutni az ismert legenda szerint.

Aztán, ha az ember meg akarja tudni, hogy mi játszódott le egy ilyen rózsakeresztes mester és a tanítványa között, akkor ki kell hallgatnia néhány beszélgetést, amely újkori formába alakítva a Földön megjelenő isteni bölcsességet ábrázolja. A tanítás teljesen konkrét volt. A rózsakeresztes mestert magányában kereste fel a tanítvány, akinek erőfeszítést kellett tennie, hogy megkeresse és megtalálja őt. A tanítvány itt szelíden néző szemekbe tekintett, és a mestertől felhangzott az isteni szó, amely igénytelen módon a következő tanítást tartalmazta.

Tekints saját lényedre, fiam. Hordasz magadon egy testet, amit külső fizikai szemeid látnak. A Föld középpontja küldi ennek a testnek azokat az erőket, amelyek láthatóvá teszik. Ez a te fizikai tested. De nézz körül földi környezetedben. Látod a köveket, önmaguk számára léteznek a Földön, otthonosak itt. Ha felvesznek egy alakot, meg tudják azt tartani a Föld erőinek segítségével. Nézd a kristályt: formáját önmagában hordja, saját lényének formáját a Föld segítségével tartja meg. A te fizikai tested erre nem képes. Ha lelked elhagyja, akkor a Föld összetöri, porrá omlasztja. A Földnek nincs hatalma fizikai tested felett. Arra van hatalma, hogy átlátszó, csodálatos alakú kristályformákat hozzon létre, és azokat megtartsa, de nincs hatalma arra, hogy fizikai tested alakját megtartsa, porrá kell törnie. Fizikai tested nem a Földtől van, magasabb szellemiségtől származik. A szeráfokhoz, kerubokhoz, trónokhoz tartozik az, ami formát és alakot ad fizikai testednek. Ez a fizikai test nem a Földhöz tartozik, hanem számodra megközelíthető legmagasabb szellemi hatalmakhoz. A Föld össze tudja törni, de sohasem tudja felépíteni.

Fizikai testedben lakik étertested. Eljön majd a nap, amikor fizikai testedet a Föld összetöri, és magához veszi. Akkor étertested feloldódik a kozmosz messzeségeibe. A kozmosz messzeségei feloldhatják ugyan étertestedet, de nem tudják felépíteni. Felépíteni csak azok az isteni-szellemi lények tudják, akik a dünamiszok, exuziák és küriotészek hierarchiájához tartoznak. Nekik köszönheted étertestedet. Fizikai tested a Föld fizikai anyagaival egyesül. Ami azonban benned van, az a Föld fizikai anyagait úgy változtatja meg, hogy nem hasonlítható ahhoz, ami fizikai tested környezetében van. Étertested mozgatja mindazt benned, ami folyékony, ami benned vízszerű. A nedvek, amelyek keringenek benned, az étertest befolyása alatt állnak. De tekints véredre, az exuziák, dünamiszok és küriotészek azok, akik ezt a vért, mint folyadékot ereidben keringésre késztetik. Csak fizikai testként vagy ember. Étertestedben még állat vagy, de olyan állat, amelyet a második hierarchia hat át.

Amit most itt néhány szóval összefoglaltam, az egy hosszadalmas tanítás tárgya volt egy olyan mester részéről, akinek szelíd tekintetéből a tanítvány az egek beszédét olvasta ki. Aztán az emberi lény harmadik részére mutatott rá, amit asztráltestnek nevezünk. A tanítvány számára világossá tette, hogy az asztráltest ösztönzi a légzést, és mindazt, ami az emberi organizmusban levegő, ami levegőként lüktet benne. Bár a földiség sokáig azon fáradozik, hogy miután az ember áthaladt a halál kapuján, bizonyos módon a levegőszerűben mozgolódjon, és a tisztánlátó tekintet a Föld atmoszférikus jelenségeiben évekig érzékeli az elhunytak asztráltestének békétlenkedését, a Föld a maga környezetével mégsem tud mást tenni az asztráltest impulzusaival szemben, minthogy feloszlatja azt. Mert létrehozni csak a harmadik hierarchia lényei tudják, az archék, arkangyalok és angyalok.

Aztán így szólt a mester, és evvel a tanítvány szívét mélyen érintette: fizikai tested szerint, amennyiben az ásványi birodalmat veszed magadhoz, és azt átalakítod, amennyiben az emberi birodalmat veszed magadhoz és feldolgozod, a szeráfokhoz, kerubokhoz és trónokhoz tartozol. Amennyiben étertest vagy és az éteriségben az állathoz hasonló, azokhoz a szellemekhez tartozol, akiket a második hierarchiaként lehet megjelölni: a küriotészekhez, dünamiszokhoz, exuziákhoz, és ha a folyékony elemben működsz, nem a Földhöz tartozol, hanem ehhez a hierarchiához. Amennyiben viszont a levegőszerű elemben tevékenykedsz, szintén nem a Földhöz tartozol, hanem az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiájához.

És miután a tanítvány a megfelelő módon megkapta ezt a tanítást, már nem érezte magát a Földhöz tartozónak. Fizikai, éter- és asztrálteste alapján megérezte azokat az erőket, amelyek őt az ásványvilág útján az első hierarchiához, a vizes elem útján a második hierarchiához, és a légkör útján a harmadik hierarchiához kapcsolják. És világos lett számára: csak azáltal él a Földön, amit hő-elemként hordoz magában, a fizikai hőt úgy érezte, mint tulajdonképpeni földi-emberit. És egyre inkább megtanulta, hogy rokonságban érezze ezt a fizikai hőt, a lelki hővel és a szellemi hővel. És míg a későbbi ember egyre jobban félreismeri azt, hogy fizikai tartalma, éteri tartalma és asztrális tartalma a szilárd, folyékony és levegőszerű útján függ össze az istenivel, a rózsakeresztes tanítvány nagyon jól tudta, hogy az igazi földi-emberi, az a hőelem. Amikor a rózsakeresztes mester tanítványa számára világossá vált ez a titok a hő-elem és a földi-emberi összefüggéséről, akkor tudta emberi mivoltát a szellemivel összekapcsolni.

És ezeken a gyakran valóban igénytelen helyeken, ahol az ilyen rózsakeresztes mesterek laktak, itt történt, hogy belépése előtt csodálatosnak tűnő módon a tanítványt előkészítették, és felhívták a figyelmét - az egyiknek így, a másiknak úgy, ami külsőlég gyakran véletlennek tűnhetett - felhívták a figyelmét: meg kell keresned, hogy szellemiségedet hol kapcsolhatod a kozmikusszellemihez. - És miután a tanítvány megkapta ezt a tanítást, amelyről beszéltem, akkor ezt mondhatta a mesterének: most a legnagyobb vigasszal megyek el tőled, amit csak kaphat az ember a Földön, mert azáltal, hogy megmutattad nekem, hogy a földi ember igazi eleme a hő, ezáltal megadtad nekem a lehetőséget, hogy fizikaiságomat hozzákapcsoljam a lelkihez és a szellemihez. A szilárd csontba, a folyékony vérbe és a légnemű légzésbe nem viszem be a lelkiséget. A hő-elembe viszem be.

És hatalmas nyugalom volt az, amit az így kioktatott tanítványok mesterüktől magukkal vittek. És az arckifejezés nyugalmából, ami a nagy vigasz eredménye volt, az arckifejezés nyugalmából fejlődött ki fokozatosan az a szelíd tekintet, amin keresztül aztán az ég szavai felhangzottak. Ez a mély lelki tanítás a 15. század első harmadáig volt elérhető, rejtetten minden olyan folyamattól, amelyről a külső történelem tudósított. De egy olyan tanítás volt ez, ami a teljes embert ragadta meg, és az emberi lélek saját lényét hozzákapcsolta a kozmikus-szellemi szférához.

Ez a lelki hangulat az utóbbi századok folyamán elenyészett. Civilizációnk már nem tartalmazza. És egy külsődleges, isten nélküli civilizáció honosodott meg azokon a helyeken, ahol valamikor ezek a dolgok történtek, amelyekről most beszéltem. Mára csak az emlékezés maradt, ami csak a szellemhez, az asztrális fényhez tud felnyúlni, néhány ilyen jelenethez, ami ahhoz hasonló, mint amit az előbb elmondtam. Ez adja meg a mai alaphangulatot, ha visszatekintünk abba a korba, amelyet gyakran annyira sötéten ábrázolnak, és aztán saját korunkba tekintünk. Az ilyen visszatekintésnél azonban szellemi megnyilatkozásból, ami a 19. század utolsó harmada óta lehetséges, felmerül a szívekben az a mély sóvárgás, hogy újra szellemi módon szóljanak az emberhez. És ez a szellemi mód nem azt jelenti, hogy absztrakt szavakkal szóljunk, hanem olyan jelekkel, amelyek átfogó módon szólnak hozzánk. És egy ilyen beszéd, amelyet a modern emberhez szóló szellemi lényeknek meg kellett találniuk, ilyen beszédforma volt annak a Goetheanumnak a formája, ami egy évvel ezelőtt leégett. Valóban ezek között a formák között kellett szólnia annak, ami a dobogóról eszmék formájában a hallgatósághoz szólt. És így a Goetheanummal bizonyos módon olyasvalami volt jelen, ami a régire teljesen új formában tudott emlékezni.

Amikor a beavatandó az efezusi templomba belépett, akkor tekintetét arra a szoborra irányította, amelyről ezekben a napokban beszéltem, arra a szoborra, amely tulajdonképpen ezekkel a szívből jövő szavakkal szólította meg: egyesülj a végtelennel és a földit az éteri magasságokból látod. - így néhány efezusi tanítvány a földit éteri magasságból szemlélte. És egy bizonyos isteni nemzetség irigy lett. De az istenek irigységével szemben évszázadokkal a golgotai misztérium előtt bátor emberek megtalálták a lehetőséget arra, hogy elterjesszék azt - még ha legyengített formában is, de mégis úgy, hogy tovább működjön -, ami az emberiség ősi, szent fejlődésének éveiben az efezusi tűzesetig hatott. És ha a mi Goetheanumunk teljesen kész lett volna, akkor a nyugati kapunál a tekintet arra a szoborra esett volna, amelyben az ember megtalálhatta volna azt a követelményt, hogy önmagát kozmikus lénynek tudja, aki a luciferi és az ahrimáni hatalmak között áll, és belsőleg magában hordja az isteni kiegyenlítést. És ha az oszlopok formáira néztünk, a gerendázatra, ez olyan nyelven szólt, ami folytatása volt a dobogóról elhangzó szellemi eszmékben kifejeződő beszédnek. A szavak tovább hangzottak a formák mentén, amelyeket plasztikusan alakítottunk ki. És fent a kupolában olyan jeleneteket láthattunk, amelyek az emberiség fejlődését közelebb hozhatták a szellemi tekintethez. Ebben a Goetheanumban az, aki ebbe bele tudott érezni, az efezusi templomra való emlékezést láthatott.

Az emlékezés azonban végtelenül szomorú, mert a régihez hasonló módon vált a tűz martalékává, a fejlődésnek azon a pontján, amelyben azzá kellett volna válnia, hogy a szellemi élet megújításának hordozója legyen.

Kedves barátaim, fájdalmunk mély. Fájdalmunk leírhatatlan, de úgy döntöttünk, hogy a legszomorúbb, legtragikusabb esemény nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy munkánkat a szellemi világ érdekében folytassuk. Mert az ember szíve szerint azt mondhatja: ha azokra a lángokra nézünk, amelyek Efezusnál felcsaptak, úgy látszik, hogy a lángokba bele volt írva az istenek irigysége, egy olyan korban, amelyben az ember még nem volt szabad, és a jó és rossz istenek akaratát kellett követnie.

Korunkban az emberek a szabadsághoz közelednek. És egy évvel ezelőtt, szilveszter éjszakáján a pusztító lángokba tekintettünk. A vörös lángnyelvek az eget ostromolták. Sötétkék és vöröses-sárga lángcsóvák csaptak fel az általános lángtengerből, amelyek a Goetheanumban elhelyezett fémből készült eszközökből származtak. Ez egy óriási tűztenger volt különböző színárnyalatokkal. És amikor az ember ebbe a lángtengerbe nézett, és látta benne a színes vonalakat, lelkének fájdalmához szólva ezt kellett belőle kiolvasnia: az emberek irigysége.

Ami korszakról-korszakra az emberiség fejlődésében megnyilatkozik, az így tagolódik bele a legnagyobb szerencsétlenségbe. Egy fonal húzódik azoktól a szavaktól, amelyek kifejezik annak a kornak a legnagyobb szerencsétlenségét, amelyben az emberek még nem szabadon néztek fel az istenekre, de szabaddá kellett válniuk. A szellemi fejlődés fonala húzódik attól a szerencsétlenségtől, amelynél ezt lehetett kiolvasni a lángokból: az istenek irigysége - a mi szerencsétlenségünkig, amikor az embernek önmagában kell megtalálnia a szabadság erőit, és ahol a lángokba ez van beírva: az emberek irigysége. Efezusban az istenszobor, itt a Goetheanumban az ember-szobor, Krisztus Jézusnak, az emberiség reprezentánsának a szobra, akiben úgy szándékoztunk feloldódni, teljes alázattal azonosulva vele megismerésünkben, ahogy valamikor a mai ember számára nem teljesen érthető módon, az efezusi tanítvány az efezusi Diana-szoborhoz viszonyult.

A fájdalom nem lesz kisebb, ha az ember a történelmi ténybe vetíti azt, ami a tavalyi szilveszter estén történt. Amikor az utolsó alkalommal a dobogón állhattam, ami az egész épülettel összhangban magasodott fel, az akkori hallgatók tekintete, lelki tekintete felemelkedhetett a földi területről a csillagvilág területére, ami a szellemi kozmosz akaratát, bölcsességét és fényét fejezi ki. Tudom, hogy a szellemek közül néhányan keresztapaként álltak ott, akik a középkorban tanítványaikat tanították, ahogy ezt leírtam. És egy órával azután, hogy az utolsó szó elhangzott, a Goetheanum égéséről értesítettek. És az elmúlt év szilveszter éjszakáját a Goetheanum égése mellett töltöttük.

Csak ki kell ejteni ezeket a szavakat, és valami kimondhatatlan keletkezik mindannyiunk szívében és lelkében. Ha az emberiség fejlődésén átvonul valami egy ilyen szent dologgal kapcsolatban, akkor mindig vannak néhányan, akik megfogadják, hogy a fizikaiak megsemmisülése után tovább működnek a szellemiben, amelynek a fizikait szentelték. Úgy gondolom, minthogy a Goetheanum-katasztrófa évfordulóján itt összegyűltünk, szabad arra gondolnunk, hogy lelkünkben megvan az a hangulat, hogy mindnyájan elhatározzuk: az emberiség előrehaladásának megfelelően a szellemiségben tovább hordozzuk azt a fizikai formát, fizikai képet, fizikai alakzatot, ami a Goetheanumban előttünk állt, és amit a fizikai szem elől egy Herosztratosz-cselekedet eltüntetett. A régi Goetheanumra fájdalommal gondolunk. Csak akkor lehetünk méltóak ahhoz, ami lehetővé tette számunkra, hogy ezt a Goetheanumot felépítsük, ha ma gondolatban fogadalmat teszünk az isteni jóság előtt, hogy lelkünkben hordozzuk azt a szellemi impulzust, ami a Goetheanum külső formájában megjelent, és hűek maradunk hozzá. Ezt a Goetheanumot elvehették tőlünk. A Goetheanum szellemét, ha valóban tisztességesek és becsületesek akarunk lenni, nem vehetik el tőlünk. És a legkevésbé akkor vehetik el, ha ebben a komoly, ünnepélyes órában, amikor csak rövid idő választ el bennünket attól az időponttól, amikor egy évvel ezelőtt felcsaptak a lángok szeretett Goetheanumunkból, ha ebben a pillanatban nemcsak a fájdalmat érezzük ismét, hanem fájdalmunkban megfogadjuk, hogy hűek maradunk ahhoz a szellemhez, aki lehetővé tette, hogy ezen a helyen tíz éven keresztül építkezzünk. Akkor, kedves barátaim, ha ez a belső fogadalmunk tisztességesen és őszintén a szívünkből fakad, ha a fájdalmat, a szenvedést át tudjuk alakítani a cselekvés impulzusává, akkor ezt a szomorú eseményt áldássá változtathatjuk. A fájdalom nem lesz kisebb ezáltal, de kötelez bennünket arra, hogy a fájdalomból ösztönzést kapjunk a cselekvésre, a szellemben való cselekvésre.

Így, kedves barátaim, visszatekintünk azokra a borzalmas lángokra, amelyek oly kimondhatatlan szomorúsággal töltöttek el bennünket. A legjobb isteni erőket érezzük azonban ma magunkban, hogy elhatározzuk: a szent lángok szívünkben szellemileg megvilágítják és átmelegítik azt, amit a Goetheanum akart, és ezt az akaratot belevisszük az emberiség előrehaladásába. Ezért ebben a pillanatban elmélyülve megismételjük azokat a szavakat, amelyek egy évvel ezelőtt nagyjából ebben az időpontban hangzottak el. Körülbelül ezt mondtam: szilveszter van, és egy új világév előtt állunk. - Bár állna még körülöttünk a Goetheanum, ezt a kívánságot e pillanatban megújíthatnánk. De már nem áll itt körülöttünk. És éppen ezért, mert már nem áll itt körülöttünk, a mai szilveszteren megsokszorozódott erővel jelenthetjük ki ezt újra. Vigyük át a Goetheanum lelkét az új világévbe, és kíséreljük meg, hogy az új Goetheanum méltó emlékhelye legyen a réginek.

Ez, kedves barátaim, szívünket a régi Goetheanumhoz kapcsolja, amit át kellett adnunk az elemeknek. De ez ennek a Goetheanumnak a lelkéhez, a szelleméhez kapcsolja a szívünket. És legjobb lényünknek ezzel a fogadalmával akarjuk átélni nemcsak az új évet, hanem cselekvő erővel a szellemet magunkban hordva, és a lélektől vezérelve akarjuk átélni az új világévet.

Kedves barátaim, úgy fogadtak engem, hogy felálltak, a régi Goetheanumra emlékezve. A régi Goetheanumra emlékezünk, és ebben az emlékezésben élünk. Álljunk most fel annak jeléül, hogy elhatározzuk, a Goetheanum szellemében fogunk tovább működni legjobb erőinkkel, amelyeket emberi lényünkből elő tudunk hozni. Így legyen. Ámen. És addig akarjuk ezt megtartani, ameddig csak tehetjük, azzal az akarattal, amely lelkünket összeköti az istenek lelkével. Hűek akarunk maradni a szellemhez, amelyből ezt a hűséget életünk egy bizonyos időpontjában megkerestük a Goetheanum szellemtudományában. És legyünk képesek arra, hogy ezt a hűséget megtartsuk.