Az emberiség történelmi fejlődésének legutóbbi nagy fordulata, amit már többször emlegettünk, a 15. század első harmadában következett be, ez az értelmi vagy kedélylélek fejlődésének korszakából a tudati lélek korába való átmenet. Olyan korszakban élünk, amelyben az emberiség most a tudati lelket fejleszti, és amelyben veszendőbe megy az embernek a természet erőivel és mélyebb impulzusaival, vagyis a természet szellemiségével való összhangjának igazi belátása. Sőt, ha ma az emberről és fizikai mivoltáról beszélünk, kémiai anyagokat emlegetünk, ahogy a vegyész beszél az úgynevezett elemekről. Az emberi megismerés szempontjából azonban nem ér többet, ha tudjuk, hogy valamilyen élelmiszer szenet, nitrogént és hasonlókat tartalmaz, mint amikor az óra szerkezetéről tudjuk, hogy, mondjuk, ezüstből, üvegből és még sok egyéb anyagból áll. Mindaz, ami szubsztanciálisan visszavezet erre a külső anyagi absztrakcióra, mint hidrogén, oxigén, és így tovább, alapjában véve nem viszi előbbre az igazi megismerést. Ahogy az óra szerkezetét ismernünk kell a maga erő-összefüggései szerint, úgy kell az ember lényét is megismerni oly módon, ahogy a világ különböző impulzusai - amelyek a természet birodalmaiban is hatnak, csak a világban másképpen működnek - az emberben érvényre jutnak. Az azonban, ami ha eltorzult módon is, de viszonylag még jelen volt, és néhányan ösztönösen a tizennegyedik, tizenötödik századig még tudtak vele kezdeni valamit, az - néhány embert kivéve, mint Paracelsus, Jacob Böhme, és így tovább - fokozatosan teljesen veszendőbe ment: az ember és a világ közti összefüggésekbe való igazi betekintés.

Mit tud például az újabb tudomány, amely a 15. század óta fokozatosan alakult ki, az embernek, mondjuk, a növény- vagy állatvilághoz való kapcsolatáról? Vizsgálja a növényt kémiai összetétele szerint, és megkísérli, hogy ezeknek a kémiai alkotórészeknek valamilyen jelentőséget tulajdonítson az ember szempontjából. Megkísérli, hogy valamilyen fogalmat alkosson arról - legtöbbször ezt is elmulasztja hogy az egyes szubsztanciák milyen hatással vannak az egészséges és a beteg emberre. Mindez azonban csak homályos ismereteket szolgáltat az emberről. Ma arról van szó, hogy ha az ember hajlandó arra, hogy történelmi belátás alapján emberismeretet szerezzen, akkor újra meg kell ismernie az embernek az emberen kívüli természethez való viszonyát.

A 15. századi legutóbbi nagy fordulatig a embereknek világos érzéseik voltak arról, milyen nagy különbségek vannak a külső természetben található fémek és azok között a fémek között, amelyek előtérbe kerülnek, amikor az ember szubsztancialitását vesszük szem ügyre, ha mondjuk például, a vas különböző előfordulásait nézzük az emberi szervezetben, vagy a magnéziumot, vagy hasonlókat. Azt a különbséget, hogy vannak fémek, amelyeket az ember szervezetében is megtalálunk, és vannak olyanok, amelyek a külső természetben előfordulnak, de az emberi szervezetben nem, ezt a földi fémek közötti különbséget a 15. századig az ember mély érzésekkel kísérte. Mert azt mondta: az ember mikrokozmosz, és valamilyen módon minden megtalálható benne, ami kint a világban, a makrokozmoszban van.

Ez nem valamiféle általános absztrakt elv, hanem természetes volt annak számára, aki valamilyen módon közel került a beavatási tudományhoz, mint szükséges kapcsolat az ember lénye és a világ lényege között. Mert az ember igazi megismeréséhez csak akkor jutunk el, ha az egész természetet és annak valamennyi impulzusát és szubsztanciális tartalmát együttesen nézzük. Ekkor kapunk egy képet, egy imaginációt az ember lényéről. És ezt a képet, ezt az imaginációt megzavarja, ha az ember talál valamit a külső természetben, ami az emberben nincs meg. Így gondolta ezt az a személyiség, aki kezdetben, mondjuk a 9-11. keresztény évszázadban természetkutató volt. De akkor még tudták azt is, hogy amit az ember fizikai táplálékként magához vesz, az csak egy része annak, amivel fizikai szervezetét, és egyáltalán organizmusát működteti, és talán nem is a legfontosabb.

Kézenfekvő, hogy a fizikai táplálkozástól a légzéshez közelítsünk, ami szintén anyagcsere. De a mai embernek nem jut eszébe, hogy feljebb emelkedjen. A 15. századi természetkutatónak világos volt, hogy az ember, ha az észlelés felé fordítja tekintetét, nemcsak szemeivel lát, hanem az érzékelési folyamat alatt szeme útján a világmindenségből végtelenül finom szubsztanciái is részeket vesz fel. Így van ez a szemmel, a füllel és az ember szervezetének más részeivel is. És mint legfontosabbat, azt látta az ember, hogy ami nem durva módon van meg benne, mint például az ólom, azt végtelenül finom formában veszi fel, ahogy ott van jelen, ahol ezt nem is feltételezi. Az ólom olyan fém, amely kimutathatóan nincs jelen az emberben, de ugyanakkor rendkívül felhígított állapotban kiterjedten jelen van az egész kozmoszban, amely az ember számára tekintetbe jön. És az ólmot az ember felveszi a kozmoszból, a légzési folyamatnál sokkal finomabb folyamatok útján. Az ember folyamatosan elkülönít magától szubsztanciákat a periféria irányában. Nemcsak a körmét vágja le, hanem bőrén keresztül folyamatosan szubsztanciákat választ ki. Ez azonban nemcsak eltávolítás, hanem miközben szubsztanciákat távolít el, más szubsztanciákat vesz fel.

Ilyen gondolatok között élt még egy természetkutató a 9-12. században, a középkorban. Nem volt még mérlege, nem voltak meg a durva mérőeszközök, amelyekkel meg lehet határozni, hogyan hatnak a szubsztanciák és erők, de be tudott hatolni a természet belső minőségébe, annak belső impulzusaiba, és az ember és természet közötti összefüggésekbe. Az ember a 15. századig sok mindent tudott, és hozzá kell kezdenie, hogy ezeket újra megtudja, mert alapjában véve ma semmit sem tud önmagáról.

Amikor az ember mivoltát vizsgáljuk, azt mondjuk, egyfajta általános, már klasszikusnak számító megállapítással: az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből, illetve én-organizációból áll. - Igen, de ezek csak szavak. És jó, ha ezekhez a szavakhoz hozzátesszük: ezen egy kicsit mindenkinek el kell gondolkodnia. Ha ezt a gyakorlatban fel akarjuk használni, ha, mondjuk, a gyógyításban akarjuk hasznosítani, ami igazán gyakorlati dolog az életben, és ismeretek alapján kell végezni, akkor nem szabad megái Inunk a szavaknál, hanem meg kell néznünk, valójában mit tartalmaznak ezek a szavak. Megkérdezhetjük például: hogyan tudunk fogalmat alkotni a fizikai testről? Nos, vegyünk valamilyen földi tárgyat, mondjuk egy követ: leesik a földre. Azt mondjuk: nehéz, a föld vonzza, súlya van. Vannak más működő erők is. Ha a kő kristállyá alakul, formaképző erők működnek benne. Ezek azonban rokonságban vannak a földi erőkkel. Röviden: ha körülnézünk a világban, vannak anyagok, amelyek alá vannak vetve a földi erőknek. Megállapíthatjuk: vannak olyan anyagok, amelyek a Föld erőinek vannak alávetve.

Aki az ilyen dolgokat nem a maguk rendje szerint nézi, az majd azzal jön, hogy mutat egy darab feketeszenet. Mi ez a valóságban? Ez a feketeszén csak a föld közelében létezik, mert ha akár egy viszonylag rövid távolságra is elvisszük a földről, abban a pillanatban már nem lesz újra ugyanaz. Mindaz, ami a szenet szénné teszi, az a Föld erőihez tartozik. Ezért azt mondhatjuk: ha itt van a Föld, akkor a Föld erői a földiségben vannak, de benne vannak minden tárgyban, amit itt a Földön találunk. És bár az ember fizikai teste nagyon összetett, alapjában véve mégiscsak egy tárgy, amely alá van vetve a Föld fizikai erőinek, azoknak az erőknek, amelyek a Föld középpontjából jönnek. 

A ember fizikai teste alá van vetve azoknak az erőknek, amelyek a Föld középpontjából indulnak (nyilak kifelé). - De a Földön más erők is vannak. Ezek az erők a környezetből jönnek (nyilak befelé). Gondolják el, hogy az ember meghatározatlan távolságra elmegy. Ekkor a meghatározatlan távolságból az erők a földi erőkkel ellentétesen, fordítva hatnak. Mindenhonnan hatnak befelé. Igen, vannak olyan erők, amelyek mindenhonnan hatnak, amelyek minden irányból hatnak a Föld középpontja felé. Egészen határozott és konkrét elképzelésünk lehet ezekről, mégpedig a következőképpen.

A legfontosabb szubsztancia, ami az organizmus alapja, ami a növényi, állati és emberi organizmus alapja, az a fehérje. A fehérje egy új növényi, állati és emberi organizmus csírájának is az alapját képezi. A csírasejtből, a megtermékenyített csírasejtből indul ki az, ami a növényi, állati és emberi organizmust kifejleszti. A szubsztancia a fehérje. Az ember ma azt képzeli, minthogy mindenütt fantáziái, ahelyett, hogy igazi tudománya lenne: a fehérje egy bonyolult szubsztancia, szénből, oxigénből, hidrogénből, nitrogénből, kénből, meg némi foszforból áll - valóban bonyolult. Úgyhogy a fehérjében, ahogy az atomszakértők gondolják, eszményi az összeállítás. Az atomokat és molekulákat tehát meglehetősen bonyolultnak kellene elképzelnünk. Aztán az anyaállatban, vagy anyanövényben kialakul ez a bonyolult fehérjemolekula, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, majd tovább fejlődik, és kialakul az új állat tisztán örökletes úton.

Szellemi szempontból azonban mindez értelmetlenség. A valóságban úgy van, hogy az anyaállat fehérjéje nem bonyolult, hanem teljesen korrumpált, kaotikus állapotban van. Az a fehérje, amit a test tartalmaz, még valamennyire rendezett, de az a fehérje, amely a szaporodás alapja, az éppen azért kiváló, mert belsőleg teljesen kaotikus, az anyagot visszavezeti a káoszba, aminek nincs struktúrája, hanem szubsztanciák tömege, és éppen azért, mert teljesen széteső és összezavarodott, nincs alávetve a Föld erőinek. Amíg a fehérje belsőleg összerendezett, addig a Föld középponti erőinek van alávetve. Abban a pillanatban, amikor belsőleg szétdarabolódik, a világszférák befolyása alá kerül. Az erők mindenhonnan beleáramlanak, és kis fehérje-gömböcskék jönnek létre, ami a szaporodás alapja, és a teljes áttekinthető világmindenség képmása, mert a fehérje-szubsztancia szétdarabolt, széttöredezett, keresztülment a káoszon, ezáltal világ-porrá vált, és a kozmosz erőinek lett alávetve. Erről ma már az emberek nem tudnak.

Ma úgy hiszik, hogy az öreg tyúknak van a legbonyolultabb fehérjéje. Ez belekerül a tojásba. Létrejön az új tyúk, és ez a folytatódó, továbbfejlődött fehérje. Aztán újra csíraszubsztancia lesz, és így megy tovább tyúktól tyúkig. - Ez azonban nem így van. Minden alkalommal, amikor az egyik generáció átmegy a következőbe, a fehérje az egész kozmosz hatása alá kerül. Azt kell mondanunk, tehát: egyrészt adva van a földi szubsztancia, ami alá van vetve a központi földi erőknek, de könnyen beláthatjuk, hogy bizonyos körülmények között azoknak az erőknek is alá van vetve, amelyek a világmindenség széléről hatnak mindenfelől. Ez utóbbi erők azok, amelyek az emberben étertestként működnek, és az étertest a kozmosz erőinek van alávetve. - Most már reális elképzelésünk lehet a fizikai testről és az étertestről. Álljunk fel egyenesen és kérdezzük meg: mi a fizikai test? - Az, ami a Föld középpontjából kiinduló erőknek van alávetve. - És mi az étertest? - Az, ami azoknak az erőknek van alávetve, amelyek mindenütt a perifériáról jönnek. Ezt le is rajzolhatjuk.

Gondoljuk el, hogy itt áll az ember. Fizikai teste, amikor az a Föld középpontja felé irányul (piros), azoknak az erőknek van alávetve, amelyek a Föld középpontja felé haladnak. Éterteste (zöld) a világmindenség végéről mindenhonnan ide áramló erőknek van alávetve. Az emberben tehát egy erőrendszer van: vannak azok az erők, amelyek lefelé hatnak, amelyek tulajdonképpen minden szervében benne vannak, amelyek függőlegesek, és vannak azok az erők, amelyek kívülről jönnek, és ezen a módon hatnak (nyilak). Az ember alakjáról valósággal leolvasható, hogy hol melyik van túlsúlyban. Ha a lábunkat nézzük, azt mondhatjuk: a lábaknak azért van ilyen formájuk, mert inkább a földi erőkhöz illeszkednek. A fej inkább a perifériáról jövő erőkhöz illeszkedik (sárga). - Éppen így lehet a karokat is tanulmányozni. Ez nagyon érdekes. A karok a testhez vannak illesztve: azoknak az erőknek vannak alávetve, amelyek a Föld középpontja felé haladnak. Ha karjainkat élénken mozgásba hozzuk, akkor azoknak az erőknek vannak alávetve, amelyek a perifériáról érkeznek.

Ez a különbség a lábak és a karok között. A lábak egyértelműen a Föld központi erőinek vannak alávetve, a karok csak feltételesen egy bizonyos tartásban vannak alávetve ezeknek az erőknek. A ember ki tudja emelni őket a Föld központi erőinek hatásából, és bele tudja illeszteni őket azokba az erőkbe, amelyeket éterinek nevezünk, és amelyek a perifériáról jönnek. Így láthatjuk az ember egyes szerveinél is, hogyan kapcsolódnak a világmindenséghez.

Ez van a fizikai testtel és az ételtesttel. Mi a helyzet az asztráltesttel? A térben nincs harmadik fajta erő. Nincs több. Az asztráltest a téren kívülről kapja a maga erőit. Az étertest a perifériáról mindenfelől kapja az erőket, az asztráltest a téren kívülről.

Az ember a természet bizonyos helyein megkeresheti, hogy a Föld fizikai erői hogyan illeszkednek az éteri erőkbe, amelyek minden oldalról érkeznek. Gondoljunk bele: fehérje elsősorban a fizikai földön van. Amennyiben a fehérje kémiai összetételét nézzük, hogy kénből, szénből, oxigénből, nitrogénből és hidrogénből áll, addig a fizikai földi erőknek van alávetve. Ha viszont a szaporodás szférájába jut, akkor kikerül a fizikai erők hatóköréből. A világmindenség erői kezdenek hatni a szétdarabolódott fehérjére, és új fehérje jön létre, ami az egész világmindenség képmása.

Néha azonban a következő történik: a szétesés nem jön létre eléggé. Lehet olyan fehérje-szubsztancia, amelynek, például, hogy valamilyen állatnál szaporodás menjen végbe, a lerakott tojásban szét kellene esnie, hogy a világmindenség erőihez kapcsolódjon. Az állatnál azonban valamilyen módon akadályba ütközik, hogy a fehérje-szubsztanciát a szaporodásig vigye, és egyszerűen a makrokozmoszhoz illessze. A szaporodásra képes fehérje-szubsztanciának az egész makrokozmoszhoz kell illeszkednie. Az állatnál, mondjuk, valami akadályozza, hogy minden további nélkül szaporodásra képes fehérje-szubsztanciát hozzon létre, például a gubacsdarázsnál. Mit csinál ezért a gubacsdarázs? Valamilyen növényi részbe helyezi a petéjét. Mindenütt vannak ilyen gubacsok, tölgyeken, más fákon, ahol a gubacsdarázs otthagyja a petéit.

Aztán látjuk a levélen ezeket a sajátos gubacsokat, amelyekben benne vannak a gubacsdarázs petéi. Miért van ez így? Miért teszi bele a gubacsdarázs a petéjét, mondjuk, egy tölgyfalevélbe, úgyhogy létrejön ez a gubacs-gömböcske, amelyben benne van a most már kifejlődésre képes pete? Szabadon nem tud kifejlődni. Ez azért van így, mert a növényi levél étertestet hordoz magában. Ez a világéterhez illeszkedik, és segítségére jön a gubacsdarázs petéjének. A gubacsdarázs petéje egyedül nem tud magán segíteni. Ezért rakja bele a gubacsdarázs azt egy növényi részbe, ahol étertest van, ami a világéterhez kapcsolódik. A gubacsdarázs tehát a tölgyhöz jön, hogy fehérje-szubsztanciája szétessen, és ezért a tölgylevél kerülő útján, a tölgy útján a világperiféria hatni tudjon. A gubacsdarázs petéje ugyanis túl szilárdan áll össze, nem tud szétesni, holott tönkre kellene mennie.

Látják, van lehetőség arra, hogy betekintsünk abba, milyen csodálatosan működik a természet. Ez egyébként is megvan a természetben. Mert képzeljük el, hogy az állat nemcsak arra nem képes, hogy csíraszubsztanciát hozzon létre, ami a szaporodás érdekében ki van téve a világéternek, hanem arra sem, hogy önmagában megfelelő táplálékot alakítson át, amit belsőleg táplálkozásra fordít. Kézenfekvő példa erre a méh. A méh nem tud mindent megenni. Csak azt tudja megenni, amit számára a növény már előkészített. De láthatunk valami rendkívül sajátos dolgot. A méh odamegy a növényhez, megkeresi a nektárt, felszívja, feldolgozza magában, és felépíti azt, amit annyira megcsodálunk a méheknél, felépíti a kaptárban a lépet, a sejtfalakat. Láthatjuk azt a két csodálatos folyamatot a méheknél, hogy ráülnek a virágra, felszívják annak nedvét, aztán bemennek a kaptárba, és önmagukból a többi méhvel együtt felépítik a viaszsejteket, hogy azokat mézzel feltöltsék. Mi történik itt? Ezeket a sejteket az alábbi formák szerint kell elképzelni.

Ezek így vannak kialakítva, az egyik a másik mellett, és így tovább. Ezek kis sejtek, amelyeknek a belső tere olyan - szubsztanciával kitöltve, mindazonáltal kicsit másképpen - mint a kvarckristály, a kovasavkristály. Ha kimegyünk a hegyekbe és megnézzük a kvarckristályt, akkor azt így lehet lerajzolni. Bár van bennük némi szabálytalanság, de hasonlóak az egymás mellé állított kaptársejtekhez. Csak a kaptársejtek viaszból vannak, a kvarc pedig kovasavból.

Ha a dolgot közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy az általános éteriség és asztralitás befolyása alatt a földfejlődés egy bizonyos időpontjában a hegyekben lévő kvarckristály a kovasav segítségével jött létre. Itt megint olyan erőket látunk, amelyek a Föld környezetéből jönnek, éteri-asztrális erőként működnek, és a kvarckristályokat a kovában felépítik. Ezeket mindenütt megtaláljuk a hegyekben, csodálatos kvarckristályokat találhatunk ebben a hatszögletü formában. Ami ezekben a kvarckristályokban van, az van belső térként a méhkaptárok celláiban. A méhek ugyanis ezt hozzák ki a virágokból, és saját testük útján a kvarckristályok képmását hozzák létre. Itt a méhek és a virág között valami ahhoz hasonló megy végbe, ami valamikor a makrokozmoszban zajlott le.

Azért említem ezeket a dolgokat, hogy lássák, mennyire fontos, hogy ne csak erre a rémes absztrakcióra tekintsünk, ami szénből, nitrogénből, hidrogénből és oxigénből áll, hanem az szükséges, hogy erre a csodálatos alakulási folyamatra tekintsünk, ami bensőséges kapcsolatban áll a természettel és annak folyamataival. Ez valamikor ösztönösen a tudomány alapját képezte, de veszendőbe ment az emberiség történelmi fejlődésének folyamán, a tizenötödik század tájékán. Újra vissza kell szerezni. Újra el kell jutnunk oda, hogy meglássuk az ember kapcsolatát a természeti léttel és annak viszonyaival. Csak ha ezek a kapcsolatok újra ismertté válnak, akkor juthatunk igazi belátáshoz az ember egészségügyi viszonyait illetően. Egyébként minden gyógyítás a próbálkozás szintjén marad, anélkül, hogy a belső összefüggésekbe belelátnánk.

Az emberi szellem fejlődését illetően terméketlen időszak az, ami a 15. századtól napjainkig terjed. Ez a terméketlen időszak rányomta bélyegét az emberiségre, mert amikor az ember csupán megnézi a növényt, az állatot, az embert és az ásványt, és tulajdonképpen ennél nem tud többet, ez az időszak az embert kiemeli a világgal való minden összefüggéséből. És végül is abba a káoszba jut, amelyben ma él a világgal szemben, amikor semmit sem tud már a világgal való összefüggéséről. Abban a korban, amelyben az ilyesmit még átgondolták, az ember tudta, hogy amikor szaporodás történik, az egész kozmosz beleszól ebbe. A szaporodási képességben a csíra vagy a mag az egész kozmosz képmása. Kint ott van a nagyvilág, de a legkisebb magban is annak a hatásnak az eredménye van jelen, amely az egész világból mindenhonnan árad.

Az emberben mindenütt azok az erők működnek együtt, amelyek a Föld központi fizikai erői. Ezek minden emberi szervben hatnak. De hatnak rájuk azok az erők is, amelyek mindenhonnan érkeznek: az éteri erők. Nézzék meg a májat, a tüdőt, csak úgy értik meg őket, ha tudják: itt azok az erők működnek együtt, amelyek a Föld középpontjából jönnek, és amelyek mindenhonnan a világ környezetéből érkeznek. - Vannak aztán bizonyos szervek, amelyeket még az asztráltest és az én-organizáció is áthat. Más szerveket kevésbé hatnak át ezek a magasabb részek, és alvó állapotban az emberben egyáltalán nincs jelen az asztráltest és az én-organizáció.

Gondoljanak el valamilyen szervet, például a tüdőt (a rajzon jobbra fent). Valami folytán létrejön, hogy azok az erők, amelyek a világmindenségből mindenfelől érkeznek (nyilak), túl erősen hatnak az emberi tüdőre, megbetegítik, mert bizonyos harmonikus egyensúly-állapotnak kell fennállnia a között, ami a tüdőre a Föld középpontjából hat, és a között, ami a környezetből minden oldalról jön. Ha sikerül megtudni, hogy milyen ásványi szubsztanciát lehet találni, amit a túl erősen ható éteri erőkkel szemben egyensúlyként alkalmazni lehet, akkor megvan a gyógyszer, amellyel a túl erősen ható éteri erőket semlegesíteni lehet. És előfordulhat a fordítottja is: az éteri erők lehetnek túl gyengék, és a Föld középpontjából ható fizikai erők lehetnek túl erősek. Ekkor a növényi birodalomban kell megtalálni azt, ami az emberre úgy hat, hogy megerősíti az éteri erőket valamelyik szerv útján, és így megkapjuk a megfelelő gyógyszert.

Lehetetlenség, hogy pusztán a fizikai test megszemlélése alapján csak a legcsekélyebb gyógyszert is megtaláljuk, mert a fizikai emberi test önmagában semmit sem tud mondani a maga felépítéséről. Mert az úgynevezett normális folyamat, amely végbemegy benne, természeti folyamat, de a betegség-folyamat is természeti folyamat. Ha egy úgynevezett normális májat nézünk, ebben természeti folyamatok mennek végbe. Ha viszont olyan májról van szó, amelyben egy daganat van, ebben is természeti folyamatok történnek. A különbséget magából a fizikai testből nem lehet megtalálni. A fizikai testben csak a tényt lehet megállapítani, hogy egyszer így néz ki, egyszer úgy, de az okról nem tudunk meg semmit. Ha a májban egy daganat van, képződésének okát csak akkor találjuk meg, ha tudjuk, hogy ilyen esetben, például az asztráltest erőteljesebben ragadja meg a májat, mint kellene. Ilyenkor az asztráltestet ki kell űzni belőle. Ezért egyáltalán nincs lehetőségünk arra, hogy reálisan beszéljünk az egészséges és a beteg emberről, ha nem látunk túl a fizikai testen, és nem fordulunk az ember lényének magasabb részeihez. Így tulajdonképpen azt mondhatjuk: gyógykezelési útmutatást csak akkor tudunk adni, ha az emberi fizikai testen túlmegyünk, mert a betegség lényege nem látható meg pusztán a fizikai test alapján.

Ezúttal csak a volt a célom, hogy a dolgokat történelmi vonatkozásban ábrázoljam. Úgy van azonban, hogy egyre inkább elparázslott az, ami a régi időkből átáramlott az újba, legalábbis minden emberismeret veszendőbe ment. És ma azelőtt a követelmény előtt állunk, hogy az emberismeretet újra megszerezzük. Ez azonban csak úgy szerezhető meg, ha megpróbáljuk megérteni az ember kapcsolódásait a körülötte lévő természeti birodalmakhoz.

Induljunk ki most az emberi én-organizációból. Ha, mondjuk, imaginatív megismerés útján a beavatási tudomány alapján van egy rálátásunk az emberi én-organizációra, akkor feltehetjük a kérdést: a mai emberi organizmusban mivel áll kapcsolatban ez az én-organizáció? - Ez az én-organizáció különösen azzal áll kapcsolatban, ami az emberben ásványi. Ha valami ásványit, egy lényegileg ásványi dolgot veszünk magunkhoz, például sót teszünk a nyelvünkre, az én-organizáció az, ami nekiesik ennek az ásványinak. Aztán továbbkerül a gyomorba, bejut az én-organizációba, és vele marad akkor is, amikor a só-szubsztancia a gyomorban van. Az én-organizáció mellette marad. A só tovább megy, változásokon megy keresztül, átmegy a beleken, az én-organizáció azonban sosem hagyja el. Úgy viselkednek, mint az összetartozó dolgok: az én-organizáció és a só, ami az emberbe belekerül.

Ez nem így van, amikor az ember tükörtojást eszik, illetve a fehérje-szubsztanciával összetartozó dolgot. Itt az én-organizáció csak kevéssé törődik vele, amikor a tükörtojás-szubsztancia rákerül a nyelvre. Aztán az asztráltest már nagyon kevéssé törődik vele, amikor lecsúszik a gyomorba. Aztán megy tovább, az étertest intenzíven működik, majd a fizikai test is. Ezek széthasítják bennünk a fehérje-szubsztanciát, ami a tükörtojással a szervezetünkbe kerül. És most a tükörtojás bennünk ásványivá válik. Szétesik, minden elevenség kikerül belőle. Széttörik bennünk. A bélfalaknál ez a külsőleg felvett fehérje-szubsztancia megszűnik, már nem fehérje, hanem teljesen ásványivá válik. Most újra keresztülmegy az én-organizáción, és ezt az ásványosított fehérjét most már az én-organizáció felveszi.

Így mindig azt mondhatjuk: az én-organizáció csak az ásványi- sággal érintkezik. De minden ásványiság az én-organizáció útján más lesz, mint ami kívül volt. Az emberi organizmusban nem szabad olyannak maradnia, mint amilyen az emberi organizmuson kívül volt. Erről az én-organizációnak radikális módon kell gondoskodnia. Nemcsak arról van szó, hogy az olyan szubsztanciákat, mint, mondjuk, a konyhasó vagy hasonlók, az én-organizáció megragadja, és belsőleg egészen mássá alakítja, mint amilyen volt, hanem, ha az embert egy bizonyos hőállapot veszi körül, nem szabad, hogy ez valamilyen módon áthassa. Az ujjainkat nem szabad, hogy betöltse az, ami külső hőként szétterül. A hőnek csak ingerként szabad működnie, azt a hőt, ami bennünk van, nekünk kell létrehoznunk. Abban a pillanatban, amikor puszta tárggyá válunk, és a saját hőnket nem mi állítjuk elő, hanem a hő valahonnan úgy hat ránk, mint például egy külső tárgyra, akkor megbetegszünk a külső hőtől. Gondoljuk el, hogy van valamilyen kendőnk vagy szivacsunk, és van egy kályha. A kályha hője, ami szabadon kiterjed, átjárja a kendőt vagy a szivacsot, és ezek felveszik a kályha hőjét. A kályha hőjének nem szabad ezt tennie, amikor a bőrrel érintkezik. Amikor a kályha hője érzéki ingert közvetít, ellenhatásnak kell bekövetkeznie: a belső hőt belülről keli kialakítania. A meghűlés állapota éppen azon alapszik, hogy az embert nem csupán egy inger éri, hogy saját belső hőjét létrehozza, hanem a külső hideget beengedi a bőre alá, úgyhogy az ember nem úgy áll a világban, mint tevékeny ember, akit saját tevékenysége, saját impulzusai töltenek el, hanem úgy, mint valami tárgy, amelyen keresztül a külvilág hatásai átáramlanak. Ez az én-organizáció lényege, hogy felveszi magába az ásványiságot, de belsőleg teljesen megváltoztatja, mássá alakítja.

Csak amikor meghalunk, akkor lesz az ásványiság ismét a külső természet ásványa. Amíg a Földön élünk, az ásványi a bőrünkön belül van, ezt az én-organizáció folyamatosan átalakítja. A növényit, amit felveszünk, az asztrális organizáció, az asztráltest alakítja át folyamatosan. Azt mondhatjuk tehát: az emberi én-organizáció teljesen átalakít minden ásványit, nemcsak a szilárd ásványit, hanem a vízszerű, a levegőszerű és a hőszerű ásványit is.

-     Ha nyersen akarjuk kifejezni magunkat, azt mondhatjuk: itt a víz, ezt megiszom. Most bennem van. - Abban a pillanatban azonban, amikor szervezetem a vizet felveszi, akkor az, ami bennem van, én-organizációm útján már nem ugyanaz a víz, ami kint volt. Csak akkor ugyanaz, ha kiizzadom, vagy más módon hozok létre vizet. Bőrömön belül a víz nem víz, hanem valamiféle eleven folyadék.

Ezen a módon végtelenül sok mindent kell újra gondolnunk. Ma csak néhány dologra utaltam. De ha átgondoljuk mindezt, ha tudjuk, hogy a fehérjének át kell alakulnia, hogy az egész makrokozmosz hatása alá kerüljön, ha tudjuk, hogy a víz, amit megiszom, belül eleven folyadék, és már nem a külső szervetlen víz, hanem az én-organizáció által áthatott víz, ha meggondoljuk, hogy amikor káposztát veszünk magunkhoz, kívül ez káposzta, de belül az asztráltest veszi fel magába - legalábbis az igazi fizikai káposztát -, és egészen mássá alakítja, akkor rendkívül jelentős folyamatok szemléletéhez jutunk. Ahhoz a szemlélethez jutunk, hogy anyagcserénkben olyan folyamatok játszódnak le, amelyek csak a fejlődés bizonyos fokán különböznek azoktól az anyagcsere-folyamatoktól, amelyek agyunkban mennek végbe, és amelyeket az idegrendszer fejez be, és így tovább. Minderről holnap tovább beszélünk majd, hogy ezeknél a folyamatoknál a tizenkettedik és a huszadik századi emberiség közti radikális különbséget érzékeltessem. Így be fogják látni annak szükségességét is, hogy az egészséges és a beteg ember megítélésében új impulzusnak kell eljönnie, hogy ne vesszen el minden emberismeret, és hogy megtudjunk valamit az egészséges és a beteg emberről.